Belégzés, kilégzés. Tisztán éreztem, ahogy a beáramló levegő megtölti a tüdőm, majd szinte égő tűzként hagyott el. Újra és újra megtörtént. Egyre gyorsabban, egyre kevesebb levegőt sikerült szereznem, féltem, hogy akár itt helyben meg is fulladhatok.  Libabőrös lettem, ahogy ismét kitettem a lábam a végtelenbe vezető folyosóra, amint megláttam a felsorakozott őröket körülöttünk. Nem pillantottam hátra, a sírás kerülgetett így is, szóval azt hiszem nem lenne tanácsos most Jungkookkal foglalkoznom, hiszen talán az ő teljesítményén is ronthatok ezzel a nevetséges viselkedéssel.

Az egyik gorilla majdnem fellökött, ezért Jungkook közelebb rántott magához , azaz hátra, hogy ez ne történhessen meg. A mellkasának ütközve álltam meg, ő pedig azonnal magához is ölelt hátulról. Melegség öntött el, a szívemtől kezdve egészen az egész lényemig kellemes meleg, bizsergő érzés süvített át rajtam, ahogy újra megéreztem a számomra legfontosabb ember érintését. Összeszorított szemekkel próbáltam megakadályozni, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Tudom, hogy itt és most le kell győznöm önmagam, azért, hogy odabent a legjobbat tudjam nyújtani. Ennek a napnak egyetlen egy végződést tudok és akarok elképzelni, ami nem más, mint a siker. Ki kell, ki tudunk jutni innen, nem szabad engednem, hogy az érzéseim vegyék át felettem az irányítást.

- Húzás befelé! - üvöltött ránk az előbb említett pasas. Szó nélkül megindultam, valamit húztam magammal Jungkookot is.

Jungkook mellém érve rögtön felemelte fejét és körbevezette tekintetét a pálya belátható részét. Az akadályok majdnem összes részét csináltuk már, eleinte alig volt egy-kettő olyan, amire nem számítottunk, viszont azok sem tűntek kivitelezhetetlennek.
Messzebb láttam, hogy van egy elkerített rész, bár rendesen kivenni képtelen lettem volna magát a fadatot, úgyhogy inkább a mellettem állóhoz fordultam a kezdés előtt.

- Kihívlak egy versenyre. - pillantottam fel rá, mire ő kissé értetlenül, de felelt nekem.

- Egy versenyre, aminek két győztese lesz? - mosolyodott el halványan, ahogy a "két" szót elhagyta a szája.

- Egyetlen egy győztese lesz. Mi egyek vagyunk, minden más ellenünk van. Így is benne vagy? - mosolyodtam el én is, hiszen pontosan tudtam, hogy mit fog válaszolni.

- Mutassuk meg nekik! - kacsintott , majd utoljára megszorította a kezem, ezzel egyidőben pedig fel is szólalt az a bizonyos jelző hang, amely tudatta velünk, hogy bizony el kell indulnunk, innen már nincs visszaút. A megbeszéltek szerint én kezdtem  a feladatokat, mégis hallottam, ahogy a hatalmas, nehéz vasajtó becsukódik mögöttünk. Ha nagyon költői szeretnék lenni, mondhatnám azt is, hogy ez egy korszakot is lezárt. Pontosabban azt a korszakot, azt a nagyjából fél évet, amelyet én itt töltöttem, valamint azokat az éveket, amit Jungkook szenvedett végig ebben az intézményben. De ma, ma végre mindennek véget vetünk most és mindenkorra.

Az első akadályt könnyen vettem, ahogy a második, valamint a harmadikat is. Sokat gyakoroltuk az átkapaszkodós, falmászós fadatokat annó, így nagyobb erőfeszítések nélkül is simán végig tudtuk ezeket csinálni. Hallottam az emberek hangos fütyülését, a tapsviharaik tombolását, mégsem tudtam rá koncentrálni. Nem tudtam felfogni, hogy mit is csinálok és azt sem, hogy komolyan megcsinálom. Jungkook egyfolytában a nyomomban volt, minden egyes akadály befejezése után mondott valami bíztatót, ahogy én is neki. Elmondhatatlanul jól esett az a pár szó, amit a küzdelem közben hallhattam tőle.

A következő feladat kissé összetettebb volt, ugyanis ketté kellett válnunk, hiszen egy kétfelé ágazó alagúton vezetett át az utunk. Jungkookra pillantottam  majd jobbra biccentve jeleztem, hogy merre szeretnék menni, ő pedig nem is habozott, elindult a másik irányba. Az alagútban hideg volt  beérve teljesen libabőrös lettem. Dideregni kezdtem, hiába futottam a lehető leggyorsabban. A világítás sem vokt az igazi, örültem, valamint hálát adhattam az égnek, hogy az orromig elláttam a nagy sietségben. Ezt a cseppnyi fényt is pár parázsló fáklya okozta, bár meleget már nem tudtak biztosítani.

- Jimin! - kiáltott fek Jungkook, mivel elővv ért ki, mint én. Hangja kétségbeesett volt, gondolom azért, mert nem látott meg azonnal. Kapcsoltam a tempón, így hamarabb kiértem hozzá, ezzel látszólag megnyugtatva őt.

- Itt vagyok, Jungkookie, ne aggódj! - intettem mosolyogva. Fogalmam sincs, hogy hogyan vagyok képes ebben a szörnyű helyzetben mosolyogni. - Merre tovább? - fordultam körbe, hiszen eléggé kusza útvonal tárult elénk, illetve az elkerített rész is egyre csak közeledett.

- Arra! - mutatott egy hangyányit sem stabilan felaggatott létrára, majd megelőzve engem, gyorsan felmászott rajta. Én is követtem a példáját, és csak ekkor szembesültem azzal, hogy innentől kezdve nem igazán lesz közünk a földhöz. Az akadályok egyre magasabbra nyúltak fel, szinte már a nézőtérrel egy szintbe vitt minket.

Ez a feladat nem más volt, mint egyik sziklaszirtről egy másikra ugrás. Nem hangzik vészesen, amíg le nem nézel és meg nem látod az alattad tartózkodó állatokat. A Pálya ezen része telis-tele van különböző ragadozókkal, mint például az elején pár farkassal, most az itteni gepárdok, aztán ki tudna mi jöhet még. Közöltem, hogy innen ismét átvenném az első helyet, melybe Jungkook ellenkezés nélkül belement, így a szó szoros értelmében, nekirugaszkodhattam az akadálynak.
A lábaim megállíthatatlanul remegtek, de próbáltam nem odafigyelni erre. Hatalmas lendületre volt szükségem, ugyanis nem volt idő, sem lehetőség arra, hogy ott tököljek húsz méterrel a föld felett.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amikor végre magam mögött tudhattam az ugrándozást, viszont nem sokkal később a vér is megfagyott az ereimben. Először a víz csobogásának hangja ütötte meg a fülem, másodszor az előttem tátongó szakadék tűnt fel, az ez után következő rémálom utjára szúrt csak szemet. Ha azt mondtam, hogy eddig remegtem, akkor ez már egy külön kategóriába volt sorolható. Ahogy megpillantottam a legnagyobb félelmem, egyben a legnagyibb gyengeségem, hirtelen minden erőm és energiám egy emberként szállt ki belőlem.

Gyűrű a cápákkal teli víz felett.

Akaratom ellenére hátráltam pár lépést, Jungkook állított meg. Szemeim megteltek a forró könnycseppekkel, lélegzetvételeim egyre szaporábbak és szaporábbak lettek. Jungkook szembe fordított magával, és nem törődve a minket figyelő több ezer emberrel, minden szó nélkül megcsókolt. Ajkai még ilyenkor is édesek és puhák voltak, ő ledig még ilyenkor is a lehető leggyengédebben bánt velem. Tudta, hogy ezzel sikerül majd valami pozitív irányba terelni a gondolataimat, ezért is vagyok neki annyira hálás.

- Képes vagy rá, Picúr. - remegett meg a hangja.

Meghatódott.

Olyan szívesen válaszoltam volna, annyira szerettem volna elmondani neki, hogy ha bármi történne, mennyire hálás vagyok neki, mennyi mindent köszönhetek neki és mennyire, de mennyire szeretem, csak egyetlen egy mondat tudott kijönni a torkomon.

- Vigyázz magadra.

Megfordultam és közelebb léptem a olacc pereméhez. Ha azt állítanám, csend volt, hazudnék. Jungkook mindvégig adta a tanácsokat, próbált segítséget nyújtani. Nem volt olyan pillanat, amikor ne beszélt, ne mondott volna valamit. Felnéztem a gyűrűre, majd le a vízre és ezt újra megcsináltam. Hátrébb léptem, mély levegőt vettem és igaz habozva, de nekifutottam, végül pedig elrugaszkodtam a recsegő fadeszka peremétől. A világ megszűnt létezni körülöttem, csak az előttem lógó gyűrű létezett. Úgy tűnt, mintha hosszú évekig repülnék felé, minden erőmmel azon voltam, hogy bele tudjak kapaszkodni. Ahogy közeledtem, egyre jobban nyújtózkodtam, , viszont olyannyira messzinek látszott a gyűrű. Kétségbeesetten nyújtottam fel kezeim, majd kaptam el a kapaszkodóját, csakhogy ez nem volt elég. Nem megfelelő módszerrel, szerencsétlenül érzetem, ezáltal képtelen voltam elég lendületet szerezni az átlenüléshez. Tehetetlenül csimpaszkodtam, miközben féloldalasan Jungkook felé fordultam. Hiába nem akartam elhinni, tudtam, hogy mi fog történni. Tisztában voltam vele, hogy nem sokáig tudom majd tartani magam, ki fog csúszni a kezemből a gyűrű, én pedig a vízben fogom végezni. Jungkook sokkos állapotba került, kezeit szája elé emelte, én viszont csak hakványan elmosolyodva, úhra végigpörgettem a közösen itt töltött időt, az összes csodás emlékünkkel együtt. Hallottam, ahogy nekem kiabál, mégis csak annyit reagáltam;

- Szeretlek! - kiáltottam át neki a másik oldalra, mire ő hátrébb lépett pár lépést.

- Tarts ki, menni fog! - felelte, viszont ekkor az én erőm végleg elhagyott, ezzel elgyengítve a kezeimet.

A világ lelassult, mintha mindent lassított felvételben néztem volna, láttam, ahogy a gyűrű és a kezem elválik egymástól. Lehunytam a szemeim és átadtam magam a biztos halálnak, amely pár másodperc töredéke múlva vár majd rám. Az utolsó könnycseppem végigfolyt az arcomon, mintha az is búcsúzott volna velem együtt. Fájdalmat éreztem, de tudtam, hogy Jungkook nélkülem is boldogulni fog.

Hiszen ő a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam.

2020.09.19.

VISSZATÉRTEM!
Sajnálom, hogy ekkora szüneten voltam, mostmár tényleg lezárom a könyvet, nagyjából két-három rész maradt hátra. Köszönöm azoknak, akik vártak rám és elolvasták ezt a részt, szeretlek titeket!!