Katsudeku

wolf1555 kérésére

- Deku, megmondtam, hogy ne menj előre egyedül! - mordult fel Katsuki, és levágta magát az egyik ülésre.

- De Kacchan, ha nem szaladok előre, akkor a busz elmegy - mentegetőzött a zöld hajú.

- Elértük volna.

- Szerintem nem - motyogta Izuku.

- De igen! - csattant fel Katsuki, minden utas figyelmét magára vonva.

- Jó, oké, elismerem, igazad van, csak legyél csendesebb - igyekezett megnyugtatni a barátja, és gyorsan leült mellé.

A busz megindult, és kigurult a megállóból.

- Ez a nap egy halom elpazarolt idő volt - morogta Katsuki öt perccel az indulás után.

- Én élveztem. Kedves volt a senseitől, hogy így az utolsó évünk végét is próbálta feldobni valamivel.

- Pont ez az... az alsó-középiskolára nem fogunk emlékezni, és semmit se fog érni. Akkor mégis minek mentünk ma állatkertbe?

- Mert egy jó emléket ad, amit felidézhetsz majd a rosszabb időkben, mikor hős leszel... tényleg, te a U.A.-ra mész, ugye?

- Igen.

Ezután beállt közéjük a csend. Katsuki mindenképp az elit hősképzőbe akart menni, és semmi pénzért nem választott volna mást. De Dekuért...

Nem is tudta, mióta ismerték egymást, és arra se emlékezett, mikor szeretett belé. Egyszer csak arra eszmélt, hogy elfogta a pulykaméreg, ha bármilyen más fiú közeledni kezdett Izukuhoz.

Igaz, hogy mikor kiderült, Deku képesség nélkül marad, elhidegültek egymástól egy időre. Ám amikor a fiút általánosban zaklatni kezdték emiatt, mindenki ellenében a védelmére kelt. Mivel megvédte, Deku engesztelésül meghívta hozzájuk játszani. Ez egy idő után rendszeressé vált, és ismét legjobb barátok lettek.

De Katsuki félt, hogy mindent el fog rontani azzal, hogy ő már többet érez barátságnál.

Gondolataiból egy zöld hajkorona megmozdulása ragadta ki. Deku feje a vállára dőlt, ugyanis a kis brokkoli elaludt.

Katsuki vett egy kegyetlenül mély lélegzetet, és próbált nem a fiú hajának selymességére koncentrálni, ami számára közel volt egy lehetetlen küldetéshez. Kibámult az ablakon, és a mellettük elhaladó autókat kezdte figyelni.

Izuku az egész utat átaludta, s mikor leszálltak, semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna a Katsuki arcára kiülő csalódottságot. Ez az út túl rövid volt.

- Hazakísérlek - jelentette ki a fiú, mikor elhagyták a buszmegállót.

- Köszönöm, Kacchan...

Végigbaktattak több utcán, majd mikor elérték Dekuékét, a fiú megállt.

- Kacchan, innentől már egyedül is tudok menni. Menj haza te is, anyukád biztos vár.

Katsuki bólintott, és miután elköszöntek egymástól, Deku a sötétbe burkolódzó panel felé vette az irányt, míg ő a saját házuk irányába ment el.

Azonban fél perc gyaloglás után megtorpant, és visszanézett. Jó ötlet volt hagyni Dekunak, hogy egyedül tegye meg a maradék utat? Magában vívódva tett pár lépést visszafelé, majd megint megállt.

Ha most utána megy, akkor Deku nem fogja furcsának találni? És ha nem fedi fel magát, csak simán megnézi, hogy bemegy abba a rohadt házba? Igen, ez jó lesz...

Amikor elérte a sarkot, hirtelen egy riadt kiáltás hasított az esti csendbe. Aztán még egy, még egy...

- Deku! - bődült el Katsuki, és tervét feledve rohanni kezdett a kiáltások felé, amik hirtelen abba maradtak.

Katsuki lihegve lefékezett a járda szélén, és végre meglátta, mi volt a hang forrása.

Deku kiabált, és két évfolyamtársuk. A zöld hajú vérző orral, zilált hajjal állt a két, nála sokkal erősebb fiú fölött, akik a földön feküdtek kiütve.

- Deku...

Katsuki agya fel se dolgozta amit látott. Legyőzte őket? A segítsége nélkül?

- Mi a fasz...?

- Kacchan! - kapta felé a fejét Deku. - Kacchan, én...

Katsuki nem hallgatta végig, egyszerűen odarohant hozzá, és szorosan átölelte. Deku meghökkenve, és kissé sután visszaölelt.

- Kacchan, mi az...?

- Tudod mennyire féltem, hogy megint szétvernek?! - csattant fel a fiú, és eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. - Ezért akartalak hazakísérni, erre mégis... Hogy verted el őket?

- Nos... nem most akartam elmondani... - motyogta Izuku, és zavarában a haját kezdte csavargatni. - De elkezdtem különféle harcművészeteket tanulni, és edzeni.

- Mégis mióta? - hebegte Katsuki.

- Akkor, mikor eldöntötted, hogy a U.A.-ba mész - Deku hangja folyamatosan halkult a mondat kimondása közben.

- De hát az volt vagy három éve!

- Igen... és mivel nincs képességem, rögtön elkezdtem megtenni mindent annak érdekében, hogy én is bejuthassak...

- Miért...? - kérdezte nagyot nyelve Katsuki.

- Mert... mert veled akartam menni - Deku elpirult, és a földre szegezte a tekintetét. - Mert nem akartalak elveszíteni. M-Mert én sz-sz-szeretlek, Kacchan!

Arcát a tenyerébe temette, és olyan kicsire húzta össze magát álló helyben, mintha el akarna tűnni. Katsuki szíve a gyomrába zuhant, miután két másodperces késéssel felfogta, hogy Izuku most vallott szerelmet neki.

- Hogy basznád meg, Deku... - suttogta, és lefejtette a fiú kezeit az arcáról. A zöld szemek kissé értetlenül, könnyesen meredtek rá.

- Tudtam, hogy meggyűlölsz miatta...

Erre Katsuki odahajolt hozzá, és minden teketória nélkül megcsókolta. Deku annyira megdöbbent, hogy először meg se tudott mozdulni, majd óvatosan viszonozni kezdte a csókot.

Miután elváltak egymástól, Katsuki szólalt meg először:

- Dühös vagyok... - morogta. -, hogy te vallottál, és nem én.

Izuku szeme megcsillant.

- Szóval te is szeretsz engem? - kérdezte.

- Nem, baszki, poénból csókoltalak meg! - csattant fel Katsuki. - Hihetetlen, mennyire hülye vagy!

- De nem mondtad ki! - replikázott Deku. - Te is mondd ki, Kacchan!

Erre Katsuki fülig vörösödött. Miért ilyen nehéz ez?! Hisz az előbb még meg is csókolta őt!

- ... Szeretlek - morogta és morcosan összehúzta a szemét.

- Én is szeretlek, Kacchan! - ugrott a nyakába egyszerre sírva és nevetve Izuku.

- Deku, az ég áldjon meg, szállj le rólam! - kiabálta idegesen Katsuki, pedig ezen a napon nem is lehetett volna boldogabb.