Kaminari X Reader

Izko-sama kérésére

(Név) a szobájában ücsörgött, és az egyik újan vásárolt könyvét bújta. Tökéletes hétvége. Csak ő, és a könyvek. Boldogító volt számára a tudat, hogy legalább negyvennyolc órán keresztül nem kell a családtagjain kívül mással is érintkeznie.

Félreértés ne essék, szeretett a U.A.-ba járni, csak az nem tetszett neki, hogy rajta kívül másik hatszáz ember is ott tanult. Egy olyan szociálfóbiás egyén, mint ő, ezt kész katasztrófának élte meg. Persze a délutánok és a hétvégék mindig megmentették, de jobban örült volna, ha magántanuló lehet. Hőssé válni viszont úgy nehézkes lett volna. Koda-kunnal legalább jól szót tudott érteni. Egymás mellett ültek, és soha egy szót sem szóltak egymáshoz, mégis kommunikáltak. Ha valamelyikük leejtette a tollát vagy a radírját, a másik felvette azt, s ilyenkor egymásra vigyorogtak. Dolgozatírás közben hagyták a másiknak, hogy lelessék a válaszokat, és órán is sokat segítettek így egymásnak, ha valamelyikük lemaradt volna.

Kodával edzeni is jó volt, mert nem kiabáltak egymással harc közben, mint a többiek.

A könyv lapjai közül csak akkor pillantott fel, mikor édesanyja benyitott a szobába.

– (Név), itt van egy osztálytársad, és azt mondja, hozzád jött – mosolygott a lányra.

(Név) elsápadt. Ki a fene akar vele hétvégén beszélni? Nem Koda, ebben biztos volt. Odébb tette a könyvet, és mély levegőt véve az előszoba felé indult. Mikor megpillantotta látogatóját, kis híján hasra esett a cipőtartóban.

– K-Kaminari-kun? – hebegte.

– Szia, (Név)-chan – mosolygott rá a fiú. – Nincs kedved eljönni velem moziba?

Kezében két jegyet lobogtatott, de (Név) megrázta a fejét. Kaminari elszontyolodva nézett rá.

– Ne már! Először Kirit hívtam el, de ő lebetegedett... szóval gondoltam, talán te...

– (Név) örömmel elmegy veled – termett mellettük hirtelen az édesanyja.

(Név) rondán nézett rá.

– Tényleg? – Kaminari arcára visszatért az a ragyogó jókedv, amibe mindenki belevakult. – Hurrá! Akkor mégsem megy a kukába a jegyem!

(Név) nem akarta elszomorítani őt, ezért kelletlenül cipőt és pulcsit húzott.

– És... milyen filmet nézünk meg? – kérdezte bátortalanul, ahogy kiléptek az ajtón.

– Kirishimával az új Red Riot filmre vettünk jegyet, mert ő imádja azt a hőst, nekem meg tetszett az előzetes. Általában megnézem az előzeteseket, mert akkor tök király forgatókönyvet tudok összerakni a fejemben, de utána meg vicces, hogy szinte semmi sem történik úgy, ahogy gondoltam, és olyankor megjegyzem, hogy hogyan kéne másként előreképzelnem, de minden kiadó más és más séma szerint gyártja az előzeteseket, szóval mindenkire külön technika kell, ami...

Kaminarinak be nem állt a szája, egész végig ő beszélt. Még a moziban sem bírta befogni, végignarrálta az egész filmet.

Mikor hazafelé indultak, kis szünetet tartott, és csendben (Név)-re nézett.

– M-Mi az? – kérdezte értetlenül a lány.

– Olyan... csendes vagy mindig – jelentette ki a szőke.

– Nem vagyok valami jó beszélő.

– De hallgatóságnak király vagy! – mosolygott rá a fiú, mire (Név) elpirult.

– Különben is, az én dumám két embernek is elég. Nem is kell mindig válaszolnod, hiszen legtöbbször csak beszélek és beszélek minden haszontalan dologról, amire nem is igazán kell válaszolni, csak szeretem kimondani, amire éppen gondolok. És én szeretek sok mindenen gondolkodni, mert az tök király, és egy csomó dolgot tanulok, miközben azon gondolkozok, hogy mit gondolok. Kimondani meg azért jó, mert így egy kicsit ki tudom üríteni a fejemet, hogy új dolgokra is tudjak gondolni, mert ugye ha mindig csak ugyanarra gondolnék, az már unalmas lenne, meg idegesítő... Ó, az az étterem most nyílt a héten! Bemegyünk? – mutatott az utca túloldalán lévő épületre.

– Persze, megnézhetjük – bólintott (Név), és meglepve tapasztalta, hogy a hely felkeltette az érdeklődését.

– Az a jó, hogy ilyenkor mindig akciók vannak, meg különleges új ételek, és apukám szerint az új dolgokat mindig ki kell próbálni, mert izgalmasak! Upsz, megint sokat beszélek – nevetett zavartan Kaminari.

– Nem gond – mosolyodott el halványan (Név). – Jó téged hallgatni.

Denki arca erre felderült, és enyhe pír jelent meg rajta.

– Akkor innentől be se fog állni a szám! – fogadkozott, mire (Név) felnevetett.