Tavasszal csodaszépek a rózsaszínbe öltözött cseresznyefák. Tökéletes alanyok a fényképezés gyakorlására.
Nagy szerencsémre pedig, a UA környékén rengeteg ember járkál nap mint nap, így hátha le tudok közülük fényképezni párat, ahogy esetleg elméláznak a természet művészi érzékén vagy esetleg egy párt, ahogy az iskola felé ballagva az egyik fa alatt rövid csókot váltanak.
Apró kis fényképezőgépemmel róttam a parkokat, megpróbálva minél több mindent kipróbálni. Makró fotó, hosszú expedíciós kép a szirmok hullásáról, amibe balszerencsémre mindig belesétált valaki, próbáltam egy cicát is lefotózni, ahogy az egyik szirommal játszik, azonban kissé balul sült el, ugyanis elfelejtettem lecsukni vagy legalább kikapcsolni a vakut, így megijedt tőlem és megkarmolt.
- Au!- kaptam el ijedten a kezem, miközben a jószág úgyszintén hátrébb húzódott.
- Koda!- hallatszott az utca végéről, mire felkaptam a fejem.
Egy lila, zilált hajú fiú lihegett a térdeire támaszkodva. Az egyenruhája kissé hanyagul volt magára rángatva, nyakkendője össze-vissza állt, a táskájának a fél pántja pedig lecsúszott a válláról.
- Csakhogy megvagy!- sietett oda és könyvekkel megpakolt iskolatáskát ledobva felkapta a macskát.
Nagyokat pislogva meredtem rá. A szemei karikásak voltak egy kissé, de mégis, sokkal nyugodtabbnak tűnt, ahogy magához ölelte a cicát.
- Hm?- pattantak ki hirtelen a szemei és egyenesen rám nézett.
- Oh! Bocsi- kaptam észbe és gyorsan felálltam.- Ne haragudj, csak egy kicsit leblokkoltam- nevettem kínosan.
- Ne kérj bocsánatot. Inkább köszönöm, hogy megtaláltad Kodát!- hajolt meg egy kissé, míg a csavargó házi kedvenc nyávogott egyet.
Mégegyszer megköszönte, majd elsietett abba az irányba, amerről jött, ezúttal már a macskával. És... A táskája nélkül.
- H-hé! A táskád!- kaptam fel a cuccot és utána akartam futni, azonban a sarkon elvesztettem a nyomát.
Mélyet sóhajtva visszasétáltam a cseresznyefa alá, és letettem magam mellé a táskát, reménykedve, hogy erre jön vissza és oda tudom neki adni. És rám mosolygott a szerencse.
Nagyjából húsz perccel később, ismét lélekszakadva fordult be az utcába, ezúttal már macska nélkül.
- Hogy az a...- szitkozódott, majd mikor meglátott engem, a keresett tárgyával, egyenesen hozzám sietett.
- Ezt elfelejtetted- mosolyogtam rá.
- Ne haragudj...- vakarta meg a halántékát.- Várnod kellett az én ügyetlenségem miatt.
- Ugyan, semmiség- legyintettem és átnyújtottam neki a tulajdonát.
- Mi történt a kezeddel?- fogta meg a csuklómat, amiben a cucca volt.
- S-semmiség, csak véletlen megijesztettem a cicád és megkarmolt- mosolyogtam.
Szó nélkül átvette a táskáját, majd kicipzározva azt, elkezdett kutakodni benne, mígnem elő nem húzott egy kis dobozt. Érdeklődve néztem, ahogy kicsomagolja, majd megfogva a kezem, leragasztja a sebem a szintén macskás ragtapasszal.
- Köszönöm...- motyogtam zavartan.
- Semmiség. Még így is jövök neked eggyel a táskámért- rántotta meg a vállán a pántot egy halovány mosollyal.- Te nem a UA-be jársz, igaz?- mérte végig az egyenruhám.
- Nem, a közeli művészeti suliba járok- igazítottam meg a fényképező táskát az oldalamon.- Te viszont a hősképzőbe. Melyik osztályba jársz?- kíváncsiskodtam.
- A 2-A-ba...- motyogta.
- Váó, hőstagozatos vagy? Mi a képességed?- lelkesültem fel.
- Izé...- piszkálta a haját idegesen.
- Ó... Bocsánat. Túl sokat kíváncsiskodtam- vakartam meg a fülem tövét, mire megrázta a fejét.
- Semmi baj. Csak nem vagyok hozzászokva a kérdezősködéshez. Nem régóta járok a hőstagozatra. Előtte a C-s voltam.
- Várjunk... Olyan ismerős vagy...- morogtam elgondolkodva.
- Talán a Sport fesztiválról-...
- Tudom már! Te vagy az a fiú, aki alap tagozatos létére kis híján legyőzte azt a hőstagozatos srácot!- ugrott be a lila hajkorona a Tv-ből.
- E-emlékszel rám...?- tágultak ki a pupillái.
- Persze! Elképesztő voltál! És a képességed is eszméletlen!- kezdtem el gyorsan kicipzározni a fényképezőgépem tartóját.- U-ugye nem bánnád... Ha csinálnék rólad egy fényképet...?- váltottam át egy kicsit félénkebbre.
- P-persze...- mosolyodott el egy picit.
Egy jópár lépést hátra léptem, hogy a fiú és a rózsaszín ágak is látszódjanak.
- Várj!- lógattam a nyakamba a gépet, majd ismét hozzá lépkedtem.- Segítek rendbe hozni az egyenruhád!- kuncogtam, majd az ingje gallérját megigazítva megkötöttem rendesen a nyakkendőjét. Ő addig megcsinálta a félre gombolt zakót és gyorsan kész is lettünk.
- Köszönöm- köszörülte meg a torkát.
Ismét kezembe véve a fényképezőt, hátrébb mentem, hogy le tudjam rendesen fényképezni.
- Nem kell olyan karótnyelten állnod- próbáltam visszafolytani a nevetést.
Egy picit kifújta a levegőt, így a feszült tartása egy picit oldódott, de nem nyaggattam már többet, gyorsan készítettem pár képet.
- Megnézhetem őket?- hajolt közelebb, mikor hozzá értem.
- Persze!- nyitottam meg a galériát.
- Jók lettek...- mosolyodott el, majd egyik kezét a fejemre tette.- ...nyuszi- utalt mosolyogva a képességemre.
- Basszus!- csaptam a homlokomra.- Takizawa Fuyu vagyok! De jobbszeretem a Fuyut használni. A képességem pedig... Tulajdonképpen nyuszi vagyok- nevettem a lelógó füleimet felemelve.- És ne haragudj, de a nevedre már nem emlékszem...
- Shinsou Hitoshi- vágta zsebre a kezeit.
- Örülök, hogy megismerhetlek, személyesen is.
- Szintén. És gondolom fényképészetet tanulsz- bökött a nyakamban lógó gépre.
- Igen, olyasmit- vakartam meg kínosan nevetve a halántékom.
- Tévednék?
- Nem, nem, valóban annak készülök... Csak rengeteget kell dolgoznom, hogy felvegyenek majd az egyetemre. Elég magas a ponthatár és a felvettek listája is korlátozott. De mindent bele fogok adni, hogy sikerüljön és jó fényképész lehessek!- szorítottam ökölbe a kezem határozottan.
Egy pár másodpercig csak némán, meglepetten fürkészett, majd halványan elmosolyodott.
- Én is megteszek mindent, hogy kiválló hős váljék belőlem...
- Ahhoz mondjuk nem ártana időben beérned az iskolába- nevettem, miközben a telefonomat felé mutattam.
- Basszus!- szűkűltek össze fehér pupillái.
- Siess!- nevettem.
- Sietek, de előtte...- kapott ki egy tollat a zakója zsebéből, majd a csuklómat megragadva a tenyerembe írt valamit. - Még látjuk egymást...nyuszi- intett még egyet, majd ismét lélekszakadva elindult a UA felé.
Pár másodpercig csak döbbenten meredtem utána, majd magamhoz térve kézbe vettem a fényképezőt és megörökítettem az ifjú hőstanonc távolodó alakját a cseresznyefák alatt, aki annakidején, a tudtán kívül inspirált, hogy ne adjam fel az álmom.