Néha a szerencse igencsak kéreti magát, és az istennek se akar jönni, máskor meg úgy az ölünkbe hullik, hogy hirtelen nem is tudunk vele mit kezdeni.
Tipikus példa a projektünk, melynek keretein belül az osztályom lehetőséget kap, hogy egy napot eltöltsön a UA-ben a 2-A osztállyal és megörökíthessék különböző formában a jövő hőseit.
Most mondja meg nekem valaki, hogy ez nem egy hirtelen jött mázli-e?
Mivel sokféle szakirány van az osztályban, mindenki a sajátjához mérten készült arra a bizonyos pénteki napra.
A program 2-3 tanórából, ebédszünetből és egy másfél órás gyakorlati edzésből fog állni, ahol meg kell próbálnunk minél kevésbé zavarni az osztály tanulóit.
Az egykor rózsaszínben pompázó cseresznyefák mostanra csak árnyékuk voltak egykori önmagulnak, a nyár lassú közeledtével.
- Szóval, a mai nap a közeli művészeti iskola végig kíséri a napotokat, hogy képeket, rajzokat, ilyeneket készíthessenek rólatok- állt mellettünk a hősosztály osztályfőnöke, Eraserhead.- Az első óra tesi lenne velem, viszont megkapjátok, hogy egy kicsit tudjatok beszélgetni egymással, esetleg ha a művész tanoncoknak vannak konkrét elképzeléseik, meg tudják tárgyalni veletek. Ne csatangoljatok el...- indult vissza az épület bejáratához, ahol a kísérő tanárunk várt a kezében két kávéval.
Rögtön a lila hajkoronát kezdtem keresni a tekintetemmel, azonban valaki pillanatokon belül eltakarta a kilátást.
- Hé, tapsifüles- morgott a szöszi.- Csinálj majd rólam képeket!
- Pardon?- pislogtam.
- Ha?! Süket vagy ekkora fülekkel?!- élcelődött, azonban valaki hamar elvonta a figyelmem.
- HITOSHI!- ugráltam, amint megláttam a fiút, aki a neve hallatán hirtelen felkapta a fejét.
- Takizawa...san?- pislogott felém, mire a szőke méregzsák mellett elslisszolva a lila hajú mellé szökkentem.
- Szia!- vigyorogtam.
- Szóval ti jöttetek hozzánk?- tette csípőre az egyik kezét egy halvány mosollyal.
- Oi szőrpamacs!- kapta el hátul az egyenruhám nyakát az iménti srác és egy kissé elemelt a talajtól.- Ne hagyj figyelmen kívül!- dühöngött.
- Tegyél le!- kapálóztam.
- Bakugo- szólt közbe Hitoshi is.
- Ha?!- mordult rá.
- Naív- vonta agykontrol alá a tagot.- Tedd le Takizawa-sant- adta ki az utasítást, mire elengedett.- Most pedig menj és játsz Kirishimával- küldte el, én pedig alig tudtam visszafogni a röhögést.
- Ezért tuti ki akar majd nyírni- kuncogtam.
- Akarni akarhat, csak én már nem fog sikerülni neki- vágta zsebre a kezeit.
- Akkor lépjünk olajra- fogtam meg a fekarját és a többiek látóterén kívülre mentünk.- És mondtam már, hogy a Fuyut jobban szeretem- vágtam le magam az épület falához a dobozos limonádéval a kezemben.
- Bocsánat, Fuyu-san- ült mellém, miközben kibonotta a kávéját.
- Hülye!- csaptam a vállára.- Azt is mondtam, hogy ne tegyél hozzá semmit. Csak simán Fuyu.
- De az nagyon... Személyes...- morogta.
- Hah...- sóhajtottam.- Akkor "chan", ha nagyon hozzá akarsz valamit tenni.
- Köszönöm, nyuszi- simogatta meg a fejem.
Nem régóta ismertem Shinsout személyesen, talán pár hónapja. De azidő alatt rengeteget beszélgettünk. Kiderült, hogy nagyjából tíz percre lakunk egymástól biciklivel, így egyszer volt már szerencsém meglátogatni, ahol ismét találkozhattam Kodával is, aki szerencsére ezúttal nem ijedt meg tőlem.
Ma pedig képeket csinálni a kedvenc hősömről edzés közben. Bár nem tudja, hogy ő a kedvencem.
- Miért vigyorogsz?- pillantott rám a szeme sarkából.
- Csak jó kedvem van- kortyoltam bele az italomba.
- Pedig végig kell ülnöd velünk egy angolt, egy régi japán nyelvet és egy japán irodalmat.
- De utána veletek ebédelhetek és megnézhetem az edzéseteket!
- Látszik, hogy melyikőnk az optimista- mosolyodott el halványan.
Végül Hitoshinak igaza lett, a három tanóra rém unalmas volt. Angolon Present Micnak köszönhetően képtelenség lett volna elaludni, azonban ezt lehetett pótolni japán irodalmon, ahol Shinsou valóban elaludt.
Sajnos nem mellette ültem, az egyik osztálytársnőm befoglalta előttem a mellette lévő helyet, azonban szerencsére így is tudtam róla készíteni egy képet, ahogy a padra borulva szundikál. Illetve szundikált, mígnem Midnight rá nem sózott egyet a fejére a füzetével.
Na, akkor aztán hatalmas nevetés hullám sörpört végig az egész osztályon. Ezt követően pedig a mellé telepedett osztálytársném megpróbált vele csevegni, amire a lila hajú srác nem igazán volt vevő, így elég gyorsan lerázta.
- Ma se szereztél új barátokat?- ültem fel óra után a padjára nevetve.
- Nagyon vicces- forgatta a szemét.
- Pedig Hitomi keményen próbálkozott- sóhajtottam drámaian.
- Inkább gyere vagy itthagylak- indult el, így a talpamra ugorva követtem a fiú ötlöző ajtajáig.
- Majd találkozunk a gyakorlaton- integettem, majd megkerestem az osztályt a kísérő tanárral. A gyakorlat mentési feladat volt, amit All Might tartott kivételesen.
Nagysokára a 2-A osztály is megérkezett. Gyorsan végignézve a hősruhákon megállapítottam, hogy mindenkinek különleges és egyedi jelmeze van. Illetve... Egy kivétellel. Hitoshinak a normális edzős melegítője volt, nyakában a sálával és a maszkjával.
Igencsak meglepett, hogy nincs rendes hősruhája.
- Kit nézel Fuyu-chan?- kérdezte a mellettem álló béka lány.
- E-izé... Honnan tudod a nevem?- pislogtam rá meglepetten.
- Korábban hallottam Shinsou-chantól. Ugye nem baj, hogy így szólítalak?
- Nem, nem, dehogy!- mosolyogtam.
- És kit néztél az előbb?- érdeklődött.
- Csak Hitoshit. Nem is tudtam, hogy nincs rendes hős jelmeze.
- Ahogy láttam, jó barátok vagytok. Shinsou-chan nem nagyon szokott beszélgetni az osztályban. Talán Kaminari-chanékkal, de Bakugou-channal nem jön ki igazán, kero- gondolkodott.
- Igen tudom, hogy nem a legszociálisabb ember... De ha jobban megismered, nagyon kedves tud lenni- vettem elő a fényképezőgépem.- Csinálhatok rólad egy képet, Froppy?
- Persze- állt egy picit hátrébb és s kezeit a háta mögé téve mosolygott.
- Én is!- ugrott mellé Uravity egy béke jelet mutatva.
- Engem is, engem is!- ugrált Pinky.
Lassan a maradék három lány is csatlakozott, így végül mind a hat hőstanonc szerepelt a képen.
Hamarosan kezdődött az edzés. Az alapszituáció az volt, hogy a diákoknak ki kell menteniük egy földrengés után a civileket, akiket "profi bajbajutottak" alakítottak. Erre harminc percük volt.
Mivel a fotográfia szakosoknak ez volt a legjobb lehetőség, kaptunk egy-egy nyakbaakasztót, hogy nehogy összeleverjenek minket a megmentendő alanyokkal.
Miután elhangzott a gyakorlat kezdetét jelző hang, mind a huszonegy diák elindult a kijelölt pontokról.
Én és még öt osztálytársam már korábban belevetettük magunkat a terepbe, hogy minél jobb helyeket találjunk a fényképek készítésére.
Szerencsémre sikerült jó képet készítenem Froppyról, Uravityről, Dekuról, Shotoról, Red Riotról, Earphone Jackről és még jópár hőstanoncról. De Hitoshit sehol nem találtam.
Viszont a tüskés hajú szöszi robbanásait mindenhonnan hallottam, de nem mindig tudtam beazonosítani, honnan jönnek.
- OI, VIGYÁZZ!- hallottam valakinek az ordítását, azonban a pillanat hevébe be se tudtam azonosítani kiét, mikoris egy hatalmas betonfal dőlt felém.
Egyik pillanatban még a hatalmas betontömböt láttam magam előtt, mire szorosan behunyva a szemem összehúztam magam, a másikban pedig valami körém csavarodott és elrántott onnan.
Egészen addig ki sem mertem nyitni a szemeim, mígnem a fal hatalmas robaja után egy perccel nem hallottam más csak kiabálást.
Lassan pislogni kezdtem és ránéztem a lila hajú fiúra, aki féloldalasan ülve tartott az ölében.
- Jól vagy?- kérdezte komolyan, szemöldökeit összehúzva.
- I-igen- tértem magamhoz a hirtelen kábulatból.
- Hála az égnek- mosolyodott el halványan és kifújva a bent tartott levegőt, a homlokát az enyémnek döntötte.
- Shinsou!- hallatszott valamerről Red Riot hangja, de a lassan ülepedő porfelhőben még nem lehetett kivenni hol van.
- A picsába!- dühöngött a katasztrófa okozója.- Ha az a rágcsáló kinyúlt, esküszöm kinyírom!
- Minden rendben!- emelte fel egy picit a hangját a megmentőm.- Mindketten jól vagyunk!
- Látlak titeket!- rajzolódott ki a tüskés hajú fiú alakja.- Minden rendben Fuyu-san?
Némán bólintottam, mire Hitoshitól is megkérdezte ugyanezt, akitől szintén hasonló választ kapott.
És ekkor el is hangzott a gyakorlat végét jelző hang, így lassan elindultunk kifelé.
- Köszönöm- öleltem át hátulról szorosan a barátom, mielőtt belépett volna az öltözőbe.
- Ugyan. Milyen hős lennék, ha nem menteném meg az embereket- fejtette le magáról a karjaim, majd megfordulva egy hosszú ölelésbe vont.
- Úgy megijedtem... - szipogtam a melegítőjébe.
- Tudom... De nem történt semmi baj- cirógatta meg a fehér fülem.- Bármi baj legyen is, ott leszek, hogy megvédjelek, rendben?
- Ühüm- bólogattam, majd lassan elengedtem.- Megvárlak a suli előtt! Utána pedig meghívlak egy kávéra- kúszott egy halvány mosoly az arcomra.
- Tudod, hogy úgysem hagynám, hogy kifizesd az enyém- simogatta meg a fejem, majd intett egyet.- Sietek.
A UA hatalmas épülete előtt beszélgetett pár szaktársam.
- Fuyu-chan!- integetett nekem Haru-san.- Jól vagy?- kérdezte, mikor hozzájuk értem.
- Igen- mosolyogtam.- Még nem mentetek haza?
- Nem, meg akartalak várni. Készítettem rólad két képet, amit oda akartam adni. Szerencsére volt a közelben egy kép előhívató, így gyorsan elszaladtunk oda. Tessék- nyomta a kezembe a borítékot.
Kíváncsian kinyitottam és kezembe vettem a benne lévő két képet. Fogalmam sincs hogyan csinálta őket abban a hatalmas porfelhőben, de az egyik képen látszott, ahogy Hitoshi tart engem, mosolyogva, a másikon pedig megkönnyebbülve az enyémnek támasztja a homlokát.
Nagyokat pislogva meredtem a két fotóra és éreztem, hogy lassan pír kúszik fel az arcomra. Valahogy.... Így kívülről visszanézve elég zavarbaejtő jelenetnek tűnik.
- Nem is tudtuk, hogy egy UA-s fiúval jársz. De biztos nagyon aggódott érted... Látszott rajta, hogy mennyivel megkönnyebbült- kuncogott.
- Nem nem nem nem, félreérted!- hadonásztam a levegőben.- Nem olyan értelemben a barátom, mint ahogy gondolod! Baráti értelemben vagyunk csak barátok!
- Valóban?- csodálkozott.- Mindenesetre, biztos ő is megijedt, amikor látta, hogy dől feléd a betonfal... Oh! Pont itt jön! Akkor mi megyünk is!- integettek.
- Sziasztok- köszöntem el tőlük, mikor Hitoshi mellém ért.
- Osztálytársaid?
- Igen.
- Mi van a kezedben?- kíváncsiskodott és próbált volna közelebb hajolni, hogy megnézze a képeket.
- Áh-... Ez-... Semmi!- raktam vele öket gyorsan a fényképezőgép táskájába.- Semmi, ne foglalkozz vele!
- Oké... Ha akarod, úgyi megmutatod majd... Szóval... Kávé?- vágta zsebre a kezeit.
- Kávé!- indultam neki vigyorogva. Csendben haladt mellettem. Néha lopva-lopva rápillantottam. "Biztos nagyon aggódott érted"- jutottak eszembe Haru-san szavai.
A haja kócos volt, szemei alatt erős karikák húzódtak, a rossz alvásra utalva, testtartása kissé feszült volt. Tényleg...
- Aggódtál?- mondtam ki hirtelen megállva, mire ő is visszafordult hozzám.
- Persze, hogy aggódtam- tette egyik kezét a fejemre.- Nem tudom mit csinálnék, ha elveszíteném a Duracell-nyuszimat- nevetett.
Hihetetlenül ritkán láttam nevetni. És ilyenkor mindig mintha ragyogott volna. Baráti értelemben barátok... Biztos így van ez...?