Amikor Tonks Kingsley nyomában kilépett a kandallóból, pár pillanatig csupán arra volt képes, hogy döbbenten pislogjon. A Három Seprű tinédzserkorából ismerős hangjai bizarr egyvelegként sejlettek fel körülötte: elmosódó beszélgetések, nyikorgó székek és össze-összekoccanó poharak zaja testetlen duruzsolássá olvadtak, míg szinte már meg sem hallotta őket az ember. A kocsma persze ezzel együtt is jóval csendesebb és néptelenebb volt, mint amilyennek Tonks a roxmortsi hétvégéken megszokta; talán ezért érezte magát úgy, mint egy eltévedt festményalak, aki átvándorolt egy másik, a sajátjától élesen elütő háttérbe.

A két auror a kocsmában lézengő néhány vendég pillantásától kísérve sétált közelebb a pult mögött sürgölődő Madam Rosmertához, és Tonksot elfogta az a minden józan alapot nélkülöző érzés, hogy a csinos kocsmárosnő egy pillanatra sem hagyta abba a munkát, mióta legutóbb itt járt. Rosmerta pálcájának egy hanyag intésével éppen egy teli tepsit röptetett ki a sütőből, és ahogy a két jövevény árnyéka a rajta illatozó pogácsákra vetült, kissé bosszús arckifejezéssel fordult meg. A pillantása aztán elidőzött a két auror egyenruháján, majd a kandalló elé kisodort hamukupacon, és kissé megenyhült az arca.

– Madam Rosmerta – kezdte kissé bizonytalanul Tonks. – Talán már nem emlékszik rám...

– Hogyne emlékeznék, Dora! – legyintett a boszorkány. – Nem kukultam meg!

Tonks haja zavarában halványpirosra színeződött. – Öh... akkor jó! – nyögte ki zavartan. – Ő a kollégám, Kingsley Shacklebolt – tette hozzá –, és azért vagyunk itt, mert kaptunk egy riasztást.

– Igen, tudom – sóhajtott Rosmerta. – Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni, épp kifutott a tejszín a konyhában. A Tusa miatt elleptek a szállóvendégek...

– Megakadályozni? – csendült fel Kingsley basszusa. – Miért akarta volna megakadályozni?

– Mert hiába jöttek. – Rosmerta felkapott egy rongyot, és lendületes mozdulatokkal törölgetni kezdte az addig is csillogóan tiszta pultot. – Mopsy Fleabertre megint rájött az ötperc. Az a bolond vénasszony minden héten idecsődít valakit: a varázshasználati főosztályt, a mugli tárgyakkal való visszaélési ügyosztályt, a varázslényfelügyeletet... és mivel ez az egyetlen Hop-pont a faluban, mindig nekem kell irányítgatnom a dühösebbnél dühösebb hivatalnokokat, akik már a cím alapján tudják, hogy csak az idejüket vesztegetik. Odáig még sosem merészkedett, hogy magát az Auror Parancsnokságot zaklassa a sületlenségeivel, de úgy látszik, ennek is eljött az ideje!

– Van valami elképzelése, hogy Ms. Fleabert miért riasztott minket? – kérdezte kifejezéstelen arccal Kingsley.

– Hát, elképzelésem az éppen van – sóhajtott Rosmerta. – Napok óta másról sem beszél, mint arról az eltűnt minisztériumi boszorkányról! Fejébe vette, hogy értékes információkkal szolgálhat a nyomozáshoz. Be nem áll a szája, de azokat a bizonyos értékes információkat harapófogóval sem lehetne kihúzni belőle... bízom benne, hogy maguknak sikerül. Maguk rendet tehetnének. Mióta Black megszökött a börtönből, kész bolondokháza, ami itt megy: előbb a dementorok járnak a nyakamra, aztán részeg sárkányidomárok, most meg kobold verőlegények!

– Koboldok? – kapott a szón Tonks. – Jártak itt koboldok?

– Járnak azok mindenfelé – legyintett bosszúsan Rosmerta, és egy pálcaintéssel feltornyozta a még meleg pogácsákat a pult szélén várakozó tálcára. – Dumbledore professzor rövid úton kipenderítette őket, és azóta is mind azt találgatjuk, vajon mi a Merlint akarhattak. A Roxfortnak persze nem hiányzott a további hírverés, az az iskola anélkül is úszik a botrányokban, hogy Rita Vitrol megállás nélkül cikkezne róla... a fene egyen meg, te már megint itt vagy?!

Tonks összezavarodva kapta fel a fejét; a következő pillanatban azonban megértette, hogy a szidás nem neki, hanem a kandalló melletti sarokban szunyókáló fekete kutyának szól. Az állat csapzott volt és sovány, hosszú lábaira pedig sár tapadt – ha nem hevert volna kiterülve, minden porcikájával hálásan a tűzmelegért, Tonks alighanem egy kissé tartott volna tőle.

Rosmerta kifakadására a kutya lustán kinyitotta a fél szemét, de nem mozdult, csak a farka lebbent meg kissé, mintha nem tudná eldönteni, megcsóválja-e.

– Mopsy meg a kutyái! – pörölt a kocsmárosnő. – Hányszor megmondtam neki, hogy ne engedje őket a faluban kószálni! Különösen ezt itt. Úgy néz ki, mint valami lápi szörny, és komiszabb, mint egy doxi! Madam Puddifoot csak a múlt héten kilencszer zavarta ki az éléskamrájából. Az egy szerencséje, hogy a vendégeim szeretik – intelligens állat, rájött, hogy megéri szórakoztatnia őket. Őszintén szólva rájuk is fér. A dementorok teljesen elvették az életkedvünket az utóbbi időben... de hallom, magukra is rájár a rúd azzal a belső gyilkossági üggyel!

– Ne is mondja! – sóhajtott Kingsley. – Fogalmam sincs, honnét szerezhetett tudomást Vitrol a Belby-ügyről, de így, hogy a fél ország tud róla, nehéz lesz megoldani. Ha az emberek érdeklődését felkelti egy bűntény, hajlamosak szakértőnek képzelni magukat.

– Az emberek egyszerűen ostobák, Mr. Shacklebolt! – sóhajtott Madam Rosmerta. – Ostobák és fontoskodóak, szegény Mopsy Fleaberttel az élen. Tudják, mi itt a faluban úgy gondoljuk, nincs ki mind a négy kereke: az a fajta idős hölgy, aki a Hírverőből tájékozódik a világ dolgairól. – A boszorkány megtörölte a kezét a kötényében, és zavartan elmosolyodott. – Ezt persze nem azért mondom el maguknak, hogy befeketítsem őt, pusztán azért, hogy tudják, mire számíthatnak.

Kingsley bólintott; de még mielőtt bárki válaszolhatott volna, mindannyiuk pillantása a kutyára villant. Az állat ugyanis Rosmerta panaszáradatát kihasználva közelebb óvakodott a teli pogácsás tálhoz: a fél mancsával támaszkodott a pulton, villogó fogakkal teli szája pedig az illatozó péksütemények közvetlen közelében dermedt komikus mozdulatlanságba.

– Arcátlan tolvaj! – csattant fel Rosmerta, de azért leemelt egy pogácsát, hogy odanyújtsa neki.

A kutya lustán megszimatolta a felkínált csemegét, megcsóválta a farkát – aztán egy hirtelen, ügyes mozdulattal elkapta a teli tálca szélét.

– Merlinre! – szisszent fel Rosmerta, és ennél még jóval cifrább dolgokat is mondott, miközben felröptette a megfogyatkozott tartalmú tálcát a háta mögött lévő bárszekrény tetejére. Tonks és Kingsley a hasukat fogták a nevetéstől, a kutya pedig elégedetten befalta a lepotyogott finom falatokat.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha elindulunk – vetette fel Kingsley, még mindig mosolyogva. – Merre találjuk Ms. Fleabert otthonát?

– Egyenesen felfelé – mutatta Rosmerta. – A falu végén lakik, az öreg Kettleburntől nem messze. Ha nem találják a portát, csak kövessék a kutyaugatást – tette hozzá sötéten, és már vissza is tért a munkájához.

Kingsley nem vesztegette az idejét: egy sima mozdulattal összehúzta a köpenyét, és kilépett az utcára. Tonks követte, és mielőtt becsukhatta volna az ajtót maga után, a kutya is kisurrant mellette a néptelen utcára. Furcsa volt így, bóklászó diákcsapatok nélkül látni Roxmorts falut; Tonks korábban sosem gondolt bele, hogy a településnek alig száz állandó lakosa lehet.

– Ezt megint jól kikaptuk, igaz? – szólította meg Kingsley hátát. – Sturgis Angus Belby gyilkosa után kutat Dawlish-sal, a főnök koboldokat kerget, a többiek a Tusa résztvevőit pesztrálják... mi meg mehetünk trécselni a bolond vénasszonnyal!

– Külön kértem ezt az esetet – mondta a varázsló. – Valójában John hatáskörébe tartozna, hiszen ő vette át a Jorkins-ügyet.

– Külön kérted? – Tonks megtorpant. Egy ideje tegezte Kingsley-t, de még így sem volt biztos benne, hogy jó ötlet feltennie a kérdését. – ...de miért?

– Mert lehetőséget ad rá, hogy nyugodtan beszélgessünk.

– Nem tűnsz nyugodtnak.

Egy ideig csak a cipősarkuk kopogása, és négylábú kísérőjük lépteinek surranása törte meg a csendet, ahogy Roxmorts főutcája egyre fogyott a lábuk alatt.

– Ma nyolc órakor találkozunk John kontaktjával – mondta hirtelen Kingsley.

– Ezért vagy ennyire kiakadva? – Tonks széttárta a karját. – Hiszen ez jó hír! Ha megfelelő segítséget kapunk, végre megoldhatjuk mindkét ügyet.

– Tegnap megoldottam az enyémet – mondta mereven Kingsley.

Tonks belerúgott egy kőbe, és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne essen hanyatt.

– Micsoda?! Elkaptad Blacket?

Kingsley megrázta a fejét. – Rájöttem, mi történt valójában – mondta halkan. – Véletlenül, érted? Véletlenül!

Az utolsó szó szinte kiáltásként visszhangzott a néptelen utcán, és Kingsley ökölbe szorította a kezét, erőt véve magán.

– Úgy érted, hogy más történt, mint ami a minisztériumi nyilvántartásokban szerepel? – kérdezte óvatosan Tonks.

Kollégája egy darabig csak nézett rá, aztán lassan bólintott.

– Nem lenne szabad elmondanom neked – de jelen körülmények között...

– Arra a körülményre gondolsz, hogy tanúk nélkül cseverészünk egy üres utcán, vagy arra, hogy az esti programunkért papíron életfogytiglan jár?

– Merlinre, halkabban! – sziszegte Kingsley. – Arra gondolok, Nymphadora, hogy most kaptad meg a jelvényed, nekem pedig az lenne a dolgom, hogy tanítsalak, nem az, hogy veszélybe sodorjalak!

Tonks szembefordult vele.

– A Doris Purkiss-ügy személyes – közölte határozottan. – Legalább annyira, mint neked a sajátod. Nem fogok kihátrálni belőle csak azért, mert Cornelius Caramel egy puhány seggfej.

– Fogalmad sincs, hogy mit kockáztatsz! – sóhajtott Kingsley.

– Akkor magyarázd meg!

Egy ideig csak álltak, és körülöttük némán gomolyogtak a februári reggel párás légtömegei. Akaratuk, mint két láthatatlan erőtér, egymásnak feszült, és nem engedett; Tonks pedig oldalra pillantva észrevette, hogy a fekete kutya egészen idáig követte őket. Talán azt remélte, további pogácsák lapulnak a zsebükben.

– Jól van – mondta végül Kingsley. – Nos... a Black utáni nyomozás vezetőjeként hozzáférésem van egy sor irathoz, amelyeket a varázsbűn-üldözési főosztály rendszerint csak miniszteri engedéllyel ad ki. John rajtam keresztül fér hozzá ezekhez az iratokhoz, és tegnap megkért, hogy fésüljem át Barty Kupor aktáit. Akkor találtam ezt... Valaki véletlenül összecserélhette: más magyarázat nincs, hogyan került oda.

Megsárgult papírlapot húzott elő a köpenye zsebéből, és átnyújtotta Tonksnak, aki óvatosan széthajtogatta azt. Már azelőtt megsejtette, hogy ez az esetleírás nem a brit mágiaügyi minisztériumból származik, hogy észrevette a lap alján a MACUSA pecsétjét; túlságosan precíz és rendezett volt, már-már kegyetlenül tényszerű dokumentációját adva a ténynek, hogy 1981. augusztus 4-én egy bizonyos Bartemius Kupor kisebbfajta tömeggyilkosságot követett el New York City kellős közepén, a Woolworth Buildingtől nem messze, a dolgozni igyekvő muglik szeme láttára.

„Tizenhárom halott, ötvennégy sebesült, magnix hatóságok halálos gázrobbanásról értesítve."

Tizenhárom halott...

– Kingsley – kezdte Tonks –, ugye nem azt akarod mondani, hogy Mr. Kupor...

És akkor, hirtelen, megértette.

– De hát nem is ő volt az, ugye? Hanem a fia!

– Egyezik a nevük – bólintott komoran Kingsley. – Tökéletes adminisztrációs fekete lyuk! A MACUSA New Yorkban kiállítja ezt a dokumentumot, de a többit kénytelenek Angliára bízni. Mr. Kupor hazahozza a fiát; kétségbe van esve, de itthon rengeteg hatalommal rendelkezik, és ez a fejébe száll. Elhatározza, hogy eltussolja az ügyet, de ehhez szüksége van valakire, aki elviszi a balhét. Valakire, akire ráhúzhatja a bűnös szerepét, ha a MACUSA egy nap utánamegy az esetnek.

– ...és ezért lemásolja a bűntényt – fejezte be a mondatot Tonks. – Valaki mást zár börtönbe a fia helyett. Erre gondolsz?

– Nincs más magyarázat! – Kingsley dühösen masszírozta a halántékát. – Blacknek még ott volt a tojáshéj a fenekén, mégis ő volt a legjobb auror az egész parancsnokságon. Kiszagolta a rosszfiúkat, mint egy vadászkutya! Nyilván rájött, miben mesterkedik az öreg Barty, ezért veszélyessé vált a számára. Peter Pettigrew Potterék családi barátja volt, a halálfalók ugyanúgy gyűlölték, mint Blacket. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a valóságban maga Kupor végzett vele, Black pedig repült helyette a hűvösre. Tökéletes... tökéletes bűntény! – Kingsley keserűen felnevetett. – Hogyne lenne tökéletes, hiszen maga Barty Kupor követte el!

– Na de melyik? – tűnődött Tonks. – Az idősebb, vagy az ifjabb? Az sem kizárt, hogy ketten csinálták... egyébként Dawlish szerint később, amikor elkapták az ifjabb Barty-t, az apja meg sem próbálta védeni. Szemrebbenés nélkül lecsukta, ugyanúgy, mint Blacket.

– Mert abban a helyzetben semmit sem tehetett – felelte hidegen Kingsley. – Tettenérés volt, ráadásul egy sor tárgy bizonyíték is a Wizengamot elé került. Kupor egyébként sem a fiút féltette elsősorban, hanem a saját hatalmát. Hogy lehettem ilyen vak?! Mind vakok voltunk!

– Szerintem nem véletlen, hogy megtaláltad ezt az aktát – vetette fel Tonks. – Kupor direkt keverhette el, hogy a megsemmisítése be ne indítsa a védőbűbájokat az irattárban. Nem gondolta, hogy bárki kutakodni merne a papírjai között.

– Igazad lehet – bólintott fásultan Kingsley. – De az efféle dolgok előbb vagy utóbb mindig kiderülnek... na persze ez itt a kérdés – tette hozzá. – Hogy kiderülnek-e.

– Ezt meg hogy érted? – döbbent meg Tonks. – Hiszen kezedben a bizonyíték!

– Ez nem bizonyíték. Blacknek sosem volt tárgyalása, így iratok sem léteznek arról, amit állítólag elkövetett. Egyedül a mindenkori miniszter adhatna neki kegyelmet, és nem vagyok olyan ostoba, hogy ilyesmire kérjem Caramelt. Egyébként is annyi még a hiányzó részlet! Hogyan szökött meg Black? Miért tört be a Roxfortba? – Kingsley bénultan rázta a fejét. – Az is lehet, hogy teljesen megőrült a börtönben, és velem is végezni próbálna, ha rátalálnék.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte halkan Tonks.

– Egész éjjel ezen gondolkodtam. Először elhatároztam, hogy visszaadom a jelvényem, de nyilvánvaló, hogy nem tehetem. Caramel folyamatos önmosdatása még veszélyesebb, mint Kupor egyeduralma volt. A helyemen kell maradnom, tovább kell végeznem a munkámat! Csak így deríthetjük ki, mi történt a Gringottsban. Csak így akadályozhatjuk meg, hogy egy ember, aki talán semmi rosszat nem tett, a dementorok áldozatául essen.

– Hála az égnek! – szaladt ki Tonks száján. – Szörnyű lenne, ha elmennél... de biztos vagy benne, hogy nem tehetünk semmit?

– Sosem állítottam ilyet! – Kingsley váratlanul elmosolyodott. – Mondtam már, hogy én választottam ezt a mai ügyet. Kétlem, hogy Mopsy Fleabert segíthet nekünk Jorkins nyomára bukkanni, de meglepődnék, ha arról sem lenne fogalma, hol találja az ember Rita Vitrolt, ha netalántán kapcsolatba akarna lépni vele.

Tonks úgy bámult a varázslóra, mintha hirtelen két feje nőtt volna.

– Csak nem akarsz a sajtóhoz fordulni?

– Ez az egyetlen dolog, ami tehetünk. – Kingsley széttárta a karját. – Barty Kupor, mint a háttérből a szálakat mozgató zseni? Egy apa, aki a fiánál is többre tartja a családja hírnevét? A legendás tömeggyilkos, aki valójában ártatlan? Az olvasók úgy vinnék ezt a sztorit, mint a cukrot, pláne most, amikor a Próféta Kupor betegségéről cikkezik.

– A főiskolán egy külön kurzust kijárattak velem arról, hogy ez miért nem jó ötlet – vetette ellen Tonks.

– De arról, felteszem, semmilyen kurzus nem tesz említést, hogy mi a teendő, ha a rendszer, amelynek az eszköze vagy, velejéig korrupt! – vágott vissza a varázsló.

– Akkor sem tálalhatsz ki mindent csak úgy Vitrolnak!

– Persze, hogy nem! – Kingsley felszegte a fejét. – Most még nem. De ha megoldottuk a Jorkins-ügyet, a Purkiss-ügyet, és egyúttal – talán – a Gringotts ügyét... és ennek tetejébe még a Black-ügyet... na majd akkor tálalunk ki Vitrolnak. Caramel egyenként talán még képes lenne eltussolni ezeket a botrányokat, de ha egyszerre szakadnak a nyakába, semmi esélye nem lesz ellenünk.

– De jó, hogy nem vagyunk ellenségek! – vigyorodott el Tonks.

– Igazából csak beszélek – legyintett Kingsley. – Rengeteg szerencsére lesz szükségünk, hogy minden így alakuljon.

– Megcsináljuk! Muszáj. Nem árt, ha legalább három ember tényleg a munkáját végzi a parancsnokságon.

Kingsley nem válaszolt. A beálló csendben a fekete kutya közelebb óvakodott hozzá, és az orrával megbökdöste a kezét.

Aztán meghúzta a talárja ujját.

– Szerintem tudja, hogy a gazdáját keressük – vetette fel Tonks. – Talán el is vezet hozzá, ha szépen megkérjük.

És valóban: az állat jóval barátságosabbnak tűnt, mint annak előtte. Még azt is megengedte, hogy megsimogassák a fejét, mielőtt különös kis csapatuk élére törve továbbügetett a falu széle felé.

* * *

Valaki megsejtette, mi történt valójában.

Valaki nyomon volt, és nem félt a következményektől.

Valaki rájött...

Ezúttal négy lábon járt, mégis gyötrelmes küzdelem volt minden lépés és minden lélegzetvétel. A roxmortsi főutca egyre csak fogyott a lábai alatt, Mopsy Fleabert düledező házikója pedig, ahová az elmúlt hetekben vissza-visszajárt, egyre közeledett; és vele együtt nőtt a vágy, hogy ott helyben, a nyílt utca közepén visszaváltozzon emberré, baráti ölelésbe fojtsa Kingsley Shackleboltot, és mindent megmagyarázzon. Tudta azonban, hogy nem teheti, és ebbe majd' belehalt.

Van tehát valaki a keresztfián és Dumbledore-on kívül, akit érdekel a sorsa. Aki hajlandó segíteni neki. Aki kész szembefordulni a minisztériummal, hogy kiderítse az igazságot! Szinte beleszédült ebbe a ténybe, és komolyan meg kellett fegyelmeznie magát, hogy továbbra is kutyaként viselkedjen. Az utóbbi időben így is akadt néhány ravasz, merész húzása – Roxmorts lakói kezdték őt megjegyezni maguknak.

Egyik láb a másik elé, szuggerálta magát Sirius. Ne add át magad a drámai felismeréseidnek. Csak egy büdös, bolhás kutya vagy.

Talán jobb is, hogy nem emberalakban hallgatta végig Kingsley beszélgetését a fiatal kolléganőjével, aki a neve alapján csakis Andromeda lánya lehetett. A kutya érzelmei egyszerűbbek, elemibbek voltak, könnyebb volt megbirkóznia velük. Könnyebb volt úgy tennie, mintha nem is lennének.

Végig az utcán. Nem gondolhatott semmit, nem érezhetett semmit, és nem remélhetett semmit. Egyszer már majdnem belehalt a reménybe...

Át a kertkapun. Nem engedhette, hogy a magány érzése letaglózza. Nem gondolkodhatott azon, mi lenne, ha nem gyűlölnék, ha nem üldöznék, ha lenne valaki, akinek elmesélhetné, hogyan telt a napja – valaki, aki nem fordítaná el a fejét, ha csak ránéz...

Tovább az ösvényen. Nem képzelhette el, hogy van hová hazamennie, hogy egyszer nem egyedül, a Szellemszállás kilazult padlója alatt tölti majd a Szentestét, és hogy valaha is tisztára moshatja a nevét.

Fel a lépcsőn. Nem foglalkozhat ilyen felesleges ostobaságokkal! Tonks és Kingsley információra éhesen követik, a vénasszony pedig mindjárt úgy megcsavargatja a fülét, hogy az egész feje lüktetni kezd a fájdalomtól. Hiába harapta meg már vagy háromszor – van, aki lassan tanul.

Az ódon ház udvarán négy másik kutya csatlakozott hozzá; közönséges falusi korcsok, amik naphosszat a környéken bóklásztak, és hozzá hasonlóan elég eszük volt hozzá, hogy az első adandó alkalommal meneküljenek Mopsy Fleabert határtalan állatszeretetétől. Amikor Kingsley bezörgetett az ajtón, odabentről felcsendült a kevésbé szerencsések kórusa, a ház úrnője pedig kitárta az ajtót, félig ismerős szagok garmadáját szabadítva Sirius orrára.

– Ms. Fleabert – kezdte udvariasan Tonks –, az Auror Parancsnokságról jöttünk...

– Már vártam magukat! – bólintott fontoskodva Mopsy Fleabert. Alacsony, ám jól megtermett asszonyság volt kövérkés, kedves arccal; őszes haját félig kibomlott kontyba fogta, mely éppúgy lifegett, mint a papucsa félig levált talpa, a zsebének pedig – mint Sirius egy gyors ellenőrzéssel megállapította – ezúttal is átható szalonnaszaga volt.

– Hazahozták Kóbort! – kiáltott fel lelkesen Mopsy Fleabert. – Maguk aztán értik a dolgukat!

A szalonna volt az oka mindennek. Az emberi érzések és indulatok vibrálásának talán lehetséges volt ellenállni, de ennek a sós-fűszeres húsillatnak aligha; még akkor is, ha az asszonyság könyörtelenül elkapta őt, és megcsavargatta a fülét. Miért nem képes szelíden vakargatni, mint Rosmerta?

– Átkozottul rossz egy eb! – csacsogta Mopsy Fleabert, miközben a kínzás folytatódott. – Örökké csak elkószál. A nyakamat rá, hogy a Tiltott Rengetegbe is eljutott, ott lett ilyen kis ravasz! Sose marad itt velem... de előbb-utóbb mindig visszatalálsz, igaz, Kóbor?

A fülcsavargatás egy dolog volt – de az, hogy valaki két oldalról megfogja az arcát, és gügyögve belemarkoljon, ahogy a gyerekekébe szokás, már a becsületsértés kategóriába tartozott, és Sirius Black nem tűrte a becsületsértést. Vészjóslóan felmordult tehát, kiszabadítva a fejét az asszonyság szorításából; ráadásképpen pedig a hátsó lábai körül sündörgő pincsikutyák felé csattintott a fogaival. Legközelebb majd a grabancuknál fogva hajítja el őket, gondolta, talán akkor megtanulják, hogy egyeseket nem illik csak úgy körbeszimatolni.

– Szeszélyes vagy, Kóbor! – sóhajtott fel Mopsy, és lesöpört egy köteg újságot a legközelebbi asztalkáról, hogy helyet csináljon a lebegve közeledő teáskannának. Aztán visszafordult a két aurorhoz. – Nagyon vártam már magukat, kedves...

– Tonks.

– Shacklebolt.

– Örülök! – Mopsy Fleabert lelkes kézmozdulatokkal invitálta őket az asztalhoz, lehetőséget sem hagyva, hogy visszautasítsák az illatából ítélve rémesen túlcukrozott teát. Sirius korábbi elhatározásához híven a sarokba hajított egy kíváncsiskodó csivavát, és igyekezett észrevétlenül közelebb lopózni a három emberhez, hogy hallja, mit beszélnek.

Tonks és Kingsley szeme körbejárt a kaotikus helységben, és az annak minden zugából előbukkanó kutyafejeken. Az idős hölgy talán maga sem tudta, mennyi kidobott, hátrahagyott és elfelejtett állatot gondoz, de ha meglátott egy újabbat, zokszó nélkül befogadta; ennek következtében a háza is egyetlen hatalmas, emberi tartózkodásra berendezett kutyaólhoz hasonlított. A szomszédai gyakran panaszkodtak az ugatásra, és Sirius gyakran az egész délelőttjét a környéken kihelyezett csapdák hatástalanításával töltötte, ami Tapmancs testébe zárva meglehetősen veszélyes és időigényes elfoglaltság volt.

– Ms. Fleabert – szólalt meg tartózkodóan Kingsley –, azt az információt kaptuk, hogy ön segíthet nekünk a Bertha Jorkins-ügyben.

– Így igaz! – bólogatott hevesen az asszonyság. – Tudják, egészen ma reggelig azt hittem, forró nyomon vagyok. Ha az ember tudja, mennyi kettő meg kettő, Rita Vitrol cikkeiből hamar összerakhatja az igazságot.

Sirius lopva felpillantott a két aurorra, és elismerően nyugtázta, hogy arcizmuk sem rezdül. A hírhedt újságírónő az utóbbi hetekben nem csak a Trimágus Tusa résztvevőit – azon belül is Harry-t – állította pellengérre, hanem a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályán történteket is többször elővette. Legutóbbi vezércikke („GYILKOSSÁG AZ ÖTÖDIKEN – diplomatának lenni veszélyes?") még azzal a ferdítéssel együtt is a szolidabbak közé tartozott, hogy a minisztérium épületében megölt Angus Belby – mint a másnapi helyesbítésből kiderült – nem a Mágikus Gondnokság munkatársa volt.

– Egyelőre nincs információnk arról, hogy Belby halála és Jorkins eltűnése között bármi kapcsolat lehet – mondta Kingsley. – Mi az, amit talált?

– Egy fontos nyom – felelte Mopsy Fleabert –, egy igen fontos nyom, ami mindent megváltoztat! Teljesen felborítja a korábbi elméletemet: tudják, Bertha Jorkinst Albániában látták utoljára, így feltételeztem, hogy ott ölhették meg. Sajnos azonban minden jel arra mutat, hogy az a nő, aki Albániában eltűnt, nem Bertha Jorkins volt. – Az asszony kortyolt egyet a teájából, és fontoskodva megigazította a kendőjét. – Minden jel arra mutat, hogy az igazi Bertha Jorkins belefulladt a kacsaúsztatómba.

Kingsley profizmusát fémjelezte a tény, hogy nem nevette el magát. Ami Tonksot illeti, ő ügyetlenségével leplezte a vidámságát: a drámai hangvételű kijelentést hallva lesodorta a csészét az asztalról, és a kockás terítő rejtekében adta át magát a néma nevetőgörcsnek.

Sirius elnyúlva feküdt a pamlagon, fejét a mancsán nyugtatva, és egyetlen pisszenés nélkül figyelte a jelenetet. Az utóbbi hetekben vissza-visszajárt Mopsy Fleabert düledező házába, és amit ott látott, az inkább sajnálattal töltötte el, mintsem nevethetnékje támadt volna. Az egyetlen személy, akinek Azkaban óta sikerült megcsiklandoznia a humorérzékét, Doris Purkiss volt – és most, hogy belegondolt, Tonks mintha említette volna ezt a nevet.

– Ms. Fleabert – mondta Kingsley nyugodt tárgyilagossággal –, felteszem, ön is belátja, hogy ez az elmélet meglehetősen...

– Valószínűtlen – segítette ki remegő szájjal Tonks.

– Felteszem, van valamiféle tárgyi bizonyíték, ami alapján erre a következtetésre jutott...?

– Van bizony! – vágta rá izgatottan az asszony. – Nézzék csak meg ezt!

Apró bőrtasakot tett le a két auror elé az asztalra, amiben Sirius egy minisztériumi igazolványtartóra ismert. Ez már önmagában gyanús volt: az efféle apró szolgálati tárgyakat a tulajdonosaik rendszerint tűzálló és víztaszító bűbájjal kezelték – hogy csak az egyszerűbbeket említsük – és sosem váltak meg tőlük.

– Ma hajnalban találtam a kacsaúsztató felszínén – közölte drámai hangon Mopsy Fleabert. – Lebegett. Enyhe az idő, már vagy egy hete nem fagyott be a víz teteje. Megtaláltam benne Bertha Jorkins igazolványát, és valami albán üdülő névjegyét.

– Kingsley – mondta halkan, feszülten Tonks –, ez eredeti!

Siriust majd' megölte a kíváncsiság, ahogy a két auror egymásnak adogatta az iratokat, de tudta, hogy nem férkőzhet közelebb hozzájuk, amíg úgy nem döntenek, hogy megnézik a terepet.

– Mutassa meg, hol találta! – javasolta Tonks. – A tóban is kutakodott?

– Nem mertem! – Az asszony a kezét tördelte. – Nem nekem való ez, tudják...

Tonks és Kingsley teájukat hátrahagyva felpattantak az asztaltól, és követték házigazdájukat a hátsó kertbe. Sirius fekete árnyékként szegődött a nyomukba, és a ház kutyái közül is velük tartott néhány.

A három ember körülállta a kopár kert végébe ásott kacsaúsztatót (amelyben Sirius kacsát még sosem látott, ellenben több vadgalambot is kikapott már belőle), és Kingsley a dermedt víztükörre szegezte a pálcáját.

– Evapores!

Mopsy Fleabert halkan belenyögött a szájára szorított zsebkendőbe, ám a várt hatás elmaradt. A tó medre az évek során belesodródott ágaktól és virágcserepektől eltekintve üresnek tűnt, a gödör szélére állva azonban Siriusnak mégis feltűnt valami. Szívesen megnézte volna magának, de a ház fogságából kiszabadult két palotapincsi ez egyszer gyorsabb volt: már bele is vetették magukat a gödörbe, éles vakkantásokkal versengve az alján heverő jókora csontért. A zsákmányt végül egy collie halászta el előlük, és a veranda nyugalmába vonult vele, Kingsley és Tonks pedig az egész közjátékra ügyet sem vetve igyekeztek megnyugtatni a kisebb sokkhatás alatt álló asszonyt.

– Nem volt valószínű, hogy itt megtaláljuk a holttestet – bizonygatta Tonks. – És az sem biztos, hogy Jorkins valóban gyilkosság áldozata lett. Talán csak ellopták az iratait, vagy ő maga hagyta el őket.

– A nyomot magunkkal visszük a parancsnokságra, ellenőrzés végett – mondta megnyugtató, mély hangján Kingsley. – Köszönjük, hogy riasztott minket, Ms. Fleabert! Sokat segített.

Sirius az est mélyülő árnyaival takarózva figyelte, ahogy a két auror egyre erélyesebben búcsúzkodik az asszonyságtól, majd gyors léptekkel nekivág a Roxmorts központjába visszavezető lejtőnek.

– Kész, végem van – hallotta Tonks hangját. – Most már aztán tényleg semmit sem értek.

– Ne aggódj, én sem – sóhajtott Kingsley. – Hogy a Merlinbe kerültek Bertha Jorkins papírjai ehhez az őrült nőszemélyhez?! Ha Jorkinst valóban meggyilkolták, és a gyilkos ennyire ügyesen titokban tartotta a tettét, utána miért követett el egy ennyire banális hibát?!

A kérdések áradatát szemkápráztató villanás szakította meg, és a két meglepett aurorral szemben egy szfinx ezüstös-kéken csillogó alakja tűnt elő a semmiből. A patrónus kissé oldalra döntötte a fejét, és megszólalt:

– Üzenet Kingsley Shacklebolt és Nymphadora Tonks részére attól, akitől üzenetet várnak: bizonyos nehezítő körülmények miatt változás történt. A találkozó időpontja ma, tizenkilenc óra négy perc. Helyszín: Mágiaügyi Minisztérium, varázsbűn-üldözési főosztály. Irodaszám: harminc és ezerkilencszáznyolcvanegy valódiosztó-összege, vagy kanonikus alakban kettő-három-hét. Ismétlem, kettő-három-hét.

A jelenés szertefoszlott a februári alkony ködében. Tonks felnevetett, Kingsley cifrát káromkodott, Sirius pedig azon tűnődött egy csenevész borókabokor alatt kushadva, hogy vajon mi az ördög lehet az a kanonikus alak.

Ennél persze égetőbb problémái is voltak – úgy zsongtak a fejében a gondolatok és az ötletek, hogy észre sem vette, amikor a két auror dehoppanált. Számtalan tennivalója volt, ám tudta, hogy semmit sem tehet, amíg mindenki őrült tömeggyilkosnak tartja...

...de ismert valakit, aki igen.

* * *

Megjegyzések:

(1) Mopsy Fleabert Pyrites-hez hasonlóan egy olyan karakter, akit Rowling kiírt a Harry Potter-sorozatból. Az írónő eredeti tervei szerint Sirius nem egy barlangban bujkált volna roxmortsi tartózkodása alatt, hanem Mopsy fogadta volna be – én a canonhoz való ragaszkodásom miatt megtartottam a barlangot, de nem tudtam megállni, hogy ez a karakter fel ne tűnjön a történetben:)

(2) Sirius bebörtönzésének története ebben a történetben egy kicsivel bonyolultabb, mint ami Az azkabani fogolyból kiderül; amit azonban Kingsley-nek sikerült felfednie, az (még) nem a teljes igazság.

(3) A fejezet alapján szemfüles olvasók megoldhatják a Jorkins-ügyet, ami Kingsley-nek és Tonksnak – ennyit elárulok – sosem fog sikerülni.

(4) A fejezet végén feltűnő szfinx-patrónus, illetve a következő fejezetben feltűnő gazdája Hirfael barátnőm szellemi tulajdonát képezik. Az ő sorozata összefügg a Sequestrum-hadművelet sorozattal, a főszereplőink ugyanis rokonok: a Relikviavadászok Reynard Corbittja nem más, mint Lucy Dawlish anyai nagyapja. A Corbitt-Graves család és ez a rokonság különösen a történetem következő, harmadik részében lesz fontos: ott több olyan karakter is feltűnik majd, akikről a Relikviavadászokban olvashattatok. Ez a sorozat a 20. század elején, a Grindelwalddal vívott háborúk idejében játszódik, és csak ajánlani tudom mindenkinek^^ Hirfaelnek pedig ezúton is köszönöm, hogy kölcsönadta nekem... hogy kicsodát, az a következő részből kiderül.

Olvassatok Hirfaeltől itt: http://relic-hunters.gportal.hu 

Bónusz: Tapmancsok

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)