BakuKiri

Kookendry kérésére

– A rohadt... anyád!

Katsuki ezzel a felkiáltással végre a helyére rúgta a kipattant ereszt, és leugrott a létráról. Mellette Deku ledobott még egy ágat a tetőről, és odakiáltott az iskola gondnokának:

– Ez volt az utolsó!

– Nagyon köszönöm, gyerekek! Én már öreg vagyok a mászáshoz, ezért szerettem volna valakit. Micsoda szerencse, hogy ti pont elérhetőek voltatok!

Katsuki inkább nevezte volna átoknak. Az, hogy egy pitiáner verekedésért szobafogságot kapott, hihetetlen módon megalázta és feldühítette.

*

Másnap már Midoriya is mehetett iskolába, csak ő maradt a kollégiumot pucolni.

– Megalázó... szégyenletes... kerüljetek a kezeim közé...

Efféle morgolódással takarította végig délután az ablakokat. Gépies mozdulatokkal sikálta végig az üvegeket, s látta, hogy a tanításnak is vége szakadt, miközben ő dolgozott.

Az osztályok zsibongva indultak a saját épületükbe, s hamarosan az osztálytársai is feltűntek. Katsuki kezében megállt a rongy, ahogy megpillantotta Eijirot, aki kissé lemaradva beszélgetett egy felsőbb évessel. A fiúnak fekete haja és hegyes fülei voltak, sápadt arcán halvány pír játszott.

Kirishima ragyogó, vidám személyisége őt is azonnal megfogta. Katsukinál pedig ez volt az utolsó csepp a pohárban. Dühödten a mosószeres vödörbe vágta a kék rongyot, majd az ablaktisztító tubusát félrerúgva mezítláb kicsörtetett az ajtón.

Az osztály többi tagja szinte azonnal rájött, mi húzta fel ennyire. Némán utat nyitottnak neki, és hanyatt-homlok bemenekültek az épülebe, előre rettegve az elkövetkező háborútól.

Katsuki pont akkorra ért a pároshoz, mikor a tizennyolc évesnek tűnő srác hozzáért Kirishima vállához.

– Hé, furahaj! – dörrent rá Eijirora, aki lelkesen felé fordult.

–Katsuki! Milyen napod volt?

–Szar, mint általában – válaszolt hanyagul, miközben átkarolta Eit, ezzel lelökve róla a másik srác kezét. – Kivel pofázol?

– Tényleg, be se muttatalak! Ő itt Tamaki-senpai, egy harmadéves.

A fekete hajú srác félénken intett neki.

– Szia...

– Bakugo vagyok, csá – vigyorgott rá Katsuki. – Öröm volt találkozni. Na, gyere már.

Az utolsó mondat már Eijironak szólt. Kézen fogta a vörös hajút, és megindult vele a kollégium felé.

– Hé, Katsuki... aucs! Ne szoríts így! Miért vagy ideges?

– Ideges?! – Katsuki megtorpant, és szembefordult Eivel. – Meg tudtam volna ölni, amikor hozzádért!

– Hogy mi? – hökkent meg Eijiro. – Te azt hiszed, hogy a senpai flörtölni pró... Oh.

A fiú szemeiben megvilágosodás csillant, majd szégyenkezve lehajtotta a fejét. Katsuki felvonta a szemöldökét.

– Végiggondolva tényleg úgy próbált közeledni hozzám – motyogta Ei. – De én nem vettem észre... Bocsánat.

Katsuki elmosolyodott a barátja aranyosságán. Eijiro álla alá nyúlt, megemelte a fiú fejét, és finoman megcsókolta.

Kirishima rögtön lehunyta a szemeit, Katsuki pedig a válla fölött Tamakira pillantott, és egy másodperc erejéig beintett a fiúnak, aki döbbenten meredt rájuk.

Mikor elváltak egymástól, Ei gyorsan megkérdezte:

– Akkor nem haragszol?

A hangja esdeklő és reménykedő volt. Katsuki nem bírt visszafojtani egy elégedett vigyort, ahogy közel hajolt a másik füléhez, s úgy súgta:

– Már nem annyira... de ezért este megkapod a büntetésedet.

Azzal magabiztosan tovább indult, maga után húzva Eit, akinek a hajával együtt már az arca is vörös volt.