Eltelt pár nap, mióta összevesztünk. Jungkook sokat lógott Mingivel, legtöbbször csak késő este jött vissza a celkába, de volt olyanra is példa, hogy másnap reggel láttam csak. Biztos vagyok benne, hogy haragszik rám és az igazat megvallva én is neheztelek saját magamra. Volt rengeteg időm átgondolni mindent és döntést hozni ezzel az egész balhéval kapcsolatban és ma jött el a nap, amikor ezt át is kellene beszélnünk.  Idő közben találkoztam egy nálam egy évvel idősebb sráccal, a neve Jihoon. Elképesztő, hogy mennyire egyformák vagyunk és milyen jól kijövünk egymással. Sokat segített, mivel elmondtam neki a Jungkookos történetet és anélkül, hogy ismerné, azt tanácsolta, hogy hozzam helyre a hibámat, mert nem kellett volna ilyen szinten gyerekesen viselkednem. Őszintén, nem esett rosszul, örültem, hogy valaki megmondja nekem az igazat és nem kell folyton Bomit piszkálnom ezzel. Többször volt már a cellánkban , akkor is, amikor Jungkook is ott volt, aki nem volt a legkedvesebb vele. Összegezve, ma kimegyek Jihoonnal a kertbe, ugyanis ezen a napon van  kijárási engedély, mi pedig egyből kaptunk az alkalmon.

- Hova mész? - szólalt meg váratlanul Jungkook.  Nagyon örültem, hogy hallhatom a hangját, még akkor is, ha csak erőtlen suttogás hagyta el a száját.

- Jihoonnal kimegyünk. - feleltem bujkáló mosollyal az arcomon. - Nemsokára jövök. - tettem hozzá, hátha veszi az adást, hogy még beszélni szeretnék vagy terveim vannak vele.

Nem válaszolt, csak némán bólintott egyet, végig a földet bámulva. Nem léptem oda hozzá, nem kérdeztem meg, hogy mi a baja, mi bántja, hanem egyszerűen az ajtóhoz sétáltam. Még mindig nem érzem magam száz százalékig biztosnak a békülésben, de pont ezért van szükségem Jihoonra.
Ahogy kinyitottam az ajtót, megláttam a tetőtől talpig fekete ruhábakba bugyolált barátomat, aki hatalmas mosollyal az arcán fogadott. Miután köszöntünk egymásnak, illetve elköszöntem Kooktól, elindultunk lefelé.

- Hogy érzed magad? - érdeklődött.

- Bizonytalanul. - adtam választ a kérdésére. - Te hogy vagy ilyen biztos bennem és benne? - kérdeztem vissza, mire ő halkan felnevetett.

- Szereted őt, látszódik és érződik. - jelentette ki, majd felemelte mégegy ujját, hogy hitelesebbé tegye a felsorolást. - Érthető, hogy megijedtél, de legbelül te is tudod, hogy mi a helyes, nem mellesleg Jungkook annyira maga alatt van, hogy rossz ránézni. - húzta el a száját.

Egyetértettem vele, mégis bújkált bennem egy érzés, amely ellent mondott mindannak, amit Jihoon az előbb felhozott. Nagyot sóhajtva léptem ki a hidegbe, ugyanis tél van és egészen lehűlt a levegő a szigeten. A mellettem sétáló barátomra pillantottam, majd rávettem magam, hogy válaszoljak neki.

- Szeretem őt, de valami nagyon nem akarja, hogy - próbáltam volna befejezni a mondatom, ha nem vág közne azonnal.

- Félsz és ez érthető, de nem hagyhatod, hogy uralkodjon rajtad. Beszéld meg vele, amint visszaértél és hidd el, sokkal jobb lesz minden. - magyarázta mostmár kicsit türelmetlemebbül.

- Köszönöm, Jihoon. - bólintottam, ő pedig pár pillanat erejére, de magához ölelt.

Nem sokszor ölelgetnek mások, Bomi szokott néha, illetve mostmár ő is. Jól esnek, hihetetlenül jól esnek a tőlük kapott ölelések, de semmi sem pótolja Jungkook öleléseit, melyeket én fosztottam meg saját magamtól.

Nagyjából egy-másfél órát töltöttünk kint, mire sikeresem halálra fagytunk. Elszaladt az idő, hiszen végig beszélgettünk, sosem fogytunk ki a témából és nem is állt be közénk az a tipikus, kínos csend. Jihoon egy nagyon rendes srác, tele jobbnál jobb tulajdonságokkal, ezért nagyon hálás vagyok, hogy egyáltalán szóba állt velem. Az elején sokat segítettem neki, ugyanis neki is el van tervezve, hogy megpróbálja a nyolcvanegyest, ezáltal együtt gyakoroltunk az elmúlt három napban. Szerencsére a sebeim már alig látszanak, nem is fájnak, így csak két napot kellett várnia rám.

Sietős léptekkel haladtam.a cellánk felé, amikor véletlenül belebotlottam valakibe. Fordultam is vissza, hogy elnézést kérjek és megkérdezzem, jól van-e, mivel ráadásul lány volt az illető. Nem számítottam rá, hogy pont Minjivel hoz össze a sors ilyenkor, de végülis jókor jött nekem ez a találka.

- Ne haragudj, nem vettelek észre. - mondtam - Viszont lenne egy kérdésem. - folytattam teljesen más hangnemben.

- El van felejtve, Jiminie. - harapta be alsó ajkát - Hallgatlak. - felelte, majd elhúzott a lépcsőfordulóból, hogy senkinek se legyünk útban, plána ne lássanak meg az őrök, mert a végén kiverik a balhét.

- Miért küldtél Yoochunhoz, ha? - idegeskedtem - Miért akartál megöletni és Jungkook hogyan talált meg egy teljesen ellenkező pontján az épületnek?

A lány halkan elnevette magát, majd újra rám emelte ködös tekintetét.

- Infók kellettek, nem? - nevetett fel újra - Jungkook jókor volt jó helyen, nem úgy, mint te most. - jelentette ki ijesztő nyugodtsággal a hangjában. Fogalmam sem volt, hogy érti a legutolsó mondatát, de van egy olyan sejtésem, hogy történni fog valami rossz, ha nem derítem ki most azonnal.

- Miért is lennék rosszkor rossz helyen? - dőltem a falnak.

- Ha így folytatod, a barátocskád temetését is lekésed. - pillantott órájára ,majd minden további nélkül ott hagyott.

Szemeim kitágultak, az ereimben meggagyott a vér és hirtelen nagyon rosszul lettem. Levert a víz és szinte mozdulni sem bírtam, viszont próbáltam összeszedni magam és azonnal a másik szárny, már ismert cellája felé rohanni. Élesen vettem a kanyarokat, a széles lépcső fokait pedig kettesével, néhol hármasával szedtem. Minjiből kiindulva tudtam, hogy semmi jót nem jelentett, amiről az imént beszélt. Félek, nem akarom, hogy Jungkooknak bármilyen bántódása essen, főleg nem miattam, mert azt soha nem tudnám megbocsátani magamnak.

Amint beértem az ismerős folyosóra, elfehéredtem. Jungkook a földön feküdt, ahogy egy másik alak is, ennek tetejében pedig tiszta vér volt minden. Azon nyomban remegni kezdzek a végtagjaim, alig tudtam odamenni Jungkookhoz, de végül csak rávettem magam. Ha eddig nem is éreztem, mostmár tagadhatatlan, hogy a szívem az erősebb. Nem érdekel, hogy mit tett, ebben a pillanatban az sem, hogy mégis hogyan és miért keveredett ide, csak egy dolog érdekel. Nem akarom elveszíteni. Leguggoltam mellé, az arca vsupa seb, karcolás volt, néhol vérzett is. A többi testrészére nem igazán volt rálátásom, de pár helyen kiszakadt a ruhája és onnan viszont rendesen folyt a vér. Könnyeim megállíthatatpanul folytak, már szinte alig láttam valamit. Annak ellenére, hogy alacsonyabb vagyok, illetve kevésbé erős, most sikerült a hátamra vennem őt, majd itt hagyva mindent, sietős léptekkel indultam vissza az orvosiba, ahol reményeim szerint az az aranyos doktor van most is.

- Segítsen kérem! - zokogtam fel, amikor beléptem a rendelőbe.

A már ismerős orvos közelebb léoett és egy gyors pillantást vetett rám, majd minden figyelmét a sérültnek szentelte.

- Mi történt, Jimin? - vette elő a táskáját, amelyben gyógyszerek, kötszerek hadai foglaltak helyet.

- Nem tudom, ve-vereke-verekedtek talán és, és nem tudom, ugye meg lehet menteni?! - kaptkodtam a levegőt. - Ugye nem fog meghalni? - szipogtam, mire ő megingatta a fejét.

- Időben hoztad. - jelentette ki, aztán minden további nélkül nekiállt Jungkook rendbe szedésének.

Hihetetlenül szédültem, fájt a fejem és úgy éreztem, hogy bármikor kidobhatom a taccsot. A szívem darabokra szakadt a látványon, amely elém tárult. Ez volt az a pont, amikor végre tisztán láttam, amikor sikerült megvívnom a harcot magammal és realizáltam;

Bármilyen a múltja, bármennyi hibája is van, szeretem és nem veszíthetem el.

2020.07.02.

Sziasztok! Ne haragudjatok a késésért, csak éppen nyaralok és nagyon zsúfoltak a napjaim, viszont ma már itt is vagyok az új résszel, remélem tetszett! Hibákért elnézést, később javítom!