Jungkook szemszöge:

Hetek alatt Jimin rengeteget fejlődött. Mindig eljön velem edzeni, a pályákon nélkülem is simán végigmegy, ami azért elég lenyűgöző, hiszen alig egy hónapja érkezett meg. Most is itt ülünk a huszonkettes legmagasabb pontján és bámulunk ki a fejünkből. A mellettem ülő többször is említette már, hogy régen sokat edzett, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó képességekkel lett megáldva. Ki az, aki csak úgy bepottyan ide és simán megcsinálja a pályákat? Ilyen hamar? Van ilyen ember rajta kívül?

-Mit szólnál hozzá-fordultam felé-Ha ma is kimennénk a partra?-kérdeztem remélve, hogy igenlő lesz a válasza.

Tudom, hogy beköszöntött az ősz és lassan már október lehet, de nem is pancsi pancsit tervezek, csak szimplán nyugalmat akarok magunknak ennyi gyakorlás után. Ha már van lehetőségünk egyszer-egyszer kimenni innen, éljünk is vele, nemde?

-Menjünk-bólintott és azonnal felpattant, hogy visszaindulhasson, de keze után kaptam. Értetlen arccal fordult vissza, vezette le tekintetét kezeinkre, majd kapta is el fejét. Mindig ezt csinálja és nem tudom mi okból kifolyólag.

-Erre rövidebb-mutattam szabad kezemmel a másik irányba. Lehajtott fejjel sétált elém és ereszkedett le az indán. Én is ugyanezt tettem, majd felkaptam a vizeinket és Jiminnel az oldalamon felsétáltam a lakosztályunkba. Mielőtt kaptam volna cellatársat, úgy voltam vele, hogy nem bírnám ki. Szeretek inkább egyedül lenni, minthogy valaki egész álló nap össze legyen zárva velem. Ki nem állhattam a gondolatot, de mióta itt van ennek jele sincs. Sőt, nagyon örülök, hogy kaptam valakit. Talán annak is, hogy ő az a valaki.

Magamra kaptam a pulcsimat és a kulccsal a kezemben, figyelve arra, hogy nehogy kiszúrjon minket valaki, konkrétan lekommandóztunk az ajtóhoz és kiléptünk a friss levegőre. Nem járunk ki sokszor, hiszen feltűnő lenne, plusz még meg is ölhetnének érti minket, amit egyáltalán nem akarok. Átvágtunk a kis ösvényen és pillanatok alatt lent is találtuk magunkat a parton.

-Jungkook-szólalt meg a szőkeség-Mesélj egy kicsit magadról.

Ugyan mit meséljek?

-Mit szeretnél tudni?-kérdeztem vissza.

-Például, hogy miket szeretsz csinálni, milyen volt az életed eddig-vakarta meg a tarkóját, miközben leült az egyik padra.

-Nos, érdekelt a tánc engem is, illetve a harcművészetek-kezdtem bele kissé bizonytalanul-Nem igazán jöttem ki az emberekkel, a csajok nem annyira vettek észre-folytattam, de ekkor Jimin látszólag meglepődött.

-N-nem voltál az esetük?-kérdezte értetlenkedve.

-Nem hinném, egyetlen egy lány volt az életemben, mint azt nemrég hallhattad-vontam vállat-Miért olyan furcsa ez neked?-pillantottam rá kíváncsian, mire mintha elpirult volna.

-Nézz már magadra, bárkit le tudsz venni a lábáról, Jungkook-tett csípőre aprócska kezeit. Szemeim hatszorosukra nyíltak az előbbi hallatán, és azt kell mondjam, hogy picit megmelengette a szívem, amit mondott.

Reakciómat látva, illetve realizálva, hogy mit is mondott nekem az imént, azonnal szájára tapasztotta kezeit és összeszorított szemekkel várta a csodát. Szerintem fél, hogy félreértettem.

-Úgy értem, hogy izé-szólalt meg ismét- Jó a-habozott-Jó a fejed igen, igen-bólogatott folyamatosan, amin muszáj volt felnevetnem, mert valóban vicces és egyben aranyos látvány volt, ahogy hót pirosan, teljesen zavarban hablatyol össze-vissza.

-Nyugi, értelek-csúsztattam combjára a kezem, mire megugrott.

Ennek most valami baja van velem?

-Szerintem inkább beszéljünk arról, hogy mikor születtél-váltott témát.

-Túl sokat nem tudunk róla beszélni, szeptember elsején lettem húsz-feleltem és akkor jutott eszembe, hogy nem tudtam melyik nap lettem ennyi. Tudom, hogy átléptem, de naptáram nincs ,szóval csak következtettem, hogy október felé közeledünk-Te?

-Október tizenhárom, ha minden igaz nemsokára huszonhárom leszek-nevetett fel kínosan.

Hirtelen ötletként jött, hogy meg kellene ünnepelni, itt kint a szülinapját, ha lehetséges Bomiékkal együtt, hiszen annak a napnak különlegesnek kell lennie. Durva, hogy három évvel idősebb nálam, kinézetre mégis tizanhatnál elakadt. Mindene olyan aranyos és egyáltlán nem férfias. Vékony, de izmos, kezei feleakkorák mint az enyémek, pisze orr, dús ajkak, nem mellesleg lányokat megszégyenítő feneke van. Jimin valami kapcsolatba állhat a tökéletességgel, ezt be kell vallani.

-Furcsa, hogy ilyen vén vagy-nyújtottam rá a nyelvem, mire sértődötten felpattant és elém állt.

-Furcsa, hogy ilyen dedós vagy-kontrázott, mire gondolkodás nélkül ragadtam meg derkát és emelkedtem fölé. Azonnal elvesztette az össszes eddigi önbizalmát és lefagyva nézett szemeimbe.

-Ne nevezz dedósnak-kacsintottam rá, majd el is engedtem, de ő csak ugyanúgy állt ott, mint eddig. Teljesen mozdulatlanul.

-É-és a-a szüleid-del mi?-próbálta volna feltenni a kérdést, de leállítottam, mert tudtam, hogy nem bírná összeszedni magát. Lehet, hogy megijedt tőlem...

-Koleszos voltam-zártam le ennyivel, ugyanis nem annyira szeretek anyáékról beszélni. Nem igazán törődtek velem, mert mindig külföldre járkáltak a munkájuk miatt. Pár év alatt megszoktam egyébként, de a mai napig kissé érzékeny nekem ez a téma, úgyhogy remélem Jimin veszi a lapot.

-Értem-bólintott- Az én szüleim Kínában élnek-mondta rezzenéstelen arccal.

-Sajnálom

-Nem kell, így is tökéletes minden-jelentette ki. Nem értettem, hogy mégis hogyan érti, ezért inkább visszakérdeztem.

-Úgy értem, hogy annak ellenére, hogy ők nincsenek velem, engem idehurcoltak, örülök, hogy-akadt el hirtelen.

Hogy?

-Hogy?

-Hogy velem vagy-harapta be alsó ajkát. Nem tudtam mire vélni, amit mondott, hiszen nem is ismer igazán. Nem vagyok szórkoztató, sem semmilyen jó tulajdonsággal megáldott személy, ő mégis jól érezné magát velem?

Halvány mosolyt küldtem Jimin felé, aki azon nyomban elkapta rólam tekintetét. Annyira furán viselkedik velem mostanság. Régebben bármit csináltam, teljesen természetes volt számára, most pedig olyan, mintha félne tőlem. Ha megérintem megugrik, vagy elhúdózik tőlem. Az egész olyan, mintha mindennek ellenére, amit az előbb mondott, tartana tőlem valamilyen szinten. Pedig sosem tudnám bántani.

Láttam, hogy nagyon kíváncsian nézelődik a másik irányba, amerre a part elhúzódik. Kezdett sötétedni, így nem tudtam kivenni, hogy mit is néz valójában, de mivel egy tiszta és biztonságosnak tűnő partszakaszról beszélünk, ezért elkezdtem abba az irányba sétálni.

-Mire vagy ilyen kíváncsi?-érdeklődtem, miközben próbáltam vele felvenni azt a fránya szemkontaktust, de ő inkább a talajt pásztázta.

-Csak fel szeretnék fedezni a helyet-felelte halkan.

-Baj van? Nézz rám!-parancsoltam rá a nálam sokkal alacsonyabb fiúra, aki konkrétan reszketett. Remélem nem sérült meg, és nem azt próbálja elrejteni előlem, mert abban az esetben borzasztóan dühös lennék rá.

-Csak fázom-vont vállat, de én nem hagytam annyiban. Nyilván nem éreztem, hogy hideg van, mivel vettem fel pulcsit, rajta pedig eddig sem volt.

Gyorsan lekaptam magamról a fekete ruhadarabot és Jimin kezébe adtam, de ő nagyon nem akarta elvenni. Megpróbáltam kicsit mérgesebben ránézni, de ez sem hatotta meg, ezért az említett textilt megfogtam, és ráadtam a szőke hajúra. Nagyokat pislogva nézte az előbb még rajtam lévő pulóvert, de hamar hozzászokott, ugyanis hatalmas mosoly terült el arcán.

Amikor mosolyog, a szemei szinte nem is látszódnak.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy Jimim megölelt. Még sosem csinált ilyet ezelőtt és őszintén a párkapcsolatom vége óta én sem ölelgettem az embereket. Nem érdekelt ez az egész. Így visszagondlva talán Baekhyun volt az, akit utoljára megöleltem. Ő volt a legelső igaz barátom ezen a helyen, együtt edzettünk, együtt járkáltunk mindenhova, együtt kerültünk bajba. Megmondtam neki, hogy ne menjen ki a nyolcvanegyesre, mert magyon veszélyes, de nem érdekelte. Meg akarta mutatni, hogy igenis képes rá, de az utolsó akadály előtt váratlanul leszakadt a léc, amin állt. Legalább negyven métert zuhant és...

Meghalt.

Aznap teljesen összetörtem. Elvesztettem a legjobb barátomat és a maradék reményemet a kijutásra, ezért magamba fordultam és nem barátkoztam. Mingiék voltak az egyetlenek, hiszen őket még Baekyun miatt ismertem meg annó.

-....Jungkook.-hallottam meg Jimin hangját.

-Hm? Ne haragudj, elbambultam-,ráztam meg a fejem, majd kicsikét jobban magamhoz szorítottam vékonyka testét.

-Csak köszönöm-motyogta mellkasomba, mire felkuncogtam. Kifejezetten aranyos volt.

-Nem tudom mire gondolsz, de nem kell megköszönnöd-húzódtam el tőle-Menjünk tovább-biccentettem és újra elindultam a végeláthatatlan partszakaszon.

Bármennyire is fáj és változtatott meg Baekhyun halála, képtelen vagyok úgy bánni Jiminnel , mint mindenki mással.

Valami azt súgja, engedjem közelebb.

2020.04.11.

Boldog nyuszit mindenkinek! Remélem jól vagytok és azt is, hogy tetszett a rész❤ nemsokára hozom a folytatást^^