A minisztériumi ebédlőben egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A kényelmetlen székek szinte mindegyikén ültek, a sűrűn álló asztalok között pedig tálalásra váró fogások suhantak ide-oda. Messziről úgy tűnt, a levegőben lebegnek, a valóságban azonban legtöbbjüket egy házimanó egyensúlyozta a fején.

Tonks az ebédlő közepén foglalt helyet egy kilencfős asztalnál, ahová tizenhárom széket zsúfoltak be. Egyik oldalán a kedvenc kollégájává avanzsált Sturgis Podmore foglalt helyet – aki úgy kanalazta magába a levesét, mintha ez lenne élete utolsó étkezése –, a másik oldalán pedig Bill Weasley, aki ebéd gyanánt csak egy teát, és némi kekszet fogyasztott. Legutóbbi találkozásuk óta a külseje még viharvertebb lett: kissé lefogyott, és a szeme alatti sötét karikák sem tűntek el. Nehéz lett volna eldönteni, hogy a Doris Purkiss utáni nyomozás eredménytelensége, vagy a Gringottsban egyre inkább eluralkodó káosz viseli meg ennyire, és Tonksnak az asztaltársaság előtt nem is akaródzott rákérdeznie. Egyébként sem volt sietős, hogy megossza Bill-lel a híreit: felettesei ugyanis aznap délben kurtán-furcsán hazaküldték, Sturgisszal együtt.

– Megbeszélésünk lett volna – magyarázta Tonks teli szájjal –, de elmarad. Kingsley szerint holnapig már nem történik semmi érdekes a parancsnokságon.

– A fenét nem! – mordult fel Sturgis. – A miniszter behívta magához a három nagykutyát. Hallottam, mikor Scrimgeour mondta Dawlish-nak... zörögtem a papírokkal, mint az állat, hogy ne küldjenek ki a szobából, de azért hallottam. Állítólag Caramel ki van akadva a főnökre.

– Scrimgeourra? – csodálkozott Tonks. – Miért?

– Az szigorúan titkos – vont vállat fanyar mosollyal Sturgis. – De ha engem kérdezel, a Gringottsszal függ össze a dolog. A nyári bakijuk óta Caramel ráállította Scrimgeourt az ügyre – lehet, nem úgy halad a nyomozás, mint azt odafent szeretnék.

Tonks és Bill gyors pillantást váltottak. A boszorkány tudta, hogy barátja szíve is épp olyan őrült sebességgel kezdett kalapálni, mint az övé; eleve azért találkoztak, hogy híreket cseréljenek, és a lehetőség, hogy talán éppen ebben a pillanatban történik valami olyasmi, amitől tudniuk kellene, nyugtalansággal töltötte el őket.

Néma egyezségük értelmében meg kellett volna várniuk, míg Sturgis befejezi az ebédjét, és az egyik oldalsó ajtón kisurranva keresniük kellett volna egy üres sarkot, ahol nyugodtan beszélgethetnek; ekkor azonban a Tonksszal szemben lévő, egyetlen üres székre lehuppant Angus Belby a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályáról, akinek azon túl, hogy állandóan beszélt, az a rossz szokása is megvolt, hogy a sorozatos kudarcok ellenére újra és újra randira hívja a boszorkányt.

A következő percek tehát azzal teltek, hogy a távozáshoz túl udvarias asztaltársaság a varázsló panaszkodását hallgatta, ami kiapadhatatlan forrásként tört fel belőle.

– ...nem is láttam a főnököt vagy két hónapja. Percy Weasley tartja helyette a frontot. Azt mondják, beteg... igazán meggyógyulhatna már, mert az a karót nyelt idióta még rosszabb, mint ő! Úgy értem, bocs, haver – Angus hanyag kézmozdulatot tett Bill felé –, de tényleg. Mr. Kupor se kutya, de amit az öcséd csinál, az már beteges.

– Tapasztaltam nyáron – felelte mosolytalan arccal Bill.

– Akkor tudod, miről beszélek. Mr. Kupor így, Mr. Kupor úgy, mintha ő lenne a főnök szószólója. Adjuk csak neki a zárójelentést, majd ő továbbítja Mr. Kupornak... hagyjunk nagyobb sorközöket, a sok olvasás bántja Mr. Kupor szemét... „igen, tudom, hogy Mr. Kupor fizetésemelést ígért neked, Belby, de nyár óta gyengélkedik, nincs ideje ilyen kicsiségekkel foglalkozni..." – Angus égnek emelte a tekintetét. – Egyszerűen lehetetlen találkozni a szent Mr. Kuporral. Nem én tehetek róla, hogy kirúgta a házimanóját, és most tojásrántottán kell élnie!

– Be se jön dolgozni? – kíváncsiskodott Tonks.

– Degradál neki – sóhajtott Angus. – Persze senki nem szól érte, ő a főnök... viszont ha így elhanyagolja a teendőit, sanszos, hogy tényleg beteg. Öt éve dolgozom itt, és azóta soha, egyetlen napot sem hiányzott az irodából. Olyan, mint azok az acélemberek a mugli képregényekben.

– Robotok – segítette ki Sturgis.

– Ja, azok. Szóval fura az egész! – Angus rejtélyeskedő arckifejezéssel hajolt előre. – De van egy jó kis konteó, ami megmagyarázza. Reg Cattermole-tól hallottam, mikor múltkor gumikacsákat kezdett köpködni a vécé a harmadikon, és riasztották a gondnokságot.

– Arra emlékszem – vigyorgott Tonks.

– ...szóval Reg régóta dekkol már itt, csomó dologról hallott, amiről kevesen. Például arról, hogy az öreg Kupor fia halálfaló volt!

Angus olyan drámaian adta elő ezt az információt, mintha legalábbis azt közölné, hogy Voldemort nagyúr visszatért a színre – és képtelen volt titkolni csalódottságát, amikor látta, hogy senki sem a kellő döbbenettel reagál.

– Mi ebben a konteó? – kérdezte éteri nyugalommal Sturgis. – A fia meghalt a börtönben, Kuport pedig elsuvasztották egy másik főosztályra... na és?

– ...na és itt a kulcsa az egésznek! – nyerte vissza a lelkesedését Angus. – Adott egy ex-halálfaló, aki egy csomó haverját elárulta, hogy visszavásárolja a saját szabadságát: de nem tudjuk, kiket, mert amikor Kupor leköszönt, titkosítottak mindent! Namármost, ez a bizonyos ex-halálfaló, név szerint Karkarov jelenleg a Durmstrang igazgatója, így végig jelen van a Kupor által szervezett Tusán! Reg szerint Karkarov volt az, aki annak idején felnyomta Kupor fiát, ezért párbajoztak, és Karkarov megátkozta az öreget. Attól lett beteg...

Tonks elfojtotta a mosolyát.

– Tény, hogy nagyjából a Tusa kezdete óta betegeskedik – jegyezte meg. – És az is tény, hogy Mr. Kupor furcsa viselkedése másoknak is feltűnt.

– Például?

– Például a főnökeimnek.

Az Angus arcán felragyogó lelkesedést látva Tonks legszívesebben visszaszívta volna az utolsó mondatát, de már nem volt mit tenni; szinte látta a fiatalember agyának fogaskerekeit, ahogy igyekszik beépíteni ezt az új információt Reg Cattermole elméletébe.

– Muszáj találkoznom a főnökkel! – jelentette ki a varázsló. – Van egy amneziátor barátom, sokat tanultam tőle. Meg tudnám mondani, ha, teszem azt, Karkarov kitörölte Kupor emlékeit, és azért rejtőzködik ennyire, mert nem tud dolgozni.

– Nem lesz egyszerű – szólt közbe finoman Bill. – Percy sárkányként őrködik felette.

– Akkor legalább besurranhatnék az irodájába! Tuti rejteget ott valamit: iratokat, leveleket, olyasmit, ami nyomra vezethet.

– Angus, figyelj rám! – Tonks kissé előrehajolt az asztal fölött. – Többen is foglalkoznak már tőlünk a Tusa és a Világkupa körüli furcsa ügyekkel. Nem volna jó, ha beleártanád magad, és annak a Reg Cattermole-nak is szólhatnál, hogy álljon le. A pletykák iszonyú sokat árthatnak a nyomozásnak... a főosztály jó hírének... a saját jó hírednek... tudom, hogy csak az igazságod akarod kideríteni, de nem mindegy, hogyan csinálod.

– Annyi mugli detektívregényt olvasol, Belby – helyeselt Sturgis. – Tanulhatnál belőlük. Tegyük fel, hogy valakit megöltek: mi lesz az eredménye, ha a nyomozó idő előtt kiugrasztja a nyulat a bokorból? Még egy hulla!

– Minimum – helyeselt Bill.

– ...szóval én a helyedben nem szimatolnék annyira. Még a végén valami olyasmibe szagolsz, amit nem bír a gyomrod.

Angus azonban csak nevetett.

– Jaj, maradjatok már! Ilyesmik csak a mesében vannak. Az viszont holtbiztos – és főleg: valóságos –, hogy az öreg Barty irodája tele van érdekes dolgokkal. Én pedig szépen megnézem őket magamnak. – A fiatalember Tonksra kacsintott üres tányérja fölött. – Majd egy kávé mellett megosztom veled az eredményeim.

Tonks önkéntelenül elnevette magát. – Ha bármit kiderítesz az öregről, az esküszöm, megér nekem egy kávét!

– Megalomán seggfej – morogta Sturgis, de Angus már nem hallotta; a rá jellemző lendülettel pattant fel az asztaltól, és egy pillanat alatt elnyelte az ebédlőből kifelé hömpölygő tömeg.

Tonks az órájára pillantott. – Időnk, mint a tenger – mondta. – Hazamégy, Sturgis?

– Mint a villám! – bólintott a férfi. Kis habozás után hozzátette: – El ne menj randizni azzal a barommal. Tegnap még Yaxley titkárnőjét fűzte.

Tonks csípős válaszát elnyomta a hátuk mögötti székek nyikorgása, Sturgis pedig túl sietősen távozott ahhoz, hogy a nyomába eredhessen, de egyben a méltóságát is megőrizze.

– Tudod mi kéne nekem, Bill? – sóhajtott. – Egy legillimentor barátnő, aki elmondja, melyik pasas mit akar tőlem. Mint egy kis belső hang, vagy valami. Nem is tudom, miért jutott eszembe... hahó? Bill?

A varázsló megrázta magát. – Bocs, elgondolkodtam.

– Micsodán?

– '88 karácsonyán, a reggelinél... nem emlékszel? Alig maradtunk a kastélyban. Már nem is tudom, Charlie-val miért nem mentünk haza. Lényeg a lényeg, akkor is tizenhárman ültünk az asztalnál, mint az előbb, és Trelawney teljesen kiakadt, amikor megszámolt minket. Váltig állította, hogy az fog először meghalni, aki a leghamarabb feláll.

– Ő meg a hülye babonái – nevetett Tonks. – Esküszöm, néha hiányzik az a nő... de miért jutott ez eszedbe pont most?

– Mert aznap reggel Rowan állt fel először... – Bill Angus Belby üres székére bökött. – Most meg ő.

*

Tonks végül úgy döntött, kölcsönveszi Kingsley irodáját, hogy Bill meg ő nyugodtan kicserélhessék a híreiket. Az Auror Parancsnokságon minden ajtót behatolás- és lehallgatásgátló bűbájok védtek, melyek működését csak az ott dolgozók ismerték pontosan; így az sem volt félő, hogy egy-egy arrajáró véletlenül elkap néhány foszlányt a beszélgetésükből.

A boszorkány otthonosan foglalt helyet mentora asztala mögött, Bill pedig vele szemben ült le. Tonks látta, hogy barátja pillantása vissza-visszatér Sirius Black négy falról vicsorgó képmására.

– Undok egy pofa – mondta vidáman –, de hozzá lehet szokni. Na halljuk, mit tudtál meg?

– Röviden azt, hogy valami nagyon nem oké – sóhajtott Bill. – Viszont azt hiszem, végre biztosak lehetünk benne, hogy Doris Purkissnek köze van a Gringottsban uralkodó káoszhoz.

Itt kis közjáték következett, Tonks ugyanis izgalmában felborította a tintatartót, Bill pedig segítőkészen előhúzta a pálcáját, és eltüntette a Kingsley üres jegyzettömbjén lecsorgó fekete patakot.

– Honnan tudod? – faggatta oda sem figyelve a boszorkány.

– Ragnuk nemrég Erdélybe küldte az egyik koboldot valami „fontos ügyben", nagyjából oda, ahol Charlie és Doris dolgoznak. Épségben vissza is jött, de semmire nem emlékszik. Arra sem, hogy valaha ott járt, vagy hogy miért küldték oda. Teljes homály... és ugyanígy járt az a kobold is, akit én küldtem a másik után. A segítségem nélkül Angliába sem talált volna vissza. – Bill felsóhajtott. – Nem tudni, mi történt velük... Ragnuk, meg a többi idősebb, tapasztaltabb kobold megpróbálta előhívni az emlékeiket, de hiába. Engem is megkértek, hogy nézzek rájuk: kihasználtam, hogy a koboldok nem tesznek különbséget átoktörő és amneziátor között.

– És?

– Semmi! Ilyet még soha életemben nem láttam. – Bill nyelt egyet. – Velünk is ez történhetett. Talán túl sokat tudtunk Doris Purkissről, vagy megtudtunk róla valami olyasmit, amit nem kellene. Minden jel arra mutat, hogy aki a közelébe megy, az előbb vagy utóbb agyilag zokni lesz.

– Szóval valószínűleg ő rabolta ki a bankot...

– Fogalmam sincs – felelte feszülten Bill. – Hiszen pont ez a lényeg: nem emlékszem! Csak egy olyan légbőlkapott elméletem van, mint Angusnak.

– Remek! Halljuk.

Bill egy pillanatra lehunyta a szemét. – Rendben, de meg kell ígérned, hogy amit most elmondok, köztünk marad. Kettőnk közt.

Tonks meghökkent. – Charlie sem tudhat róla?

– A világért sem. Csak begurulna, és elkezdene mindenféle ostobaságot csinálni. Ez banki titok, és iszonyú balhé lesz belőle, ha kiszivárog!

– Értettem, főnök! – szalutált Tonks. – Lakat a számon... na, mi van már? Olyan képet vágsz, mintha meghalt volna valaki.

Bill szisszenve beszívta a levegőt. – Fején találtad a szöget – mondta. – Emlékszel Patricia Rakepickre, ugye?

– Hogyne emlékeznék! Azért lettem auror, hogy a hozzá hasonló szörnyetegek ne járhassanak szabadon.

– Tudom – sóhajtott Bill. – Csak hát az ilyen alakok néha... úgy értem, a minisztériumban is dolgoznak olyanok, akik korábban Tudjukki köreibe tartoztak, de a Wizengamot előtt azt vallották, hogy Imperius-átkot szórtak rájuk, így elkerülve a büntetést. Vagy vádalkut kötöttek.

Tonks türelmetlenül bólintott. – De mi köze ennek Rakepickhez?

– Hát... hasonló alkuk a koboldok között is köttetnek néha – folytatta a halántékát masszírozva Bill. – Mindennél fontosabb számukra a Gringotts titkainak védelme. A társadalmuk, a közösségük, a vagyonuk érdekeit sokszor az erkölcsi kérdések fölé helyezik: legalábbis mi ezt mondanánk. Pedig tulajdonképpen csak arról van szó, hogy a becsületkódexük tökéletesen különbözik a miénktől. Rakepick egy lelketlen szörnyeteg, de az tagadhatatlan, hogy kiváló átoktörő, és a koboldok tudják ezt. Megengedték neki, hogy visszatérjen a bankba, és dolgozzon nekik. Segít nekik valamiben, amiről nem beszélhetek, mert borzalmas átkokat szabadítanék fel vele... az a lényeg, hogy álcázták őt, nem engedik, hogy a minisztérium rábukkanjon.

– Azok után, amit tett? – nyögte borzadva Tonks. – Azok után, hogy hidegvérrel meggyilkolt egy tizenhat éves lányt?!

– Ki akarják használni, amíg lehet – mondta szárazon Bill. – Ami azért fontos, mert Rakepick nagyjából akkor került a Gringottsba, amikor a rablás történt, és az eddigi feltételezéseink szerint Doris is ekkor tűnt el. Talán van valami kapcsolat a kettő között! Doris talán Rakepick ellensége...

– Vagy összejátszik vele – vetette fel Tonks. – Valaha a barátunk lehetett, de most semmit sem tudunk róla. Még a valódi nevét sem.

– Szerintem a mi oldalunkon áll – jelentette ki meggyőződéssel Bill.

– Nem gondolkodsz, mert belé vagy zúgva! – csattant fel Tonks. – Hát nem emlékszel, mit láttunk a merengőben?

– Ugyanezt kérdezhetném én is – vágott vissza Bill. – Doris maga mondta, hogy üldözik, a nyomában vannak. Ki más lehetett a nyomában, mint Rakepick?

– Akárki más – sóhajtott Tonks. – Találgatással nem jutunk előbbre!

– De a civakodással sem. Most az a legfontosabb, hogy bejussunk a rejtély- és minisztériumügyi főosztályra, ahogy Mordon javasolta.

– Talbott rárepült a dologra, de eléggé meg van kötve a keze – Tonks eltűnődött. – Asszem', ha még ebben az évszázadban be akarunk jutni oda, belső segítségre lesz szükségünk. Ha nem lenne akkora szája, akár Reg Cattermole is szóba jöhetne – a gondnokokat mindenhová beengedik...

Tonks még azelőtt elharapta a mondatot, hogy barátja figyelmeztetően felemelte volna a kezét, ő is hallotta ugyanis a kinti folyosón közeledő lépteket. A boszorkány sok különböző, ám egyformán logikus gesztussal válaszolhatott volna erre a fordulatra; például felvehette volna a kabátját, mintha épp indulni készülne, előzékenyen kinyithatta volna az ajtót a közeledő előtt, esetleg belemarkolhatott volna a kandallópárkányon heverő Hop-poros dobozba. Ehelyett azonban Bill karját megragadva az egyik sarokba húzódott, és kimondta az első varázsigét, ami eszébe jutott:

– Cave inimicum!

A varázslat áttetsző védőburokként borult rájuk, elrejtve őket a világ szeme és füle elől – igaz, a szobába becsörtető Kingsley Shackleboltot talán az sem lassíthatta volna le, ha Sirius Black ösztövér alakja kilép a hátsó falon függő óriásposzter keretéből, és az asztalánál ülve várja őt. Tonks talán még sosem látta a mentorát ilyen feldúltnak; szinte szikrázott körülötte a levegő. A nyomában belépő John Dawlish ezzel szemben a sztoikus nyugalom szobra volt, s ahogy a másik férfi mellé ért, együttérzően szorította meg a vállát.

– Kingsley – mondta halkan, olyan szelíd hangon, amit Tonks jelenlétében még soha, senkivel sem ütött meg (igaz, a boszorkány arra sem emlékezett, hogy Dawlish Scrimgeour parancsnokon kívül bárkit is a keresztnevén szólított volna). – Meg kell tanulnia fékezni magát.

– Talán inkább Caramel fékezhetné magát, mielőtt ránk omlik a hivatal! – csattant fel Kingsley. – Tizenkét – most már tizenhárom év telt el, és soha, egy percig sem... fogalmam sem volt róla... nem hiszem el, hogy senkinek sem jutott eszébe utánanézni! Caramel meg csak áll, széttárt karokkal, és magasról tesz az egészre!

– Tény, hogy a miniszter úr nem minden esetben látja át a törvényhozás részleteit – bólintott diplomatikusan Dawlish. – A törvények végrehajtásának részleteiről már nem is szólva... nem véletlenül vannak mellette kiváló szakemberek, akik tudják róla, hogy egy értelmes mondatot sem képes kinyögni. A tárgyalóba azonban, sajnos, ezek a névtelen hősök nem kísérhetik el.

Tonks a szájába tömött öklével próbálta elfojtani kitörő nevetését, megfeledkezve róla, hogy a bűbáj elrejti őket. Ha nem lett volna tanúja, hogy valóban John Dawlish mondta ezeket a szavakat, talán el sem hiszi.

– Ne most humorizáljon, John! – Kingsley bénultan rázta a fejét. – Én... mélységesen meg vagyok rendülve. Hogy ezt ma meg lehet csinálni Angliában...!

– Kedves fiam! – sóhajtott Dawlish. – Bizonyos dolgokat mindig is meg lehetett csinálni Angliában, ha a megfelelő húrokat pengette az ember.

– Caramel...

– Caramel a mágiaügyi miniszter, és a szava törvény. Ha pedig nyíltan fellázadunk egy vezető ellen, aki vérszemet kapott, azzal rendszerint a kívánt hatás ellenkezőjét érjük el. – Dawlish lehalkította a hangját. – Nem ő az első miniszter, aki a törvény felett állónak képzeli magát, vagy akinek eszébe jutott kinyújtani a kezét a koboldok aranya után. Ahogy az elődei, ő is megégeti majd magát vele. Sosem kell megtudnunk a részleteket.

Tonks döbbenten pislogott. Az egész beszélgetés úgy hangzott, mintha Rita Vitrol firkantotta volna le a Reggeli Próféta egyik üresen hagyott hasábjára. Cornelius Caramel összejátszana a koboldokkal – ugyanazokkal a koboldokkal, akiket köztudottan gyűlöl?

– Hogy maradhat ilyen nyugodt azok után, amit Barty Kupor művelt annak idején? – fakadt ki Kingsley. – Akkor láttunk utoljára ilyet, és én soha nem gondoltam volna, hogy Caramel...

– Hogy a fejébe száll a dicsőség? – Dawlish furcsa mosollyal nézett kollégájára. – Üljön le, igyunk egy teát.

– Ezt nem lehet teázással megoldani, John! – sóhajtott Kingsley, és a hangjába végre visszaszivárgott valami abból a rendíthetetlen nyugalomból, amit Tonks megszokott tőle. – Egészen mostanáig azt hittem, egy jó ügyért harcolok. Hogy a bűnt üldözöm, nem pedig Cornelius Caramel önértékelési problémáira keresek megoldást. Azt hittem, Sirius Blacknek azért kell megkapnia a dementorcsókot, mert a törvény ezt írja elő!

– Nincs ilyen törvény – rázta a fejét Dawlish. – Sosem dolgoztunk ki protokollt arra az esetre, mi a teendő, ha valaki megszökik Azkabanból. Lehetetlennek hittük.

– Maga is látja, hogy nem az! – vágta rá Kingsley. – Black megszökött: Black, akit hivatalosan soha nem is ítéltek el! Ha elkapnám, ha tényleg elkapnám, a törvény szerint nem tehetnék vele semmit. És Caramel tudja ezt: de beleegyezne, hogy kiszívják egy ember lelkét a száján keresztül, a Wizengamot jogerős ítélete nélkül, nehogy a jó hírén csorba essen!

John Dawlish egy pillanatra lehunyta a szemét, Tonks és Bill pedig határtalan döbbenettel bámultak egymásra a bűbáj védőburka alatt.

– Shacklebolt – szólalt meg Dawlish (Tonks figyelmét nem kerülte el, hogy ismét a másik auror vezetéknevét használja). – Ugye felesleges emlékeztetnem, hogy Sirius Black több tanú vallomása szerint tömeggyilkos? Továbbá, hogy a varázsbűn-üldözési főosztály munkatársaként kötelessége a pártatlanság?

– Nem Black pártját fogom, hanem az igazságét – felelte határozottan Kingsley. – Black auror volt. Itt dekkolt velem ebben az irodában, és együtt dobáltuk a papírkosárba a félig megírt jelentéseket: ez tény. Az egyik legjobb barátom volt: ez is tény, hiába tagadnám. És az is tény, hogy ha rábizonyítjuk, amit tett, sajnálat nélkül fogom átadni a dementoroknak... De ahogy bárki másnak, neki is joga van hozzá, hogy a Wizengamot elé állítsák. Ítélet nélkül nem vagyok hajlandó dementorcsókokat osztogatni: nem a Voldemort-rezsim alatt élünk! John, maga mindig is a törvény pártján állt. Most miért hajlandó tétlenül nézni, amit Caramel művel?

John Dawlish szeme halványan megvillant a rettegett név hallatán, de egyéb módon nem reagált kollégája heveskedésére; helyette rendíthetetlen nyugalommal kanalazta tovább a cukrot a teájába.

– Egy szóval sem mondtam, hogy tétlenül fogom nézni – felelte. – De meg kell értenie, hogy a nyílt ellenállás bezár előttünk bizonyos ajtókat. A miniszter így sem bízik bennünk eléggé ahhoz, hogy beavatást nyerhessünk a koboldokkal folytatott tárgyalásaiba; nem volna jó magunkra haragítanunk őt!

– Caramel nem olyan erős és befolyásos, mint amilyennek látszik – legyintett Kingsley. – Az első években folyton Dumbledore-hoz rohant tanácsért. Egy fia önálló ötlete sincs!

– Pontosan! – vágta rá Dawlish. – Ami azt jelenti, hogy könnyen átlátható célokkal és eszközökkel rendelkezik. Vagy talán jobban szeretné, ha egy Lucius Malfoy vagy Albert Runcorn-féle alak körül kellene lavíroznia? Az ég szerelmére, Shacklebolt, gondolkodjon! A Wizengamot éppen azért csinált minisztert Caramelből, mert ő megelégszik annyival, hogy ül a bársonyszékében, és az aranyfokozatú Merlin-díját fényesítgeti. Nincsenek ambíciói... illetve egészen mostanáig nem voltak. Emlékszik, mit mondott, amikor Sirius Black megszökött a Roxfortból?

– Azt, hogy mindenki rajta fog nevetni. – Kingsley tűnődve pillantott fel kollégájára. – Igen, azt hiszem, értem, mire céloz. Caramelnek fontosabb, hogy megtartsa a miniszteri hatalmát, mint hogy gyakorolja is azt.

– Úgy van. Ezért javaslom, hogy ne lázadozzon, különben még olyasvalakit ültetnek a fejünkre, aki ennyi mozgásteret sem hagy nekünk.

– Még sosem hallottam így beszélni, John – mondta ki Tonks gondolatát Kingsley.

– Nekem is megvan a magam lezáratlan ügye – sóhajtott Dawlish.

– Jorkins?

Az idősebb auror bólintott.

– Ha valaha elkapja Blacket, én is elbeszélgetnék vele, mielőtt visszaviszik a börtönbe.

– Miért?

– Mert szerintem tudja, mi történik, ha az ember összerúgja a port Barty Kuporral – felelte sötéten Dawlish. – Van itt valami a háttérben: valami, ami nagyon nem tetszik nekem.

Kingsley kissé előrehajolt, talán azért, hogy odasúgjon valamit kollégájának, talán azért, hogy elvegye a cukortartót...

...és ugyanebben a pillanatban Tonks lendületből felborította a fal mellett álló fém szemetesvödröt.

Egy pillanat műve volt minden. A két auror hosszú évek rutinjának engedelmeskedve pálcát rántott, s az őt elrejtő bűbáj úgy tört meg, mintha sosem létezett volna. Esélye sem volt védekezni; ott, ahol Kingsley és Dawlish korábban az üres semmit látták, most feltűnt a két, térdig papírszemétben gázoló betolakodó.

Néhány pillanatig semmi sem hallatszott Bill szisszenő lélegzetvételén kívül; aztán Tonks a megadás pozíciójába emelte a kezét.

– Meg... meg tudom magyarázni!

– Az nagyon jó lenne – felelte John Dawlish az indulattól remegő hangon. – Mindent hallottak, igaz? Egyáltalán, mit keresett az irodában, Tonks?!

Tonks tehetetlenül nézett egyik férfiről a másikra. Minden találékonysága és humorérzéke cserben hagyta, és maga sem tudta, melyik aggasztja jobban: Dawlish haragja, vagy a mentora, Kingsley némasága.

– Az én hibám – mondta váratlanul Bill. – Olyan helyen akartam beszélni Dorával, ahol nem hallgathatnak ki minket, és ő az irodát javasolta. Amikor meghallottuk, hogy közeledik valaki, pánikba estünk. Azt hittük, még tart a megbeszélés, csak itt felejtettek valami fontos iratot... nem akartunk hallgatózni...

– De miért estek pánikba? – tárta szét a karját Kingsley. – Tény, hogy az irodám nem átjáróház, de Tonks a kolléganőm, a maga édesapja pedig jó barátom. Egyiküket sem küldtem volna el.

A két jóbarát összenézett. Tonks tudta, hogy Bill agya is épp olyan lázas igyekezettel kutatja a megoldást, mint az övé; ám mindketten érezték, hogy patthelyzetbe kerültek.

– Esetleg leülhetnénk? – kérdezte bizonytalanul a boszorkány. – Hosszú sztori lesz.

Ezúttal négyen ülték körbe a zsúfolt íróasztalt, és négy csészéből fogyott a tea, miközben Tonks beszélt. Mindenről beszámolt, egészen attól kezdve, hogy megtalálta a titokzatos Doris Purkiss fényképét, egészen odáig, hogy mit mondott Angus Belby az ebédlőben. Bill helyenként kiegészítette a beszámolóját, pontosított néhány részletet, felvetett néhány kérdést. Egyetlen részletet hallgattak el csupán: mindazt, amit Rémszem a rejtély- és minisztériumügyi főosztályról mondott. Igaz, a történetnek ezen része korántsem érdekelte annyira a két aurort, mint a Gringotsszal kapcsolatos részletek.

– Patricia Rakepick szabadlábon! – Kingsley elfojtott egy káromkodást. – És jobban keres, mint én! Megáll az eszem. Vajon Caramel tud róla?

– Alastor Mordon tehát fejébe vette, hogy valami elfeledett mágiaággal van dolgunk – mondta fanyarul Dawlish. – És, felteszem, a hallhatatlanokhoz küldte magukat.

Tonks önkéntelenül pislogott egyet, a férfi pedig felsóhajtott.

– Egy jó amneziátor egészen meghökkentő dolgokra képes. Biztos vagyok benne, hogy ez áll a háttérben.

– Ha ez egy közönséges felejtésátok lenne, Rakepick vagy én rég megtörtük volna! – rázta a fejét Bill. – De még csak azt sem tudjuk, hogyan működik.

– És ha Mordon ládája nem őrzi meg véletlenül azt a képet, talán sosem derül ki az egész – dünnyögte Kingsley. – Elképesztő. Láthatnám?

Bill kissé kelletlenül bár, de előhúzta a fényképet a talárja zsebéből, és letette az asztalra; Kingsley és Dawlish pedig föléhajoltak.

Tonks sosem felejtette el az érzést, ami ekkor átsöpört rajta. Egyszerre volt forró és jeges, biztonságot adó és szúróan kellemetlen; mintha egy hatalmas kéz valami olyan húrt pendített volna meg a bensőjében, melynek eddig a létezéséről sem tudott. Szélfuvallat támadt a semmiből, és végigsöpört a szobán, fellebbentve a falra magnifixezett újságkivágások szegélyét; és John Dawlish egy elhaló nyögéssel visszaszédült a székbe, ahonnét izgalmában felemelkedett.

– Ez nem lehet – suttogta. – Lehetetlen!

– Ismeri? – faggatta Bill. – Látta már őt?

– Nem – felelte holtra váltan Dawlish. – De olyan, mint... teljesen úgy néz ki... persze sokkal fiatalabb, hogyisne lenne fiatalabb, hisz egykorú magukkal...

– Szóval nem ismeri, de hasonlít valakire – szólt közbe mohón Tonks. – Kire?

– Egészen olyan, mint a feleségem, Lauren... úgy értem, amilyen volt. – Dawlish keze remegett, ahogy megemelte a fényképet. – A hasonlóság kísérteties. De ez azt jelentené, hogy...

– ...hogy Rémszem jó nyomon járt – fejezte be a mondatot Kingsley. – Ez tényleg a hallhatatlanokra tartozik.

– Caramel le fog állítani minket, ha bármi olyasmi után nyomozunk, aminek köze van a Gringottshoz! – rémült meg Tonks. – Kérem, ne mondják el neki! Maguk is kíváncsiak az igazságra, nem? Mr. Dawlish, nem lehet, hogy Doris... szóval, a kora alapján a lánya lehetne.

– A lányom – ismételte halkan Dawlish. Az arca sápadt volt. – Lehet, hogy van egy lányom, és még csak nem is tudok róla!

– Mi lenne, ha megegyeznénk?

Bill Weasley olyan váratlanul szólalt meg, hogy az asztal körül mindenki összerezzent; a fiatalember azonban állta a rászegeződő pillantásokat.

– Mindannyian ki akarjuk deríteni, mi történt – folytatta kissé lámpalázasan Bill. – Hogy mi folyik a bankban; hogy ki ez a Doris Purkiss, és melyikünknek mi köze van hozzá; hogy hová tűnt Bertha Jorkins; hogy miért nem volt Sirius Blacknek tárgyalása... a miniszter azonban egyik ügyben sem fog intézkedni. Csak egymásra számíthatunk.

Kingsley és Dawlish olyan sokáig hallgattak, hogy Tonks kezdte úgy érezni: szörnyű hibát követett el, amikor megbízott bennük. Végül azonban Dawlish hátradőlt, és összekulcsolta a kezét az asztal fölött.

– Nem fogunk törvényt szegni – jelentette ki szigorúan –, de annyit megtehetünk, hogy megvizsgálunk bizonyos lehetőségeket. Ismerek valakit, aki segíthet.

– Szuper! – Tonks önkéntelenül elvigyorodott. – Akkor üdv a csapatban, Mr. Dawlish!

– Én is segítek – zendült Kingsley mély hangja. – Ki akarom deríteni az igazat Blackről, ha már megbíztak vele, hogy elkapjam.

– Remek! – mondta meglepett örömmel Bill. – Hát akkor...

– Értesítem magukat – vágott a szavába Dawlish. – Addig felejtsenek el mindent, amit ebben a szobában hallottak. Ha Rufus vagy a miniszter megtudja...

A boszorkány és a három varázsló egy percig csak ültek az asztal körül, hirtelen köttetett szövetségükön töprengve; ebből a töprengésből azonban hamar kizökkentette őket, hogy a folyosón ismét léptek zaja hallatszott – mégpedig rohanó lépteké.

– Scrimgeour parancsnok! – sikoltotta egy női hang. – Dawlish! Shacklebolt! Valaki!

– Itt vagyunk! – zendült Kingsley basszusa. – Bent, az irodában!

Az ajtó kitárult, és egy alacsony, őszes hajú boszorkány szédült be rajta. Egy tintafoltos papírokkal teli csíptetőtáblát szorított magához, és minden ízében reszketett.

– M...Mafalda Hopkirk vagyok a varázshasználati főosztályról – dadogta rémülten. – Kérem, jöjjenek velem... muszáj velem jönniük... Angus Belbyről van szó...

– Belby? – Dawlish felsóhajtott. – Miféle őrültséget csinált már megint?

– Meghalt – suttogta Mafalda Hopkirk. – Megölték...

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)