Június huszonnegyedike egy meleg, ám kissé felhős szombati napra virradt. Lucy haja még nedves volt a délelőtti záportól, amikor lefékezte a Chevrolet Impalát a falu határában lévő tó fodrozódó tükre mellett, és könyörtelenül az anyósülésre parancsolta a fövenyen napozó Mundungust.

– Nem úgy volt, hogy kapunk egy zsupszkulcsot? – méltatlankodott a varázsló.

Lucy a hátsó ülésen heverő rozsdás locsolókanna felé intett a kezével.

– Megmaceráltam egy kicsit. Öt perc múlva beindul, és viszi a Chevy-t is velünk együtt. A kocsim nélkül nem megyek sehová!

– Lusta ribanc! – visította Phineas Nigellus a kesztyűtartóból.

– Majd ha a folyóba dobnak egy zsákban, még megköszönöd ennek a lusta ribancnak, hogy helyetted is gondolkodott! – vágott vissza a boszorkány, és a kelleténél erélyesebben lökte rá a kupakot a szivargyújtóra.

– Nem is tudtam, hogy a zsupszkulcsokat meg lehet macerálni – dünnyögte Mundungus. – Aszittem', tönkremennek tőle.

– Dumb... izé, valaki megtanított rá – vont vállat Lucy. – Észnél kell lenni, és kész.

Néhány örökkévalóságnak tűnő percig némán ültek az autóban; Mundungus a pálcájával játszott, Lucy pedig megtöltötte a fegyverét, és néhány védőbűbáj elmormolása után a bakancsa szárába rejtette. Aztán a zsupszkulcs váratlanul működésbe lépett: a világ színes pacákká mosódott össze körülöttük, az utazás pörgése pedig megállíthatatlan szélviharként szippantotta be őket.

Végül kitisztult a kép, és az autó kereke egy keskeny, kavicsos földút vágásának ütközött. Lucy rátaposott a fékre, megvárta, míg leülepszik a lassítás nyomán keletkezett porfelhő, aztán kiszállt, hogy körülnézzen.

Egy sírkert szélére érkeztek, melyet kidőlt-bedőlt drótkerítés vett körül. A kerítésen több helyen emberméretű lyukak tátongtak – részben erőszakos behatolás, részben az idő nyomai. A távolabb elterülő völgyben egy kis település látszott, melynek hosszú főutcája egészen a temető széléig felkapaszkodott. Valamivel közelebb, a sírokon túl egy lakatlannak tűnő kúria repkénylepte falai magasodtak.

– Má' megin' temető? – morogta Mundungus. – Az emberünk összeszövetkezett a vérszívókkal, vagy mi van?

– Szerintem már nem Erdélyben vagyunk – felelte nyugtalanul Lucy. Egy lendületes mozdulattal visszaült a vezetőülésre és begyújtotta a motort, Mundungus pedig úgy huppant vissza mellé, mint akit fenéken billentettek.

– Hékás! És Coddal mi lesz?

– Egy óra múlva találkozunk – felelte nyugodtan Lucy. A varázsló értetlen pillantására hozzáfűzte: – Mondom, hogy belenyúltam a zsupszkulcsba! Ha mindig azt csinálnám, amit a zsarolóim parancsolnak, már rég feldarabolva hevernék egy árokban.

A boszorkány gázt adott, és a Chevrolet kecsesen végigsuhant a düledező kerítés mentén. A kúria kapuja előtt elhaladva egyértelművé vált, hogy senki sem lakik odabenn: az épület tulajdonosa még arra sem vette a fáradságot, hogy lekaszáltassa a derékig érő füvet.

A faluba vezető utca meredeken lejtett, és szinte járhatatlan volt a kátyúktól; és amikor Lucy már majdnem élvezni kezdte a csendet, egy különösen alattomos döccenés beindította a zenelejátszóban rekedt kazettát.

– Na, ha éppen tudni akarod – morogta a boszorkány, amikor egy ismerős verze rezegtette meg az ablakokat –, ő Mick Jagger.

– Nem tűnik túl vidám fickónak – dünnyögte Mundungus. – Egyáltalán, minek hallgatsz mugli zenét?

– Hogy megértsem őket – felelte eltűnődve Lucy. – Meg mert úgysem én döntöm el, mit játszik ez a szar – tette hozzá mosolyogva.

– Hol szerezted?

– Találtam – felelte a boszorkány, és ez tulajdonképpen meg is felelt az igazságnak. Több, mint két év telt már el azóta, hogy előhalászta a viharvert kazettát a Hagridtól kölcsönkapott motorbicikli tárolójából, és a zsebébe süllyesztette. Mióta kiderült, hogy a Harley Davidson – és egyúttal a kazetta – eredetileg nem is az óriásé, hanem Sirius Blacké volt, Lucy egyfolytában arra várt, hogy Remus ráismerjen, és valamiféle megjegyzést tegyen rá. A várt hatás azonban elmaradt: a makacs, öntörvényű varázstárgy szemlátomást egy Remus számára ismeretlen szelete volt előző tulajdonosa életének.

A völgybe leérve a falu még kisebbnek tűnt, mint odafentről, a lejtő alján felállított „Üdvözöljük Little Hangletonban" tábla pedig bizonyossággá erősítette Lucy sejtését, miszerint Angliában járnak.

– Beindult a helyi megfigyelőrendszer – morogta Mundungus, amikor már az ötödik pongyolás idős hölgy bámulta meg az ablakából a nagy, fekete autót. – Tényleg azt akarod, hogy mindenki rólunk beszéljen?

– Azt akarom, hogy minél többen lássanak minket megérkezni – felelte higgadtan Lucy. – És ahhoz a pillanathoz is közönség kell, amikor visszamegyek a temetőbe, te pedig itt maradsz. Nekem mindegy, mit csinálsz addig a muglikkal – kártyázz velük, hazudozz, beszélgess az időjárásról, ami tetszik – csak add a gazdag, amerikai seggarcot, és foglald le őket!

– Amerikai? – csodálkozott Mundungus.

– Ostoba jenki! – kontrázott élvezettel Phineas Nigellus.

– A muglik lenyűgözésének legbiztosabb módja, ha amerikai akcentussal beszél baromságokat az ember – vonta meg a vállát Lucy. – Kipróbált taktika. Csak csináld, ahogy én, és minden rendben lesz.

*

Little Hangleton lakóinak hónapok óta békés, eseménytelen életét néhány perccel később szokatlan esemény zavarta meg: a faluszéli elhagyatott kúria és a hozzá tartozó birtok felvásárlását tervező amerikai befektető házaspár, Ambrose és Lydia Riverdale személyesen tették tiszteletüket az Akasztott Emberhez címzett kocsmában. Little Hangleton pletykaéhes asszonyai így meggyőződhettek arról, amit már korábban is sejtettek: hogy nem minden amerikai pénzember jóképű, az azonban garantált, hogy nem lesz nehéz csinos, fiatal feleséget találnia magának, akárhogy is néz ki.

Ami Lydia Riverdale-t, pontosabban Doris Purkiss-t, még pontosabban Lucy Dawlish-t illeti, ő egy röpke félóra alatt olyan információkkal lett gazdagabb, mint hogy a kúriát kísértetek lakják; hogy ötven évvel ezelőtt egy borzalmas, hármas gyilkosság történt a falai között; hogy pár hónapja a gyilkosságok óta változatlanul ott dolgozó gondnoknak, Frank Bryce-nak is nyoma veszett; illetve, hogy a mellette lévő temetőből éjszakánként furcsa hangokat hoz a szél. Minden baljós előjel adott volt tehát, hogy még véletlenül se legyen kedve a Cod Vierme-mel megbeszélt találkozóhely közelébe menni.

– Már rég elfelejtettük az egészet – legyintett a kocsmáros, aki – mint azt Lucy a gondolataiból kiolvasta – kissé idegenkedett ugyan a „jenki pénzeszsákoktól", de némi jatt megoldotta a nyelvét. – Én még gyerek voltam akkoriban. Jóformán csak arra emlékszem, hogy akik Denemék után költöztek be abba a házba, egytől egyig kereket oldottak. Namármost: én nem hiszek a kísértetekben, a démonokban meg tudomisén, de az tény, hogy az épületek emlékeznek. Nem jó olyan helyen lakni, ahol korábban efféle borzalmak történtek.

– Eredj már, Jack! – szólt közbe bosszúsan az egyik vendég. – Az sem biztos, hogy valóban gyilkosság történt. Csak azért lovagolsz még mindig ezen, mert az öreg Franknek nyoma veszett... – Lucyhoz és Mundungushoz fordult. – Ha engem kérdeznek, a vén semmirekellő felakasztotta magát a pincében, és csak azért nem talált még rá senki, mert a madár se jár azon a birtokon.

– Érdekes – hazudta Lucy –, amikor először jártunk itt, Mr. Bryce még életben volt... és nem tűnt önmarcangoló típusnak.

– Pontosan! – A kocsmáros összecsapta a kezét. – Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban!

Persze, gondolta Lucy, mert az agyadból tartok mesedélutánt, te tök!

A sok különböző okból, ami miatt nem kedvelte különösebben a muglikat, ez volt az egyik: szinte semmiféle akadályba nem ütközött, ha olvasni próbált az elméjükben. Hiányzott belőlük valami mentális gát, ami a varázslókban ösztönösen megvolt, és ez sok esetben szánnivalóan védtelenné tette őket.

Egy ideig még tovább adagolta a mugliknak ravasz kérdéseit – így megtudta, hogy a meggyilkolt Denem család tagjai kiállhatatlan sznobok voltak; hogy az orvosok nem tudták megállapítani, mi okozta a halálukat; és hogy „nem ártana kezdeni valamit" a falusi suhancokkal, akik szórakozásból beszökdösnek a kúriába –, aztán egy fontos találkozóra hivatkozva felhörpintette a limonádéja maradékát, és Mundungust hátrahagyva kilépett a napsütötte utcára. Eddig minden a terve szerint haladt: érkezésük híre elterjedt a faluban, mindenki tudni vélte, hová megy, és miért, és ez egyszer még a mugli rendőrséget sem állíthatták rá ittas vezetésért. Megannyi egyszerű, triviális óvintézkedés, amelyre egy varázsló általában nem gondolna... ahogy a bakancsa szárába rejtett, töltött fegyverre sem.

Arra pedig még kevésbé, hogy odalenn a faluban, a mit sem sejtő muglik között várakozik még egy varázsló, aki pontosan tudni fogja, mit jelent, ha ő, Lucy nem tér időben vissza.

A boszorkány elégedetten elmosolyodott, és beindította a motort, padlógázzal vágva neki a temetőhöz vezető emelkedőnek. A lejátszóban rekedt kazetta, mint már annyiszor, ezúttal is teljes hangerővel indult be; Lucy némi bosszúsággal vette tudomásul, hogy ugyanannak a Rolling Stones-dalnak az elejére ugrott vissza, amit idefelé jövet is játszott.

...down in the graveyard where we have our tryst
the air smells sweet, the air smells sick
he never smiles, his mouth merely twists
the breath in my lungs feels clinging and thick...

Tagadhatatlanul különös volt, amit a kocsmáros a Denem családról mesélt. Az elmondottak alapján már-már úgy tűnt, mintha halálos átkot szórtak volna rájuk. A negyvenes években... Grindelwald idejének végén. De ha Grindelwald emberei végeztek Denemékkel, miért nem mészárolták le az egész falut? Nem: itt a Denem család volt a kiszemelt áldozat. Célzott gyilkosság volt, személyes ügy.

...and will it be poison put in my glass?
will it be slow or will it be fast?
the bite of a snake, the sting of a spider
a drink of belladonna on a Toussaint night...

Codnak lehetett köze hozzá? Nem, ez ostobaság... Cod talán még meg sem született, amikor a gyilkosságok történtek. Csak azért választhatta ezt a helyet, mert rá akart ijeszteni. Van benne valami hátborzongató, ha az ember egy fiola ismeretlen célra készült megtestesítő főzettel a zsebében sétál be egy temetőbe...

Valaha azokat a boszorkányokat és varázslókat gyógyították ehhez hasonló (ám valamivel szelídebb) módszerekkel, akiknek az egész teste megégett egy balesetben, vagy valami hasonló szörnyűség történt velük. De nem, gondolta Lucy, Cod nem lehet olyan ostoba, hogy egy hullát próbál meg feltámasztani azzal a löttyel. Egyébként sem történne semmi, ha megpróbálná.

...and I was dancin', dancin' dancin' so free
dancin', dancin' dancin' so free
dancin' – Lord, keep your hand off me
dancin' with Mister D. ...

– Fogd már be! – csattant fel Lucy, és a temető kapuja elé érve egy rántással behúzta a kéziféket. – Játszhatnál inkább egy kis jazz-t, ahelyett, hogy hülyeségekkel tömöd a fejem!

A következő gondolata az volt, hogy egy zenelejátszóval vitatkozni nem az épelméjűség jele. Egy ingerült sóhajjal annyiban hagyta tehát a dolgot, és a rozsdás locsolókannát karjára fűzve kiszállt az autóból, azt a benyomást keltve, mintha a zsupszkulcs éppen most hozta volna ide.

A temető körül minden békés volt, a bárányfelhős ég alatt lepkék kergetőztek, Lucy ösztönei mégis Little Hangleton százmérföldes körzetének azonnali elhagyását követelték.

Muszáj megszerezned azt a hülye főnixkönnyet, győzködte magát a boszorkány. Bármit is teszel, Remusért teszed.

Vajon mire kell Cod Vierme-nek a megtestesítő főzet?

Ezen korábban is elgondolkozhattál volna. Most már mindegy.

Lucy összeszorította a fogát, és egy pálcaintéssel kinyitotta a temető lelakatolt kapuját. Cod hülye haverja talán beleesett egy kondér forró levesbe. Vagy megégette egy sárkány. Erdélyben elvégre nap mint nap előfordul az ilyesmi... akármi is történt, nem rá tartozik. Ő, Lucy csak átadja a két bájitalt, elveszi a főnixkönnyes fiolát, és tesz róla, hogy Cod Vierme-nek soha többé ne jusson eszébe zsarolni őt.

A temető épp olyan elhanyagoltnak tűnt, mint a szomszédos Denem-ház. Lucy pár percnyi gyaloglás és egy lyukacsos tetejű kápolna megkerülése után úgy döntött, nem megy tovább; megállt hát egy terebélyes tiszafa tövében, és körülnézett.

A fű féktelenül burjánzott a mohalepte fejfák között, a sírok tövében pedig színpompás vadvirágok nőttek. A tiszafával szemben egy oszlopos márvány sírkő magasodott, melyen tisztán kivehető volt a „TOM DENEM" felirat.

A márványoszlop árnyékában Lucy egy rongycsomókba bugyolált tárgyra lett figyelmes. Vagy talán élőlényre? Mintha lélegzett volna... bár lehet, hogy csak a szél játszott vele. Cod hagyta volna itt? Vagy azon szörnyű esetek közül ért tetten egyet, amikor valaki sorsára hagyott egy csecsemőt?

– Doris! – csendült Cod Vierme reszkető hangja a háta mögött. – Nem is láttam, amikor érkezett.

– Ilyenek ezek a zsupszkulcsok – mondta lezseren Lucy, és elhajította a rozsdás locsolókannát, amit egészen addig szorongatott. – Na gyerünk, perkáljon! Nincs sok időm.

– Megtette, amire kértem? – cincogta a varázsló.

– Gondolja, idetolnám a képem, ha nem tettem volna meg?

– Pontosan – pontosan követte a receptet?

Lucy teátrális kézmozdulatot tett. – Mivel vádol egészen pontosan, Cod? Gyengeelméjűnek tart, analfabétának, vagy a bájitalfőző képességeimet vonja kétségbe?

– Úgy érti, hogy... hogy sikerült?! – suttogta rémülten Cod Vierme.

– Itt van a zsebemben mindkettő – felelte méltóságteljesen Lucy. – Az elixír, meg a maga ostoba főzete.

Miközben beszélt, előhúzta a zsebéből a két fiolát, letette őket maga mellé a földre, és egy villámgyors begyűjtő bűbájjal a főnixkönnyet is magához hívta.

– Bízhatna bennem annyira, hogy megvárja, míg odaadom – jegyezte meg kissé sértődötten Cod.

Lucy elmosolyodott.

– A bizalomról jut eszembe – mondta csevegő hangon –, nem árt tisztáznunk valamit!

A következő mozdulatot aznap reggel egy teljes órán keresztül gyakorolta a tükör előtt; és tagadhatatlanul büszke volt rá, ahogy villámgyorsan előkapta a Magnumot a bakancsa szárából, és már a mozdulat közben meghúzta a ravaszt. A pisztoly dörrenése hosszan visszhangzott a környező dombok között, Cod pedig hangosan felnyögött fájdalmában, és elterült a boszorkány lábai előtt a porban.

– Abban egyeztünk meg – folytatta hűvös nyugalommal Lucy –, hogy egy ritka hozzávalóért cserébe havonta főzök magának egy elixírt. Nem kettőt. Nem másfelet. Egyet. Így volt?

A varázsló keserves nyöszörgéséből valami igenlésfélét lehetett kiolvasni.

– Ha még egyszer megpróbál megzsarolni, másnap a sárkányrezervátum etetőjében találja magát gazdagon fűszerezve. Világos?

A nyöszörgés élesebb, könyörgő hangszínre váltott, Phineas Nigellus pedig kidugta a fejét Lucy zsebéből, és lelkesen felvisított: – Felfogtad, puhapöcs?

Lucy egy mozdulattal visszanyomta a jarvey fejét a zsebébe.

– Ne csinálja már össze magát, Cod! – sóhajtotta. – Szükségem van a cuccaira. Nem fogom kinyírni, ha nem muszáj. Csak ígérje meg, hogy nem szórakozik velem többé.

– Már úgyis mindegy – felelte zihálva a varázsló. A hangja most nem volt vékony, sem reszkető, és a testtartása is megváltozott; úrrá lett a gondosan kiszámított lövés okozta fájdalmán, és sebesült combját kímélve a másik lábára támaszkodva ült fel, hogy Lucyra nézzen. – Ha a bájital valóban működik, nem lesz többé szükségünk egymásra.

– Nem a legbölcsebb dolog ezt hangoztatnia, miközben egy töltött fegyverrel állok a feje fölött – jegyezte meg Lucy.

Cod Vierme halálfélelmét azonban – úgy tűnt – sokkal inkább a jobb oldali, bedugaszolt fiola tartalma táplálta, mint a lehetőség, hogy akár a tár teljes tartalma a koponyájában végzi.

– Minek az a cucc? – faggatózott önkéntelenül Lucy. – Új testet akar magának, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy túlméretezett hörcsög? Egyáltalán, mitől majrézik ennyire? Repesnie kellene az örömtől, hogy meggyógyíthatja a barátját – akinek a létezéséről egyébként máig nem vagyok meggyőződve.

– Akkor hát győződj meg róla, véráruló! – mondta egy éles, hideg hang. Egyszerre szólt távolról és közelről, valahogy úgy, mintha –

Mintha a fejében hallotta volna.

– Tudom, honnan jöttél és miben mesterkedsz – folytatta a hang. – Az is csak idő kérdése, hogy kiderítsem, miféle varázslattal rejtegeted előlem a valódi kiléted. Most persze azon töröd a fejed, én ki vagyok – és amekkora szolgálatot tettél nekem, tulajdonképpen meg is érdemled, hogy választ kapj a kérdésedre...

– Nagyuram! – szólalt meg remegő hangon Cod Vierme. – Biz... biztos vagy benne, hogy ez jó döntés? Oly közel már a cél! Kockázatos lenne – túlságosan kockázatos!

– Ne beszélj nekem kockázatról, Féregfark! – felelte a hideg hang. – Olyan bűbájjal állok szemben, amelyhez foghatót még sosem láttam. Ráadásul amilyen ostoba vagy, még azt sem vetted észre, hogy a vendégünk legillimentor. Ki tudja, mit látott a fejedben?

Féregfark. Ez csakis egy álnév lehetett, és emlékeztette is Lucy-t valamire – de hogy pontosan mire, azt képtelen volt felidézni. A név furcsa, megmagyarázhatatlan módon Dumbledore-t juttatta eszébe, bár Cod Vierme nem az a fajta ember volt, aki Dumbledore-ral barátkozna.

Most azonban nem ez számított: sokkal égetőbb volt a tudat, hogy a titokzatos, láthatatlan idegen minden bizonnyal szintén legillimentor, de nem olyan, mint ő. Erősebb, sokkal inkább Pyrites-hez hasonló – ebből pedig egyenesen következik, hogy azonnal el kell menekülnie.

– Csalódtam benned – állapította meg a hideg hang. – Nem keresed olyan elszántan az igazságot, mint hittem... kénytelen leszek én magam megmutatni neked...

Lucy a gondolat sebességével kapott a fegyveréhez, de elkésett. Egy pillanatig érezte a mellkasában a kábító átok becsapódása okozta tompa sajgást, aztán minden elsötétült.

*

Egy poros, molyrágta szőnyegen tért magához, a nedvesen pattogó kandallótűz fénykörében. Gyorsuló pulzusán uralkodva felállt, s kissé megmozgatta elmacskásodott tagjait, mielőtt jobban körülnézett.

A helyiség, amelybe zárták, egykor igen fényűző lehetett; az eltelt évtizedek alatt azonban a függönyöket lyukacsosra rágták a molyok, a padló illesztékei foghíjassá váltak, a mennyezetről lelógó csillárról pedig valaki módszeresen lelopkodta a kristálydíszeket. Lucy az első, az ajtó sikertelen feszegetésével töltött percek után az ablakhoz lépett, és kilesett rajta. Ahogy a szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, az üvegen túl Little Hangleton temetőjének sírhalmait látta a hold ezüstös fényében fürödni.

A telihold fényében...

Remus!

Hát elkésett. Cod és az a másik elkábították, bezárták, Remus pedig nem kapta meg a mai bájitaladagját. Az átváltozása fájdalmas volt és megterhelő, ráadásul senki sincs körülötte biztonságban. Vajon maradt annyi lélekjelenléte, hogy messze maga mögött hagyja Hargitafürdőt? Biztosan... hiszen Remus soha senkit sem bántana.

Lucy mély levegőt vett, és megmasszírozta a halántékát. A feje úgy lüktetett, mintha kalapáccsal vernék, a gondolatai pedig eredet és cél nélkül kergették egymást. Keze szinte öntudatlanul csúszott a talárja zsebébe, és döbbenten vette tudomásul, hogy nála van a pálcája, a lövésre kész Magnummal együtt. Ahol azonban a kocsikulcsának és az alvó Phineas Nigellusnak kellett volna lennie, ott csak Dumbledore önoltójának sima, hideg felszínét tapintotta ki. Az utóbbi nem lepte meg – a jarvey-k nem számítottak szelídíthető bestiáknak, és már az is csoda volt, hogy ez a példány egyáltalán idáig vele maradt. A kocsikulcs hiánya azonban meglepte.

Vajon Cod vette el tőle? Vagy az a láthatatlan idegen? Bármelyikük is tette, nagy hibát követett el, amikor nem fegyverezte őt le. Még válogathat is, hogy az ajtón, az ablakon, vagy a tetőn keresztül oldjon kereket...

Gondolatmenetének ezen pontján megnyikordult az ajtó, és egy magas alak lépett a szobába. Suhogó fekete talárba burkolózott, az arcát pedig kámzsa takarta; csak mezítelen lábfeje, és a pálcáját tartó hosszú, fehér keze látszott ki a ruházata alól. Lépteit – Lucy rémületére – egy kígyó tekergőző surranása kísérte; a bestia hosszabb volt, mint az autója, s alig karnyújtásnyira tőle, a kandalló előtti szőnyegen tekeredett össze. Gyémántmintás farka fenyegetően meg-megrezzent, rideg pillantása pedig egyenesen a boszorkányra szegeződött.

– Türelem, Nagini – mondta neki a csuklyás idegen ugyanazon az éles, hideg hangon, amit Lucy a temetőben is hallott, aztán helyet foglalt a kandalló előtt, a karosszékben. – Még nem érkezett el a vacsora ideje.

Lucy olyan erősen markolta meg a pálcáját, hogy elzsibbadtak az ujjai.

– Ki maga? – kérdezte a tőle telhető legarrogánsabb és legparancsolóbb hangon (amit némileg ellensúlyozott a tény, hogy beszéd közben egészen az ablakig hátrált). – És mit akar tőlem?

– Már megmondtam, véráruló – felelte az idegen csendesen. – Olyan varázslattal takarózol, amit nem ismerek; és általában rosszul tűröm, ha nem ismerek valamit. Nem állhatom a talányokat, a rejtélyeket. Minél tovább rejtegeted a titkodat – tette hozzá tárgyilagosan –, annál tovább élsz. De figyelmeztetlek... a mai nap eseményei alaposan próbára tették a türelmem...

– Hát, azok aztán az enyémet is! – vágott vissza Lucy, dühét hívva segítségül a rátörő páni félelem ellen. – Azzal kezdve, hogy fogja magát, és csak úgy levérárulóz engem...

– Örömmel hallom, hogy sértésnek veszed – felelte szárazon a csuklyás. – Habár amennyi mugli kacatot hordasz a zsebedben, kétlem, hogy valaha tisztességes mágus válik belőled.

– Mert elkábítani és bezárni az embereket olyan baromi tisztességes, ugye? – sziszegte Lucy.

A kígyó fenyegetően felemelte a fejét, gazdája azonban egy kézmozdulattal leintette.

– Meg kell bocsátanod Nagininek – mondta. Ezúttal szelídebb hangon beszélt, szinte udvariasan, mégis úgy, hogy Lucy összes érzékszerve riadót fújt tőle. – Utoljára egy évvel ezelőtt fordult elő, hogy valaki gúnyolódni merészelt velem. Megszokta, hogy ilyenkor közös erővel toroljuk meg a sértést; csakhogy ezúttal van egy aprócska bökkenő. Egyrészt, mint már említettem, meg kell válaszolnod a kérdéseimet... másrészt pedig, bár a fejed téves eszméktől zsong, részben neked köszönhetem, hogy erőre kaptam. Sokkal inkább neked, mint Féregfarknak. Bár nem tudtad, mit teszel, mégis hasznos kelléke voltál visszatérésemnek: megérdemled tehát, hogy a halálod előtt megérts néhány dolgot.

– Nem hagyhatnánk ki a halálomról szóló részt? – nyögte ki Lucy. Minden furfangja és leleménye cserben hagyta; esélye sem volt ezzel a hatalmas, idegen mágussal szemben, aki nyitott könyvként olvas a fejében és a szívében...

– Ha bebizonyítod, hogy hasznosabb vagy élve, mint holtan, miért is ne? – A hideg hangba némi csúfondáros kíváncsiság szivárgott. – Pillanatnyilag azonban attól tartok, nem vagy tárgyalási helyzetben. Féregfark meg én pontosan tudjuk, hol van Remus Lupin, a kis barátod azonban nem is sejti, hogy figyeljük. Honnan is sejthetné, ha egyszer oly módszeres hozzáértéssel titkoltad el előle a viselt dolgaidat? Ejnye-ejnye... azt mondják, a házasságoknak fontos eleme a bizalom... na persze Lupin sem bízott meg benned annyira, hogy elárulja, kicsoda Féregfark. Ami azt illeti, ez a kölcsönös baklövésetek igen kézenfekvőnek bizonyult.

Lucy-t a rosszullét kerülgette. – Remus... Remus ismeri Codot?

– Régi barátok voltak, mielőtt „Cod" el nem határozta, hogy méltó lesz a varázsló névre – legyintett a kámzsás idegen. – Mára természetesen egyikük sem büszke a másikkal való ismeretségére, és botor módon rejtegeti a világ elől. Az ilyesfajta titkok azonban előbb-utóbb mindig kitudódnak.

Hirtelen egy emlék tolult Lucy fejébe – egy emlék a fiatal Sirius Blackről, és patkányképű barátjáról, ahogy a Potter család biztonságba helyezéséről tanácskoznak. Az emlék nem a sajátja volt: Dumbledore merengőjében látta... és a következő pillanatban eszébe jutott a pufók archoz tartozó név is.

Peter Pettigrew.

Az áruló. A köpönyegforgató. A Sötét Nagyúr szolgája.

De hát akkor...

– Nem! – nyögte ki Lucy. – Az nem lehet! Maga nem lehet...!

A láthatatlan arc kissé félrebillent a kámzsa rejtekében.

– Te okosabb vagy Féregfarknál, véráruló – mondta, és a hangja olyan volt, mint a lecsapni készülő kígyó szisszenése. – De távolról sem elég okos. Tagadással vértezed fel magad az igazsággal szemben, mugli játékszerekkel tömöd tele a zsebed, hogy pótold a mágiádat – de ez ma este nem ment meg téged! Tudni akartad, ki vagyok: hát legyen! Megtudod. Nézz a szemembe, ha mersz!

A fekete kámzsa hátravetődött, valami olyasmit fedve fel, ami Lucy-t addig a legsötétebb rémálmaiban sem kísértette. Sosem látott hozzá foghatót, mégis azonnal felismerte a hullafehér arcot, melyből mintha valami emésztő, belső tűzre nyitott volna ablakot a két vöröslő szemüreg. Voldemort nagyúr újra testet öltött, visszanyerte egykori hatalmát, s most ott ült előtte.

Visszatért.

Az ő ostobasága miatt...

Lucy már nem is próbált úrrá lenni a reszketésén. Mi haszna lett volna? Ha futni próbál, a kígyó azonnal elkapja; ha pedig akár csak felvillan benne a szándék, hogy a pálcájához, vagy akár a pisztolyához nyúljon, már repül is felé a halálos átok.

– Ugyan! – legyintett Voldemort. – Egyelőre nincs félnivalód. Mondtam már, hogy beszédem van veled. Hogyan rejted el előlem a múltadat? Miért nem tudom, ki vagy? Beszélj!

Mielőtt Lucy akár csak megszólalhatott volna, az elmúlt egy év képei szédítő sebességgel kezdtek pörögni a szeme előtt; ám ezek a képek áttetszőek, illékonyak voltak, s rajtuk keresztül mindvégig Voldemort torz kígyóarcát látta. Képtelen volt elfordítani a fejét, vagy akár csak pislogni; a vörös szempár képét mintha billoggal égették volna bele az agyába. Egy darabig próbálkozott az okklumenciával, de esélye sem volt a tudatát érő brutális erejű támadás ellen; az is kétségesnek tűnt, hogy egyáltalán képes lesz ép ésszel kivárni a végét.

Pyrites varázslata azonban kitartott; és hiába dörömbölt a tudatán maga a Sötét Nagyúr tíz faltörő kos együttes erejével, egyetlen emlékfoszlányt sem tudott kicsikarni azelőttről, hogy Remus és ő birtokba vették volna a faházukat Hargitafürdőn.

– Pyrites! – mondta hirtelen Voldemort, Lucy pedig úgy érezte, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel. – Különös. Azt hittem, meghalt, máskülönben a híveim körében üdvözölne. Hány aljas árulást kell még elszenvednem? Sebaj, majd gondom lesz rá is...

Most agyal, szuggerálta magát Lucy. Nem rád figyel. Csak annyit kell tenned, hogy dehoppanálsz. Kit érdekel, ha leszakítod valamidet! Jobb három végtaggal élni, mint néggyel kiterülni. Ha itt maradsz, pillanatokon belül kinyír...

...és a gondolataidat is hallja, te marha!

Ekkor azonban megnyikordult az ajtó, és egy hosszú árnyék vetült a szoba padlójára.

– Nagyuram – mondta egy halk, bársonyos hang –, látogatód érkezett.

– Látogatóm? – sziszegte gyanakodva Voldemort. – És mégis kicsoda?

– Egy halálfaló, aki bár elkésett a ma esti találkozóról, hűséges maradt hozzád. Fontos hírei vannak számodra!

A vörös kígyószemek összeszűkültek.

– Legyen hát... – susogta Voldemort. – Találkozom vele. Kíváncsi vagyok, vajon melyikük lesz az. Maradj itt a vendégemmel, Nott! Később még beszédem van vele.

Lucy torkában dobogó szívvel figyelte, ahogy a rémalak felemelkedik a fotelből, és eltűnik a folyosón, a Nagininek nevezett kígyóval a nyomában. A szája valami különös, keserű ízzel telt meg. Vajon mit fog csinálni vele ez a halálfaló, ez a Nott, amíg a gazdája odavan?

Mi lenne, ha úgy összeátkozná, hogy rá sem lehet ismerni?

– Mielőtt bármi meggondolatlanságot cselekedne, kérem, nézzen tükörbe! – mondta furcsán ismerős, bársonyos hangján a jövevény.

Lucy-t elfutotta a pulykaméreg.

– Nézzek tükörbe?! – süvöltötte. – Na tudja, hova nézzen, maga arcátlan sze...

– Tegye, amit mondok! – vágott a szavába sürgetően a halálfaló. – Nézzen bele, mielőtt megátkoz!

Lucy döbbenten felemelte a tekintetét. Tükör nem volt a szobában, de az ajtó mellett egy régi, bekeretezett fénykép lógott a falon. Az üvege kristálytisztán visszatükrözte az ő sápadt, halálra rémült arcát – és mellette az üres semmit.

– Mi a...

A halálfaló halkan felsóhajtott, és hátravetette az arcát takaró kámzsát, hasonló mozdulattal, mint korábban Voldemort. A mozdulat közben az arca is átalakult az emberiből valami emberen túlivá; valami finomabbá, mégis rémisztőbbé.

– Jerry! – nyögte ki megsemmisülten Lucy. – Hát maga is ennek a szörnyetegnek dolgozik?!

A vámpír elvicsorodott.

– Nehéz nap áll ön mögött, madame – felelte vészjóslóan –, ezért, és csakis ezért bocsátom meg ezt a súlyos sértést.

És akkor Lucy végre megértette.

– Azért van itt, hogy megmentsen!

– A pokol tüzére, ne kiabáljon! – sziszegte a vámpír. – Minden csepp mágiámra szükségem lesz, hogy észrevétlenül kijussunk innét. Eddig is gyakran került szorult helyzetekbe, de amibe most keveredett, az minden létező határon túlmegy!

Lucy nem értette pontosan, mi, és hogyan történt ezután. Neki olybá tűnt, mintha Jerry egyszerűen a kezénél fogva vezetné tömör kő- és kriptafalakon keresztül, alig száz lépésnyi távolságra; tér és idő azonban megtréfálta őt, mert amikor zihálva, bizonytalan léptekkel kibotorkált a Hargitafürdő feletti elhagyott temető egyik kriptájának ajtaján, a látóhatár alját már a hajnal ígérete festette vörösre.

– Jerry! – suttogta rekedten Lucy. – Én nem akartam... csak a főnixkönny miatt. Őmiatta...

– Tudom – felelte búsan a vámpír. – Ilyenek ezek a gyönyörű, szerelmes történetek. Már Shakespeare is megírta. Mindig van valami, „ami miatt"...

– Egyáltalán, hogy talált rám?

– Kezdettől fogva könyörögtem Sanguininek, hogy ne egyezzen meg Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén – sóhajtott Jerry. – Egyértelmű, hogy csak kihasznál majd minket, varázslényeket! Sanguini azonban az utóbbi időben vérszemet kapott, hogy ezzel a cseppet sem elegáns szófordulattal éljek. Minden gondok megoldója és minden törvény felbontója akar lenni.

– Úgy érti, hogy... hogy Tudjukki oldalán áll? – nyögte ki Lucy.

– Azt nem mondanám, de megegyeztek valamiben. Gondolja, Sanguini engedte volna, hogy Cod Vierme-mel üzleteljen, ha nem vág a céljaiba?

– Végig dróton rángattak – suttogta a boszorkány. – Én hülye meg azt hittem, ura vagyok a helyzetnek! Dungot pedig kinyírták, igaz?

– Mundungus Fletcher számára túl nagy megrázkódtatásnak bizonyult az úgynevezett halálfalók látványa, amikor a kegyed keresésére indult, madame. Attól tartok, hogy... hm... eltulajdonította a mugli szerkezetet, amit eddig helyváltoztatásra használt, és ismeretlen helyre menekült.

– Csodás – morogta sötéten Lucy. Engedte, hogy átjárja a cserbenhagyás felett érzett düh: még mindig kellemesebb volt ezzel foglalkozni, mint a tudattal, hogy minden idők leggonoszabb sötét varázslója az ő személyes közreműködésével öltött újra testet.

– ...amint rájöttem, mi történt, nem volt számomra kérdés, hogy a segítségére sietek, hisz mindig is a szívemen viseltem az ön sorsát, madame... amúgy jelképesen szólva. – Jerry fájdalmasan felsóhajtott. – Csakhogy időközben történt egy igen sajnálatos incidens.

– Micsoda? – kérdezte egykedvűen Lucy. Úgy érezte, semmi sem zaklathatja fel többé.

A vámpír belékarolt, úgy, mint első találkozásuk estéjén, és lassú léptekkel vezette ki a fenyőfák közül.

– Nem maradhatok sokáig maga mellett – duruzsolta halkan, részvétteljesen. – Nemsokára itt a hajnal, mostantól fogva pedig Sanguini figyel majd engem. Többé nem segíthetek. De higgye el, megtalálja majd a módját, hogy megmentse, akit szeret! Ne adja fel a reményt.

Az utolsó szavak olyanok voltak Lucynek, mint egy-egy alattomos késszúrás. Levegőt is alig mert venni, ahogy az erdőszélre érve körülnézett.

Hargitafürdő házai a megszokott káoszba rendeződtek a lábai előtt, a völgyben; gyakorlott pillantása szinte azonnal megtalálja Zongorék erdészlakját, s a szomszédban álló otthonos faházat, ahol Remusszal lakott...

...és aminek a helyén most egy elszenesedett deszkahalom meredezett.

Lucy fájdalmas kiáltással rogyott térdre; úgy kapott a mellkasához, mintha a szíve ki akarna szakadni a helyéről, s hosszú percekig semmit sem látott a szemére ereszkedő könnyek függönyén keresztül.

Utoljára tizenhat éves korában fordult elő, hogy ilyen tehetetlennek érezte magát, hogy ennyire haragudott magára, hogy így átjárta a rettegés; és ahogy akkor, ezúttal is teljesen egyedül maradt.

Voldemort visszatért, Remus pedig Sanguini fogságába esett.

És az egészről csakis ő, Lucy Dawlish tehetett.

* * *

Megjegyzés: Az idézett Rolling Stones-dal: Dancing with Mr. D. (Goats' Head Soup, 1973). Szöveg (c) Jagger-Richards

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)