Reggel arra keltem, hogy a fél testem lelóg az ágyról és már majnem a főldet érinti, ami miatt úgy megijedtem, hogy azon nyomban le is borultam onnan, ami egy hangos csattanást hallatott. Az eddig békésen szuszogó Jungkook is mocorogni kezdett a szerencsétlenkedésem hallatán és ki is nyitotta sötét szemeit. Nagyon kényelmetlen volt a pozíció  de kitolni nem tudtam magam, úgyhogy csak szimplán lehasaltam a földre és ott próbáktam tovább aludni.

Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy nem sokkal később két kezet éreztem meg hátamon, majd hirtelen fel is lettem húzva a földről. Jungkook álmosan vigyorogva állt meg előttem, miközben én próbáltam szavakat keresni ebben a rendkívül értelmes szituációban.

-Ne magyarázkodj, úgysem tudnál mit mondani-vont vállat még mindig mosolyogva, azon a tipikus nyuszis mosolyán, aztán elment az alapból sem valami nagy cella másik végébe átöltözni.

Úgy gondoltam, hogy megfelelő lenne az alkalom, hogy ugyanezt tegyem  de előtte mindenképpen le akartam csekkolni a pár napja szerzett sebet. Felhúztam rövidnadrágomat és félve pillantottam rá a sebre. Pontosabban csak a helyére, ugyanis teljesen nyoma veszett, ami miatt teljesen lesokkoltam.

-Nem véletlen rángattalak bele tegnap a vízbe-ingatta meg a fejét.

Észre sem vettem, hogy közben idejött.

-Köszönöm-hajoltam meg, bár eléggé kínosan éreztem magam és fogalmam sem volt, hogy mi okból kifolyólag.

-Nincs mit Jimin. Menjünk le enni és utána befoglaljuk a legelső pályát-jelentette ki- Neki kell kezdened a gyakorlásnak-tette hozzá, majd idedobta a ruháimat, mivel gondolom észrevette, hogy öltözni tervezek.

A reggelizés nem tartott túl sokáig, Mingi és Bomi ismét velünk ettek, plusz valami fura srác is hozzánk csapódott, azt hiszem Hyungwon a neve, de nem vagyok benne biztos. Elég bőbeszédű a fiú, el is mondta, hogy már lassan három éve van itt, de nem mer kimenni az utolsó pályára. Egyedül nem.
Megkérdeztem tőle, hogy miért nem kér meg valakit, például Jungkookot, mire a mellettem ülő kissé megfeszült és látszólag elég frusztrált lett, ezért inkább nem is firtattam tovább a témát.

Reggeli után bementünk az első pályára, de nem kezdtünk el rögtön edzeni, hiszen nem bírtunk volna kajával a gyomrunkban gyakorolni, így csak szimplán leültünk a fűbe és beszélgetni kezdtünk.

-N-ne haragudj, hogy felhoztam az utolsó pályát kajánál-dadogtam.

-Mindegy, csak máskor hanyagold-rántott vállat és hátára feküdt, onnan nézelődött tovább. Nagyon kínosan éreztem magam, ma már sokadjára.-Egyébként ha végignézel a pályán, akkor látod, hogy nem nagy cucc,igaz?-váltott témát.

Körbepillantottam, majd félve, de rábólitottam.

Valóban nem tűnik annyira nehéznek, csak nyilván fárasztó lehet. Tele van akadályokkal és árkokkal, annak ellenére, hogy nem is valami nagy a hely. Hogy őszinte legyek, nekem először egy katonai kiképzőtábornak az egyik gyakorlópályája ugrik be róla, falmászás, árok, ide-oda ugrálás, átkapaszkodás egyik helyről a másikra..Itt csak annyi a probléma, hogy mi rohadtul nem vagyunk katonák!

-Kezdhetjük-jelentettem ki, mikor már nem éreztem, hogy behánynék a mozgástól.

-Biztos vagy benne?

Bólintottam

-Rendben-biccentett és odasétált az első akadályhoz.

Rátette kezeit a fából lépcsőre, majd mosolyogva rám pillantott. Elkezdte magyarázni, hogy itt csak nagyobb szökkenésekben kell felrohannom, aztán onnan kell átugranom a kötélre. Ez veszélyes ,mivel elég magasan leszek addigra, úgyhogy nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy elérjem és meg is tudjam tartani magam, amíg át nem ledülök a másik oldalra, ahol az árkok következnek majd. Bólogatva, szó nélkül hallgattam, amint a tervet és a különböző taktikákat meséli nekem. Kívülről talán nem látszódott, de már most majd össze fostam magam, nem hogy akkor, amikor el is kell kezdenem. Helyesbítek.

Rettegtem az egésztől.

-Nem erőltetlek, nem siettetlek, akkor kezdesz amiko-próbálta végigmondani, amit szeretett volna, de én rá sem hederítve erőt vettem magamon, és elindultam.

Az első akadályt könnyedén vettem a hajlékonyságom miatt, így igen gyorsan felértem a legmagasabb pontra, ahol következett az ugrás. Akaratlanul is először a földet néztem, ami bizony rohadtul messze volt tőlem, ezért egy nagyobb nyelés után hátráltam pár lépést, éppen annyit, hogy a falból kiálló fadeszka peremén álljak, majd gondolkodás nélkül nekifutásból elrugaszkodtam. Kezeimet kinyújtottam, fogaimat összeszorítottam és minden erőmmel a kötélre koncentráltam, amit csodával határos módon el is kaptam és át is tudtam lendülni a túloldalra. Nagyot sóhajtva vettem az irányt az árkok felé, ahol először át kellett másznom egy bokros-fás kis ösvény alatt és csak ezután tudtam teljesíteni a feladatot.

Az utolsó akadályhoz értem, ami egy hatalmas betonfal átmászása volt. Túl sok erős soha nem volt a karjaimban, ezért eléggé izgultam  hogy képes leszek-e átmászni, holott tudtam, hogy ennek semmi tétje nincs ,ráadásul ez csak az első pálya

Te jó ég, mi vár rám ezután?

Elhesegettem gondolataimat és felkapaszkodtam az első kiálló darabkára, majd bal lábamat az egyel alatta lévömőre helyeztem. Jobb kezemmel ismét ráfogtam az egyik sziklára, míg másik lábammal próbáltam elérni egy kissé távolabb esőt. Francért vagyok ekkora! Nem igaz, hogy nem tudtam nőni még legalább öt centit!

A fal tetejére érve tanácstalanul pillantottam körbe, hiszen nem láttam semmit, amivel le tudnék innen jutni.

Ugranom kéne?

-A kötelet, Jimin!-hallottam meg cellatársam hangját én pedig arrébb létem és ekkor már láttam, hogy valóban van egy kötél alattam.

Gyorsan leereszkedtem, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a
földre rogytam, mint holmi rongybaba.

-Ez elképesztő volt! -sétált közelebb Jungkook, majd letelepedett mellém-Ha elmondod, hogy ennyire tehetséges vagy, akkor rögtön kiviszlek a tízesre!-mosolygott rám, viszont én meg sem tudtam szólalni. Hihetetlenül lefárasztott az egész, sajogtak a végtagjaim és levegőt sem kaptam normálisan.

-Azért azt még nem kéne-szólaltam meg kis idő elteltével, mire Jungkook felkapta fejét.

-Gyere, lenyújtasz szépen, aztán vissza is mehetsz, de jobb lenne, ha itt maradnál, amíg erősítek-felelte-nem szeretném  ha bármi bajod esne-harapta be alsó ajkát, aztán felhúzott a földről.

Elvégeztem a nyújtógyakorlatokat, amiket mutatott és unottan nézelődtem tovább, egészen addig, amig az említett el nem kezdte a szokásos edzéstervét csinálni. Pasi létemre esküszöm, hogy még a nyálam is kifolyt a folyamat láttán, ahogy póló nélkül lát neki az edzésnek. Ismét tökéletes rálátást nyertem kidolgozott felsőtestére, amitől muszáj volt nagyot nyelnem, mert azt látva elkapott egy igazán fura érzés.

Próbáltam elvezetni róla a tekintetem, de valamiért mindig visszavándorolt, amit észre is vett, de nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet, inkább folytatta, amibe belekezdett.

Esküszöm nem értem, hogy miért tud ez a gyerek ilyen különös érzéseket kicsalni belőlem. Soha nem éreztem magam ennyire kínosan valakinek a közelébe. Amikor suliba jártam rengeteg csinos lány mászkált fel-alá az épületben, de egyikük sem érdekelt annyira, hogy a normálisnál többet gondolkodjak rajtuk.
Világ életemben heteró srácnak vallottam magam és tartom is magam ehhez, csak tényleg képtelen vagyok ezt megérteni. Talán segítséget kéne kérnek Bomitól. Elvégre a lányok jó tanácsokat tudnak adni.

Azt hiszem kezdek teljesen megőrülni...

2020.04.04.

Köszönöm  hogy elolvastátok, nemsokára hozom az új részt, addig is vigyázzatok magatokra!^^
Ui: mit gondoltok erről az ölelkezős-alvós Jikook pillanatról?