Nem hittem a szememnek. Nem hittem el, hogy tényleg az történik, ami történt és azt meg pláne nem tudom, hogy miért ellenkeztem. Erre vágyom már hetek óta, mégis ellöktem magamtól és elméleteket gyártottam az egészre. Talán csak egy elhamarkodott döntés volt , mivel semmi utaló jele nem volt az egésznek ezidáig. Nem úgy akarom azt a csókot, hogy megbánja, nem hirtelem felindulásból szertném. Fogalmam sincs mi lesz ezután, de jobb is, ha nem gondolkozom ezen. Két napja történt az incidens, azóta alig szóltunk egymáshoz. Most is itt fekszem az ágyamon, fejjel a falnak fordulva és várom a csodát. Nem feltétlem magyarázatra vágyom, csak arra, hogy megszólaljon, hogy minden úgy menjen, mint régen, de lehet, hogy emiatt ez nem lesz már lehetséges.

Megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, de eszem ágában sem volt megfordulni. Legalább is még, nem.

- Téged keresnek. - motyogta Jungkook, én pedig végre valahára felkeltem. Valóban kopogtattak egy pár perce, de annyira belemerültem a gondolataimba ,hogy nem szenteltem neki túl nagy figyelmet.

Pontosabban szartam rá.

- Megyek.

Feltápászkodtam és odasétáltam az ajtóhoz  majd unottan kinyitottam azt, reménykedve, hogy vagy Bomi legyen az, vagy senki. Kicsit furcsán éreztem magam, amikor Mingivel néztem farkasszemet, de nem törődtem vele, úgyhogy inkább kimentem a cellánkból.

- Szia Jimin - üdvözölt - , Minji szeretne veled beszélni, de nem akart idejönni, mert Jugnkook úgyis nekiesne.

- Merre találom? - kérdeztem.

- A pályákon van, elvileg a harmincasom gyakorol, szóval jobbra indulj. - biccentett, mire megköszöntem, hogy szólt és már húztam is le a csíkot a lányhoz.

Nagyon elgondolkodtató volt, amit Jungkook mondott róla. Egy felem elhiszi, egy másik felem képtelen erre. Ez a lány annyira ártatlannak tűnik, végtelenül kedves, elképzelni is nehéz lenne róla, hogy szemét lenne néha. Jobban belegondolva viszont ő jobban ismeri nálam, de az emberek változnak. Nem lehet, hogy ő is megváltozott, ha tényleg olyan volt, mint amilyennek a cellatársam állította be?

Elindultam a tanácsolt irányba és keresni kezdtem Minjit, aki meglepetésemre nem volt az említett pályán, ez által kissé tanácstalanul álltam a gyakorlók sokasága előtt.

- Szia Jiminie. - éreztem meg két kezet a vállamon, amiből következtetni mertem, hogy megtaláltam a lányt.

Nem tagadom, rendesen befostam miatta, mert így a semmiből jött elő, ráadásul a hátam mögül, úgyhogy jobb, ha innentől hátulra is növesztek szemgolyókat.

- Szia, miért kerestél? - érdeklődtem.

Bevallom őszintén, annyira sok kedvem nem volt vele lenni, de adtam neki egy esélyt, hátha fel tudja dobni a kedvem valamennyire.

- Jungkookról szerettem volna beszélni. - fonta nyakam köré vékonyka karjait. Pont úgy nézhettünk ki, mint valami szerelmes páe, akik csókolózni készülnek, pedig közel sem voltunk hozzá.

- Ne haragudj, biztos rossz napja volt. - haraptam he alsó ajkam, mert én is tudtam, hogy nem erről van szó.

- Ne higgy neki - jelentette ki, mit sem törődve azzal, amit mondtam - , semmi nem igaz abból, amit neked mond. Ellenem akar fordítani, pedig - akadt el egy pillanatra, majd a szemembe nézve folytatta - itt ő az egyetlen, akinek rejtegetni valója van.

Ezt hallva nagyon kíváncsi lettem, de egyben a félelem is rendesen hatalmába kerített. Mit ért az alatt, hogy rejtegetni valója van? Jungkook nem maga a gonosz! Minji a lehető legmagabiztosabban intézte felém szavait, ami miatt úgy éreztem, hogy magamtól kell rájönnöm az igazságra. Annyi titok van itt, annyira rejtély, s számimra mind megoldatlan. Olyan szinten tudatlannak érzem magam jelen pillanatban, hogy muszáj lépnem, de ehhez nem a többiek elmondása kell. Ez valami olyan, amit saját magamtól kell összeraknom szépen lassan, hogy végre mindenre fény edrüljön, mert nem vagyok hajlandó durvábbnál durvább titkok között élni.

- Minji én - kezdtem bele - Elhiszem, hogy nem csípitek egymást, de ezt ne rajtam vezessétek le, jó? - fakadtam ki, mivel tényleg kikészültem ettől.

A lány csalódott tekintettel nért végig újra és újra, aztán egyre közelebb hajolt hozzám. Elkapott a Deja Vu érzés, miszerint átéltem már ezt a pillanatot, csak nem vele és nem itt, mégis rettentően hasonlított a kettő. Nem akartam, hogy Minji és köztem bármi legyen, nem akartam, hogy itt és most megcsókoljon, mert egy, semmit nem érzek iránta, kettő, mérhetetlen bűntudatom van, amiért kibeszéltem valakivel Jungkookot, még akkor is, ha nem igazán szóltam hozzá, inkább csak hallgattam.

A más világban járásomnak hatására, észre sem vettem, hogy Minji ajkai az enyémeket érintik. Teljesen lefagytam, szemeimet összeszorítottam és próbáltam telepatikus energiával ellökni magamtól a lányt, de ő mozgatni kezdte ajkait. Szívem hevesen vert, mintha csak ki akart volna szabadulni ebből a helyzetből, pont úgy, ahogyan én is.

Ha eddig tagadtam, mostmár száz százalék, hogy meleg vagyok.

Hirtelen lépteket hallottam valahonnan kintről, melyek egyre gyorsultak és távolodtak. Valaki elfutott itt, nekem pedig olyan érzésem volt, hogy nagy bajban vagyunk. Istenem, ez egy kibaszott börtön. Jön valami izomagy köcsög és telibe ver minket, amiért megszencségtelenítjük a helyet.
A lépteket hallva erőt vettem magamon, hogy eltoljam Minjit, aki szintén megforult, hogy lássa mi történik, de senki nem volt már ott.

- Nekem most mennem kell. - hadartam - Te is indulj, jobb, ha bezárkózol szerintem. - tettem hozzá és ott is hagytam.

Nem néztem hátra, túl sok volt az előző kis csók jelenetünk. Nem is értem honnan szedte, hogy én majd vevő leszek erre. Ha nem vette észre, hogyan nézek Jungkook minden egyes alkalommal, akkor nagyon vak lehet, mivel biztos vagyok benne, hogy ha nem emberelném meg magam, még a nyálam is kifojna a fiatalabbtól.

Hatalmas lendülettel vágtam be magam mögött az ajtót, amire Jungkook fel is kapta a fejét. A sarokban ült, a falnak dőlve, két térdét teljesen felhúzva. Nem tűnt valami boldognak, sőt, baromi csalódott ábrázata volt, melyet nem tudtam hova tenni.

- Mi a baj? - guggoltam le hozzá. Itt az ideje megtörnöm a jeget kettőnt között, ha már ő nem képes lépni.

A fiatalabb rám emelte gyönyörű sötétbarna szemeit, majd hajába vezette ujjait. Próbáltam kiolvasni valamit a tekintetéből, de annyira üres volt, a fájdalom mégis érződött az egész lényén. Nem hiszem el, hogy nem vagyok itt egy ideig és pont az alatt történik valami vele. Utálom szomorúnak látni, sokkal jobban szeretem, ha olyan önfeledt és nevet és... és csak szimplán boldog.

- Sok boldogságot. - nyúlt kezemért, majd bátorítón megszorította és felállt. Nem értettem, hogy mire volt ez jó, vagy mit értett ez alatt. Értetlenül követtem szemeimmel, ahogy elsétál az ajtóig, visszapillant rám, bólint és kisétál a folyosóra, maga mögött becsukva az ajtót. Magam elé meredve pörgettem vissza az eseményeket, már vagy harmadszorra, amikor leesett, hogy mit miért tett az imént. Ha minden igaz és a felállított teóriám sem csal;

Jungkook lépteit hallottuk a pályáknál.

2020.04.20.

Megéri folytatni ezt a történetet?