– Tehát még egyszer – mondta Charlie Weasley, és öntudatosan lerúgott egy sárrögöt a csizmája talpáról –, mi is ez az egész?

– Nemsokára megtudod – felelte Nymphadora Tonks a jókedvével küzdve. Már napok óta készült erre az estére, és most, hogy cselekedhetett, végre igazán elemében érezte magát.

Fejben még egyszer, utoljára végigfutott a terve főbb pontjain és az esetleges menekülési útvonalakon, arra az esetre, ha valamely hívatlan vendéggel – például Bumfolttal vagy Kuporral – találkoznának, de sehol sem talált hibát. Roxmorts zsebkendőnyi kis falu volt, ahol minden út a főtérre vezetett: ha az ember el akart kerülni valakit, ugyancsak résen kellett lennie.

– Szóval – mondta hirtelen Charlie –, auror lettél.

– Te meg sárkánykutató – bólintott Tonks. – Pont, mint azt pisis korunkban megbeszéltük. Unalmasak vagyunk, nem igaz?

A varázsló elmosolyodott. – Azért lehetne rosszabb is – jegyezte meg. – A rezervátumban mindig történik valami... de nem lepne meg, ha az auroroknál több hónapnyi papírmunkán kellene átverekedned magad, mire bármi olyasmit csinálhatsz, ami nyomokban bűnüldözést tartalmaz.

– Nem vészes – felelte Tonks.

A roxforti birtok félig nyitott kapuja előtt álltak, mögöttük a korai naplemente utolsó fényei színezték az eget; és hirtelen leereszkedett közéjük az egymás nélkül töltött három év súlyos, titkoktól terhes csendje, amit végül ismét Charlie tört meg.

– Sajnálom, hogy olyan rég nem láttuk egymást – mondta. – Még csak nem is írtunk egymásnak. Elképzelni sem tudom, miért!

– Talán ma este ez is kiderül – somolygott Tonks.

Charlie rábámult. – Ezt meg hogy érted? Egyáltalán, mi a fenére várunk még itt?! Éjfélkor vissza kell indulnom Romániába...

– Őrá – mutatta Tonks.

Már jóval azelőtt hallották a jellegzetes, döngő léptek zaját, mielőtt Rémszem Mordon nagykabátos alakja kivált volna a sűrűsödő árnyak közül, Charlie mégis úgy bámult a vén aurorra, mintha a semmiből tűnt volna fel.

– Egy órám van erre az egész cirkuszra – mondta köszönés helyett Mordon, és Tonksra, majd Charlie-ra villantotta a normális szemét; az mélyen ülő volt és sötét, de a pillantása nem kevésbé éles, mint mágikus párjáé. – Utána vissza kell mennem a kastélyba. Ki kell derítenem, hová sündörög éjszakánként az a Karkarov.

– Én is nagyon örülök, hogy látlak, Rémszem – mondta vidáman Tonks, és az emberektől Mordon jelenlétében megszokott tartózkodó viszolygás legkisebb jele nélkül karolt bele az öreg aurorba. – Hogy megy a tanítás?

– Hm... nem olyan unalmas, mint vártam – dünnyögte Mordon. – Akad egy pár kölyök, akinek megvan a magához való esze... persze megrendszabályozni nem lehet őket...

– És a Trimágus Tusa körül is van egypár megoldatlan rejtély! – csicseregte Tonks. – Rájöttél már, ki dobta be Potter nevét a Tűz Serlegébe? Tényleg ő maga volt, ahogy Rita Vitrol állítja?

– A mi családunkból senki sem hisz Vitrolnak – szólt közbe Charlie. – Az a nő lépten-nyomon hazugságokat terjeszt.

– Helyes! – bődült fel Mordon. – A korhatárvonalat, ami azt az átkozott serleget védte az illetéktelen kezektől, maga Dumbledore húzta. Potter nem hatolhatott át rajta! Bárki is nevezte be, a mai szereplése után aligha lehet boldog – kivéve persze, ha végig az volt a célja, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa a fiút. Persze ez valószínűtlen, hisz meg is halhatott volna.

– Még csak szerencséje sem volt – jegyezte meg Tonks. – A sárkányokat elnézve a mennydörgő tűnt a legvadabbnak.

– Pontosan! – helyeselt Charlie. – Nem is akartuk kölcsönadni a Tusának, de Mr. Kupor ragaszkodott hozzá, Harry pedig pont kikapta.

– Hát igen! – Mordon elkomorodott. – Ami azt illeti, ennek nem lett volna szabad így történnie.

Tonks szívesen megkérdezte volna, mit ért ezalatt, de a vén auror ekkor rászegezte mind a normális, mind a mágikus szemét, és rákérdezett:

– Ha már szóbakerült Kupor: mondd csak, mi a helyzet a Bertha Jorkins utáni nyomozással? Utánamentél?

Tonks lassan bólintott. – Semmi extrát nem sikerült kiderítenem – vallotta be –, de volt egy érdekes beszélgetésem Mr. Dawlish-sal. Ő azt tanácsolta, ne piszkáljam Kuport, megígérte, hogy majd felsőbb szinten elintézik a dolgot. Addig nem akarnak beleköpni senki levesébe, míg a Tusa rendben le nem zajlik.

Mordon sebhelyes arcán egy pillanatra zavartság futott át. – Szóval Dawlish biztos benne, hogy Kupor a tettes?

– A tettes? – Tonks felvonta a szemöldökét. – Úgy beszélsz, mintha biztosan tudnád, hogy Jorkins halott.

– Miért, te úgy gondolod, él és virul, azért nem látták lassan négy hónapja?

Charlie megütközve nézett rájuk. – Mr. Mordon... jól értem, hogy Mr. Kuport gyanúsítja az eltűnt minisztériumi boszorkány meggyilkolásával?

– Egyelőre szó sincs gyilkosságról! – csattant fel Tonks. – Rémszem mániája, hogy mindenütt hullákat keres. Az azonban biztos, hogy jó okunk van feltételezni, hogy Mr. Kupor tudja, vagy legalább sejti, hová tűnt Jorkins. És gondolhatod, milyen kutya nehéz ennek utánamenni... de most nem ez a lényeg. Kiábrándító bűbájokat fel!

Sietősen besétáltak Roxmorts főterére, elhaladva a Három Seprű előtt – ahonnét nevetés, billiárdgolyók csattogása és némi részeg tivornya szűrődött ki –, aztán folytatták útjukat a falu széléig, ahol egy sikátorba befordulva a Szárnyas Vadkanhoz szóló fogadó ízléstelen cégérét látták lengedezni. Tonks, Charlie és Mordon itt hatástalanították az őket elrejtő bűbájt, a boszorkány pedig előrelépett, és háromszor rákoppintott az ajtóra. Az pár pillanattal később résnyire nyílt, és a résben megjelent Aberforth Dumbledore szeme; ezután ingerült szusszanás hallatszott, és a kocsmaajtó kitárult az érkezők előtt.

– Na csakhogy itt vagytok – dörmögte Aberforth. – Szeretném bezárni a boltot... apropó bolt, kiraktam az asztalra húsz vajsört. Le kell gyűrnötök, vagy kiönthetem.

– Szerintem megbirkózunk a feladattal – sietett megjegyezni Tonks, és hívogatóan intett hátramaradt kísérőinek.

A kocsma belső tere épp olyan volt, amilyennek diákkorában megszokta; a Három Seprűben szokásos vidám gyertyafény helyett porlepte, mágikus lánggal égő olajlámpák szolgáltak fényforrásként, a rogyadozó pultot még mindig nem cserélték le, és az általános piszok is épp olyan nagy volt, mint az Tonks emlékeiben megmaradt. Sőt, még az az eldugott, sötét benyíló is épp úgy ásított a helyiség végében, mint annak idején; és ahogy ötödéves korában minden egyes roxmortsi hétvége péntek és szombat estéjén, a barátai most is ott ültek.

– Bill?! – döbbent meg Charlie. – Penny? Te jó ég... Myron? Mi a csudát kerestek ti itt?!

– Tonks – szólalt meg Mordon –, ha azért rángattál ide, hogy felügyeljem az osztálytalálkozódat...

– Szó sincs róla! – vágta rá meglepetten a boszorkány. – Hát nem emlékszel, miről beszélgettünk még augusztusban? Azért hívtalak ide, hogy teszteljük az elméleted helyességét.

– De igen... igen, persze... – dünnyögte Mordon, és mágikus szeme végigpásztázta a jelenlévők arcát. – Ami azt illeti, néhányótokra emlékszem is – jegyezte meg.

Tonks nem tudta megállni, hogy mentora példáját követve végig ne nézzen az egybegyűlteken, zavart örömmel véve tudomásul, hogy mindannyian az ő akaratából vannak itt – és persze Penny Haywoodéból, akit a különféle pletykák és titkok iránt érzett kielégíthetetlen kíváncsisága arra késztetett, hogy segítsen neki összehívni őket.

Most, szétválásuk után hét évvel baráti társaságuk épp olyan vegyes volt, mint roxfortos éveik alatt. Bill Weasley-ből, aki hosszú haját lófarokban hordta és fülbevaló gyanánt egy nagy, görbe agyart viselt, gringottsi átoktörő lett, az öccse, Charlie pedig – akinek sárfoltos ruháin szinte érezni lehetett a kaland és a szabadság illatát – sárkánykutatóként dolgozott. Penny Haywood ezzel szemben gyógyítóként vált ismertté: Tonks gyakran találkozott a nevével a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály közleményeinek lapjain. Myron Wagtailről pedig még ennél is többet lehetett hallani, mivel sikeres rockzenekara, a Walpurgis Lányai minden héten valamelyik tag friss nőügyei vagy egyéb botrányai kapcsán került a Szombati Boszorkány címlapjára.

A kopott asztal másik oldalán három olyan ember ült, akiket Tonks nem tervezett meghívni: Barnaby Lee, akiből – a levelei alapján – sikeres kruptenyésztő lett; Jae Kim, aki roxfortos korában nagy bajkeverő volt, mára azonban patikusként dolgozott az Abszol Úton; és a hallgatag Talbott Winger, akiről Tonksnak az volt az utolsó emléke, hogy hetedéves korában Merula Snyde-dal táncolt a búcsúbálon.

Igaz is, gondolta Tonks, hol a csudában lehet Merula?

– Dora! – kiáltott fel sugárzó arccal Penny Haywood. – Charlie! Remélem, jó utatok volt... és Mr. Mordon – fordult a vén aurorhoz –, igazán köszönjük, hogy eljött! Egy kicsit többen vagyunk, mint eredetileg terveztük, de úgy gondoltam, több szem többet lát...

– Merlin seggére! – kiáltott fel a tőle megszokott drámaisággal Myron Wagtail. – Maga tényleg Rémszem Mordon? Ki fogunk vizsgálni egy bűntényt, vagy mi?!

– Előfordulhat – felelt neki Tonks. – Nos, először is... először is szomjas vagyok.

Bill egy pálcaintéssel kiosztotta az italokat, Mordon pedig elővette a laposüvegét. Tonks nagyot húzott a vajsöréből, és helyet foglalt az asztalfőn, végignézve a barátain.

– Szóval... – kezdte lassan. – A legtöbben azért vagytok itt, mert kaptatok Pennytől egy rejtélyes hangvételű levelet; Charlie és Rémszem azért vannak itt, mert idehívtam őket; ami pedig Billt illeti, ő azért van itt, mert velem együtt rájött valamire, amiről nektek is tudnotok kell. Ketten hiányoznak a körünkből... az egyikük Rowan – Tonks itt megemelte a poharát, a többiek pedig szemlesütve követték a példáját –, a másikuk pedig Merula. Tud bárki bármit Meruláról?

Az asztal körül ülők egy emberként rázták meg a fejüket.

– Nem is válaszolt a levelemre – sóhajtott Penny Haywood. – Aztán megkérdeztem Jae-t...

– Egy ideig a Borgin & Burkes-ben dolgozott – bólintott Jae Kim. – El is mentem oda, de az öreg letagadta, hogy Snyde valaha is ott járt. Ha nem tudnám, hogy hazudott, azt mondanám, nem emlékszik.

– Aha, szóval nem emlékszik! – Tonks felemelte a mutatóujját. – Pontosan ezért vagyunk most itt. Mondjátok csak... egyszer sem éreztétek mostanában úgy, hogy hiányzik az életetekből valami fontos? Hogy valami, ami korábban számított, nyomtalanul kitörlődött a fejetekből? Hogy valami még mindig ott motoszkál a gondolataitokban, de képtelenek vagytok visszaemlékezni rá?

– Mondok egy példát – szólt közbe rekedten Bill. – Nemrég találtam egy júniusi keltezésű bevásárlólistát az egyik zsebemben – két személyre, pedig egyedül élek.

– Amíg dátumozod a bevásárlólistáidat, egyedül is fogsz, haver – szólt közbe Myron Wagtail. – De ha már itt tartunk, velem is történt valami ilyesmi. Még júniusban. Vagy augusztusban? Tudja a franc. Az a lényeg, hogy írtam egy jó kis szakítós dalt, de másnap reggelre kiment a fejemből, pedig a dalaim sosem mennek ki a fejemből. Ráadásul az a barom Kirley kidobta a pizzásdobozt, amire felírtam a refrént, pedig arról eszembe juthatna a többi... és ahelyett, hogy bevallotta volna, amit tett, esküdözni kezdett, hogy nem is rendeltünk aznap pizzát.

– Én azt felejtettem el, hol lakik Snyde – mondta Jae Kim. – Pedig megadta az albérlete címét, meg is látogattam egyszer. Ronda mugli bérház. Csak tudnám, hol a fenében van!

– Én majdnem elküldtem a baglyommal egy teljesen üres pergament – mondta Penny Haywood. – Csak azért vettem észre, hogy üres, mert előző este még tudtam, ki lesz a címzett, de reggel már nem tudtam ráírni. Elfelejtettem, ki volt az.

Charlie a homlokát ráncolta. – Velem nem történt semmi ilyesmi.

– Pedig valaki belepiszkált a valóságba – szólalt meg hirtelen Talbott Winger. Amikor minden szem – Mordonéit is beleértve – rászegeződött, az asztallapot kezdte bámulni, és jóval halkabban folytatta. – Én már csak tudom, a szakterületembe vág. A Rejtély- és Minisztériumügyi Főosztályon dolgozom.

– Azannya! – döbbent meg Tonks. – Hallhatatlan lettél, és nem is mondtad?

– Nem szokás dicsekedni vele – feszengett Talbott. – Egyébként sem beszélhetek a munkámról... legyen elég annyi, hogy olyan dolgokat látok és hallok, amiken nagyon meglepődnétek. Ráadásul mostanában rengeteg furcsa megbízást kapunk, és nem is mindet hivatalos szervektől. Nem hittem, hogy ilyesmi lehetséges.

Mordon szárazon felnevetett. – A jó öreg minisztériumban bármi megtörténhet! – mondta. – Aurorként mást sem csináltam, mint öltönyös bűnözőket kerülgettem, hogy lecsukhassak néhány kevésbé ügyeset.

Az asztal körül ülők – Tonks és Bill kivételével – mind megütközve néztek az öreg aurorra, aki szavai hatásával megelégedve fonta össze a karját. – Na de térjünk a tárgyra! Nem érünk rá egész este.

Tonks némi lámpalázzal kezdett bele a Mordon ládájában talált fénykép történetébe; amikor pedig odaért, hogy ellátogatott a Gringottsba, Bill átvette helyette az elbeszélés fonalát, és elő is húzta a szóban forgó képet a kabátzsebéből. Letette az asztalra, a jelenlévők pedig egy emberként hajoltak fölé.

– Jó csaj – bökte ki Myron –, de esküszöm, soha életemben nem láttam!

– Én sem – suttogta Penny. – De hogy lehet ez?! A képen mégis ott vagyunk vele...

– Látnotok kellett – szögezte le Talbott Winger. – Ismertétek – valószínűleg mindannyian ismertük –, csak elfelejtettük!

– De hát lehetséges ez egyáltalán? – bökte ki Barnaby Lee. – Nem rémlik, hogy bárki is kitörölte volna az emlékeimet... bár az ilyesmire talán nem is szokás emlékezni...

– Van mód a kollektív emléktörlésre – mondta lassan Mordon. – Több ilyen varázslat is létezik, de elég macerásak. Egy emberről tudok Angliában, aki megrendelésre hajlandó elvégezni őket; és ha hozzá fordult a kislány, az azt jelenti, hogy legalább olyan gazdag, mint amennyire csinos.

Tonksnak átfutott az agyán, hogy ezt mintha nem is Rémszem mondta volna, de ahogy Charlie-ra nézett, rögtön elterelődött a figyelme erről a zavaró részletről; barátja ugyanis kerekre tágult szemekkel, krétafehér arccal bámult a viharvert fényképre. – Lehetséges lenne...? – suttogta rekedten. – Hát mégis igaz – hát nem vagyok őrült!

Tonks hallotta már ezeket a szavakat; de mielőtt rákérdezhetett volna a jelentésükre, Bill az öccsének szegezte a kérdést:

– Hogy érted ezt, Charlie? Ismered ezt a lányt? Tudod, ki ő?

– Hogy ismerem-e? – Charlie megcsóválta a fejét. – Eddig azt hittem. Hogy tudom-e, ki ő? Úgy tűnik, nem... De annyit tudok, hogy most a Doris Purkiss nevet használja, és kollégák vagyunk Romániában.

– Micsoda?! – csendült fel a kórus az asztal körül.

– Egy csomószor beülünk sörözni munka után! – Charlie bénultan rázta a fejét. – Beszélgetünk... Doris, akarom mondani, ez a lány júniusban került hozzánk, és egy pillanat alatt jó csapat lettünk. Úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném, és lehet, hogy így is van – de ha tényleg így van, hogy tehette ezt velem?! Hogy csinálhat úgy, mintha mi sem történt volna? És miért titkolózik előttem?

– Ha a kollégád – mondta rekedten Bill –, akkor... akkor most itt van? Itt – a sárkányokkal?

Tonks szigorú pillantást vetett rá. – Eszedbe ne jusson!

– Muszáj látnom, nem érted?! – csattant fel Bill. – Hónapok óta álmodom vele...

– Csigavér! – reccsent rá Mordon. – Ha nem akarjuk, hogy megint eltűnjön a fenébe, nem szabad ráijesztenünk. Na halljuk, mit tudunk még a kislányról?

– Azt mondja, Ilvermornyban végzett, de ezek szerint hazudik. – Charlie nyelt egyet. – Van egy férje, Robert, aki folyton beteg...

– Van egy férje?! – szólt közbe rekedt-elfúló hangon Bill.

– Folyton beteg? – kíváncsiskodott Penny. – Mi baja?

– Nem is tudom... olyan, mintha állandóan influenzás lenne – dünnyögte Charlie. – Lázas, sápadt, gyenge, alig tud felkelni. Aztán javul az állapota, egy ideig egész jól van, és megint visszaesik... de tudjátok, mit? Már abban sem vagyok biztos, hogy ő tényleg Doris férje. Sosem láttam őket smárolni, vagy ilyesmi – bár Doris nagyon szereti Robertet, ebben biztos vagyok. Mindig ápolgatja.

– Még valami? – sürgette Mordon.

– Egy faházban élnek a falu szélén. Van egy nagy autójuk, pontosabban inkább Dorisé. Sosem fogadnak vendégeket, és néha napokra csak úgy eltűnnek. – Charlie összeráncolta a homlokát. – Azt hiszem, van pénzük. Nem mutogatják, de pár dologból látszik.

– Hogyne lenne pénzük! – vágta rá savanyú arccal Bill. – Minden egybevág!

– Mi minden? – kérdezett közbe gyanakodva Talbott Winger. – Nekem úgy tűnik, egyelőre csak azt tudjuk biztosan, hogy semmit sem tudunk.

Tonks felsóhajtott. – Nos... nem tudom, hallottatok-e a rablásról, ami a Gringottsban történt júniusban, de Bill-lel az az elméletünk, hogy a kettő összefügg: hogy Doris Purkiss és a rabló ugyanaz a személy, és ez a személy korábban együtt dolgozott Bill-lel a bankban.

– Doris Purkiss, mint személy, valószínűleg nem is létezik – jegyezte meg Mordon. – Van bármi bizonyítékotok erre az összefüggésre? Mert ha igen, akkor az a rossz hír, hogy a kis barátnőtöket börtön fenyegeti – de nem egy hónap, és nem is kettő!

A szavak súlyosan koppantak Tonks tudatán; a fénykép rejtélye, mely eddig ártatlan játéknak tűnt, most nagyon is valós, égető problémává vált.

– Vajon miért tette...? – suttogta Bill. – Bár tudnám!

– Nem tudjuk, mit tett! – erősködött Talbott. Kreol arcának vonásai élesnek, szinte fenyegetőnek tűntek a gyér fényben. – Nem látjuk át a szükséges összefüggéseket!

– Ha a fele igaz annak, amit itt összehordtok, tartsátok a szátokat! – szólt közbe Aberforth, aki Tonksék érkezése óta a pult mögött szobrozott, és ugyanazt a tálat törölgette, igyekezve úgy tenni, mintha oda sem figyelne vendégeire. – Ha Albus megneszeli, hogy bármit is tudtok, nem lesz nyugtotok tőle. Kötött valami egyezséget a koboldokkal, és a rabláskor az ő emlékei is odalettek.

– Én nem... azt hiszem, nem akarom elárulni Dorist – nyögte ki Charlie. – Vagy bárki is legyen az. Dühös vagyok rá, ez tény, de nem akarom, hogy Azkabanba kerüljön!

– Pedig úgy tűnik, odavaló – jegyezte meg Mordon.

Bill, Charlie és Talbott egy emberként pattantak fel – hogy vajon azért-e, hogy a titokzatos Doris Purkiss védelmére keljenek, az sosem derült ki, mert a következő pillanatban valaki erőteljesen dörömbölni kezdett az ajtón.

– Szabad! – mondta harapósan Aberforth, és pálcát rántott. Tonks, Bill és Mordon követték a példáját, az ajtó pedig egy kattanással kitárult a küszöbön álló nagydarab, csuklyás alak előtt. Az idegen annyira kitöltötte a teret, hogy Tonks az első pillanatban észre sem vette, hogy van még vele valaki: egy nő...

– Murk?! – kérdezte élesen Bill. – Ez meg mit keres itt?! Penny, csak azt ne mondd, hogy őt is meghívtad!

– Merulát hívta – felelte Ismelda Murk, a rá jellemző fölényes undorral a hangjában. – De őt nem fogjátok megtalálni.

– Tényleg! – szólt közbe Barnaby Lee, szemlátomást fellelkesülve a tudattól, hogy ő is hozzájárulhat a rejtély megoldásához a saját elméletével. – Mi van, ha Doris Purkiss valójában Merula? Erre nem gondoltatok, mi?

– Nem, mert nincs semmi értelme! – torkollta le Jae Kim.

– Merula meghalt, Barnaby – mondta Ismelda Murk, jóval szelídebb hangon, mint ahogy korábban Bill-lel beszélt. – Megölték.

– Kezd izgalmas lenni! – vágta rá lelkesen Myron Wagtail. – Amikor mindenki rábámult, kissé felvonta a szemöldökét. – Ugyan már, ti beveszitek ezt a baromságot...?

Bill a csuklyás-szakállas férfit nézte. – Ki maga?

– A nevem Bob Roshta – felelte az idegen. Kis hatásszünetet tartott, majd – mivel továbbra is mindenki bután bámult rá –, ingerülten megköszörülte a torkát. – Ismelda igazat mond. Merula a barátnőm volt... és meggyilkolták. Nem tudni, ki tette, nem tudni hogyan, és azt sem, hogy pontosan miért. Amikor kézhez kaptam a neki szóló levelet, elhatároztam, hogy eljövök erre a találkozóra. Tudnom kell, mi történt vele – ki kell derítenem!

– Szóval maga sem emlékszik semmire! – Talbott Winger égnek emelte a tekintetét. – Hát ez egyre jobb.

– Abban mégis biztos, hogy Merula Synde meghalt... – tűnődött Mordon. – Miért?

– Mert... mert kijöttek hozzám a minisztériumból – suttogta Bob Roshta megsemmisülten. – Aláírattak velem egy papírt arról, hogy a saját biztonságom érdekében alá kell vetnem magam az emléktörlésnek...

– ...AZ EMLÉKTÖRLÉSNEK! – bődült fel Mordon, olyan hangsúllyal, ahogy általában azt szokta mondani, hogy „LANKADATLAN ÉBERSÉG!" (Tonks önkéntelenül elmosolyodott a gondolatra).

– A kérdés már csak az – folytatta az öreg auror –, vajon szerencsénk van-e?

– Ezt meg hogy érti? – csodálkozott Bob Roshta.

Mordon izgatottan járkálni kezdett a szobában – testtartása, gesztusai most egy fiatalabb emberre emlékeztettek, akinek nincs döngő falába, és nem egy mágikus pörgettyű van az egyik szeme helyén. – Ha a következtetéseim helyesek, márpedig általában azok... – Megtorpant, és végignézett a társaságon. – Úgy vélem, Doris Purkiss egy Sorsfonó segítségét kérte. Hogy ez pontosan mit jelent, arról majd később. Ha azonban közte, Merula Snyde halála és a Gringotts-rablás között van bármi kapcsolat, az azt jelentené... ha olyan elképesztő szerencsénk lenne, hogy a minisztérium amneziátorai ez egyszer gyorsabbak voltak, az azt jelentené...

– Mit jelentene az, Rémszem? – kérdezte bosszúsan Tonks. – Lassabban jár az agyunk, mint neked!

Mordon erre abbahagyta a járkálást, és összefont karokkal megállt a pult előtt.

– Roshta – mondta –, ha a maga emlékeit egy másik varázslattal, egy egyszerű emléktörlő bűbájjal vették el, akkor van rá mód, hogy visszahozzuk őket. – Aberforth-hoz fordult. – Mondja, nincs véletlenül egy merengője?

– Éppenséggel van – felelte nyersen Aberforth. – De valami azt súgja, bármit is látnak majd benne, nem fog tetszeni.

– Csak hozza ide! – legyintett Mordon. – Maga meg üljön le arra a székre ott. Átkozottul fájni fog a feje...

– Előhozod az emlékeit? – kíváncsiskodott Tonks.

– Egy jól irányzott Crucio gyorsabban működne – felelte foghegyről az öreg auror –, de nem túl elegáns megoldás, ugyebár...

Az elkövetkezendő fél óra azzal telt, hogy Mordon és Aberforth elvonultak a kocsma túlsó sarkába Bob Roshtával, leültették egy rogyadozó karosszékbe, és szapora mormolásba-hadonászásba kezdtek fölötte (Tonks megfigyelései szerint néha össze is kaptak az említett mormolás és hadonászás helyes sorrendjén). Bill fel-alá járkált az ajtó és a pult között, mint egy ketrecbe zárt vad; Charlie üres tekintettel bámult ki az ablakon; Myron Wagtail pedig töretlen lelkesedéssel ivott, és néha lejegyzett pár sort az előtte fekvő söralátétre. Jae Kim egy ponton felvetette, hogy játszhatnának egy parti robbantós snapszlit, de senki sem reagált a javaslatra – az egykor oly vidám baráti társaság tagjai csak nézték egymást tovább némán, megilletődve.

Tonks Ismelda Murköt figyelte, aki szótlanul ült a velük ellentétes sarokban, és az ölében összekulcsolt kezeire meredt. Eltűnődött, vajon mi hozhatta őt ide – Merulán és Barnaby-n kívül senkivel sem volt jóban a társaságból; sőt, az utolsó időkben velük sem volt felhőtlen a viszonya. Vajon azért van itt, mert Merulát gyászolja? Vagy kíváncsiságból? Esetleg a bűntudat hozta ide...?

Tépelődésének az vetett véget, hogy Bob Roshta panaszosan felnyögött ültében, Mordon pedig felkiáltott: – Megvan!

A férfi halántékából leheletfinom, halványan derengő sáv vált ki, mintha csak egy ősz hajtincs lenne; amikor azonban Mordon belekormányozta a pálcájával az asztalon heverő merengőbe, sebesen kavarogni kezdett.

– Na, fiúk-lányok – mondta diadalittasan az öreg auror –, igazságra fel!

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)