Egy nap. Egy teljes napunk van kipihenni magunkat, hogy holnap újult erővel léphessünk ki a nyolcvanegyesre. Nem mondom, hogy már nem izgulok, mert akkor hazudnék, viszont jelentősen csökkent az aggodalmam és a többi. Jungkook sokat segített az elmúlt napokban, ahogy én is neki, hiszen ő is volt rendesen maga alatt a napokban. Persze, ki ne lenne, amikor szó szerint az életét teszi kockára? Szerencsére őt jóval könnyebb megnyugtatni, így hamar jó kedvre deríthettem és gondolkodhattunk tovább a szökési terven. Mára teljes mértékben készen vagyunk az elméleti részével, aprócska dolgokban különbözik csak attól, amikor legelső alkalommal jártuk be a helyet. Az egyetlen kérdés, ami a mai napig ködös számunkra, az az, hogy hogyan jutunk majd ki innen. Feltéve, hogy a pálya beláthatatpanul hatalmas, nem egy helyen kezdődik és végződik, nekünk mégis az elejére kellene visszatalálnunk, hogy Bomit és Mingit magunkkal hozhassuk, feltűnés nélkül.Úgy beszéltük meg, hogy reggeli után kiosonunk, hogy tartsunk egy amolyan főpróbát, ha lehet így fogalmazni.

Szép idő van, a nap sugarai a maga melegével együtt árad be a cellánkba, valamint teljes világossággal lepi el azt. Végre beköszöntöttek a húsz feletti fokok, amit csak úgy érzésre tudok megmondani, de biztos vagyok benne. Ezen a szigeten a tél egész elviselhető, a nyár és az ősz dögmeleg tud lenni, továbbá a tavasz is az utóbbiak közé sorolható, ha már most kezdek megsülni. Hozzátenném, reggel hét órakor.
Kábé egy órája lehetünk ébren, kivételesen ő keltett engem, és nem én őt. Nagyon rosszul érzem magam amiatt, hogy Jungkook hetekig képtelen volt a rémálmaim miatt aludni, mindig virrasztania kellett velem, hogy vissza tudjak aludni. Utólag is iszonyú hálás vagyok neki, de ezt akkor is milliószor a fejéhez vágtam, tehát azt hiszem, tisztában van vele.

- Indulhatunk, Picúr? - lépett mellém egy üveg vízzel a kezében, ugyanis, ha nem viszel magaddal innivalót, akkor imádkozhatsz, hogy ott jut neked. Valamint, hogy a hat méteres kigyúrt fickók nem vernek laposra miatta.

- Persze, bekopogok Bomiékhoz. - feleltem, de előtte azért lábujjhegyre állva, boci szemekkel meredve Jungkookra, jeleztem, hogy nekem igenis szükségem van mégegy reggeli csókra. Jungkook felkuncogott ugyan, de semmi ellenvetése nem volt, ezáltal hamar megérezhettem azokat a puha ajkakat. Soha nem tudnék betelni ezzel az érzéssel, amely ilyenkor kerít hatalmába. Leírhatatlan.

- A reggeli akciót eddig kellett volna letudni, de ha nem vagy éhes, benne vagyok! - húzódott el tőlem, miután tényleg egy pöppet túllőttünk a célon. Lesütött szemekkel, vöröslő arccal, vállba boxoltam Jungkookot, aki felnevetett a helyzeten. - Oké, jól van, menjünk. - vigyorgott, én pedig azonnal el is indultam a többiekért.

Legnagyobb meglepetésemre, az említettek már kint ácsorogtak a korlátnak támaszkodva, gondolom minket vártak odakint. Mosolyogva üdvözöltem őket, majd elindultunk az étkezőbe, hogy minél hamarabb letudjuk az étkezést. A szívem már most a torkomban dobog, elképzelésem sincs, mi lesz ezek után. Ennél csak izgalmasabb történések sorozata csap majd le, én pedig már most hülyén viselem. Mellesleg furcsa belegondolni, hogy több, mint huszonnégy óra múlva, az sem biztos, hogy élek. A jövőképem elhagyott, a megérzéseim sem az igaziak, de próbálom figyelmem kívül hagyni ezeket. Amikor egy fontos dologgal nézek szembe, soha nincsen semmilyen képem a továbbiakról. Amikor például tovább tanultam, nem tudtam elkézelni, hogy milyen lehet majd az új iskola, mivel semmi nem derült ki, konkrétan olyan volt, mintha a felvételi után megszűnne létezni a világ körülöttem.

Hamar leértünk az étkezőbe, ahol Mingi rögvest talált helyet négyünknek. Kiadta Bominak, hogy mit hozzon neki, mire a lány a nyelvét nyújtotta rá, de természetesen teljesítette a kérését. Mi, Jungkookkal összemosolyogtunk rajtuk, aztán hozrunk magunknak a mai menüből egy-egy adaggal.

- Fúj, ez mi? - öklendezett Mingi, ahogy bekapta az első falatot. - Mintha egy - kezdte volna hasonlítgatni az ételt, viszont Bomi rettentő gyorsan kapcsolt, és Mingi szájára tapasztotta a kezét.

- Nem akarjuk tudni! - morogta, de azért láttuk, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle a nevetés.

Inkább nem foglalkoztam a kaja kinézetével, sem az ízével, csak minél hamarabb akaetam végezni vele, hogy minden apróságra maradjon időnk a nap folyamán. Tudom, hogy rengetegszer átrágtuk már, mikor ketten, mikor négyen, mégsem hagyhatjuk ki a mai napot, hiszen ez a legfontosabb mind közül.

Reggeli után azonnal elindultunk a már fejben jól összerakott útvonalon, elkezdtünk kielemezni minden apró nyílást, egy ablak, illetve ajtó sem maradhatott ki és persze a folyosókat is muszáj volt kielemeznünk, hogyha menekülni kell, pontosan tudjuk, melyik merre vezet valójában. A kevésbé fontosabb, mondhatni jelentéktelem részeket hamar a hátunk mögött tudhattuk, viszont, amikor a lényeghez közelítettünk, elkapott egy különös, rossz érzés. Piros szalagokkal volt minden lezárva, távolabb még őrök is voltak, amit tényleg nem értettem. Összenéztünk mind a négyen, de valamiért egyikünknek sem volt semmi féle ötlete a látottakra. Itt vagyunk a nyolcvanegyeshez közeli folyosókon, ha itt bemegyünk, akkor egyenesen az öltözőknél lyukadunk ki, csak annyi a bökkenő, hogy nem tudunk bemenni!

- Ez lenne a lényeg, holnap nem tudjuk átnézni! -pánikoltam be. - Át kell mennünk. - jelentettem ki, mire Jungkook a derekamnál fogva megfordított, majd jó szorosan magához húzott, amit először egyáltalán nem értettem.

- Park Jimin, Jeon Jeongguk - szólalt meg egy ismeretlen őr. - Igyekezzenek, fél órájuk van elkészülni. - közölte érzelmek nélkül.

Nem értettem, hogy mi folyik itt, bár lehet, hogy csak szimplán nem akartam érteni, hogy mire is céloz az előttünk álló férfi. Bomi és Mingi kissé meghátráltak, én képtelen lettem volna bármit is kérdezni, hiába voltam tele kérdésekkel.

- Mi folyik itt? - értetlenkedett Jungkook.

- Előrébb hoztuk az időpontot. - felelte, majd szép lassan elsétált tőlünk.

Soha nem éreztem még ehhez hasonlót, mint most. Hiába vert gyorsan a szívem, hiába remegtem, hiába volt ugyanolyan reakciója a testemnek, mint eddig, ez most mégis más volt. Lefehéredtem, ahogy a mellettem állók is. Mindannyian néma csendben álltunk és vártuk, hogy valaki előugorjon valahonnan, azt kiabálva;
" Bevettétek! "
De senki sem tette ezt. Ezek a szavak egytől egyig igazak voltak. Azt hittem fel vagyok készülve, most pedig kiderült, hogy erre nem lehet felkészülni. A szemeim lassacskán megteltek a mardosó, forró könnyeimmel, amelyek aztán záporesőként folytak le az arcomon. Jungkook maga elé meredve állt egy helyben, egyik kezével a derekamat átölelve, másikat ökölbe szorítva lógatta le. Mingi és Bomi hirtelen egy emberként borultak ránk, szorítottak magukhoz mindkettőnket, és itt jött el a pont, hogy egyikünk sem érezte kínosnak, ha elsírja magát.Görcsösen szorítottam Jungkook kezét, az arcomat mellkasába fúrva próbáltam lenyugtatni magam. Hallottam, hogy milyen gyorsan ver a szíve, éreztem mindent, amit ő érzett. Erre semelyikünk nem számított.

- Nincs sok időnk. - szólaltam meg először. - Tudjátok a tervet, srácok. Mi is tudjuk és ez a legfontosabb. - szipogtam - Ennek nem lehet rossz befejezése, ez nem az a történet! - mordultam fel - Szorítok nektek.

- Ahogy megbeszéltük. - tette hozzá Jungkook. - Mindent meg fogunk tenni. - mosolyodott el. Ez a mosoly nem volt őszinte, de még így is sikerült lelket öntenie belém.

- Vigyázzatok magatokra! - pillantott fel ránk Bomi, majd Mingi is felszólalt.

- Hiszünk bennetek. - bólintott, mi pedig egy utolsó fájó ölelés kíséretében, ott hagytuk őket, hogy be tudják fejezni a terv rájuk eső részét, mi meg felmentünk a cellánkba, hogy a legtöbb dologgal készen legyünk.

Potyogó könnyekkel, remegő végtagokkal pakolásztam a cellában, amikor Jungkook leguggolt mellém és megsimogatta a hátam. Nehéz ilyenkor beszélnem, nem tudom kifejezni magam, csak azon kattogok, hogy mi lesz az elkövetkezendő órákban. Szükségem lett volna még egy kis időre, de ezt is elvették tőlünk. Jungkookra vezettem a tekintetem, aki idő közben leült a földre. Abbahagytam a rendezgetést és az ölébe másztam, talán életemben utoljára.

- Tudom, hogy képes vagy rá - mosolyodott el - Te vagy a legcsodálatosabb, legkitartóbb ember, akivel valaha találkoztam. Életemben először hiszek valamiben, és ez biztos, hogy nincs véletlen! - magyarázta - Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban, úgyhogy szedd össze magad, menj ki a Pályára és mutasd meg, hogy ki az a Park Jimin, értetted?

- Ha megígéred, hogy ugyanezt megteszed te is. - emeltem fel a kisujjam, ezzel lepecsételve a gyors kis alkunkat. - Nagyon szeretlek, Jungkook-shi. - suttogtam, majd nem törödve az idővel, a fiú ajkaira hajoltam.

2020.08.31.