Zongor Márkus sokat megélt, tapasztalt ember volt, de azért őt is meg lehetett lepni.

– A régi temető? Hát, az itt van nem messze... fel tetszenek hágni a szemközti dombra, annak a tetején valahol, ha még nem falta fel a vadon. De miért kérdi? Arra aztán a madár se jár!

– Szeretem a temetőket – hazudta a tőle telhető legmélyebb meggyőződéssel Lucy Dawlish. – Nagyon... hangulatosak. Igen. Hangulatosak. Az ember csak úgy sétálgat egy temetőben, és mindenféle az eszébe jut.

Az erdész kutató pillantása a fiatal nőről a mellette álló táskás szemű, borostás férfira tévedt, majd megint vissza a nőre.

– Akármi jusson az eszébe, Miss Purkiss – mondta, székely ember módjára megrágva minden szavát –, igyekezzen, hogy még sötétedés előtt végiggondolja.

Lucyból kitört a nevetés. – Az ég szerelmére, Markus, ő a kertészünk!

– Három kölköm van, meg az asszony... – morogta mellette (kevéssé meggyőzően) Mundungus Fletcher.

– Nem mondtam én semmit se – dörmögte zavartan az erdész –, de tudniuk kell, hogy gyerekkoromban sok csúfságot beszéltek arról a helyről. Akkortájt rendszeresen tűntek el a faluból emberek, legtöbbször magányos öregasszonyok, akiknek oda temették a családját még a nagy háború után. Én is megjártam egyszer, csak úgy heccből. Akkor is kerek volt a Hold, mint most.

– Na és mit látott? – kérdezte kíváncsian Lucy.

– Nem sokat. Valami lidércfényt követtem, de félrevezetett; és annyi bizonyos, hogy valami les ott a sírkövek közül. Érezni a leheletét. Tudják, én nem hiszek az átkokban, a boszorkányságban, a mennyben és a pokolban, de azért betérek időnként a templomba. Az ember sosem tudhatja: vannak erők ezen a világon, amikkel nem érdemes ujjat húzni. No, nem is rabolom tovább az idejüket, látom én, hogy bolondnak néznek! De ha másért nem, legalább azért jöjjenek vissza napnyugtáig, hogy le ne csalogassák a medvét a kecskéimhez.

Mundungus a medve említésére nyugtalanul felszusszant, Lucy azonban magabiztos mosolyt villantott az erdészre, és már neki is indult az utca végén meredek, sziklás ösvénnyé váló emelkedőnek.

– Még több angol... – morogta az orra alatt Markus, ahogy utánuk nézett. – Ez ugyan melyik kő alól bújt elő?

*

Hogy Mundungus Fletchert aznap éppen melyik piszkos lebujban érte a reggel, azt még ő maga is csak némi gondolkodás árán tudta volna megmondani; Lucy-t azonban, aki már attól szerencsésnek érezte magát, hogy a varázsló időben megjelent a Remusszal közös házuk kapuja előtt, a legkevésbé sem érdekelte ez a részlet. Barátja immár biztonságos magányban várta a holdkeltét valahol a Hargita mélyén, a kollégáitól pedig kora délután megszabadult, mivel reggel hat órakor már a sárkányok körül sürgölődött. Mégsem lett úrrá rajta a korai keléssel járó rosszkedvű tompaság: szinte futólépésben tört felfelé az emelkedőn, és közben fejben végigszaladt mindazon óvintézkedések listáján, melyeket Sanguini csapdájára számítva tett (és amelyek most, a mélyülő erdei árnyak között gyalogolva kissé szánalmasnak tűntek).

Fogalma sem volt, mire számíthat; ám ezt nem köthette Mundungus orrára, ha nem akarta, hogy a varázsló az utolsó pillanatban megfutamodjon. Az utóbbi két hétben szinte az összes estéjüket együtt töltötték, és Lucy tudta, hogy bár Dung kedveli őt, a saját biztonságát összehasonlíthatatlanul jobban kedveli.

A domb tetejére érve az ösvény kissé kiszélesedett, s a hóborította fenyők között kanyarogva egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Lucy bakancsát szúrós gizgaz karistolta, s a sarka meg-megcsúszott a hó alatt megbúvó jégfoltokon. Mögötte Mundungus hasra is esett, s míg arra várt, hogy feltápászkodjon, Lucy egy félig kidőlt kaput vett észre a sűrűsödő esti ködben.

A kaput tartó két oszlop tetején jöttükre apró, lángtalan lámpások gyúltak ki, mint sápadt fényű, kíváncsi szemek. Lucy a kapu boltíve alatt áthaladva látta, hogy valójában sokkal több van ezekből a fényekből: megannyi anyagtalan mécses pislákolt a sírkövek repedéseiben, a fák ágain és a temetőn átvezető ösvény két oldalán.

– A ménkűbe – mondta Mundungus. – Ez nekem nagyon nem tetszik.

– Díszkivilágítás. – Lucy vállat vont. – Legalább észrevesszük a medvét...

– Nem a medvétől félek én! Adod itt a nagy bátrat, de ne mondd má', hogy nem érzed...

– Micsodát?

– Valaki van itten – bökte ki a varázsló. – Nem a vérszívó. És minket figyel.

– Sanguini üzenete szerint egy kriptát keresünk – felelte szemrebbenés nélkül Lucy. – Na nyomás, vagy elkap a hétfejű madárember!

– De rohadt vicces valaki! – csattant fel Mundungus, de még a sértődöttsége sem vette rá, hogy a pálcáját konokul felszegező Lucy elé vágjon.

A valóságban persze a boszorkány sem érezte sokkal bátrabbnak magát; csak éppen Mundungusszal szemben az ő félelmei nagyon is konkrétak voltak. Egy hosszú ideje elhagyatott temető ideális élőhelye volt egy sor mágikus bestiának, amikkel nem szeretett volna összetűzésbe keveredni – a falu melletti tónál elszaporodott dugbogok csupán a legártalmatlanabb lények voltak ezen a listán. Aggodalma azonban alaptalannak tűnt: egy faág sem rezdült körülöttük, ahogy az ösvényt követve besétáltak a temető közepéig. A titokzatos fények itt egyre sűrűbben pislákoltak, a düledező sírkövek erdejének közepén magasodó kripták falain pedig hideg lánggal égő fáklyák lobogtak, szinte nappali fénybe vonva az utolsó, sértetlennek tűnő sírkövek előtt álló két szobrot.

– Oké – dünnyögte Mundungus erőltetett derűvel. – Kripták kipipálva. De hol a vérszívó?

– Még túl korán van. Ki kell várnunk...

– A fene se akar addig itt maradni, és találkozni azzal a lidércizével!

– Ne nyavalyogj már, inkább őrködj! – csattant fel Lucy. Kezdte megbánni, hogy otthon hagyta Phineas Nigellust; a jarvey-nak mindig volt a tarsolyában pár sértő megjegyzés, ami a legrosszabb helyzetnek is elvette az élét. Na nem mintha ezúttal különösebb oka lett volna, hogy rosszul érezze magát – a hunyorgó lidércfényeket leszámítva semmi szokatlan vagy nyomasztó dologgal nem találkoztak. És mégis...

Lucy közelebb óvakodott a kriptákon túl magasodó két szobor sápadt márványtömegéhez. Legalábbis úgy tűnt, mintha márványból lennének... vagy csak simára csiszolt kőből? De vajon ki állította ide őket, és miért?

– Ezek a szárnyas izék – motyogta Dung. – A mugli mesék tele vannak velük. A hogyishívják...

– Angyalok – mondta halkan Lucy.

– Ja, azok. De csak ilyen fapadosak. A muglik kitaláltak olyat is, aminek állatfejei vannak meg száz szeme... ezek meg csak nézik egymást, mint a hülyék. – Mundungus elvigyorodott. – T'od mit? Hét galleon, ha leviszed az orrát!

Azzal felkapott egy követ, és nagy ívben a közelebbi szobornak hajította. A kő egy halk, átható pendüléssel lepattant a márványnak látszó anyagról, anélkül, hogy akár a legapróbb karcolást hagyta volna rajta.

– Ne dobáld! – sziszegte Lucy.

– Miért, csak nem berezeltél?

A boszorkány nem méltatta válaszra; helyette a szobrokat figyelte. Maga sem tudta, miért, de meghűlt benne a vér a két faragott arcon ülő dühvel keveredett csodálkozástól, ahogy az időbe fagyva bámultak egymás üres szemgödrébe. Futólag eltűnődött, ki faraghatta őket, és vajon kifizették-e a cseppet sem angyali végkimenetelű munkájáért.

A szobrok körül volt a legvilágosabb; a fáklyák úgy helyezkedtek el a környező kripták falain, hogy fényük egyenesen a két márványalakra vetüljön. Lucy közelebb óvakodott az egyik kriptához, és fellépett az oldalából kitüremkedő dombormű kiszögellésére, hogy közelebb kerüljön a kék tűzhöz. Kis habozás után kinyúlt, és átlegyezett rajta a kezével.

Nem történt semmi.

– Öröklángok... – tűnődött fennhangon Lucy. – Nem tombolnak, nem terjednek, nem veszélyesek, csak világítanak... de miért?

– Mert vannak dolgok – felelte egy éles, hideg hang –, amiknek jobb szem előtt maradniuk.

Lucy és Mundungus egyszerre rezzentek össze és rántottak pálcát; de ha a szemközti kriptából kilépő sötét alak rájuk akar támadni, aligha vétette volna el őket. Sebesebben mozgott, mint a gondolat, s fekete-vörös bársonyköpennyel takart alakja szinte légiesen könnyednek tűnt. Ahogy közelebb jött, Lucy látta, hogy nem Sanguini az; ám krétafehér bőre és pupilla nélküli, fekete szemei elárulták, hogy vámpír.

– Értünk jött, igaz? – kérdezte merev arccal a boszorkány, de egy milliméterrel sem eresztette lejjebb a pálcáját.

– Úgy van – bólintott a vámpír. – Sanguini küldött, hogy vezessem körbe magukat a birtokán. Persze önként is örömmel vállalkoztam volna erre a feladatra...

– Igazán?

– Igazán, madame! – felelte gyermeki lelkesedéssel a vámpír. – A legnagyobb rajongója vagyok!

– A micsodám?

– ...de hol hagytam a modorom, hiszen még be sem mutatkoztam! – Az idegen kissé meghajolt. – Jérôme Baptiste de Courtenay vagyok... pontosabban, voltam... de a barátaim csak Jerrynek hívnak – tette hozzá egy barátságosnak szánt, végeredményben azonban mégis zsigerien rémisztő vigyorral.

– Enchantée – nyögte ki Lucy.

Jerry, a vámpír. Valahol az alattomos, lappangó félelem és a magára erőltetett éberség mögött a boszorkány érezte, hogy összerándul a rekeszizma – gyorsan elképzelte azonban Perselus Pitont, ahogy ráförmed: „Csukja már be az agyát, Dawlish!", és ettől azonnal elment a kedve a nevetéstől. Mundungus ezzel szemben a köhögés és a horkantás keverékével igyekezett leplezni a jókedvét, ennek azonban csupán az lett az eredménye, hogy félrenyelt, és percekig levegő után kapkodott.

Lucy aggódva pillantott a vámpírra, Jérôme Bapp-de-akárkicsoda azonban nem tűnt sértődöttnek; továbbra is nyílt, riasztó érdeklődéssel bámulta őt.

– Maga francia...? – kérdezte a boszorkány, hogy oldja a csendet. – Hol az akcentusa?

– Akárhogyan is beszélek, kegyed érteni fog engem.

– Fordítóbűbáj?

– Sejtelmem sincs, madame! Ez a fajtám egyik sajátossága, és bevallom, igen hasznos. Csak képzelje el: fajtársam az éj leple alatt besurran a kiszemelt szépséges hajadon tükre mögé... éjfélt üt az óra, a kolléga úgy suhan ki a rejtekéből, mint a folyékony füst... a hajadon megdermed a borzalomtól, körmei a párnába vájnak, fajtársam pedig rávicsorít, és fenyegetően megszólal: „Et donc, vous avez choisi la mort...", mire a hajadon: „Tessék?"

Lucyból kitört a nevetés, Mundungus pedig összegörnyedt a rátörő újabb köhögőrohamtól.

– Nem így képzeltem magukat – vallotta be Lucy. – Sanguinit sem. Mindig meglep valamivel.

– Biztosíthatom, mi sem olyannak ismerjük az emberi fajt, amilyen maga, Doris Purkiss – felelte gálánsan a vámpír. – Erre hamar rájön majd a banketten.

– A banketten? – Lucy újfajta nyugtalansággal nézett végig magán és Mundunguson: egyikük sem volt holmi puccos estélyhez öltözve.

– Csak nem gondolja, hogy Sanguini elintézi a látogatását holmi közönséges teadélutánnal? – kérdezte felháborodva a vámpír. – Ha csak sejtené, milyen fontos mindannyiunk számára... – Megcsóválta a fejét. – De erről majd később! Indulnunk kell.

És a karját nyújtotta Lucynek.

A feladat ugyanaz volt, mint a koboldok, a kentaurok, vagy éppen a sárkányok esetében: bizalommal (vagy annak reményével) közeledni az emberen túlihoz, az idegenhez, és emberszámba venni. A boszorkány vett egy mély levegőt, és ösztönös viszolygását legyőzve elfogadta a felkínált, nagyon is emberi gesztust. Cseppet sem lepődött meg, amikor „Jerry" a kripták felé vette az irányt; menet közben intett egyet a pálcájával, mire Remus gyapjúpulóvere elegáns, fekete csipkeruhává, a sárkánytrágyafoltos farmernadrág pedig finom harisnyává változott rajta. Mundungus is hasonló változáson ment keresztül; halk szitkozódásának hangjait felerősítette a kriptafalakról lecsapódó visszhang.

– ...ki tudja, miféle koporsóba kell belemászni, és még a seggembe is vág a rohadt nadrág...

– Akkor húzd fel! – tanácsolta Lucy. Pálcájának egy újabb intésével elővarázsolt magának egy vastag, fehér bundát, hogy ne reszkessen annyira a téli zimankótól. Összeszorította a fogát, és követte kísérőjét a leghátsó kriptába, melynek ajtaja kissé nyitva volt.

– Sanguini nemrég nyitotta meg újra ezt az átjárót – mondta csevegő hangon Jerry. – Jó ideje nem használtuk már – talán egy kissé kényelmetlen lesz.

Lucy megítélése szerint az egyetlen dolog, ami a kriptán átjárhatott, a huzat volt, de ezt a megfigyelését inkább megtartotta magának. Helyette Jerry-t figyelte, aki fürgén megkerülte a kriptában keresztbe fekvő három, üresnek tűnő sírt, és a hátsó falhoz lépett, úgy tapogatózva nyugtalanítóan hosszú ujjaival, mintha keresne valamit rajta. Lucy egy intéssel előhívta a pálcájából a kint égő kék lángok testvérét, és a tenyerébe vette; a pislákoló fény egy szépen faragott, rozogának tűnő kőajtóra vetült a helyiség végében.

– Ez lesz az! – mondta elégedetten a vámpír. – Pattintott egyet az ujjával, mire a kripta főajtaja nagy lendülettel becsapódott, az épületen pedig, megmagyarázhatatlan módon, heves szélroham söpört végig. Lucynak még megrémülni sem volt ideje, a szél már el is ült, Jerry pedig egy teátrális mozdulattal belökte előttük a kőajtót.

– Legyenek üdvözölve a Menedékben! Emberi vendégeinknek általában azt szoktam javasolni, érezzék magukat megbecsülve... noha jelen esetben inkább én érzem magam megbecsülve – tette hozzá Lucyra pillantva.

– Erről jut eszembe, Jerry – mondta a boszorkány, leküzdve az ingert, hogy megmosolyogja a nevet. – Az előbb említette, hogy a rajongóm... de miért? Ne értsen félre, jól esik – tette hozzá gyorsan –, csak nem értem.

– Ó, madame! – sóhajtott fel ábrándos arccal a vámpír. – Ezt maga nem is sejtheti. A halandó emberek ugyan tisztában vannak a nosztalgia fogalmával, de ha kétszáz évig élnek, sem érthetik meg teljesen. Azt, hogy milyen a közönséges ember felett álló lényként visszaemlékezni e pórias létállapot furcsán magasztos és örökérvényű elemeire... szerelemre, szenvedélyre... azt csupán azt tudhatja, aki megszűnt embernek lenni. Azt pedig, hogy milyen emberfeletti – vagy emberalatti – lényként e páratlan, emberi rögeszme tárgyává válni, talán egyikünk sem tudja! A maga története kiragad a mindennapok keservei közül, és megteremti az illúziót, hogy még mindig dobog a szívem.

Lucy kezdte érteni, honnét fúj a szél, és ösztönösen gondolkodni kezdett, hogyan kovácsolhatna előnyt a Remus Lupin iránt érzett olthatatlan szerelmével kapcsolatos tévképzetekből.

– Nem hittem volna, hogy romantikus alkat – mondta könnyedén, és szigorú pillantást vetett Dungra, akinek a szusz helyett ezúttal a kérdései akadtak a torkán. A kriptaajtón kilépve hiába erőltette a szemét; egyelőre csupán a körülöttük magasodó fenyőket látta. Első pillantásra úgy tűnt, mintha helyet sem változtattak volna.

– Fajtánk igen fontos jellemzője, hogy ellenállhatatlan vonzalmat érzünk a veszett ügyek iránt – felelte melankolikusan Jerry.

Lucy élesen ránézett. – Úgy gondolja, nem fogom betartani a Sanguinivel kötött egyezségemet?

– Úgy – mert fájdalom, ez lehetetlen! Tudja, Sanguini ösztönösen megérzi, ki jelenthet veszélyt a mi nehezen berendezett, békés életünkre...

– Hogy lehet egy vámpírnak békés élete?! – fortyant fel Lucy.

– Úgy, hogy szívén viseli a hozzá hasonló, kirekesztett lények sorsát – felelte a rá jellemző pátosszal Jerry. – Nemsokára meglátják!

Nincs is szíve, akarta mondani Lucy, de túl közel érezte magát a vámpír agyaraihoz, mintsem megkockáztassa az őszinteséget.

Azt persze nem tudta megállni, hogy oda ne szúrjon neki.

– Szóval a rajongása tulajdonképpen káröröm. Arra vár, hogy mikor fogok elbukni!

– Erről szó sincs! – nézett rá megbotránkozva Jerry. – Pusztán csodálom kegyedet, mint Keats a görög vázát: azt kívánom, bár megőrizhetné a frissességét, az idealizmusát.

Lucy egy rántással kihúzta a karját a karjából.

– Az egyetlen dolog, amit megőrizhet belőlem – felelte metszően –, a bakancsom nyoma lesz a képén!

– Nyugi van má'! – nyüszített fel Dung a háttérben. – Ne szájaskodj vele!

Jerry azonban nem tűnt haragosnak.

– Megbántottam, madame – dünnyögte, mintegy magának. – Higgye el, nem állt szándékomban...

– Nem számít, felejtsük el. – Lucy öntudatosan összehúzta magán a bundát, és megtisztította az elméjét minden felesleges gondolattól. – Sanguini már biztosan vár minket.

Némán folytatták útjukat a fenyők közt, a vámpír hosszú lépteit követve. Februárban szokatlan módon tiszta éjszaka volt, s a telihold fénye beszűrődött a ritkuló erdőbe. Vagy tízpercnyi gyaloglás után a talaj meredeken lejteni kezdett, s kis csapatuk egy kiszáradt folyómeder vonalát követve leereszkedett a völgybe. Sanguini kastélyának fényei már ekkor is elő-előtűntek a téli erdőből, de teljes pompájában csak akkor láthatták meg, amikor kiértek a fák közül.

Lucy első gondolata az volt, hogy ez az épület pontosan olyan, amilyennek egy vámpír kastélyának lennie kell: a szemközti hegyoldal zord szikláira épült, számtalan tornya karcsún, kecsesen tört az ég felé, és minél közelebb került hozzá az ember, annál apróbbnak és jelentéktelenebbnek érezte magát.

Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy csapdába sétál – vagy talán már benne is ül.

*

– A vérszívó vagy nagyon jó színész – mondta komoly arccal Mundungus –, vagy teljesen elmentek neki otthonról.

Egy pillanatra egyedül maradtak az ódon kastély báltermének egyik félreeső sarkában, s úgy tűnt, kivételesen nem bámulja őket senki. Talán ez volt az első nyugodt pillanatuk, mióta átlépték Sanguini otthonának küszöbét; a kastély ugyanis, vámpírtanyára cseppet sem jellemző módon, nem csak hogy nem volt elhagyatott, de egyenesen tolongtak benne a legkülönfélébb mágikus lények, akik – a jelek szerint – mind hallottak már Doris Purkiss viselt dolgairól, és nem mulasztották el az alkalmat, hogy kifejezzék hódolatukat, támogatásukat, vagy éppen megvetésüket. Voltak köztük koboldok, banyák, vámpírok és vélák, sőt, Lucy megdöbbenésére még kentaurok is. Ennek eredményeképp a boszorkány egyre idegesebb lett, Mundungus pedig egyre bosszúsabban faggatta, hogy mi körülötte ez a nagy felhajtás.

– Tudod, van a férjem, Robert... – bökte ki végül Lucy.

– Aszittem', őt csak kitaláltad, hogy a szerb csávó ne hívjon el folyton randizni – felelte őszinte megdöbbenéssel Mundungus.

– Jaj, maradj már! Szerinted képes lennék kitalálni egy nem létező személyt ahelyett, hogy huszonötödszörre is nemet mondok?

– Simán! Azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Esmeralda Sancheznek hívnak, és Kolumbiából menekültél ide a drogügyeid miatt.

– Bár úgy lenne – sóhajtott Lucy. – De Robert igenis létezik, és van egy stiklije, ami miatt Sanguini úgy gondolja, veszélyes lehet. Úgy tűnik, itt mindenki mindent tud az állapotáról. Sanguini nem tartotta titokban, márpedig ha elterjed, hogy van a faluban egy...

Lucy elharapta a mondatot, Mundungus pedig újfajta megértéssel bámult az ablakon túl ragyogó teliholdra.

– Hidd el nekem – folytatta szinte rimánkodva Lucy –, Remus nem rossz ember! Önszántából sosem bántana senkit, és van egy bájital, ami segíthet leküzdeni a vérszomját. Nem érdekel, mit gondol Sanguini, tudom, hogy képes vagyok elkészíteni! Csak arra a nyavalyás főnixkönnyre van szükségem...

Mundungus az egész monológból szemmel láthatólag csupán egy részletet fogott fel.

– Remus? Remust mondtál...?

Lucy rámeredt – és nem volt szüksége legillimenciára ahhoz, hogy megértse: ugyanarról az emberről beszélnek. Nem volt azonban idejük reagálni a hirtelen felfedezésre, mert Jerry, a vámpír ismét előtűnt a semmiből, és a fülükbe súgta:

– Sanguini várja magukat a dolgozószobájában. Kövessenek!

Némi sötét csigalépcsőkön és szűk folyosókon való kanyargás után megérkeztek egy széles faajtóhoz; a lenti bankett zajai és a kísértetekből álló zenekar hangszereinek fülsértő nyikorgása ide már nem szűrődött fel. Jerry elegánsan rákoppintott az ajtóra, ami erre magától kitárult, ők pedig beléptek a mögötte rejlő tágas toronyszobába.

Lucy maga sem tudta, mire számított pontosan, mégis meglepődött; a helyiség hangulata és berendezése ugyanis leginkább egykori főnöke, Bogrod Gringotts-beli irodájára hasonlított. Minden sarka csillogóan tiszta volt, a falakat pedig festmények és könyvespolcok terítették be; sőt, az egyik falnál még egy kandalló is helyet kapott, ami aligha szolgálhatta a ház urának kényelmét. A szobában terpeszkedő jókora íróasztal mögött ott ült maga Sanguini, vele szemben pedig egy alacsony, viharvert talárt és még viharvertebb úti köpenyt viselő férfi foglalt helyet, aki egy varázspálcát forgatott ideges ujjai között.

– Áh – mondta könnyedén Sanguini, mintha csupán most tudatosulna benne, hogy egyáltalán meghívta őket –, üdv! Remélem, tetszik az otthonom.

– Nem rossz – nyögte ki Mundungus. Lucy a legillimencia elmosódott kötelékén keresztül érezte, hogy felsejlik benne valami felismerés-féle, ahogy az idegen varázslóra néz, majd szinte azonnal tévedésként tudatosul – ennél azonban különösebb volt, hogy az idegenben is furcsa izgalom támadt, ahogy figyelte őket.

Bizonyára ő is megtette a maga tétjét Doris Purkiss szerelmi drámájának tragikus befejezésére, gondolta Lucy.

– Az úr Cod Vierme – mondta kifürkészhetetlen arccal Sanguini. – Beleegyezett, hogy segít nekem eloszlatni a mágusokban rólunk élő tévhiteket.

– Sok sikert – felelte fagyosan Lucy. Kezdett mélységesen elege lenni a házigazdájuk által megrendezett színpadi jelenetekből. Tisztában volt vele, hogy Cod Vierme nem véletlenül van itt, és hogy alaposan végigméri; ő maga azonban egy pillantásra sem méltatta a férfit, aki fürgén felállt a székéből, és egy ügyetlen, kissé komikus meghajlás kíséretében kioldalazott a szobából.

– Most már magunkra hagyhatsz minket, Jerry – mondta Sanguini, s amikor a másik vámpír mögött is becsukódott az ajtó, bánatosan felsóhajtott.

– Még mindig azt hiszik, hogy fel akarom magukat szolgálni vacsorára... és mindazon erőfeszítések után, amiket a fogadásukba öltem, ez határozottan lehangoló. Kérem, üljenek le! Tartozom némi magyarázattal a legutóbbi találkozásunkat követő eseményekkel kapcsolatban, illetve egy-egy igen kedvező ajánlatom is van a maguk számára.

A vámpír csettintésére újabb párnázott karosszék jelent meg amellett, amiben korábban Cod Vierme ült, így Lucy és Mundungus egymás mellett foglalhattak helyet. Sanguini azonban nem ült vissza az asztal mögé; helyette egy darabig fel-alá suhant a szobában, aztán végre beszélni kezdett.

– A kulcs, amelynek köszönhetően útjaink keresztezték egymást, ott lóg mögöttem a falon – mondta. – De ezt Mr. Fletcher már bizonyára észrevette, tekintve, hogy percek óta bámulja meredten.

Mundungus kissé elvörösödött, Lucy pedig igyekezett úgy tenni, mintha nem csupán akkor vette volna észre az említett tárgyat. A Sequestrum kulcsa – ha valóban az volt –, semmivel sem volt feltűnőbb, mint akármelyik régi kapué, és a puszta falon függve olyan benyomást keltett, mintha az ember egyszerűen kinyúlhatna érte, és zsebre tehetné.

– Ha valóban tudja, mire jó – bökte ki Lucy –, akkor mi a fenének kell magának?

– Kitűnő tárgyalási alap – felelte könnyedén Sanguini. – Aligha lepődik meg rajta, ha elárulom: a mágusok többsége úgy bánik velünk, varázslényekkel, mint holmi undorító kártevőkkel. Örökké küzdenünk és rejtőzködnünk kell... ennek a kastélynak az előző tulajdonosa például ketrecben tartott engem, és mutogatott, mint valami vadállatot. Szörnyű varázslatokkal tartott fogva, míg egy nap meg nem törtem őket.

Volt valami a vámpír hangjában, amitől Lucy hirtelen támadt vágyat érzett, hogy kirohanjon a szobából; és Mundungus is nagyot nyelt mellette.

– No de most nem azért vagyunk itt, hogy szép emlékű gazdámról beszélgessünk – folytatta egy elegáns kézmozdulattal Sanguini –, hanem azért, mert úgy vélem, hasznára lehetünk egymásnak. Mr Fletcher, véletlenül tudom, hogy maga jól ismeri az itteni varázslóközösség tagjait, és ha valamit nem is tud, megvannak az eszközei, hogy kiderítse. Mivel az elkövetkezendő hónapokban fontosabb dolgom lesz, örülnék, ha ellenőrizné helyettem a vendégeimet... a jövőben ugyanis több halandó ember fog ellátogatni hozzám, mint valaha. – Sanguini hidegen elmosolyodott. – Higgye el, nem marad jutalom nélkül.

– És mi lesz a koboldokkal? – kérdezte nyugtalanul Mundungus. – Nagyon kell nekik az a vacak, csakazértse' fogják annyiban hagyni!

– Időbe telik, míg ismét ráakadnak a nyomra. Ha pedig sikerül nekik, biztos vagyok benne, hogy Doris Purkiss – aki nem Doris Purkiss – készséggel segít magának elhárítani a veszélyt.

Lucy állta Sanguini tekintetét.

– Ha tényleg mindent tudna rólam – mondta –, akkor nem kételkedne benne, hogy tartom magam az egyezségünkhöz, nem fecsegné ki a titkaimat, és főleg: nem fenyegetne. Egyáltalán nem fél tőlem... és ezzel elárulja a tudatlanságát.

– Úgy gondolja, van bármi félnivalóm egy halandó embertől? – kérdezte már-már barátságosan Sanguini. – Kedvesem, ha nem lettem volna olyan kíváncsi magára, azelőtt kettéroppantom a nyakát, hogy egyáltalán megrémülhetett volna tőlem!

– Lehet – de nem tette! – vágott vissza Lucy. – Talán nem vagyok valami nagy boszorkány, de értek a túléléshez, és ahhoz, hogyan szabaduljak meg azoktól, akik megnehezítik. – A tőle telhető legélethűbben utánozta Sanguini fenyegető mosolyát. – Persze a maga esetében nem fogok ilyesmire kényszerülni, hisz csupán egyezkedni akar.

Sanguini márványarcán elismerő kifejezés futott át, mielőtt vonásai ismét a sztorikus fölényesség formáiba rendeződtek.

– Mindkettőnk érdekében remélem, hogy nem téved – mondta. – Maga igazán különleges; ugyanakkor nehéz, keservesen nehéz dolgom lenne magával!

Lucy nem tudta mire vélni ezt a megjegyzést, Sanguini azonban felemelte a kezét, hogy elejét vegye a kérdéseknek.

– Egyetlen dolgot szeretném, ha megígérne nekem – szólt halkan, komolyan. – Mégpedig azt, hogy semmilyen körülmények között nem nyúl ehhez a kulcshoz itt mögöttem.

Lucy meghökkent.

– Minek kéne az nekem? Hiszen semmi közöm hozzá!

– Maradjon is így – bólintott a vámpír. – Kedvelem magát, bárki legyen is, és nem akarom bántani. Még akkor sem fogom bántani, amikor majd a barátja megszegi az egyezségünket, én elragadom, maga pedig botor módon megpróbálja kiszabadítani...

– Értse már meg, hogy ez sosem fog megtörténni! – csattant fel Lucy.

– ...mindenesetre, amennyiben mégis így lesz, a legkisebb megtorlásra sem kell majd számítania a részemről. Sőt, meg fogom engedni, hogy itt maradjon a farkasával; cserébe pusztán annyit kérek, hogy hagyja békén ezt a kulcsot. Ne áhítozzon rá, és ne segítsen másnak megszerezni. Ellenkező esetben... nos, attól tartok, nagyon meg fogja bánni.

A vámpír hosszú, fehér kezével kinyúlt az asztal fölött, és megragadta Lucy egyik hajfürtjét; aztán egy hirtelen, kellemetlen mozdulattal meghúzta.

Szélroham támadt a semmiből, és végigsöpört a szobán. Mundungus, aki addig zavartan hintázott a székén, egy tompa puffanással elterült a padlón, Lucy pedig olyan erővel harapott bele az alsó ajkába, hogy kiserkent belőle a vér. Rémülten kapta a szája elé a kezét, Sanguini azonban nem reagált; hacsak nem annyival, hogy elvicsorodott, és még szorosabban tekerte az ujja köré a boszorkány hajfürtjét.

De hát nem is hajfürt volt az, döbbent rá Lucy, hanem valami vékonyabb. Szilárdabb. Ragyogóbb.

– Ez itt – mondta halkan, fenyegetően Sanguini –, egy sorsfonál. Egész ügyes munka, ám ez mit sem változtat a tényen, hogy nem kellene itt lennie. Természetellenes, és többet árt vele saját magának, mintsem valaha is gondolná. Eszi magát belülről, mint egy parazita... de azért nem szeretné, ha elszakítanám, ugye?

– N...nem... – nyögte ki összezavarodva Lucy.

Sanguini elegánsan bólintott. – Gondoltam! És amíg nem vet szemet a kulcsomra, tiszteletben is tartom a döntését; ha azonban megszegi ezt az újabb egyezségünket, már nem leszek ilyen elnéző. Ha maga miatt elveszítem a kulcsot, azzal több kárt okoz, mint amennyit egy emberöltő alatt helyre tudna hozni! – A vámpír elvigyorodott, kivillantva az összes fogát. – Éppen ezért, annál jóval több ideje lesz rá.

Egy hosszú pillanatig csupán Lucy halk, szisszenő lélegzetvétele törte meg a szoba csendjét – legalábbis nagyon remélte, hogy a többiek nem hallják a szíve makacs dübörgését.

– Nos? – kérdezte Sanguini. – Megegyeztünk?

– Aha – felelte kiszáradt szájjal a boszorkány. – Megegyeztünk.

– Mint a huzat! – toldotta meg Mundungus. – Soha életemben nem egyeztem még meg ennyire senkivel...

A vámpír keze erre elengedte a boszorkány haját – olyan érzés volt, mintha a fulladás előtti utolsó másodpercben rántották volna ki a fejét a víz alól –, és lelkesen összecsapta a kezét.

– Pompás! Most, hogy mindent megbeszéltünk, akár le is mehetünk a bankettre. Szeretném, ha jól éreznék magukat!

Lucy és Mundungus egy pillantást sem mertek váltani, míg követték házigazdájukat a szemközti faliszőnyeg mögé, amely talán a kastélyt átjáró mágia, talán Sanguini agyafúrt trükkje következtében egyenesen a földszinti bálterembe juttatta őket.

Az ezt követő eseményekből Lucy nem sokat fogott fel; állandóan azon forgott az agya, vajon honnét ismer Sanguini olyan bonyolult mágiaágakat, mint a sorsfonás, és miért feltételezi, hogy neki, Lucynak bármi köze van a Sequestrum kulcsához. Ennyire jól olvasna az emberekben? Vagy csak jók a megérzései?

Még akkor is ezen töprengett, amikor három kobold megpróbálta rávenni, hogy üljön le az – állításuk szerint külön az ő tiszteletére felállított – kártyaasztalhoz, s a kelleténél határozottabban intett nemet. Gyorsan szerzett magának egy Bloody Mary névre keresztelt koktélt (csak remélni tudta, hogy nem igazi vér van benne), és pásztázni kezdte a bálterem hátsó, félhomályos zugait. Egy üres szék után kutatott, amire telepedve kedvére gondolkodhat.

Később Sanguinin kívül egy másik, legalább ugyanennyire égető probléma is eszébe jutott: az, hogy mit kezdjen Mundungusszal. Nem szerette, ha valaki túl sokat tudott róla vagy Remusról, de a varázsló szükség esetén hasznos szövetséges lehetett...

– Megengedi, hogy leüljek?

Cod Vierme állt előtte. Lucy ezúttal jobban megnézte őt magának: foltokban kopaszodó matt-barna haját, hegyes orrát, apró, vizenyős szemeit. Volt valami a lényében, a gesztusaiban, amitől egy nagyra nőtt rágcsálóra emlékeztette Lucy-t. A hangját pedig mintha már hallotta volna valahol...

De hol?

– Kétlem, hogy meg tudnám akadályozni – mondta fölényesen a boszorkány. – Tegye csak le magát, és mondja, mit akar tőlem.

A varázsló arca kissé megrándult.

– Sértődjön meg, ha ahhoz van kedve – folytatta gorombán Lucy –, de kissé belefáradtam Sanguini verbális balett-előadásába, úgyhogy nagyra értékelném, ha világosan beszélnénk egymással. Hacsak nem azért van itt, mert szobára akar vinni.

– Nem... nem igazán – ismerte be a varázsló némi pánikkal a hangjában.

– Micsoda megkönnyebbülés! Akkor halljuk.

Cod Vierme ideges, cincogó kis nevetést hallatott. – Azt hiszem, segíthetnénk egymásnak. Sanguini nem árult el nekem sokat magáról, de a, khm, barátai körében gyorsan terjednek a hírek. Ugye jól gondolom, hogy a férjének farkasölőfű-főzetre lenne szüksége ahhoz, hogy kevesebbet szenvedjen?

– Igen – felelte kifejezéstelen arccal Lucy.

– ...és maga el is tudná készíteni, ha nem hiányozna belőle az a fránya utolsó hozzávaló.

– Nem hiszem el, hogy Sanguini egész udvartartása a magánéletemen csámcsog! – fortyant fel a boszorkány.

– Én nem tartozom Sanguinihez – felelte Cod Vierme. – És csupán segíteni szeretnék. Emberi szívem van, akárcsak magának. Engedje meg, hogy bebizonyítsam...

Apró fiolát húzott elő a talárja zsebéből, mely színültig teli volt valami átlátszó, gyöngyházfényű folyadékkal.

Lucy rábámult.

– Ez... ez az, amire gondolok?

– A legtisztább főnixkönny. – Cod Vierme buzgón bólogatott.

Lucy kikapta a fiolát a varázsló kezéből, és kirántotta belőle a dugót. Egy pálcaintéssel mély vágást ejtett a tenyerén, majd ráengedett egy cseppet a fiola tartalmából; a seb először finoman füstölögni kezdett, majd teljesen eltűnt az összezáródó bőr alatt.

Lucy a varázslóra emelte a tekintetét.

– Mi akadályoz meg benne, hogy most megátkozzam, és fizetség nélkül meglógjak ezzel a kisebb vagyont érő cuccal?

– Gondolom, semmi. – Cod Vierme megvonta a vállát. – De maga is tudja, hogy ez a mennyiség csupán egy alkalomra elég. Valahogy gondoskodnia kell az utánpótlásról... és tekintve, hogy jó pár ismerősöm van az albán feketepiacon, nem volna okos dolog magára haragítania.

– Ha viszont megteszem, amire kér, akkor szerez nekem még.

– Amennyit csak akar – bizonygatta a varázsló. – Hosszútávú partnert keresek. Havi egyszer átadok magának belőle egy fiolával...

– Világos – bólintott Lucy. – Na és milyen gyomorforgató szörnyűséget kell elkövetnem érte?

– Szó sincs semmiféle szörnyűségről! Csupán egy bájitalmesterre van szükségem. Van egy – egy barátom, aki... nos, talán úgy fogalmazhatnék, hogy nincs túl jó erőben. Szörnyű átok érte, és egy bonyolult összetételű elixírre van szüksége ahhoz, hogy vissza... hogy talpra álljon. Megpróbáltam magam elkészíteni, de nem értem el vele a kívánt hatást. Elég komplikált recept.

– A Felix Felicist is megfőzöm magának, ha szerez nekem még ilyet! – Lucy meglengette a főnixkönnyes fiolát. – A barátja a tíz ujját megnyalja majd utána.

– Remek! – Cod Vierme reszketős kis nevetést hallatott, s ahogy önkéntelenül végignézett a saját ujjain, Lucy észrevette, hogy a jobb kezéről hiányzik az egyik. – Akkor ha nem tévedek, megegyeztünk.

– De meg ám – felelte diadalittasan Lucy.

* * *

Megjegyzések:

(1) Rowling világában a vámpírok külön fajnak számítanak, és ha jól értelmezem, képesek a természetes reprodukcióra, ugyanakkor nem tudnak vámpírt csinálni más emberekből. Ebben a történetben azonban a vampirizmus egy „hagyományosabb", folklórra támaszkodó formáját vettem elő – képtelen voltam megfosztani őket attól a képességüktől, hogy magukfajtává változtassanak más embereket. Ettől lesznek igazán félelmetesek...

(2) Ha esetleg nem ugrott be, kicsoda Cod Vierme, javaslom egy román szótár fellapozását a minél vehemensebb heuréka-élmény érdekében (igaz, egy kissé el lett ferdítve).

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)