SzakadtGatya

- Minden rendben van. Lélegezz mélyeket. Minden rendbe fog jönni. - suttogta a hős a fülembe én, pedig kétségbeesetten kapaszkodtam belé. A szívem zakatolt és közben darabokra tört. Elvesztem anyától és sikeresen rossz emberekbe futottam bele. Olyanokba, akikkel egy velem egykorúnak nem kellett volna összefutnia. Gyorsan beleolvad velem a tömegbe így egyik se tudott utánunk jönni. Bár ebbe az is közbe játszott, hogy a jég miatt nem tudtak mozdulni.

Ezek után már csak annyi emlékem van, hogy haza vitt és anya kétségbeesetten ölelt magához. Ezek után megromlott vele a kapcsolatom. Kitaszított és inkább fizette, hogy messze tanuljak. Valamiért soha többet nem akart látni. Nagymama azt mondta, hogy rájött, hogy nem anyának való, de akkor miért azután dobott el anya? Talán azóta kezdtem el utálni a hőst, aki megmentett.

 Mostanában az U.A.ben kezdtem el tanulni. De véletlen se azért, mert annyira akartam volna. Nem, inkább ellenkezőleg. Megakartam találni azt a hőst, de nem volt nehéz. Hiszen Deku-val együtt és a robbantgatós idiótával mindig a hírek elején szerepelnek. Micsoda édes hármas egy olyan alaknak, aki tönkre tette az életemet.

- A mai napon két nagyon híres hős fog beszélni veletek. Vezette fel az egészet az egykori Béke szimbóluma All might. - Valaha ők a tanítványaim voltak és most egyre jobban büszke vagyok rájuk, hogy ilyen hősökké nőtték ki magukat.

- Ugyan már All might. - hallottam meg az ismerős hangot. A Shoto nevű hős lépett be, én pedig idegesen felpattantam az asztalomtól, ami miatt az összes figyelmet magamra vontam.

- Sajnálom tanár úr, de forog a gyomrom. - mondtam és kimentem a teremből.

Nem álltam arra készen, hogy találkozzak azzal a kétszínű emberrel. Túl sok volt nekem ez az egész mára. Legszívesebben hazamentem volna, de a következő órában Aizawa-senseijel leszünk és tőle rendesen félek. Na mindegy. Sétálgattam az iskola folyosóján, amikor szembe találtam magam a "Robbantgatós idiótával", aki éppen Aizawa-senseijel beszélt.

- És itt is van a te fiatalabb másod. - mondta a tanár, mire a szöszi rám nézett. 

Vettem egy mély levegőt és oda mentem és kezet nyújtottam illedelmesen. Bemutatkoztunk egymásnak, de nem értettem miért vigyorog.

- Sensei. Micsoda sértés már, hogy hasonlít ez a lány. Én ennél sokkal jobb voltam.

- Mit mondtál, de kibaszott idióta? - kérdeztem és a kezeim lángba gyulladtak. 

- Na... - nevetett. - Ez már valami, de a tüzes nők ellen van nekünk a mi kis Shoto-nk. - mondta én, pedig hirtelen irdatlan hideget éreztem. 

- Most mit tesz az ifjú hölgy? - kérdezte Shoto.

- Bosszút áll. - mondtam és egy centire megállítottam a jeges kezemet az arca előtt. Ha megütöm, akkor Aizawa megbűntet, amit nem akarok. 

- Mi ez a hatalmas ellenszenv? - nézett rám a férfi. Hátrébb léptem tőle.

- Tehát a híres-neves hős nem ismer fel. - keserű mosolyt erőltettem magamra. Olyan volt, mintha megakart volna szakadni a szívem.

- De felismerlek. Csak, akkor még nem voltál igazi nő. - mosolyodott el, mire én teljesen zavarba jöttem.

- Hagyd ezt a süket dumát. - mondtam és mérgesen a szemeibe néztem, de a zavaromat nem tudtam leplezni. - Mit mondtál aznap anyámnak? Utána kidobott a házból és soha többet nem akart látni.

- Értem. Van egy olyan érzésem, hogy amiatt engem okolsz és az előbbi kitörésed, ahhoz vezethető vissza. - Nézett egyenesen a szemeimbe. - De megnyugtatlak. Az anyád nem akart téged. Nem elvesztél. Direkt hagyott ott. - mondta nekem, pedig azonnal lendült a kezem, de elkapta és megölelt. - Nem kellene ilyen erőszakosnak lenned.

- De.. - mondtam és hosszú ideje tartó fájdalmam most a felszínre tört. Elsírtam magam. Gyengének éreztem magam, de valahogy mégis erősnek.

- Azt hiszem nekem kell megint hazavinnem ezt a kislányt. - mondta mosolyogva.

- Ne..nem kell. - mondtam és vettem egy mély levegőt. - jól vagyok. 

- Biztos? - nézett rám.

- Teljesen.

Ezek után valamiért mindketten találtunk arra okot, hogy találkozzunk. Talán két hónap telt el, amikor a szemembe teljesen másmilyen lett. Már nem az a férfi volt, akit utáltam. Hanem az, aki megmentett engem, majd a lelkemet. Érdekes igaz. Talán ő az igazi hős. 

Mosolyogva mentem haza, amikor megláttam az ajtóm előtt egy csokor virágot. Kihagyott a szívem egy ütemet. Csak a képzeletem játszik velem vagy tényleg... Nem lehet, hogy ő küldte, igaz? 

"Tetszik?" - jött az üzenet a telefonomra, ami miatt autómatikusan megfordultam és pásztáztam, hogy merről figyelhet engem. 

"Most biztos megfordultál."

- Kezdesz ijesztő lenni Shoto.

"Figyeltetsz?"

"Én? Ugyan dehogy."

"De gyanús vagy."

"Válaszolj!"

"Imádom."

Az arcom teljesen vörös volt, amikor leírtam, de sose kaptam virágot senkitől. Ez az én kifogásom. Igazi úriember.

"Holnap elviszlek valahova. Öltözz melegen."

Nem mondom, hogy teljesen ráparáztam a dolgokra, de azért benne lehet a pakliba. A megbeszélt időpont előtt idegesen ültem a szekrényemmel szemben és igyekeztem megtalálni a megfelelő ruhát. Most ez egy randi? de miért randizna egy tíz évvel fiatalabbal? Semmi oka vagy indoka rá. Komolyan megőrjít azzal, hogy semmit nem mond el nekem. Mindent magában tart, amitől már rég én lehetnék a következő Pókember és a falon mászkálnék.

Szeretném jelezni az itt összegyűlteknek, hogy sikerült időben elkészülnöm. Vagyis minden rendben ment. Készen lettem és időben oda is értem. Viszont csak vártam. Vártam és vártam. Gondoltam, hogy valami össze jött neki és nem tud jönni, de nem küldött üzenetet sem. Megsemmisülve és az érzéseimet a romokba tiporva hazamentem. 

Leültem az ágyam szélére és próbáltam magamnak bebeszélni, hogy add fel. Nem hozzád való, de nem. Az a kicseszett szívem nem így gondolta.

Hangos zörejre lettem figyelmes. Lassú léptekkel az ajtóhoz mentem. Kinéztem, majd megláttam a csapzott Shoto-t. Résnyire kinyitottam. De ő erőszakosan kinyitotta az ajtót és magához ölelt.

- Sajnálom. Közbe jött egy ügy. - mondta én, pedig vettem egy mély levegőt és megsimítottam a haját.

- Semmi baj. Én vártam sokat egy hőstől. - mondtam keserű mosollyal.

- Miért? Most miért mondod ezt?

- Mert elhittem, hogy talán... Semmi. - mondtam és rájöttem, hogy ezt nem kellene...

- Elkezdted mond ki.

- Felesleges. Nem akarok önző lenni, hiszen én csak egy kislány vagyok a szemedben nem igaz?

- Eleinte az voltál. - nézett a szemembe. - De akkor is éreztem, hogy nem vagy átlagos. Azt kezdtem el érezni, hogy a testem sóvárog utánad. A hangod után, a nevetésed után, az ölelésed melege és, amikor fel sem tűnik, hogy zavarodban félre nézel. Mindenedet akarom (T/N). Amit akarok az nem kevés, de meg tudod adni ezt nekem?

- Igen. - mondtam és magamhoz húzva megcsókoltam, hogy ne legyen lehetősége se ellenkezni.

- Pimaszabb lettél.

- Persze, mert tudom, hogy mit akarok. Vagyis kit.

- És kit? - nézett mosolyogva a szemembe.

- Téged.

- Miért? - kérdezett megint, de a kezei már a csípőmön hevertek. Lassan közelebb húzott magához én, pedig éreztem, hogy a testemet elönti a forróság.

- Mert szeretlek.

- Ezt már szeretem. - mondta és az ajkait az enyémhez illesztve megcsókolt. - Én is szeretlek (T/N)-chan. Nem is gondolod, hogy mennyi ideig sóvárogtam utánad. Mennyi ideig vártam arra, hogy a kislány felnőjön és talán megkeressen, de nem. All Might azonnal szólt, amikor megtudta, hogy te vagy az. 

- Még mindig a Béke Szimbóluma akar lenni, mi? - kérdeztem nevetve, hiszen az én életembe elhozta a békét.

- Inkább csak nem tud kiszakadni a szerepből, de most nem is baj, hiszen megkaphattam a szeretett hölgyemet. - mondta és újabb csókba hívott.

Remélem tetszett. Igyekszem mostantól pótolni az eddig ígérteket. Utána, pedig újra elkezdeni felvenni a rendeléseket.