Azon a reggelen valahogy nem volt melege a napnak – igaz, színét sem látta senki. Az eső még bőven hajnal előtt zúdult le először; azóta néha abbahagyta, majd megint rákezdett, mint a nyűgös kisgyermek, akinek a könnyei már elapadóban vannak, mégis úgy érzi, nem sírt még eleget. A Hargitafürdő melletti tó vízszintje a felette húzódó utat ostromolta, a hegyoldalból a faluba lecsorgó patak medréből kiöntve kőlavinákat indított útjára, ha pedig valaki át akart vágni a falun, fel kellett rá készülnie, hogy térdig merül a sárban – a Vérbükk köz lejtőjén leereszkedő két lovas például úgy festett, mintha jégzajláskor próbálnának átvágni egy hegyi patak veszélyesebb szakaszainak egyikén.

Az élen járó zömök, széles vállú öregember kiöntötte a kalapjából a vizet, és kedvtelve végignézett a katasztrófasújtotta övezetre emlékeztető utcán.

– Mindjárt ott vagyunk! – szólt hátra vidáman, és kissé megnoszogatta a lovát a csizmája sarkával. – No, ne pislogjon ilyen savanyúan, hát csak nincs cukorból!

– Nem tudtam, hogy Romániában is van esős évszak – felelte kissé mogorván a másik lovas. Feltűnően csinos fiatal nő volt, s a tény, hogy tetőtől talpig fekete, kígyóéra emlékeztető bőrbe öltözött, csak még kirívóbb jelenséggé tette őt a vén erdész mellett. Szőke haja egy hosszú fonatban omlott a vállára. – És hogy érti azt, hogy sa–va–nyú–an?

– Hát, olyan kényesen – felelte az öregember, és udvariasan visszafojtotta nevetését, amikor társnője megpróbálta elismételni a szót. – Egyszóval úgy, mint aki nem látott még esőt! – folytatta döcögős angolra váltva. – Nem maga gázol a sárban, hanem a Szikra; aztán látja, hogy neki meg se kottyan! No meg a jó öreg Tóni – itt szeretettel megveregette a saját lova nyakát –, ő is sok ilyen zuhét látott már. Egyébként meg ne mondjon nekem olyanokat az államalapítás napján, hogy Románia! Ez Székelyföld, kérem – és ha Székelyföldön könnyezni akar az ég, kedves Doris, hát könnyezni is fog.

– Államalapítás? – kérdezte kíváncsian a nő.

– Bizony! – Az erdész büszkén kidüllesztette a mellét. – Kilencszázkilencvennégy évvel ezelőtt, tán épp ebben a percben koronázták meg István királyunkat messze nyugaton, maga meg itt Romániázik!

– Az nem karácsonykor történt? – kotyogott közbe Doris, aki hallotta már ilyen-olyan verzióit ennek a történetnek.

– Lehet, hogy kétszer is megkoronázták! – legyintett kissé összezavarodva az erdész. – A lényegen mit sem változtat.

Erre a végszóra érkeztek meg a faluközpontban lévő patikához. A rozzant cégérről már annyira lekopott Hermész botja, hogy csak az avatott szem ismerte meg.

– Figyeljen oda a lovakra – dörmögte az öregember. Korát meghazudtoló fürgeséggel szökkent le a nyeregből, és odadobta Dorisnak a kantárszárát. – Múltkor a Tóni megkergetett egy macskát – hallott már ilyet? Térdéig sem ért, mégis nyerített rá, mint aki megveszett. Lehet, hogy váltott macska volt.

– Váltott macskák csak a mesékben vannak, Markus – felelte kis mosollyal Doris.

– Mert maga aztán olyan jól tudja, mi? – horkant fel az öreg, és előkaparta az erszényét. – Mit is mondott, mi kell magának?

– Robertnek – javította ki a nő, és kissé lehalkította a hangját. – És Rivotril – ha megint tud papír nélkül szerezni...

Markus felvonta a szemöldökét, de végül szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a patikában, Doris pedig odébbterelgette a két lovat. Szedett egy nagy csokorral az út mellett nyíló hosszú szárú, fürtökben lógó virágokból, egy szalaggal a nyeregkápájára kötözte, és várt.

Az öregember egészen addig egy szót sem szólt hozzá, míg vissza nem értek a faluszéli domb tetejére hágó utcájuk végére. Doris ott leszállt a lóról, és megköszönte, hogy egy kicsit kimozdulhatott; már csukódott mögötte a kertkapu, amikor Markus utánaszólt.

– Nem mintha bele akarnék kontárkodni a más dolgába – kezdte, olyan hangon, ami egyértelművé tette, hogy pontosan ezt fogja tenni –, de a maga Robertje annyi gyógyfüvet és pirulát fogyaszt, hogy az a legbabonásabb faluszéli némbernek is becsületére válna. És már megint színét se láttam egy hete, pedig szomszédok vagyunk!

– Sajnos nem a legjobb mostanában az egészsége – felelte kitérően Doris. – Tudja, ez a hülye idő...

– Amikor én York városában éltem, épp olyan hülye idő volt, mint itt! – vágta rá Markus. – Nem tudom, elég időt töltött-e a hazájában ahhoz, hogy ezt észrevegye... de ne higgye, hogy a maguk Hódító Vilmosa csak úgy elfújta a fellegeket a ködös Albion fölül!

– Nem is erre céloztam – felelte szelíden, de határozottan a nő. – Tudja, hogy Robert a haditengerészetnél szolgált, hisz mesélte magának.

– Na igen... – Markus megpöckölte a kalapját. – Amennyire én tudom, a nyugalmazott katonák úgy nyelik a Rivotrilt, a Váliumot meg a Xanaxot, mint más a kockacukrot. A maga urának mégsem írja fel senki!

– Mert egy büszke bolond, és nem kéri! Sőt, legtöbbször nem is hajlandó bevenni. – Doris felsóhajtott. – De ezt nem tőlem tudja.

Markus egy csapásra megenyhült.

– Nem – dünnyögte –, persze, hogy nem... rendes férfiember nem akarja, hogy mindenféle pirulákkal tömködjék.

– Higgye el – mosolygott rá Doris –, jövő héten már kutya baja sem lesz, és segíthet magának kerítést festeni. Most azonban, ha megbocsát...

Könnyedén intett a kezében tartott virágcsokorral, és már indult volna, de Markus megállította.

– Azt tegye le! – rémüldözött. – Farkasfű! Ágynak dönti magát, mint az ötnapos aludttej!

– Nem azért szedtem, mert gyilkolni készülök – felelte jókedvűen Doris. – Azazhogy talán mégis... riasztja a molyokat, nem vette még észre?

Azzal már be is csukódott mögötte az erdész kunyhójával szomszédos, otthonos kis faház ajtaja; Zongor Márkus, a Hargita havasainak önjelölt őre pedig egyedül maradt a pocsolyákkal szabdalt konyhakertben, azzal a furcsa érzéssel, hogy a figyelme minduntalan átsiklik valami fölött, ami ott van az orra előtt.

Ha egészen pontosak akarunk lenni, az illető dolog nem Zongor Márkus orra előtt volt, inkább átlósan a feje fölött, a kerítésen függve. A kapu mellé erősített táblán ugyanis az alábbi felirat volt olvasható:

VÉRBÜKK KÖZ 2.
Robert és Doris Purkiss
Boldog házasok
NE CSÖNGESS! ROSSZ!

Arra a kérdésre, hogy mi a probléma ezzel a felirattal, az erdész egy egyszerű legyintéssel azt válaszolta volna, hogy „semmi", holott a pontos válasz úgy hangzott: „minden". Példának okáért Vérbükk köznek csupán a domboldalra felvezető utat nevezték, melynek mentén alig néhány ház magasodott. A fenti útvilla neve Márkus nagyapjának idejében Erdész-tető lett, mert ott állt az erdész háza; a kettes szám pedig azért volt tökéletesen helytelen, mert a Vérbükk köz számozása alulról kezdődött. Ennél azonban sokkal nagyobb pontatlanság, hogy a ház lakóit valójában nem Robert és Doris Purkissnek hívták, és még csak házasok sem voltak. Ami pedig a csengőt illeti, az tökéletesen működött; csak éppen egy rigócsalád fészkelte bele magát, amit sem a Purkiss, sem a szomszédos Zongor házaspárnak nem volt szíve kitúrni onnét.

A Márkusénál avatottabb szem persze egyéb apróságokat is észrevehetett a táblán – például a szélein felsejlő titokzatos rúnaírást –, a rendszeres szemlélő pedig azt is megfigyelhette, hogy ha Doris néhanapján összekapott a „férjével", egy vésővel átírta a boldogot boldogtalanra (amit aztán másnap Robert gondosan lecsiszolt).

Ahhoz azonban, hogy valaki felfogja a tábla meglétének – és elhelyezésének – valódi jelentőségét, egy sor elfeledett mágiaágban jártasnak kellett lennie. Egy igazán hozzáértő szemlélő például azt is megérthette volna, hogy Robert és Doris Purkiss neveit erős varázslatok láncolják a helyhez, ahol élnek; olyannyira, mintha létezésük kizárólag ettől a háztól, és annak rózsabokrokkal határolt csinos kertjétől függne. A tábla afféle gyűjtőhelye, sarokpontja volt egy sor olyan bűbájnak, amikhez fogható csak a legősibb varázslócsaládok portáit védte. A Purkissek azonban – mivel sosem léteztek – nem büszkélkedhettek ilyesfajta hírnévvel: egyszerűen alaposan elrejtőztek. Doris Purkiss például a kaputáblán innen katonafeleség volt, akin a legtöbb falubeli férfinak megakadt a szeme; a kaputáblán túl azonban sárkánykutató, és Lucy Dawlish-nak hívták. Robert Purkiss pedig a kaputáblán innen pompásan alakította a korán nyugalmazott tengerésztiszt szerepét – elvégre is az emberekkel általában könnyebb elfogadtatni, ha valaki azért szed Rivotrilt, mert pánikbeteg, mint ha azért, mert vérfarkas. Ennél talán kevésbé kritikus eltérés a valóságtól, hogy Robert Purkisst valójában Remus Lupinnak hívták, és nem csak hogy nem volt nyugalmazott tengerésztiszt, de még soha életében nem találkozott eggyel sem (mivel azonban Hargitafürdőn nem tolongtak a nyugalmazott tengerésztisztek, ez a hiányosság jóval kevesebb gondot okozott, mint elsőre látszik).

Annak, hogy Lucy Dawlish és Remus Lupin új életet kezdtek, mint Doris és Robert Purkiss, számos különböző oka volt, melyekről közös megegyezésük értelmében sosem beszéltek. Lucy tudta, hogy Remus tanári pályafutása derékba tört, amikor egy szerencsétlen véletlen folytán kiderült a „betegsége", Remus pedig tudta, hogy Lucy valami olyan ügybe keveredett a Gringotts varázslóbank ügyfélszolgálatán való feltűnően gyors előmenetele alatt, amiből jobb lett volna kimaradnia – és a maguk részéről ennyi elég is volt nekik. Kettejük barátsága sosem azon alapult, hogy ne lettek volna titkaik egymás előtt; sokkal inkább azon, hogy titkaik ellenére is megbíztak egymásban. Talán a magánytól való félelmük, talán valami más miatt, de egy nap úgy döntöttek, hogy együtt hagyják el Angliát, és mindazokat, akik zaklathatnák őket.

Persze a semmiből új életet kezdeni még akkor sem egyszerű, ha mágus az ember; Lucy és Remus ezért kérték Pyrites, a titokzatos Sorsfonó segítségét, aki valami olyasmire volt képes, amit a mugli katasztrófafilmek kedvelői talán kollektív tudatmódosításnak neveznének. Pyrites nem egyszerű amneziátor volt: ha eleget fizettek neki, akár azt is elhitette az egész világgal, hogy az ügyfele teljesen másfajta ember, mint valójában; vagy éppen – mint Lucy Dawlish esetében, aki nem akarta, hogy dühös, megkárosított koboldok csapdáit kelljen kerülgetnie – azt is, hogy az illető személy soha nem is létezett. Az ilyesminek persze a súlyos aranygalleonokon kívül is ára volt: Lucy és Remus rettenetes esküvel fogadták, hogy megőrzik múltjuk titkát. Na nem mintha bárkinek is beszélni akartak volna róla – idejük nagy részében könnyebb volt úgy tenniük, mintha meg sem történt volna.

Néha azonban nagyon nehéz.

Lucy Dawlish hozzászokott, hogy ha átlépi a faház küszöbét, láthatatlan álarcát levetve önmaga lehet egy kicsit: nem kellett megválogatnia a szavait, sem Robertnek neveznie Remust, és a pálcáját is nyugodtan tarthatta a füle mögött, ahová az megítélése szerint való volt. Egyedül arra kellett figyelnie, hogy ne kapcsolja be a rádiót – a teliholdig immár alig több, mint huszonnégy óra volt hátra, és Remus ilyenkor rosszul viselte, ha felverték nyugtalan álmából.

Ezen tények ismeretében bizonyára érthető, hogy amikor a kandallóban felizzottak a lángok, és egy kollégája feje jelent meg köztük, Lucy Dawlish ijedten felsikkantott, és elejtette a csokor sisakvirágot, amit szedett.

– Charlie!

– Helló – köszönt be a varázsló kissé zavartan. – Nem akartalak megijeszteni.

– Ne foglalkozz vele! – rázta meg a fejét a boszorkány. – Hadd találjam ki: megint nekem kell összeszedni az acélhasúak pikkelyeit?

Charlie Weasley elkáromkodta magát. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem! – sóhajtott. – De nem ezért hívtalak.

– Hát akkor miért?

Charlie egy marék hamut köhögött a szőnyegre. – Átjöhetek?

Lucy legszívesebben nemet mondott volna, de azért rábólintott. Egy pillanattal később újra felizzott a tűz, és a varázsló egy elegáns pördüléssel kilépett a kandallóból. Rövid, égővörös haja volt, az arca olyan szeplős, hogy szinte kreolnak tűnt tőle; cserzett bőrét pedig kisebb-nagyobb horzsolások, zúzódások és égésnyomok tarkították. Így nézett ki, mióta csak Lucy ismerte – és ez jóval hosszabb idő volt, mint azt Charlie valaha is sejthette volna.

– Milyen volt a Világkupadöntő? – szegezte neki a kérdést Lucy. – Tényleg nagy szám az a Viktor Krum?

– Mi az hogy! – vágta rá Charlie, és kérdés nélkül lehuppant az egyik fotelbe. – Írország nyert, de ő kapta el a cikeszt!

– Én megmondtam! – horkant fel Lucy. – Ha egy hegyi trollt parancsolnál a karikák elé, az is jobban védene, mint Quigley! – Charlie arckifejezését látva elvigyorodott. – Mi van? Belezúgtál?

– Maradj már, Doris! – csattant fel a varázsló. – Nem ezért jöttem át, hanem mert... tudod mit? Nem is osztom az észt, inkább megmutatom.

Azzal egy salátás, ezerfelé hajtogatott újságot halászott elő a kabátja zsebéből. Lucy kisimította; az előző napi Reggeli Próféta volt az. Címlapján nagy, fekete betűk hirdették:

PÁNIK A VILÁGKUPADÖNTŐN – Ismét feltűnt a Sötét Jegy!

Mire Lucy a cikk végére ért, úgy tolongtak a fejében a kérdések, hogy azt sem tudta, melyiket tegye fel először; Charlie pedig többször is megköszörülte a torkát, mint aki beszélni készül, de minden alkalommal meggondolta magát. Végül zavartan kinyögte:

– Arra gondoltam, hogy... öhm, ha esetleg Roberttel van valakitek Angliában, aki ott lehetett, és tudni akarjátok, jól van-e... tudod, apám a minisztériumban dolgozik.

– Nem! – vágta rá ösztönösen Lucy. – Úgy értem... kösz, Charlie, de nincs senki. Csak én vagyok, mármint mi vagyunk. Robert meg én. Hiszen már mondtam is neked.

– Tudom, csak... – Charlie zavartan dörzsölgette a tarkóját. – Szóval, nem mindig beszél a rokonairól az ember. Megérteném, ha így lenne.

Lucy rámosolygott. – Ez igazán kedves tőled.

– Nem tesz semmit – szabadkozott a varázsló. – Gondolkodás nélkül jöttem... nem tudom megmagyarázni, hiszen még egy hónapja sem vagyunk kollégák, mégis olyan, mintha már ezer éve ismernélek.

– Na ne szórakozz! – vágta rá kissé riadtan Lucy.

Egyszerre kapták fel a fejüket, amikor megnyikordult mögöttük az ajtó, és egy kockás pokrócba bugyolált alak lesett be rajta.

– Nem lehetne egy kicsit halkabban...?

– Robert! – Charlie felugrott a székéből, és nagy szemeket meresztett a sápadt, borostás, karikás szemű férfira. – Te jó ég, szörnyen festesz!

Lucy felkuncogott, a Robertnek nevezett férfi pedig barátságtalan pillantást vetett rá. – Kösz szépen!

– Áthozzak neked egy kis borsmentafőzetet? – kérdezte Charlie. – Ha anyám meglátna, rögtön ágyba parancsolna.

– Eddig ágyban is voltam – jegyezte meg kissé szúrósan Robert.

Charlie vette a lapot. – Akkor tűnés vissza! – mondta, és barátságosan vállon veregette a másik férfit. – Úgyis épp menni készültem, csak szólni akartam nektek...

Amint eltűnt a kandallóban, Lucy Dawlish összefonta a karját, és dühös pillantást vetett Remus Lupinra.

– Akkora pokróc vagy!

Remusban volt annyi tisztesség, hogy elszégyellje magát. – Épp elaludtam – motyogta bocsánatkérően. – Kész csoda, amennyire fáj a fejem, erre meghallottam a kandallót... – Kissé megborzongott álltában, és összébb húzta magán a pokrócot. – Mit akart Charlie?

– Ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy megbeszéljük – vágta rá Lucy.

– Azért csak beszéljük meg – felelte szelíden Remus. Pár másodpercig zavartan téblábolt, aztán megkérdezte: – Nincs kedved teázni egyet?

A kérdés persze valójában úgy hangzott: „csinálsz nekem egy teát?", és Lucy, akinek nem volt szokása reggel kilenc órakor teázgatni, pontosan így is értette. Egy pálcaintéssel a tűzhelyre küldött egy teli kannát, és amíg felforrt benne a víz, több kisebb csokorra bontotta a frissen szedett sisakvirágot, gondosan felakasztgatva őket a sarokba, ahol vagy tíz hasonló köteg függött a falon.

– Hiába csinálod – mondta neki mogorván Remus, amikor a boszorkány beóvakodott a szobájába, és kezébe nyomta a csészét. – Teává szárítva nem fog hatni. Csak szörnyű íze van és tüsszögök tőle, rád pedig még veszélyes is.

– Előbb-utóbb összeütöm azt a főzetet – ígérte Lucy. – Csak tudnám, mi van benne!

Remus vállat vont, és ivott egy kortyot (Lucy csészéjéből, mert a sisakvirágteához nem volt hajlandó hozzányúlni). – Mindegy, mi van benne. Rengeteg összetevője van, némelyiket talán a feketepiacon sem árulják... ha pedig mégis, az vagy hamis, vagy csillagászati ára van.

– Van pénzünk – emlékeztette Lucy.

– Neked van pénzed – javította ki Remus. – És nem fogom hagyni, hogy rám költsd! Senki sem tud meggyógyítani, a főzet hatása pedig csupán néhány óráig tart. Korábban is tudtam létezni nélküle, mostantól is menni fog.

Lucy nyelt egyet. – Amikor tavaly kikísértelek a King's Crossra, még nem szedted, ugye?

Remus megrázta a fejét, a boszorkány pedig végigmérte őt.

– Akkor nem így néztél ki – szögezte le. – Rosszul voltál, ez igaz, de nem nyomtad napokig az ágyat... nem hagytál ki étkezéseket... nem voltál ennyire gyenge...

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte élesen Remus.

– Arra, hogy elvonási tüneteid vannak.

Egy pillanatig csend volt, aztán a varázsló könnyed hangon szólalt meg.

– Ha így van, akkor majd elmúlnak. Elfelejted, hogy vérfarkassá változni még a bájitalt fogyasztva is fájdalmas dolog. Túlaggódod magad.

A hanghordozása most nem volt olyan feszült, mint korábban; és kis habozás után átkarolta a boszorkány derekát, hogy magához húzza.

– Minden rendben lesz! – erősködött, és a szabad kezével kisimított egy kósza tincset Lucy szeméből. – Na de mit akart Charlie? És meg ne próbáld azt mondani, hogy majd holnapután beszélünk róla – csak idegeskednék, és attól még jobban megvadulok...

– Jól van, jól van! – sóhajtott a boszorkány, és Remus ölébe dobta a Reggeli Prófétát. – De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

A férfi egy ideig némán meredt a címlapon vicsorgó Sötét Jegy fekete-fehér fényképére, aztán olvasni kezdett, és az arca egyre kifejezéstelenebb lett. Végül leeresztette az újságot, és rámosolygott Lucyra.

– Azt gondoltad, ez felzaklat majd? – kérdezte szelíden.

– Tudom, hogy felzaklatott – felelte szemtelenül a boszorkány.

Remus felvonta a szemöldökét. – Megbeszéltük, hogy nem turkálsz a fejemben!

– Nem direkt csinálom! – fortyant fel Lucy. – Ezerszer elmondtam már neked...

– ...és ettől nem lesz könnyebb elviselni – felelte könyörtelenül Remus. – Mindig azzal érvelsz, hogy nem vagy igazi legillimentor; de vedd tudomásul, hogy az úgynevezett megérzéseid épp ugyanolyan félelmetesek lehetnek annak, aki nem ismer! Meg kell tanulnod, hogyan kontrolláld a képességed, mielőtt valaki ellened használja.

Lucy nyugalmat erőltetett a hangjára. – Egyszer említetted, mennyire megszenvedted a háborút...

– Az már régen volt – felelte Remus. – Voldemort csillaga leáldozott, mindig lesznek azonban olyanok, akik az ő álarca mögé bújva vadásznak a muglikra. A nagy fejetlenség közepette pedig, amit a Világkupadöntőn okoztak, a minisztérium el sem kapja majd őket – túl sok idejük megy el azzal, hogy a felháborodott lakosságot nyugtatgassák. Így volt ez a háború idején is: szinte csak azok élték meg valódi háborúként, akik maguk is harcoltak valamelyik oldalon. A többi ember egészen abszurd kompromisszumokat kötött saját magával, hogy megmaradhasson abban a hitében, hogy minden rendben, és a minisztérium ura a helyzetnek...

– Szóval szerinted nem Tudjukki áll a dolog mögött? – kérdezte halkan Lucy.

– Semmi esetre – szögezte le Remus. – Ne feledd, hogy ezt a cikket ugyanaz a Rita Vitrol írta, aki egy másik írásában vaskalapos tökfilkóként jellemzi Dumbledore-t. Bármit megtenne, hogy olvassák őt az emberek.

Lucy némán bólintott. Pontosan tudta, hogy Remus nem mond ki mindent, amit gondol, ám tudta azt is, hogy felesleges erőltetnie. Helyette az újság egyik kiesett lapjára tévedt a tekintete; csak akkor vette észre, hogy a férfi is ugyanazt nézi, amikor már belekezdett az olvasásba.

KÍSÉRTETEK A MUNKAERŐPIACON: AZ ÁLLÁSKERESŐK EGÉSZSÉGÜGYI ELLENŐRZÉSE

Önnek is van olyan kollégája, aki a fizetés napján mindig pontosan megjelenik a munkahelyén, ám dolgozni még sohasem látta senki? Aki, ha felelősségre vonják, azt állítja, valamely veszélyes kórság tartja vissza attól, hogy elvégezze a munkát, amire felvették? Ha elbocsátják, az ilyen ember a minisztériummal köztudottan számos perben álló jogvédő szervezetek egyikéhez fordul, s ha ügyesen játssza a mártír szerepét, eredeti fizetésének sokszorosa ütheti a markát. A miniszteri kabinet frissen kinevezett főtitkára azonban nem fél a farkastól: Dolores Umbridge tényfeltáró kezdeményezése, mely összefogásra sarkall a minisztérium és a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály között, később a törvényhozás alapjává válhat – Rita Vitrol kinyomozta!

Remus fellapozta a cikket, és egy ideig mindketten némán olvastak. Ahogy előrehaladt a szövegben, a Lucy gyomrában ébredt kellemetlen szúrás egyre erősödött.

– Ez... ez tényleg az, amire gondolok? – nyögte ki.

– Cenzus – felelte mereven Remus. – A háború alatt is volt, csak nem ilyen ügyesen fogalmazták meg. Akkoriban biztonsági okokra hivatkoztak: elvileg a Százfűlé-főzet és egyéb álcák nyomait keresték az embereken, de az erre szolgáló bizottság egyik fele Voldemort szolgája volt, a másik felét pedig könnyűszerrel ki lehetett cselezni, vagy éppen lefizetni. A törvény anélkül dolgozott a magamfajták ellen, hogy azt nyíltan kimondták volna: nincs az a vérfarkas, aki ne lepleződne le egy képzett gyógyító előtt kevesebb, mint öt perc leforgása alatt, és a vérfarkaskór súlyos betegségnek minősül. Bár papíron nem volt tilos dolgoznom, valahogy sosem tolongtak értem a munkáltatók. És ugyan mivel fizettem volna le a gyógyítót, aki megvizsgált?

Lucy pislogott. – Gondolod, hogy erre megy ki az egész?

– Mi másra? – mordult fel keserűen Remus. – Én nem töröltettem ki Pyritesszel az egész múltamat! Híre ment, hogy roxforti tanérként alkalmaztak, a diákok szülei pedig bizonyára addig írták a felháborodott leveleket, míg a minisztérium be nem szállt a játékba.

– Szerintem a minisztériumi hivatalnokokban fel sem merül, hogy a vérfarkasok munkát akarnak vállalni – szaladt ki Lucy száján. – Én sem gondoltam, míg nem találkoztunk.

– Igazán? – kérdezte élesen Remus. – És akkor szerinted mégis mit egyen a magamfajta ember? Gyanútlan mugli járókelőket?

– Sosem gondoltam bele! – feszengett a boszorkány. – Azt viszont tudom, hogy nem érdemes magadhoz mérned őket. Te – te más vagy.

– Csak hiszed! – Remus türelmetlenül beletúrt a hajába. – A legtöbb magamfajta igenis megpróbál beilleszkedni a társadalomba, különösen, ha felnőttként harapták meg. Mind azt hiszi, esélye lehet egy normális életre, ha elég keményen dolgozik; és ez a hit általában ki is tart úgy két-három hónapig. Esetleg fél évig... de azután vége. A farkas mindig erősebb, és egy idő után nem harcolnak vele. Volt, hogy én sem harcoltam vele. – Remus hangja megtelt keserűséggel. – Annak ellenére sem, hogy a szüleim nem taszítottak el maguktól, amikor megharaptak, Dumbledore pedig megengedte, hogy a Roxfortba járjak. Olyan dolgokhoz jutottam hozzá, amikről egy vérfarkas álmodni sem mer: pálcához, diplomához, befolyásos barátokhoz, akik elintézték nekem a papírmunkát, ha állást kerestem... Tudod, egy időben tanítani próbáltam a sorstársaimat. Azt akartam, hogy ha nehezen is, de megéljenek, ahogy én is tettem. Elhittem, amikor a barátaim azt mondták nekem, hogy ha elég keményen dolgozom, az érdemeimért fognak elismerni. – Remus hidegen felnevetett. – A legtöbb magamfajta bolondnak tartott, gyűlölt, vagy gyanakodott rám; de azért akadtak néhányan, akik hittek nekem. Hát, most már ők is tudják, mekkorát hazudtam – nem csak nekik, de saját magamnak is...

– Ne mondd ezt! – kérte Lucy. – Biztosan ki lehet játszani valahogy a törvényt!

– Hát persze, de az emberek nem akarják kijátszani. Ki kockáztatna egy vérfarkas kedvéért, aki a hónap végére úgyis eltűnik?

– Például egy magas rangú banki alkalmazott, akinek az állása múlt rajta! – vágta rá dühösen Lucy.

– Normális emberekkel példálózz, ne saját magaddal! – sóhajtott Remus, de Lucy látta, hogy egy mosoly játszadozik a szája sarkában. – És ne is velem. Mindig átkozottul szerencsés voltam.

– Ahhoz képest elég jól megy a mártírkodás – állapította meg Lucy. – Vitrolnak legalább ebben igaza volt... Na gyerünk, idd meg a teádat, aztán aludj egyet. Éjszaka úgyis éber leszel.

Azzal lehajolt, és könnyedén homlokon csókolta Remust; de mire a varázsló reagálhatott volna, már csukódott is mögötte az ajtó.

Remus – becsületére legyen mondva – komolyan elgondolkodott a sisakvirágtea elfogyasztásán, ám ezzel egyidőben olyasmin is forgott az agya, amit ennél sokkal fontosabbnak tartott. Összerendezte a Reggeli Próféta lapjait, és sietős üzenetet firkantott melléjük egy papírcetlire:

Sirius,

Gyanítom, nem áll módodban járatni a Prófétát, ezért ajánlom figyelmedbe ezt a számot. A minisztériumban – a cikk tanúsága szerint – teljes a káosz, az aurorok azonban nem foglalkoznak a dologgal. Gondolod, hogy Peternek köze lehet hozzá? Visszatért volna az urához, hogy segítsen neki erőre kapni?

Tudom, hogy még az előző levelemre sem válaszoltál, de aggódom. Ha még mindig vadászol rá, légy óvatos; és ha segítség kell, SZÓLJ.

Remus

A varázsló dolga végeztével hátradőlt, és aprót sóhajtott. A fejét hasogató fájdalom mellett nehezére esett gondolkodnia, annyi lélekjelenléte azonban maradt, hogy kitépje az újságból az „egészségügyi ellenőrzésről" szóló cikket. Volt elég dolog enélkül is, amiért barátja aggódhatott...

* * *

Megjegyzés: Zongor Márkus neve végig hol ékezettel, hol ékezet nélkül szerepel a szövegben – szándékosan, mert egyik angol anyanyelvű karakter sem tudja rendesen kimondani.:)

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)