-Park Jimin 118-as cella-lökött arrébb az egyik pályán dolgozó.

Lehajtott fejjel követtem a két öltönyöst, akik a cellámhoz vezettek. Fajó lábbal, sántítva szedtem a fokokat mire végre az ajtó előtt álltam.

-Takarodj be-vágott egy hatalmasat a hátamra az egyik férfi, majd kinyitották az ajtót én pedig szinte beestem rajta. Minden erőmet összeszedve álltam fel és fordultam meg.

-Ha szökni próbálsz, halott vagy. Kijöhettek, de csak a megmérettetések alatt és a megadott időpontokban-jelentette ki, majd rámvágta az ajtót.

Hogy értette, hogy jöhetünk?

Nagyot sóhajtva fordultam vissza es néztem körbe a szobában, viszont arra bem számítottam, hogy egy idegen fiúval találom szemben magam. Ijettségemben megugrottam, amit azonnal meg is bántam, hiszen borzasztó fájdalommal járt.

-Ennyire nem vagyok ijesztő-morogta.

-Sajnálom én nem akartalak megzavarni csak-kezdtem volna magyarázni de megállított.

-Ülj le-parancsolt rám.

Nem mertem ellenkezni, ezért azonnal helyet foglaltam a szabad ágyon.

-Mikor szerezted ezt a sebet?-utalt a combomon lévő hatalmas vágásra.

-Ma. Ma hoztak ide-próbáltam visszafolytani kitörni készülő könnyeimet.

-Van nálam kötszer és le is tudom kezelni-mondta és átsietett a szoba másik végében lévő asztalhoz-egy régi barátom adta-mosolyodott el-pár hónapja halt meg-tette hozzá.

Nagyon nehezen kontrolláltam magam, miközben kezelte a sebemet,de kibírtam.

-Köszönöm-pillantottam rá kérdőn.

-Jeon Jungkook-mutatkozott be.

-Köszönöm Jungkook-biccentettem-Park Jimin vagyok-tettem hozzá halkan.

-Miért hoztak ide?-ült át az ágyára. Egyáltalán mennyi idős vagy?

-Embert öltem a képzeleteikben-horkantottam-Egyébként huszonkét éves vagyok-közöltem.

-Engem két éve hoztak ide. Szintén ölés miatt-kezdett mesélni-még csak húsz éves vagyok és érzem, hogy közeledik a vég-rúgta le bakancsát és helyezkedett el egy számára kényelmes pózban.

-Jesszus.

-Ha rám hallgatsz, nem mész ki a nyolcvanegyesre. Csináld végig mindet. Akár többször. Gyakorolj-javasolta-de ne tedd kockára az életed.

Szavai késként hatoltak szívembe. Tudom, hogy mi vár rám, mégis fáj mástól hallani. Tekintetemet a rácsos, kicsi ablakra vezettem és láttam, hogy beesteledett. Emlékszem, hogy hajóval hoztak ide, mivel a leszállásnál már többnyire magamnál voltam. Amikor hallottam a szigetről, nem hittem, hogy ilyen hatalmas.

Gondolatmenetemet gyomrom hangos korgása szakította félbe, amit cellatársam is észrevett.

-Ha minden igaz nemsokára kapunk vacsorát-pillantott az ablakra-már nagyjából meg tudom mondani az időt-ropogtatta ki hátát-éves tapasztalat-nevetett fel fájdalmasan.

-Ki fogsz jutni innen-suttogtam magam elé a nyilvánvalót, hiszen a fiú izmos és erős alakját elnézve, nagyon sok esélye van rá.

-Te sem gondoltad komolyan-válaszolt kissé flegmán.

-Izmos vagy és kitartó-mondtam halkan.

-A halottak fele is ilyen volt-kontrázott.

-Nem élheted itt az egész életed, csak mert félsz a kudarctól. Félsz a haláltól vagy tudom is én-emeltem fel a hangom.

-Ne mondd meg, hogy mit csináljak és mit ne-jelentette ki és elfordult tőlem.

Magamban szitkozódva kerestem egy megfelelő pozíciót amiben talán nem rohad le a lábam és még valamennyire kényelmes is, de sehogy nem jött össze. Nem értettem, hogy Jungkook miért volt velem ennyire bunkó, holott én csak tudattam vele az előnyeit, hogy miért tudna élve kikerülni ebből a borzalomból.

-Mert túl sokan vesztek oda-hallottam meg válaszát a fel sem tett kérdésemre.

-Mi?-kaptam oda a fejem.

-Hangosan szoktál gondolkodni? Nem túl előnyös-nevetett fel.

-É-én nem!-tiltakoztam, de úgy érzem hiába.

Hirtelen hangos sziréna szerű hang hallatszódott a folyosókon,amitő nagyon megijedtem. Valaki szökni próbál?

-Kaja van-pattant fel azonnal.

-Mi ez a cucc?-utaltam a sípoló hangra.

-A kaja jelző-mosolyodott el-gyere-biccentett az ajtó felé, majd a zsebében lévő kulccsal kinyitotta azt.

Lehajtott fejjel és torkomban dobogó szívvel követtem a nemrég megismert cellatársam, aki teljesen magabiztosan haladt végig a börtön folyosóin. Közelebb sétáltam hozzá, ugyanis pár perc alatt több száz ember termett a szűkös helyen és egymást taposva, a gyengébbeken átgázolva rohantak az ételért. Mint valami túlélőtábor.

-Itt viszonylag sokat kell várni-közölte, mikor beértünk az egyik étkezőbe. Mint kiderült összesen tíz darab van az épületben.

-Értem-válaszoltam remegő hangon.

Jobbnak láttam hogyha nem mondok többet, ezért inkább a körülöttem hemzsegő embertömeget kezdtem elemezni. Rengeteg izomany van itt, telis tele kisebb-nagyobb sérülésekkel szerte a testükön. Vannak olyan fószerek akik alig hordanak ruhát, egy szakadt melegítő takarja hegek borította testüket, jobb esetben trikó vagy póló is van rajtuk.
Mindezek mellett vannak olyan srácok akik normálisnak tűnnek és szívesen megismerném őket, hátha együtt jutunk valamire a következő ki tudja hány évben...

-Nem valami finom ez a cucc ,amit itt adnak, sőt, még a szaga és a kinézete is elég visszataszító, de kell az energia, ha nagyon elhivatottan akarsz próbálkozni- magyarázta a cellatársam az imént kikapott adagját túrkálva.

-Ennél lejjebb úgy sem lesz-sóhajtottam fel.

Remélem...

-Amíg nem keveredsz balhéba-kapta be az első falatot, amit egy mindent elmondó fintorral az arcán le is nyelt.

-Hello Jeon-Vágodott le az említett mellé egy magas, vékony fiú a nyomában egy alacsony, de sportos lánnyal. Nem is tudtam, hogy itt lányok is vannak.

-Mingi-fogott kezet az ismeretlennel, akinek legalább már a nevét megtudtam.-Bomi, örülök, hogy éppségben látlak-szegezte tekintetét a lányra.

-Ki a srác?-érdeklődött Mingi.

-Jimin va-vagyok-nyújtottam kezet-Ma kerültem be-fejeztem be a mondandóm.

-Jeon felkarolt?-kérdezősködött tovább.

-Egy cellán osztozunk-felelte helyettem.

-Oké újonc Jimin-mért végig-Vigyázz magadra ez a hely szörnyűbb, mint gondolnád-Figyelmeztetett, majd ő is enni kezdett.

Ez a kaja tényleg nem valami finom, de mivel kisebb koromban menzás voltam, azt hiszem volt időm hozzászokni a furcsa ízekhez.

A gondolataim csak a mai nap körül forogtak. Ki tudhat erről? Vajon a szüleimet értesítették? Vagy egyszer csak elmennek meglátogatni és nem leszek ott? Mit fognak hinni? Soha nem voltam egy nagyon beszari gyerek, de nagy szám sem volt. A suliban végig jó jegyeim voltak, az osztályban kedveltek a társaim. A légynek sem tudtam volna ártani, mindig békésen elvoltam a saját kis világomban. Táncolni is jártam és edzettem is, mivel nem igazán voltam megelégedve magammal.
Mégis mit kellett tennem ahhoz, hogy ide hozzanak?
Éppen ebben az évben kezdtem volna dolgozni az egyik barátom éttermében, éppen jöhetett volna az életembe a szórakozás, a szerelmek, a románcok a csalódások a bulik és új barátok, utazás és ki tudja még mi? De így? Meghalok huszonkét vagy huszonhárom évesen a Pályán?

-Mingi és Bomi sokat segítettek nekem-szólalt meg Jungkook, mikor lefekvéshez készülődtünk.

-Mióta vannak itt?

-Pontosan én sem tudom, de előbb jöttek mint én-ingatta meg a fejét.

-Ez egyre rosszabb-nevettem fel keserűen.

-Ha holnap felkelsz és nem találsz, akkor a pályákon leszek-mondta-Miután begyógyul a sebed segítek neked.

-Ezt hogy érted?-pillantottam rá.

-Végigmegyünk a pályákon együtt. Amolyan kiképzés dolog-vont vállat és hátradőlt az ágyán.

Elmotyogtam egy okét és leutánoztam az előző cselekedetét. Miért ilyen kedves velem? Senki nem fogott fegyvert a fejéhez, akár hagyhatná is, hogy egyedül haljak meg, de nem teszi. Segít nekem, pedig nem is ismer.

-Köszönöm, Jungkook-suttogtam magam elé a korom sötétben.

Vajon hallotta?

-Jó éjt-nyammogta, mintha meg sem hallotta volna a köszönetemet.

Jó éjt neked is...

2020.03.28.