Négy hónap telt el a szabadulás óta. Jungkook születésnapja miatt, ma elmegyünk anyáékhoz Kínába, ugyanis ők még mindig nem tudják, hogy hazaértem, hogy jól vagyok vagy egyáltalán azt, hogy élek. Nahyon rosszul éreztem magam, amiért titokban tartottam ezt előttük, de semmiképp sem akartam telefonon keresztül rendezni egy ilyen óriási hírt, tehát megbeszéltük Jungkookkal, hogy ez lesz a tökéletes alkalom arra, hogy ennyi idő után elmondhassam, biztonságban vagyok, ráadásul Jungkookot is be kell mutatnom nekik. Ami ezt illeti, fogalmam sincsen, hogy mégis milyen reakcióra számíthatok, bár soha nem vettem észre olyan jeleket, amik arra utaltak volna, hogy bármelyik szülőm homofób, esetleg kevésbé elfogadóbb lenne, de majd meglátjuk.

- Elraktad a fehér ingemet? - kiabált át Kook a nappaliból, mivel ő a maradék, el nem rakott holmikat halászta elő és hozta utána be hozzám.

- Egymillió fehér inged van, melyikre gondolsz? - forgattam szemet, amikor betoppant az ajtón egy halom cuccal a kezében.

Ja igen, ha nem említettem volna, idő közben készen lett a lakásunk, vagyis inkább házunk, mivel ez egy nagyon takaros kicsike ház Busan külvárosában. Jungkook szüleinek a nevén volt már évek óta, viszont mostmár csak Jungkookén van. Azt mondták, hogy örülnének, ha közel maradnánk hozzájuk, amivel egyikünknek sem volt semmi baja, így beköltöztünk az új otthonunkba, nagyjából két hónappal ezelőtt. Hogy nehéz-e együtt lakni és egyéb ügyeket intézni nap, mint nap? Dehogy. A nehéz szó fogalma a Pályán maradt, ez a kihívás már semmitmondó azok után, amiken együtt mentünk keresztül. Rettentően boldog vagyok itt es remekül érzem magam, illetve úgy gondolom, mindent tökéletesen meg tudunk oldani. Majdnem el is felejtettem, nyilván kérdés, hogy mégis miből telik nekünk erre. A válasz, hogy a régi munkám, amit még a Pályára hurcolásom előtt kaptam, szerencsére az enyém maradt idáig. A barátom számított rám, számított arra, hogy egyszer visszajövök és így is lett, ezáltal tárt karokkal várt, amikor felhívtam, hogy mi történt. Jungkook pedig, egyszerűen hihetetlen, hogy mekkora mázlija van. Talán egy hónapja lehetett, hogy valami állást keresve elment a városközpontba, ahol egy random faszi felfigyelt rá, valami modell ügynökségtől jött. Először el sem akarta hinni, de amikor az ismeretlen férfi előkereste a névjegykártyáját, majd a mobilján kezdte bizonyítgatni, hogy mindenféle hátsószándék nélkül, valóban Jungkookot szeretné a legújabb arcuknak, szegénykémben megfagyott a vér, viszont végül elfogadta az ajánlatot, így ő jelenleg modellként dolgozik egy egyre csak feltörkevő cégnél.

- A kedvencem, aminek egy zsebe van , tudod - magyarázkodott, mire felnevettem, hiszen pont azt az inget vette fel ma reggel. Szegény biztosan nagyon izgul, mivel nem akar rossz benyomást kelteni. Furcsa, hogy van olyan dolog, amivel ezt az énjét is elő lehet kaparni valahonnan mélyről.

- Rajtad van, szívem - kuncogtam, mire zavarodott arckifejezéssel lenézett magára, és realizálta, hogy tényleg rajta van.

Nevetve rázta meg a fejét a felismerés után, majd azonnal leült és segített tovább pakolni, hogy minél hamarabb indulhassunka reptérre. Ha minden igaz, jelenleg Shanghaiban laknak, ott, ahol már legalább három éve, szóval meg fogjuk őket találni.

A reptéren meglepetésünkre, nem voltak olyan sokan, a gépek sem késve indultak. A repülőn ülve viszont szerepet cseréltünk, azaz én kezdtem borzasztóan izgulni, Jungkook pedig egyfolytában azon volt, hogy lenyugtasson, több-kevesebb sikerrel. Őszintén, nem tudom, hogy mitől kezdtem izgulni vagy talán félni, csak annyit tudtam, hogy nemsokára újra láthatom a családom és, ha minden jól megy, összehozhatom hármukat egymással. Nem vágytam másra, csak, hogy az utolsó "feladatom" is sikerrel záruljon, ami talán a kellőnél nagyobb nyomást helyezett rám.

Pár óra utazás után, végre megérkeztünk a Kínába, onnan pedig taxival mentünk a megadott címre, ahol remélhetőleg még anyáék laknak. A pulzusom magasabban volt, mint a felhőkarcoló, amiben a szüleim laknak, így mielőtt bementünk volna az élületbe, gyorsan megettem a magammal hozott csokit, ittam egy kis vizet, nehogy elájuljak felfelé menet.

- Minden rendben lesz. - vette kezei közé az arcom, majd ráérősen megcsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak, és ezzel azóta így vagyok, minden egyes csóknál, mióta az elsőt átéltem. Lenyugtat, megvigasztal, boldoggá tesz és még sorolhatnám, de most muszáj lesz felmennünk a lakáshoz és bekopogni azon az ajtón.

Amikor felértünk a negyvenkettedik emeletre, azonnal kiszúram az ajtót, amelyiken a Park vezetéknév állt. Minden erőmet összegyűjtve, hangosan bekopogtam, mire szinte azonnal kattant is a zár és nyílt az ajtó.

- Jimin - fehéredett el, amikor elért a tudatába, hogy én állok előtte. Anya szinte semmit sem változott, fekete, váll alá érő haja ugyanúgy ki volt engedve, mint mindig, frufruja éppen nem lógott a szemébe, valamint ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint amilyennek pici korom óta nézett ki. Voltaképpen fiatal is, hiszen csak negyvenöt éves, apa pedig negyvenhat.

- Szia anya - haraptam be alsó ajkam, hiszen éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

- Gyertek be azonnal! - nyitotta ki teljesen az ajtót és már tessékelt is be minket.

- Jó napot, Mrs. Park - hajolt meg Jungkook, mielőtt bemutathattam volna őket egymásnak. - Jeon Jeongguk vagyok, Jimin barátja. - mutatkozott be, amiből látszólag anya nem vette az adást.

- Ugyan, hívj csak Minyoungnak, foglaljatok helyet, addig idehívom apádat. - mondta, majd pillanatokon belül hozta is magával apát, ami kikerekedett szemekkel, szintúgy lefagyva nézett ránk, mint anya ezelőtt.

Mondanom sem kell, miután mindenki tudta, hogy ki-kicsoda, anya elkezdett regélni arról, hogy mennyire féltett, mennyire aggódott és, hogy milyen mély deoresszióba esett, valamint hozzátette, hogy mindvégig apa tartotta benne a lelket. Elmeséltük nekik szinte az elejétől a végéig, hogy mi is történt azon a helyen, amit szörnyülködve hallgattak végig, mi meg csak borzongva emlékeztünk vissza ezekre az eseményekre. Mivel ebédre érkeztünk Shanghaiba, illetve anya már reggel nekiállt az ebéd készítésének, nem volt csoda, hogy szinte nyomban tálalta is nekünk az ételt, amikor végre befejeztük a mesélést. Hekyet foglaltunk az asztalnál, ahol Jungkook mellettem, anya meg apa pedig egymás mellett ültek, én pedig ezt az alkalmat választottam megfelelőnek arra, hogy elmondjam az igazat Jungkookkal kapcsolatban. Vagyis csak tisztázzam.

- Anya, apa - szólaltam meg, mire mindenki abbahagyta az evést. - Mondanom kell valamit. - hajtottam le a fejem egy pillanatra.

- Drágám, ugye nincs semmi baj? - ijedt meg anya, mire megráztam a fejem.

- Hallgatunk -mosolyodott el apa, ezzel bátorítva engem.

Lopva a mellettem ülőre pillantottam, ami aprót bólintva jelezte, hogy mondjam. Méky levegőt vettem, lenyeltem a torkomban keletkezett hatalmas gombócot és folytattam.

- Részben ezért is jöttünk ide. Nagyon fontosnak tartom, hogy tudjátok, de jelen pillanatban iszonyúan félek is. - valottam be - Jungkook nem csak egy barátom, hanem a barátom. - sóhajtottam - Lassan egy éve vagyunk együtt, és mielőtt bármit reagálnátok, kérlek hadd mondjam el, hogy ő az egyetlen oka annak, hogy most életben vagyok. Megmentett, vigyázott rám azok alatt a hónapok alatt és ami még fontosabb, vele igazán boldog vagyok és - kerestem a szavakat, ugyanis hirtelen elakadtam - és őszintén szeretem őt. -pillantottam az említettre, aki halványan mosolyogva hallgatta végig a mondandómat.

Apa először anyára nézett, majd Jungkookra és legvégül rám. Nem szólalt meg egyikük sem, ami mégjobban rám hozta a frászt. Anya letette az evőeszközt és megköszörülte a torkát. Mielőtt bármit is mondott volna, átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem, mint kiskoromban, amikor valamit elrontottam, eltörtem és megrémültem a következményektől.

- Ó édesem, ne aggódj. - mosolyodott el - Add ide a kezed te is - nyúlt a másik kezével Jungkook kezéért. - Nem tagadom, végig sejtettem, hogy egyszer eljön ez a pillanat és amikor beállítottál ide ezzel az igazán jóképű fiúval, tudtam, hogy több van emögött. - jelentette ki, mire mindketten lesokkoltunk. Anya előbb tudta, hogy meleg vagyok, mint én magam? - Nagyon örülök, hogy egymásra találtatok és részemről annyi támogatást fogtok kapni, amennyit elbírtok.

- Jimin - szólt közbe apa - Boldog vagyok, amiért boldognak tudhatlak és ugyan beszéltünk erről anyáddal egy ideje, mégis kissé váratlanul ért az egész. - ismerte be apa - Jungkook, igazán rendes srácnak tűnsz, de hogy ne veszítsem el az apa imidzsem, meg kell hogy félemlítselek - nevetett fel. - Ha bántod a fiamat vagy bármiféle bajba kevered, fájdalmat okozol neki, megkereslek és levadászlak! - próbálta a lehető legkeményebben végigmondani a már előre biztosan begyakorolt szövegét, de a végére úgyszint elnevette magát, mint mi hárman.

- Jungkook, üdvözöllek a családban. - szorította meg a kezeinket anya, mire belőlem végül is kitört a zokogás.

Nem győztem megköszönni nekik, amiért így álltak a dologhoz és nem győztem hálálkodni a sorsnak, az életnek és voltaképpen az egész világnak, amiért ezt adta nekem. A szüleim elfogadtak és kedvelik a személyt, akivel a hátralévő életemet szeretném leélni, az ő szülei szintén így vannak vele. Jungkook pedig, a legeslegjobb dolog, a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam. Azt hiszem, csodák nem csak a mesékben léteznek, hanem a valóságban is. Ilyen kilátástalan helyzetből, ilyen varázslatos eredmény született, hiába volt annyi nehézség ennek során. Merész kijelentés, de örülök, hogy aznap elvittek a Pályára, hálás vagyok, amiért Park Hoon létrehozta ezt az egészet, hiszen, ha ez nem lett volna, talán sosem lehettem volna igazán boldog.

- Holnap elmegyünk egy városnézésre - közölte anya, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Köszönöm - hajolt meg Jungkook, majd felém fordult.

- Köszönöm, hogy aznap besétáltál az életembe. - villantotta ki a fogait.

- Köszönöm, hogy hagytad, hogy besétáljak az életedbe. - kontráztam.

- Szeretlek, Jimin.

- Én is szeretlek téged, Jeon Jeongguk. - feleltem a könnyeimmel küzködve, majd remegő kezekkel, most én fogtam közre az arcát és hajoltam ajkaira.Azt hiszem mostmár bátran kijelenthetem, hogy minden csepp vért, verejtéket és könnyet megért, hogy most ilyen életünk lehet.

-VÉGE-

2020.10.26.

Köszönöm, hogy elolvastátok a második könyvemet, remélem tetszett és nagyjából át tudtam adni azt a rengeteg érzelmet, amit ez a sztori megába foglalt. Ezernyi érzés kavarog most bennem, de ezt inkább a köszönetnyilvánításban fejteném ki. Nemsokára azzal is érkezem, legyen szép napotok!