A Varázsbűn-üldözési Főosztályon gyakran használtak merengőket a bonyolultabb ügyek felderítésére és újratárgyalására – Tonks főiskolás korában maga is részt vett néhány hasonló szimuláción –, a módszert azonban nem tekintették tévedhetetlennek. Egy merengő befogadóképessége ráadásul nem haladta meg az öt főt, így arra sem nyílt alkalom, hogy a döntéshozó testület összes tagja egyszerre merülhessen el benne. A jelenlévők megegyeztek, hogy Tonks, Mordon, Charlie és Bill kiérdemelték a jogot, hogy elsőként tekinthessenek bele a félig eszméletlen Bob Roshta emlékeibe; a fennmaradó ötödik helyre pedig sorsot húztak, így esett a választás Myron Wagtailre.

A merengőbe alámerülni – Tonks korábbi tapasztalataival ellentétben – ezúttal legalább olyan kellemetlen volt, mint hoppanálni: a boszorkány ötvenig is elszámolt, mire az őket körülvevő pörgés-kavargás csitult kissé, és talpuk földet ért az idegen emlékek által kreált tökéletes illúzió talaján.

Tonks első gondolata az volt, hogy egy pincébe került; körös-körül sötétek és nyirkosak voltak a falak, a fényt pedig a rájuk akasztott fáklyák szolgáltatták. Aztán egyesével beúszott az agyába a többi részlet is: hogy a sarokban álló zenelejátszóból a Walpurgis Lányai első lemeze bömböl valószínűtlenül nagy hangerővel; hogy a helyiség végében egy, még Aberforth-énál is rozogább és piszkosabb bárpult áll; és hogy a kocsma – mert a pincehelyiség természetesen egy kocsma volt – tele van emberekkel.

– Hé, ez az egyik legjobb hely a Zsebkosz közben! – mondta izgatottan Myron Wagtail. – Már nem t'om, hogy hívják...

– Ott az emberünk! – mutatta Charlie. – És Snyde is.

Tonks egy pillanattal később valóban kiszúrta Bob Roshtát és Merulát az egyik sarokban, amint vajsört kortyolgatva beszélgettek az egyik kis asztalnál (már amennyire az üvöltő zene ezt lehetővé tette). A varázslónak az emlékben valamivel rövidebb haja volt, és talár helyett ujjatlan trikót viselt kopott bőrnadrágja fölött, ami látni engedte izmos, tetovált karját. A Zsebkosz közben szokatlan módon Merula is mugli ruhákat hordott, és időnként ideges pillantást vetett az ajtó felé.

Tonks a többiek példáját követve közelebb merészkedett az asztalukhoz; mint mindig, ezúttal is furcsa élmény volt közvetlen közelről figyelnie az eseményeket, miközben az emlékben úgy zajlottak tovább a dolgok, mintha nem lenne hozzájuk közönség.

– Na és mit csinálsz, amikor nem az élet értelmén merengve alkoholizálsz? – kérdezte Merula. Arca kissé kipirult a fáklyafényben; Tonks sejtette, hogy akárcsak Roshta, ő is túl van már néhány italon.

– Főleg olyan helyeken dolgozom, mint ez itt. Ha kitörik valami balhé, igyekszem szép szóval elsimítani az ügyet, vagy ha az nem megy, akkor a pálcámmal. Esetleg az öklömmel.

– Szóval kidobóember vagy.

– Így is lehet mondani – bólintott fanyar mosollyal Roshta. – De nem volt ez mindig így. A háború előtt a zenélésből éltem. Volt egy bandám, a Bezsongott Koboldok...

– És mi lett vele? – csodálkozott Merula.

– Az, ami az összes többivel akkoriban. Képtelenség volt megélnünk Tudodki rémuralma alatt, egyszerűen nem jártak többé koncertre az emberek. Szóval visszavonultunk: a többiek azóta minisztériumi dolgozók lettek, vagy valami hasonló, a dobosunk pedig meg is halt a háborúban. Egyedül én vagyok képtelen elszakadni a kluboktól, még akkor is, ha csak a sarokban állhatok.

A lemezjátszó ekkor kattant egyet, és Elvis Presley kezdett belőle bömbölni (legalább olyan hangosan, mint korábban a Walpurgis Lányai); a Merula melletti üres székre pedig magától értetődő természetességgel huppant le Doris Purkiss. Ő nem vajsört, hanem egy whiskey-s poharat tartott a kezében, amiben legalább egy deci tömény ital volt.

– Helló, Snyde – mondta lezseren. – A világért sem akarom megzavarni a randidat, de tudni akarom, hazamehetek-e ma... ha érted mire gondolok.

– Tök mindegy, mit mondok, úgyis csatakrészegen fogsz beesni hajnali négykor! – morogta kissé elvörösödve Merula, aztán a férfihoz fordult. – Bob, ő itt Doris. Doris Purkiss.

A mondat vége mintha valahonnan távolról szólt volna; és Tonksnak olybá tűnt, mintha a kocsma zajai egy pillanatra elülnének a háttérben, mintha egy percre megállna a világ. Barátai egy emberként rezzentek össze, Mordon pedig diadalittasan felszusszant.

– Aha! – mondta. – Védi a varázslat.

Tonks eltűnődött, miféle varázslat lehet az, ami egy feledésből előhívott emléken is képes módosítani: emiatt lemaradt róla, ahogy Bob Roshta és Doris Purkiss kezet ráznak. A kocsmában támadt felfordulás aztán ismét magára vonta a figyelmét, egy erősen kapatos banya ugyanis a pálcája helyett a csizmája sarkával próbálta meg rávenni a zenelejátszót, hogy térjen vissza a Walpurgis Lányaihoz. A csapos és az egyik pincérnő végül közös erővel leültették az elégedetlenkedő vendéget, a lejátszóból pedig ismét Myron Wagtail baritonja kezdett duruzsolni.

Doris Purkiss erre kissé elfintorodott; aztán intett a pálcájával, és elégedetten figyelte, ahogy a nagy dörrenéssel elinduló Led Zeppelin II. lemez újra felborzolja a kedélyeket a fülledt pincehelyiségben.

– Hagyd már abba! – szólt rá Merula. – Csak mert te nem hallgatod őket...

– Te szívesen hallgatnál egész este olyan szakítós dalokat, amik rólad szólnak? – kérdezte epésen Doris. – Esetleg a seggedről?

Tonks horkantva felnevetett, Bill Weasley-nek elkerekedett a szeme, Myron Wagtail pedig csak annyit mondott: „Azannya!", és kettőzött intenzitással figyelte tovább a jelenetet.

– Nem tudom – felelte kissé zavartan Merula. – Még soha senki sem írt dalt a seggemről.

– Tulajdonképpen megpróbálhatom – szólt közbe Bob Roshta –, de ahhoz egy kicsivel jobban meg kellene néznem...

Tonks a szekunder szégyen és a nevethetnék furcsa keverékével nézte, ahogy Merula hűvös pillantást vet a varázslóra, Dorisból pedig kitör a nevetés.

– Csak óvatosan, izomagy! – mondta vigyorogva. – Ha bántod a barátnőmet, kurvára szétszedlek.

– Fogd be azt az ólajtó szádat, Purkiss! – csattant fel Merula. – És örülnék, ha egyáltalán nem jönnél haza – bár amúgy sem értem, minek kérsz rá engedélyt, ha máris csatakrészeg vagy...

– Jó, igazad van! – csattant fel a boszorkány. – Tőlem se kért soha senki engedélyt, mielőtt tönkretette az életem! – Egy húzásra kiitta a fele whiskey-t, és fenyegetően szegezte Bob Roshtára a mutatóujját a pohara fölött. – Ti, férfiak mind szemét gennyládák vagytok! – jelentette ki kissé akadozó nyelvvel. – Egyébként meg túl dagadt vagy hozzá, hogy bőrgatyát hordj, nem mondták még?

– Fogd-már-be! – sziszegte Merula.

– Jóvanna', csak vicceltem! – Doris a szemét forgatta. – Itt se vagyok... csak gondoltam, erre szükséged lehet.

Azzal egy kulcsot tett Merula elé az asztalra; a boszorkány pedig gúnyosan felnevetett.

– Van egy zseniális bűbáj, az Alohomora. Hallottál róla?

– Futólag – felelte mosolytalan arccal Doris. – Csak épp nem fogsz hazajutni vele, te észlény. Megmaceráltam az ajtót.

Merula gyanakvó pillantást vetett rá. – Minek?

– Tartozom valakinek. Nem érdekes.

– Hazudik! – vágta rá Tonks.

Mordon bólintott, de közben nem vette le a szemét a beszélgetőkről. – Úgy van... – mondta lassan. – Azt sem tudja, hol van, de hazudni, azt tud.

– Hová mész? – kérdezte az emlék-Merula kissé szorongva, de Doris csak nevetett rajta.

– Kártyázni – felelte. – Adj tíz galleont, és csinálok belőle százat.

Azzal felállt, kihörpintette a maradék italát, és egy pillanat múlva elnyelte a kocsmában sűrűsödő tömeg.

– Hát izé – mondta Merula –, öhm, szóval, ő a lakótársam. De nyugi, nem mindig részeg... vagy legalábbis nem ennyire. A nyáron összeszedett valami tanár pasit, az jót tett neki, de most, hogy a csávó visszament Roxfortba, megint elszabadult. – A boszorkány felsóhajtott, és valami mosolyféle jelent meg az arcán. – Nem is tudom, miért nem rúgtam még ki az albérletből. Folyton belekeveredik mindenféle galibába.

– Lehet – mondta Bob Roshta –, de elhiszem, hogy tényleg nagyon csúnyán össze fog átkozni, ha bántani merlek.

– Mármint azt, ami marad belőled – felelte hetykén Merula.

Tonks körül ezután elhomályosult a világ, és barátaival együtt egy másik helyszínre utazott az időtlen semmiben. Ismét éjszaka volt (vagy legalábbis késő este), és a kezdetben felvillanó neonszínű pöttyök lassan Soho fényeivé élesedtek a társaság körül.

Ezúttal sem kellett sokat várniuk az emlék szereplőinek felbukkanására: azok pár másodperc múlva már ki is fordultak egy mellékutcából. Merula vezette a sort, Bob Roshta pedig, akivel mintha egymás kezét fogták volna, szorosan mögötte lépdelt. Merula ezúttal finom szabású, hosszú kabátot viselt, máskor borzas haját pedig elegánsan hátrafésülte; a varázsló pedig öltönyt és nyakkendőt hordott kopott farmernadrágja fölött, kissé dideregve az esti hidegben. Tonks és barátai figyelmét azonban nem ők, hanem a nyomukban sétáló Doris Purkiss kötötte le.

A boszorkány egész megjelenése annyira különbözött az előző emlékben látottaktól, hogy Tonks szinte fel sem ismerte. Ezúttal nyoma sem volt rajta részegségnek; hófehér bundája kissé nyitva maradt csinos, fekete estélyi ruhája fölött, hosszú, szőke haja pedig lágy hullámokban omlott a vállára-hátára. Tűsarkú csizmájában olyan kecsesen, könnyedén lépdelt az őt kísérő magas férfiba karolva, mintha mindebben semmi embert próbáló nem volna; és ahogy párosuk elhaladt egy utcai lámpa alatt, Charlie felkiáltott:

– Ő az! Ő Robert!

Tonks erre már jobban megnézte magának a férfit a maga kopott, viseltes ruháival, és az őszes hajával furcsa kontrasztot mutató fiatal, mégis viharvert arcával. Önkéntelenül közelebb húzódott hozzá és Dorishoz, hogy hallja, mit mondanak.

– Nem jelentheted ki csak így egyszerűen, hogy rossz volt! – erősködött a Robertnek nevezett férfi.

– Nem is azt mondtam – vont vállat Doris –, hanem azt, hogy aránylag szar. Fontos különbség.

– Azt sem mondhatod! – csattant fel Robert. – A valaha volt legsikeresebb színdarabok egyike, egy halhatatlan klasszikus: ez nem lehet véletlen! Talán a rendezéssel volt gond – de találni fogok egy olyan verziót, amit nem sóhajtozol végig.

– Márpedig szar volt – vetette ellen Doris –, és nem is csak aránylag. Azt csak azért mondtam, mert nem akartalak megbántani.

Robertből kitört a nevetés, a boszorkány azonban zavartalanul magyarázott tovább.

– ...az egész darab egy végtelen, önsajnáltató ömlengés, és tele van szerencsétlen véletlenekkel. Például... ha az a teszetosza kis seggfej csak egy perccel tovább marad a függöny mögött, és meghallja, hogy Claudius bácsinak csak a szája jár, máris nem kellett volna plusz egy órán keresztül arról ábrándoznom, hogy kimegyek vécére, és vissza se jövök!

– Elég kemény vagy szegény Hamlettel – jegyezte meg Robert.

– Nem bírom a döntésképtelen férfiakat! – vágta rá Doris. – A hezitálókat... a töketlenkedőket... esküszöm, az egész társaságból Claudius az egyetlen, aki ért is ahhoz, amit csinál. Mégis végig azt sulykolja beléd a darab, hogy meg kell halnia – de miért is? Mert kinyírta a királyt? Hát így van ez, királynak lenni elég szar biznisz. Bezzeg ha Hamletből lenne király, az egész udvar éhen döglene, mert őfelsége azt sem tudná eldönteni, mit egyenek ebédre.

– De hát épp erről szól ez a darab – mondta szelíden Robert. – Néha olyan helyzetbe kerülünk, aminek a kezelésére alkalmatlanok vagyunk – vagy legalábbis ezt hisszük –, mégis muszáj helytállunk benne. Szerintem elhangzott ma este néhány dolog, amit érdemes lenne megszívlelned...

– Nem Shakespeare-től fogom megtanulni, hogy maradjak életben – vetette oda foghegyről Doris. Hangulata hirtelen változását látszólag nem indokolta semmi, Robert arcán mégsem tükröződött meglepetés, amikor társnője kurtán-furcsán elköszönt az egymáshoz hajolva andalgó Merulától és Bob Roshtától (akikről Tonks alig tudta elképzelni, hogy tényleg beültek egy mugli színházba megnézni egy Hamlet-előadást), és nyomában a férfival, befordult egy sötét sikátorba – talán azért, hogy zavartalanul hoppanálhasson.

– Kösz az estét, Remus – szólt utánuk tőle szokatlan udvariassággal Merula. – Én jól elvoltam Hamlettel!

Tonks és Mordon sokatmondóan egymásra néztek, mégsem ők, hanem Charlie volt az, aki először megszólalt.

– Remus...? Hát valójában Remusnak hívják?

– Ezek szerint Dorisnak tényleg ez a neve – okoskodott Myron –, csak tett róla, hogy elfelejtsük.

– Nem – felelte Mordon. – Ti is éreztétek azt a pillanatnyi zavart, amikor Snyde kisasszony az előző emlékben bemutatta őt. Tetten értük a manipulációt!

– De akkor ennek a Remusnak miért tudtuk meg az igazi nevét? – vetette ellen Charlie. – Már ha ez tényleg az igazi neve – tette hozzá összezavarodva.

– Mert őt talán nem védi közvetlenül a Sorsfonó mágiája – tűnődött Mordon. – Ezek ősi varázslatok... bonyolultak, nagyon pontos eljárást igényelnek. Ha valakinek belenyúlnak a sorsába, az súlyos következményekkel jár, így hát sokan visszariadnak tőle.

– Ezt később is megbeszélhetjük – szólt közbe Bill. – Hallgassuk, mit mondanak!

Erre csend lett; de már csak azt hallhatták, ahogy a második emlék szereplői elbúcsúznak egymástól. Doris és Remus ezután megálltak egy sötét házfalnak dőlve, Tonks pedig még éppen elkapta a férfi halk szavait:

– Vissza kell mennem a kastélyba.

– Ne csináld már! – csattant fel Doris.

– Muszáj. Dumbledore már így is túl sok mindent elnéz nekem, nem játszhatom ki folyton a beteg vagyok-kártyát. Egyébként is jobban érzem magam attól a főzettől, már-már aggasztóan jól...

– Te vagy az egyetlen ember a Földön, akit aggaszt, ha nem félájult botorkálással tölti a napjait – felelte kissé csípősen Doris.

– Nem engedhetem, hogy Dumbledore csalódjon bennem! – ismételte makacsul Remus.

– Egyáltalán, hogyan jutsz vissza? Az egész kastély le van zárva.

Remus lopva körülnézett, aztán olyan közel hajolt a boszorkányhoz, hogy Tonks egy pillanatra azt hitte, meg akarja csókolni; de csak annyit mondott halkan:

– Előfordulhat, hogy elfelejtettem szólni Fricsnek az egyik titkos alagútról. Csak... tudod, csak arra az esetre, ha nagyon eldurvulnának a dolgok. Ha el kellene tűnnöd valahová.

Doris Purkiss elmosolyodott, és hagyta, hogy a férfi átölelje. Az arcuk már egészen közel volt egymáshoz, ám ekkor a kinti sugárúton szirénázva elhúzott egy mugli mentőautó; Doris pedig összerezzent, és hátralépett.

– Talán jobb lesz, ha most tényleg elmész – mondta csendesen.

Hogy miért lesz jobb, az sosem derült ki; a boszorkány és a varázsló alakja ugyanis elhalványult, és ismét váltott a kép...

Tonksnak csak arra jutott ideje, hogy körülnézzen a sötét, félig berendezett szobában, ahová került, már le is sütötte a szemét; a sarokban terpeszkedő karosszékben ugyanis Bob Roshtát és Merulát pillantotta meg, akik nem csak hogy úgy festettek, mintha az ajkuknál fogva összetapasztották volna őket, de még ruha is alig volt rajtuk.

– Mi mindent kell ma még végignéznem?! – sóhajtott fel panaszosan Myron Wagtail, de Mordon egy pillantással csendre intette; mielőtt pedig az eléjük táruló jelenet túlságosan intimmé válhatott volna, halk pukkanás hallatszott, és a szoba közepén feltűnt Doris Purkiss – majd szinte azonnal el is vágódott a padlón. Könnyű, tavaszi blúza alól mintha vér szivárgott volna.

Merula és Bob Roshta egy percig megkövülten meredtek rá, aztán a boszorkány elkáromkodta magát, és rohamsebességgel öltözni kezdett.

– Hogy kerülhet valaki bajba minden egyes nyomorult nap?! – sziszegte.

– Amputoportált? – állt fel a varázsló is.

– Nem tudom... nem hiszem. Megvan mindene.

– Nem mindenki veszíti el a végtagjait egy elrontott hoppanálástól – magyarázta Bob Roshta, miközben letérdelt az ájult Doris mellé. – Gyere, tegyük fel az ágyra...

A páros ezután egy darabig a boszorkány ápolásával volt elfoglalva; aztán újabb pukkanás hallatszott, és a kócos hajú, holtsápadt Bill Weasley bukkant fel a szoba közepén. A jelenbéli Bill úgy bámult elfeledett önmagára, mintha kísértetet látna, és Tonks hátán is végigfutott a hideg.

– Itt van? – kérdezte köszönés helyett az emlék-Bill, de nem is várt választ; amint észrevette Dorist az ágyon, már rohant is hozzá. Bob Roshtát félretolva kitapintotta a boszorkány pulzusát, gyengéden kisimított a szeméből egy kósza hajtincset, és már pattant is fel megint. – Jól van... megyek futkárloboncoldatért.

– Weasley! – dörrent rá Merula. – Mi a fene történt?!

Bill egy pillanatra lehunyta a szemét. – A szüleimnél töltöttük a hétvégét, és, hát... sikerülhetett volna jobban is.

A jelenbéli Bill döbbent nyögést hallatott, Charlie-nak pedig rázkódott a válla az elfojtott nevetéstől – Tonks megítélése szerint azért, mert megpróbálta elképzelni a szabadszájú (és a jelek szerint legalább ennyire szabad szellemű) Doris Purkiss-t, ahogy Mrs. Weasley-vel társalog a háztartási bűbájok fortélyairól.

– ...anyám sosem kedvelte őt, Doris, meg – tudod, milyen Doris. A végsőkig túldramatizál mindent. De azt hiszem, nem kell szólnunk a minisztériumnak... nem is értem, hogyan történt, hiszen meglett a hoppanálásvizsgája!

– Nem lett meg – mondta sötéten Merula. – Én tettem le helyette.

Bill rábámult. – Micsoda?!

– Húsz galleont fizetett érte – vont vállat a boszorkány. – Gondoltam, miért ne...

Az emlékek ismét kavarogni kezdtek körülöttük; ám amikor kitisztult a kép, Tonks rádöbbent, hogy pontosan ugyanott állnak, ahol az előző emlékben látott eseményekre is sor került. Ugyanaz volt a szoba, ugyanazok a bútorok és ugyanaz a töredezett padló; ám a karosszék, melyben Merula és Bob Roshta előző légyottja zajlott, most a szobának háttal, az utcára néző ablak felé volt fordítva.

A helyiség ajtaja váratlanul kinyílt mögöttük, és Doris Purkiss viharzott be rajta, a kócos, borostás Bob Roshtával a nyomában.

– Te meg mi a fenét művelsz?! – mordult fel a varázsló, a boszorkány azonban ügyet sem vetett rá.

– Snyde – szólt rá élesen a karosszék hátára, válasz azonban nem érkezett. Doris tett egy tétova lépést előre, valami mégis visszatartotta tőle, hogy közelebb menjen.

– Mondom, hogy alszik! – pörölt Bob Roshta. – Igazán békén hagyhatnád egy kicsit...

– Merula! – erősködött Doris, ezúttal valamivel magasabb és vékonyabb hangon. – Ez nem vicces, hallod?! Ébredj már fel!

A szobát átszelve megragadta, és jó erősen megrázta Merula karosszékének támláját, mire a boszorkány teste esetlenül rázkódni kezdett benne. Doris elkapta Merula petyhüdten lelógó bal kezét; úgy tűnt, mintha a pulzusát akarná kitapintani, de alig ért hozzá, már el is engedte, mintha tűzbe nyúlt volna.

– Snyde... – suttogta döbbenten.

– Mi a ménkű... – kezdte mellette Bob Roshta, és egy bosszús, hirtelen mozdulattal megfordította a karosszéket.

Tonks elfojtott egy sikítást, Bill szisszenve beszívta a levegőt, Charlie ízeset káromkodott, Myron Wagtail szinte nőiesen vékony hangon felnyögött („Merlin ragyás seggére!"), Mordon pedig érdeklődve csak annyit mondott, „Hohó!"

Merula Snyde ugyanis nem egyszerűen csak halott volt – úgy nézett ki, mintha valaki nekiesett volna az arcának egy nyúzókéssel. Vonásait még felismerhetetlenebbé tette, hogy fejtetőtől vállig teljesen fekete volt a borzalmas sebeire száradt vértől.

Bob Roshta kétrét görnyedt és öklendezni kezdett, Doris Purkiss pedig térdre esett Merula széke mellett, és a kezébe temette az arcát. Hosszú percekig így maradt, és közben finoman remegett a válla; amikor azonban felegyenesedett, a szeme száraz volt, az arckifejezése pedig jegesen eltökélt.

– Bob – mondta halkan, és egy pálcaintéssel eltüntette a férfi gyomortartalmát a földről. – Most nincs időnk kiborulni. Állj fel. Gyerünk!

A varázsló zihálva megkapaszkodott egy polc szélében, és talpra kényszerítette magát. Egész testében reszketve, a sokktól rekedten szegezte Dorisnak a kérdést:

– Mi... miért? Mi történt?

A boszorkány habozott egy pillanatig. – Az történt – mondta végül –, hogy elkéstem. De nem tudtam, nem gondoltam volna...

– De hát mi történt egyáltalán Merulával?! – jajdult fel a férfi. – Be kell vinnünk a Szent Mungóba, mielőtt...

Doris szánakozva nézett rá. – Meghalt, Bob – mondta lassan. – Mint általában mindenki, akit megskalpolnak ezzel az átokkal.

– De hát mi történt vele?! – ismételte kissé hisztérikusan a férfi. – És neked mi közöd van hozzá?!

– Túl sokat kérdezősködsz – felelte Doris. – Ami persze érthető, én is kérdezősködnék a helyedben... de figyelj rám! Snyde áldozat volt, semmi több. Neked nincs félnivalód, aki ezt tette vele, nem fog utánad jönni. Én kellek neki! – Doris ajka kemény vonallá dermedt. – De nem fog elkapni, és főleg, nem fogja büntetlenül megúszni, amit most tett.

– De... – Bob Roshta egyre jobban remegett. – De hát mégis mi lesz most? Mit csináljak... nélküle?

Doris arcán valami furcsa, megnevezhetetlen érzelem futott át.

– Semmit – felelte halkan. – Nemsokára visszakapod őt – talán egy kicsit furcsán viselkedik majd, de úgy fog kinézni, mint eddig. Úgy fog beszélni, mint eddig. Emlékezni fog rád... ki tudja, talán még boldog is leszel vele. Végülis az egész élet csak egy kibaszott nagy hazugság: miért szenvedjünk mindketten, amikor egy pillanat alatt visszacsukhatom a szemed, hogy megint vakon botorkálj benne?

– Hogy érted ezt? – nyöszörögte Bob Roshta. – Most mondtad, hogy meghalt! A halálból nincs visszatérés!

– Ne akard tudni! – dörrent rá a boszorkány.

A hangja még mindig határozott volt, és a pálcát tartó keze is mozdulatlan, nyugodt; a szeme azonban elárulta felindultságát, és – talán – rettegését.

– Most mennem kell – mondta halkan, – vagy Bill megint azt fogja hinni, hogy részegen fetrengek valami árokban. Egy ideig szar lesz neked Snyde nélkül, tudom... de ne aggódj, segítek egy kicsit a túlélésben.

Azzal még mielőtt Bob Roshta reagálhatott volna, a férfi homlokára szegezte a pálcáját.

– Exmemoriam!

És minden elsötétült.

*

Tonks egy kemény döccenéssel érkezett vissza a Szárnyas Vadkan mocskos padlójára. Egész testében remegett a felindultságtól, és a szíve úgy vert, mintha kilométereket futott volna. Körülötte hamarosan feltűntek a társai is: Bill épp olyan feldúltnak tűnt, mint ő; Charlie holtsápadt volt, és úgy tűnt, mindjárt elájul; Mordon elmélyülten töprengő arcot vágott, amitől sebhelyes arca meglehetősen ijesztőnek tűnt; Myron Wagtail azonban – elképesztő módon – már-már lelkesnek látszott.

– Azt a mindenségit! – füttyentett. – Nem semmi a csaj! Most már sok mindent értek a szövegeimmel kapcsolatban... apropó Weasley, hogy voltál képes összejönni az exemmel?!

– Az exeddel? – vonta fel a szemöldökét fel Penny Haywood. – Mi az ördögöt láttatok ti odabenn?!

Felelet azonban senki részéről nem érkezett; a kocsmára ehelyett súlyos, halotti csend telepedett.

– Érdekes – szólalt meg végül Rémszem Mordon. – Határozottan érdekes! Nos, ez sok mindent megváltoztat.

– Mégis, mi mindent?! – tört ki Tonksból. – A felét nem is értem! Hogyan... miért...

Mordon elmosolyodott, amitől az arcán megnyúltak a sebhelyek.

– Nyugalom – mondta. – Figyeljetek rám! Abban az ügyben, amibe ez a Doris Purkiss – valószínűleg – keveredett, nem csak a gringottsi koboldok, de mint Aberforth-tól megtudtuk, Dumbledore, sőt, a mágiaügyi miniszter is nyakig benne van. Bármit is teszünk, nagyon óvatosan és teljes titokban kell eljárnunk.

– Honnan tud maga erről?! – döbbent meg Bill.

– Nyitva tartom a szemem és a fülem – felelte az öreg auror. – Na idehallgassatok! Van rá mód, hogy megtörjük a Doris Purkiss-t védő bűbájokat, de előfordulhat, hogy szükségünk lesz hozzá egy-két dologra a minisztériumból... pontosabban a Rejtély- és Minisztériumügyi Főosztályról. – Jelentőségteljes pillantást vetett Talbott Wingerre. – Addig is legyetek résen, és mint mondtam, senkinek egy szót se! Olyan darázsfészekbe nyúltunk, amihez foghatót én sem láttam még.

– De hát mit tegyünk most? – kérdezte összezavarodva Tonks.

– Mutassátok meg az emlékeket a többieknek, és okoskodjatok egymást közt, amennyit tetszik; de legyetek óvatosak! Ez magára is vonatkozik, Aberforth.

– Lakat a számon – felelte szúrósan a kocsmáros. – Semmi kedvem megint Albus ügyeihez asszisztálni.

– Helyes. – Mordon felállt, és összehúzta magán a köpenyét. – Mennem kell. Karácsony után újra találkozunk!

És már ment is; Tonks pedig úgy érezte, a szokott válaszok és támogatás helyett mentora nyomában nem marad más, mint valami furcsa, idegen hiányérzet.

* * *

Megjegyzés: Rowling nem említi, hogy a merengő használatának bármilyen létszámkorláta lenne, ezt csak én képzelem így. Mint a Veritaserum esetében, szerintem itt is fennáll az emlék-manipuláció veszélye – ugyanakkor nem tartom elképzelhetőnek, hogy egy teljes wizengamotnyi varázsló becsődüljön egy-egy bizonyítékként szolgáló emlékbe.

Megjegyzés 2: Ez a fejezet több ponton visszautal az előző részre, A 711-es széfre; de ami lezajlik benne, az az előzmény ismeretében is érthető (legalábbis annyira, amennyire szükséges). Az első emlékbeli jelenet A 711-es széf 5-6., a második pedig a 8-9. fejezete környékén játszódik. A többit fel fogod ismerni, ha olvastad az előzményt.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)