Two of Us

Szemeimmel az ablakmosó ritmikus mozgását figyeltem, ahogyan elsöpörte az útban lévő esőcseppek hadát, amelyek sűrűn hulltak alább a szürke esőfelhőkből.
A kormányt markolászva kapkodtam tekintetemet, ami idegességet tükrözött azokban a percekben. Az út szinte járhatatlan volt a vihar miatt, talán én voltam az egyetlen, aki bátorkodott nekiindulni ebben az időben. De sokkal fontosabb volt most, hogy lássam őt.
Fellélegezve vettem tudomásul, hogy már ismerős környéken jártam, így már nem voltam messze az úticélomtól, attól a magas épülettől, aminek látogatása már lassan mindennapossá vált számomra.
Lassan kifújtam a levegőt, miután lassan behajtottam a kihalt parkolóba, majd leállítottam a motort és csak meredten bamultam a szélvédőt, melyen az esőcseppek még mindig hangosan placcsanva terültek szét. A kezeim remegtek a feltörő indulatok miatt, az ajkaim szárazan préselődtek egymásnak és úgy éreztem, hogy az adrenalin lassan elhagyja testemet. Immáron féltem, rettegtem attól, amit majd látni fogok. Ahogyan majd őt fogom látni.
A sötétben ülve azon kaptam magam, hogy szemeim könnyekkel teltek meg, melyek nedves csíkot húzva maguk után kúsztak le arcomon, egyenesen az államig, ahonnan a combjaimra hullottak. Képtelen voltam kifejezni szavakban, hogy mennyire fájt abban a pillanatban, míg a szorító érzés a mellkasomon egyre csak növekedett és alig kaptam levegőt. Az elmúlt hónapokban engem ért sérelmek most nőtték ki magukat bennem, és többé nem bírtam a terhet, ami a vállaimra nehezedett. Szörnyen hiányzott, minden percben arra gondoltam, hogy bárcsak velem történt volna meg, mintsem vele; bárcsak én lennék most a helyében.

Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem el a kocsiban, csak a telefonom folyamatos rezgésére lettem figyelmes, amelynek kijelzőjén a már retinámba égett szám villogott. Nagyot nyelve, még mindig remegő kezekkel felvettem és kissé reszelős hangon szóltam bele.

– Már itt vagyok.

•••

Kabátomat összébb húzva magamon léptem be az épületbe, ami a hajnali órákban üresen állt és csak pár ismerős alak mászkált a hosszú folyosókon. Miután intettem egyet a recepció ülő idős hölgynek, elindultam a lift felé, mivel nem bíztam az akkori kapacitásomban és kételkedtem benne, hogy gyenge lábaimmal képes lennék-e felsétálni a lépcsőn. Vörös szemeimmel a kijelzőn lévő szamokat néztem, amik folyamatosan növekedtek, ahogyan közeledtem a megfelelő szint felé. 8, 9, 10, 11.

Azt akartam, hogy minden rendben legyen.

Az egyik széken foglaltam helyet, pontosan a villogó lámpa alatt, ami már régen szúrta a szemem, de kénytelen voltam elviselni. Úgy, ahogyan minden mást is. Lábaimmal idegesen doboltam a földön, míg [Szemszín] színű íriszeimet idegességemben lesütöttem.

– [T/N] – szólt egy vékony hang, a megszólításra azonnal felkaptam fejemet, azonban a látvány azonnal összefacsarta a szívemet.

Fuyumi arca meggyötört volt, szeme alatti karikák arról árulkodtak, hogy valójában már több napja semmit sem aludt, ettől pedig legyengült a szervezete és alig állt a lábain. Sietve mellé pattantam, majd kezeimmel átkaroltam vállait, mielőtt a földre zuhant volna.

– Jól vagy? – kérdeztem halkan, válaszra nem is várva. Pontosan tudtam, hogy milyen szarul is volt – Mi történt?

– A szíve – suttogta erőtlenül, lassan lerogyva a székre – A szíve pár percre leállt.

Ajkaim megremegtek egy pillanatra, körmeimet a tenyerembe vájtam és próbáltam egyenletesen venni a levegőt.

– A doktor most bent van nála, azt mondta, hogy már csak órák kérdése – közölte végül, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.

Üres tekintettel meredtem a lányra, a szavak, amik elhagyták ajkait visszhangként ismétlődtek a fejemben.

– Hogy...mi?

•••

Elvigyorodva figyeltem a reakcióját, ahogyan szemeivel érdeklődve nézegette a becsomagolt ajándékot, amelyet már másodpercek óta a kezei között forgatott.

– Mondtam, hogy nem szeretném, ha költenél rám – ingatta fejét, azonban láttam rajta, hogy jól esett neki, hogy a szavai ellenére mégis megleptem őt.

– Nyisd ki – sürgettem izgatottan, mire halványan elmosolyodva elkezdte leszaggatni a csomagolópapírt a dobozról.

Elnyílt ajkakkal emelte maga elé bőrkarkötőt, melybe az ő és az én nevem kezdőbetűje volt vésve.

– Tudom, hogy nem egy nagy szám, de mivel te is ilyesmit adtál nekem – Ujjaim közé csiptettem a nyakamban lógó nyakláncot, és közben nosztalgukus hangulatban elmosolyodtam –, úgy gondoltam, hogy így kiegészítenénk egymást.

Amikor leesett, hogy valójában mit is mondtam, kikerekedett szemekkel kaptam vörös arcom elé kezeimet, és hevesen rázni kezdtem fejemet.

– Úgy értem, mint legjobb barátok! Mert azok vagyunk! Legjobb barátok! Hehe – vakargattam tarkómat kínomban, majd félve felnéztem az előttem álló fiúra.

Engem nézett, széles mosollyal az arcán, míg szemei csillogtak - talán az örömkönnyei miatt -, ettől pedig egy hatalmasat dobbant a szívem. Lassan tett felém egy lépést, és gyengéden megragadva a csuklómnál fogva magához rántott. Ledöbbenve hagytam, hogy még közelebb vonjon magához, végül elmosolyodva mellkasába fúrtam fejemet.

– Köszönöm – dünnyögte a hajamba.

Azon a napon láttam utoljára Todoroki Shoutot őszintén mosolyogni.

•••

Békés arcát figyeltem már vagy egy órája, mióta az orvos biztosított róla, hogy ideiglenesen minden rendben lesz. Lassan arcához emeltem kezemet és eltűrtem egy hosszabb tincset az arcából, miközben ujjbegyemmel vegigsimítottam hideg bőrén.

– Nyisd ki a szemeidet, Shouto – kérleltem, ám tudtam, hogy mindezt nem hallja – Túl sokáig várattál már...

Túl fáradt voltam már, hogy ép ésszel gondolkozzak, csak arra lettem figyelmes, hogy arcomat a paplanra hajtottam, kezemet pedig az övére csúsztattam és összefontam ujjainkat. Ez volt a 180. nap, hogy álomba sírtam magam, miután ismét túléltem egy napot nélküle.
Álmomban ott volt mellettem, szemeivel minden mozgásoma kísérte, és nem engedte el a kezemet, még akkor sem, amikor többé már nem volt képes figyelemmel kísérni a dolgokat, amik velem történtek. Akkor kellett rájönnöm, hogy az élet végleg elvette őt tőlem és ez sokkal jobban fájt, mint barmi más ezelőtt.

•••

Fél év telt el azóta, hogy Shouto elhunyt. A betegség erősebb volt, mint hittük, és könyörtelenül elvette az életét. Azóta sokat gondolkodtam, mert volt min és időm is elég hozzá. Későn fogtam fel, hogy beleszerettem a legjobb barátomnak hitt emberbe, így a halála pedig még fájdalmasabb volt számomra. Pokolian hiányzott, nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna a nyugtató, mély hangjára, heterokróm szemeire, gyengéd érintésére, ő magára: Todoroki Shoutora.

De nem csak nekem volt nehéz ez az időszak. A családja, egyben barátai is mind nehezen viselték a búcsút, főleg Deku, aki velem egyetemben végigbőgte a temetést. Mindnyájunkat megviselte annak az ember elveszítése, aki sokkal többet jelentett nekünk, mint gondolta volna. Az apja, Enji megbánt minden olyan dolgot, amit a múltban művelt vele és az anyjával, aki szintén nehezen vált meg fiától. Testvérei több hétig gyászolták őt, még Touya is végleg hazaköltözött és valamilyen szinten megbékélt az apjával. Bakugou hiába próbálta tartani magát, látszott rajta, hogy megtört, úgy ahogyan a többi osztálytársunk is.

Most, 6 hónappal később abban a parkban ültem, mint egy évvel ezelőtt, a születése napján. Kezeimben ott volt a nyaklánc, ami túl sokszor jutatta eszembe őt, ezzel még nagyobb szenvedést okozva önmagamnak. Képtelen lettem volna elfelejteni őt, az arca még mindig ott lebegett a szemeim előtt, azzal a mélyre ható tekintetével együtt.
Sóhajtva a táskámba nyúltam, majd kissé félve húztam elő a tegnapi napon talált, összehajtogatott papírt a kórházban. Egy nővérke hívott fel, hogy ott maradt valami, amit ezek szerint olyannyira jól eldugott, hogy csak fél év után leltek rá.
Rettegve nyitottam szét és kezdtem el olvasni az ismerős, dőlt betűket.

[T/N].
Tudom jól, hogy már nincs sok időm hátra, hiába próbálják hitetgeni velem, hogy még jó pár évet élni fogok. Tudom, hogy csak kímélni akarnak a sok stressztől. Viszon én nem saját magam miatt aggódom elsősorban. Te vagy az egyetlen, aki már régóta érdekelt, tudni akartam, hogy mi jár a fejedben, amikor elbambulsz és percekig rágod az alsó ajkadat gondolkodás közben. Tudni akartam, hogy mi játszódott le benned, amikor elmondtam, hogy beteg vagyok. Tisztában akartam lenni a te érzéseiddel, amiket nem mutattál meg nekem, mert mélyen elzártad magadban. Rá kellett volna kérdeznem.

Ezt a levelet azokban a percekben írom, amikor megtudtam, hogy a mellkasom fokozatosan omlik össze, ezért mesterséges lélegeztetés szükséges. Ami azt jelenteti, hogy holnaptól sosem fogok többé felkelni, és már sosem kereshetem az arcodat a szemeimmel.

El kell engedned [T/N], akarmennyire is fáj majd, mert nem szeretném, ha miattam történne veled valami. Mert szeretlek. Tiszta szívemből. Ezen pedig az sem fog változtatni, hogy nem láthatlak már mindennap, nem csodálhatlak közelről és nem is mondhatom el, hogy mennyire fontos vagy számomra.

Csupán egy valamit szeretnék, hogy megígérj nekem. Több olyan dolog van, amelynek hála megtalálhatod a boldogságot, amihez én már nem kellek. Ne gondolj arra, hogy mi lenne, ha én még élnék. Ne gondolj többé rám. Én figyelni foglak, szemmel fogom tartani, hogy valójában mennyit is mosolyogsz majd. Jegyezd meg, hogy imádtam nézni az arcodra kiülő boldogságot, és cserébe én is megígérem, hogy ez lesz továbbra is a kedvenc elfoglaltságom, miután felkerültem a mennybe.

Todoroki Shouto.

•••

Könnyáztatta arccal néztem fel a darabka papírból, ami Shouto után maradt. Szívem hevesen vert a mellkasomban, majd miután szélesen elvigyorodtam, szemeimet a báranyfelhőkkel tarkított kék égre vezettem.

– Sajnálom, Shouto. De nem tudok olyat megígérni, amivel tisztában vagyok, hogy úgysem sikerülhet – suttogtam remegő hangon, miközben a lágy szellő belekapott [Hajszín] tincseimbe és táncra hívta azokat – Csak annyit tehetek, hogy miattad mosolygok, mert tudom, hogy odafentről figyelsz. Nem igaz?

~•••~

Miután kijött Louis új száma, annyira megihletett, hogy megírtam belőle ezt a 1400 szavas one shotot :'). Biztos vagyok benne, hogy vannak hibák benne, de telefonról írtam és lusta vagyok átnézni. lol
Remélem, hogy nem lett nagyon lehangoló, de muszáj volt ezt megírnom, mert ez szakított ki az írói blokkból. Szóval mostantól számíthattok arra, hogy gyakrabban hozok történeteket. És sajnálom, hogy több ideig inaktív voltam, de egyszerűen nem tudtam írni, ha meg sikerült is, akkor sem voltam megelégedve vele. De most újult erővel indulok neki és írom le a gondolataimat ismét! :D