Villain Deku × Olvasó
Nati-Unnie kérésére

▁ ▂ ▄ ▅ ▆ ▇ █ ••• █ ▇ ▆ ▅ ▄ ▂ ▁

– Minden lépésedet figyelni fogom, a sarkadban leszek, ott rejtőzködök majd az árnyékban. Sarokba foglak szorítani, és te ez ellen nem tehetsz semmit.

Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt eltűnt volna [T/N] szemei elől.

Azt hitte, hogy ismeri őt, azt gondolta, hogy szoros kapcsolatot ápolnak. Minden olyan valóságosnak hatott azon az éjszakán, amikor komolyan beszéltek az érzéseikről, amikor elhitette vele, hogy ő a jó oldalon áll, az ujjai köré csavarta, átvert. És most, hogy már nincs itt, a szíve kihűlt és darabokra törve várta, hogy egyszer újra épen adhassa oda neki. Azonban azzal senki sem számolt, hogy ennek a valószínűsége egyik napról a másikra megnő, majd a gonosz egy teljesen más értelmet nyert mindenki számára.

•••

Esős időszak köszöntött a városra, a pocsék idő pedig közrejátszott [T/N] amúgy is borús hangulatára, amely nem egészen régóta kísértette mindennapjain. A reggeli kávéja sokkal keserűbbnek hatott, pedig nem spórolta belőle a cukrot, ám kénytelen volt meginni, mert tudta, hogy ha nem juttat a szervezetébe elég koffeint, akkor félő, hogy a nap folyamán komoly problémák merülhetnek majd fel. A konyha ablakán bámult ki, amikor kopogtak az ajtón, ritmiikus és sietős volt, ami azt jelentette, hogy az a bizonyos személy nem igazán akart még jobban szétázni.
Amikor a lány szélesre tárta az ajtót, egyáltalán nem lepődött meg, számított rá, hogy ismét átmegy majd hozzá.

– A kurva életbe ezzel az idővel – szitkozódott a szőke, ahogyan lerángatta magáról a vizes kabátját és a fogasra akasztotta.

– Gyere, adok törölközőt – sóhajtotta [T/N] a kávéjával a kezében, majd kelletlenül odanyújtotta Bakugounak, amikor már hosszú másodpercekig meredt a bögrére.

Úgy döntött, nem szólja meg a viselkedését, hiszen neki is vannak elfogadható okai, amiért már napok óta ilyen állapotban járkált át hozzá reggelente.
Miután konkrétan az arcába dobta a fürdőből szerzett törülközőt, leült a korábbi helyére, vagyis konyhában lévő egyik bárszékre és onnan figyelte, ahogyan osztálytársa elkezdte törölgetni a haját, majd az arcát is.

– Van híred felőle? – törte meg a csendet [T/N] az egyszerű, ámbár súlyosnak nevezhető kérdéssel

Bakugou karjai megálltak az akkor éppen végzett mozdulata közben, és lassan leengedte maga elé a törölközőt tartó kezeit. Üres tekintettel meredt az anyagra, amely hirtelen érdekesebbnek bizonyult, mint a lány arca, aki már akkor tudta a választ, amikor a szavak elhagyták ajkait, mégis bízott abban, hogy a szőke valamiféle csodatevő és épségben visszahozza azt a barmot. Ám a valóság sokkal sötétebb és könyörtelenebb, mint az a bizonyos álom, amibe talán túlságosan is keményen kapaszkodott, és félő, hogy a végén nagyot fog koppani a naivitása miatt.

– Aizawa és a többi hős minden tőlük telhetőt megtesznek – mondta végül Bakugou, [T/N] pedig szaggatottan felsóhajtva bólintott – Egyébként, te mennyi cukrot tettél a kávédba? – terelte ügyesen a témát, amikor felvette a pultra helyezett kávésbögrét.

– Sokat – közölte halványan elmosolyodva – Édesen szeretem.

Bakugou egy pillanatig mélyen a lány szemeibe fúrta tekintetét, mintha ott kereste volna a válaszokat a saját kérdéseire, azonban még [T/N] sem tudta, hogy ebből a szituációból milyen kiutat is találhatnának. Már régóta próbálkozott, tervezett, számolt, de valójában csak saját magát akarta nyugtatni azzal, hogy ha keményen próbálkozik, akkor nagy eséllyel megtalálja az egyetlen megoldást, talán többet is.

– Mi van a többiekkel? – köszörülte meg a torkát.

– Ők – gondolkodott el egy pillanatra Bakugou – Szétestek – nézett félre, egy vonallá préselve ajkait.

– Ugyanúgy, mint mi – bólintott a lány csalódottan, majd halántékához kapott, amikor éles fájdalom hasított  fejébe.

– Oi, nehogy migrént kapj itt nekem – kapott utána a szőke, amikor szinte leszédült a székről – Tudtam, hogy az a kávé még árthat neked – dünnyögte, miközben a hónaljánál fogva húzta be a nappaliba.

– Bakugou, miért úgy viszel, mint egy krumplis zsákot? – ráncolta homlokát értetlenül, amikor felocsúdott a döbbenettől – Csak szédülök, minden rendben velem.

Amikor Bakugou válasz helyett szó szerint ledobta a kanapéra, [T/N] pillái azonnal elnehezedtek és kábán nézett fel a szemeit forgató srácra.

– Hány napja nem aludtál? – vonta kérdőre karbatett kezekkel, eszelős tekintete azonban nem ijesztette meg – Ne koffeinnel tömd magad, attól csak rosszabbul leszel, idióta – fortyogott, és rádobott egy plédet, amit a lány a kanapé karfáján tárolt.

– De – nyöszörögte erőtlenül.

– Kuss, vagy leütlek – felelte "kedvesen" – Pihend ki magad, utálom azokat az embereket, akik elhagyják magukat, pont amikor a legjobban kellene erősnek maradniuk.

[T/N] fáradtan pislogva nézte Bakugout, aki unottan leült az egyik fotelbe és a távirányítóért nyúlva bekapcsolta a Tv-t, amelyből először hangosan, majd egyre halkabban szólt az adás. A lány nagyot ásítva fúrta fejét a díszpárnába, és tudva, hogy valaki mellette van, halványan elmosolyodva hunyta le szemeit, és hagyta, hogy a fáradtság eluralkodjon rajta.

•••

– [T/N]-chan – búgta valaki.

[T/N] kiszáradt ajkai elnyíltak, amikor egy ismerős érintést érzett meg arcán. Pillái megrezzentek a jóleső érzés miatt, majd lassan nyitogatni kezdte szemhéjait. Szemeihez nyúlva megdörzsölte azokat, hogy minimális látása tisztuljon, ám a szobában uralkodó homály miatt még így sem tudott többet érzékelni látószerveivel.

– Bakugou? – kérdezte rekedtes hangon.

Amikor megpróbált felülni, érezte, hogy kezeit fogva tartotta valami, a puha kanapé helyett pedig a kemény padlót találta maga alatt.

– Kacchan most nincs itt – kuncogta egy ismerős hang mellőle, pontosan a sarokból, ahol teljes sötétség uralkodott.

[T/N] nagyot nyelve, kikerekedett szemekkel nézett farkasszemet az árnyékban felcsillanó zöld íriszekkel, amelyeket álmában is felismert volna. A lány számára minden értelmet nyert, az előbbi jelenet fakulni kezdett és többé már nem létezett. Eltűnt a reggeli kávézás, Bakugou jelenléte, a biztonság érzete a szőke mellett. Csupán Ő volt jelen, a hónapok alatt felgyülemlett érzelmekkel együtt [T/N] szívében.

– Mit álmodtál, [T/N]-chan? – kérdezte vigyorogva, pontosan rátapintva az lényegre.

– Miért? – kérdezte megtört hangon [T/N] – Miért csinálod ezt?

Deku még mindig mosolyogva megcsóválta fejét, majd tett egy lépést a lány felé és leguggolva elé, mutatóujját álla alá csúsztatta. [T/N] lélegzetvisszafojtva nézett fel arra a fiúra, aki számára most ismeretlen volt.

– Tudod – kezdett bele Deku – Nem szeretem, ha valaki ellentmond nekem. Főleg, ha az a valaki hozzám tartozik.

[T/N] úgy érezte, mintha egy darabot tépett volna ki belőle, képtelen volt elhinni, hogy mindez a valóság, valójában már abban se volt biztos, hogy pár órája, vagy esetleg már napok óta volt bezárva a kis helyiségbe.

– Én.. – szipogta erőtlenül – Szerettelek.

– Oh, [T/N]-chan – mosolyodott el elégedetten Deku, miközben letörölte a lány arcán lekúszó könnycseppet – Olyan naív vagy.

Izuku közelebbhajolt hozzá, majd ajkait a lányéra tapasztotta, aki a kezei híján csak ficánkolni kezdett és próbált messzebb kerülni a fiútól.

Tudta, hogy az a Deku, akit olyannyira szeretett, aki mellett a legboldogabb volt, már nincs többé. Talán sosem létezett, és ennek tudatában már nem volt értelme ellenállni többé. Teste elernyedve omlott Deku karjai közé, aki vigyorogva [T/N] füle mögé tűrt egy kósza tincset és csupán ennyit suttogott, amely visszhangént ismétlődött a sötét, üres szobában.

– Megmondtam, sarokba foglak szorítani, és te ez ellen nem tehetsz semmit.

▁ ▂ ▄ ▅ ▆ ▇ █ end █ ▇ ▆ ▅ ▄ ▂ ▁

↫↫↫↫↫ next ↬↬↬↬↬

Kirishima × Olvasó
Nati-Unnie kérésére

↫↫↫↫↫ next ↬↬↬↬↬