***

- Taehyung - állított meg Nayeon az ajtóban. - Hova mész?

- A hídhoz.

- De nincs nálad a hegedűd - vonta fel szemöldökét kérdőn. Bólintottam párat, de még nem mondtam neki semmit. Csak egy darabkát, az igazságból.

- Találkozóm lesz. Később hívlak!

Futottam. Soha nem rohantam még ennyire. A híd íve miatt nem láttam fel, így nem tudtam, ott van e már. Igazából tegnap nem mondtam neki, hogy találkozzunk ma is, így két esélyes volt. Ő azonban ott ült megint. Ugyan azzal a keserédes mosolyával. Igaza volt, az emberek tényleg átnéztek rajta. Mintha ott se lenne. Pedig ilyen kedves lánnyal ritkán találkozik az ember.

- Futottál? - nevetett fel, mikor odaértem hozzá.

- Mondhatjuk - ültem fel mellé. Már-már megszokott lett ez az egész, pedig csak három napja tart. - Kérdezni szerettem volna valamit. Reméltem, hogy itt vagy.

- Nos, állok rendelkezésedre.

- Miért akartál leugrani? - Reméltem, hogy nem veszi zokon, és hagy most itt. Ez egy elég kényes téma lehet neki, mint amilyen nekem volt az anyám és a húgom. Vállat vont, és ölébe emelte a kezét, mint aki zavarban van.

- Elvesztettem az álmom és a szenvedélyem. Vaknak születtem, de mindig is úgy éreztem, hogy látok. A hangok az illatok, és az érzések kialakítják körülöttem a világot. Ezért úgy gondoltam, előttem sincs lehetetlen, mert én is ugyan olyan vagyok, mint a többiek. Táncos voltam. - Az utolsó szót olyan mérhetetlen fájdalommal mondta ki, összeszorult tőle a szívem.

Végignéztem rajta, miközben szidtam magam. Most kihasználom azt, hogy nem lát? Minden porcikáját átvizslattam, és meggyőződtem róla, hogy valószínűleg balettozott. A kecses és finom végtagjai, a vékony dereka mind erről árulkodott. Ráadásul az egyik lábát még most is spiccben tartja.

- Imádtam a balettot, a hip-hopon át mindent. De.. - vett egy nagy levegőt, és reszketve fújta ki. - Pár éve ellátogattunk a nagymamámékhoz Franciaországba. Mikor hazafele jöttünk, karamboloztunk, a lábam pedig szilánkosra tört - felszisszentem a hallottaktól. Biztos nem lehetett könnyű neki. Ülni egy kocsiban, majd annyit érezni, hogy mindene fáj. Még csak azt sem tudta, mi történt, elvégre nem látott. - Azóta olyan, mintha ez - emelte fel azt a lábát, amit nem tartott spiccben. - Olyan, mintha nem is az enyém lenne. Valaki más rángat kénye-kedve szerint attól eltekintve, hogy oda megyek, ahova akarok. Kicsit bonyolult - dörzsölte meg a tarkóját zavarában. - Elvesztettem mindenem, a jövőm, az álmom..

- Ez nem igaz. Most is itt vagy, és harcolsz.

- De többé nem tehetem azt, amit szerettem. Az orvos azt mondta, nem táncolhatok tovább, a lábam nem bírná.

- Erős vagy, és határozott. Biztos vagyok benne, hogy találnál magadnak új álmot. Fiatal vagy még, és annyi a lehetőség. Ráadásul most mondtad el egy idegennek a legféltettebb titkod.

- Nem vagy idegen - vont vállat. - Én is tudom a titkodat. Bár nem tudom, hogy nézel ki de egészen biztos, hogy helyes vagy. A hangod mély, nagyon megnyugtató. Egy ilyen ember nem lehet rossz.

- Köszönöm - hajtottam fejet. Mindig elfelejtem, hogy az ilyen megnyilvánulásaimat, amiket Nayeon jóízűen nevet meg, ő nem láthatja. - De a nevedet még nem tudom.

- Park NoRa.

- Örvendek. Kim Taehyung vagyok.

***

Másnap, és az azt követő napon is kimentem. Nem volt szükségünk semmilyen eldugott helyre, elég volt az, hogy egymás mellett ülve a hídon beszélgetünk. Kicsit beavatott a munkájába, ami számomra megdöbbenés volt. Azt tudtam, hogy vannak olyan intézetek, ahol a vakoknak segítenek írni és olvasni tanulni, de azt nem sejtettem, hogy vannak olyan emberek, akik ezeket szívesen megtanulnák. NoRa egy olyan helyen dolgozik, ahol vak létére látó embereknek tanítja az ő írásmódjukat. Nagyon tetszett ez az egész, ezért megkértem, hogy egyszer hadd menjek be én is egy ilyenre. Sokszor láttam már azokat a pontokat, amiket ők betűknek hívnak, de sosem értettem, hogy lehet megtanulni. Hisz semmilyen összefüggést nem láttam a mi betűinkkel.

A ma azonban más volt. Nem befelé ült, hanem kifelé, mintha a folyóban gyönyörködne. Lassan közelítettem meg, nehogy megijesszem, és leessen. Mikor odaértem, a derekára fogtam, és kicsit hátrébb húztam a peremről. NoRa felsóhajtott.

- Ne aggódj.

- Hogy mondhatsz ilyet? Itt ülsz úgy, mint aki le akar ugrani. Tudom, azt mondtam nem halhatsz meg, de azért voltak esetek, mikor rosszul csapódtak be és-

- Taehyung - állított le. Rögtön befogtam, hogy rá figyeljek. - Azt mondtad, ugrottál már le hídról - bólintottam, aztán rájöttem, hogy nem látja.

- Igen.

- Leugranál velem is?

- Mi? Kizárt! Miért akarsz ilyet csinálni? - nem engedtem el, csak még szorosabban fogtam. Féltem, hogy kiesik a kezemből, és nem tudom megmenteni.

- Újra szeretném kezdeni. Ha nem jössz velem, ugrok egyedül. Már eldöntöttem.

- Nem tudnád kevésbé veszélyesen újra kezdeni? Mondjuk felégetni a régi tankönyveidet, vagy kaviccsal megdobálni egy lelakott ház ablakait?

- Édes vagy - nevettet fel. Hátra fordult, igyekezett felém nézni, oda, ahonnan a hangom jött. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy rám nézett. - Gyere velem kérlek. Csak egy ugrás. Tudnom kell, milyen - ujjait az enyém közé kulcsolta, és kicsit meg is húzta. Vonakodtam. Az egy dolog volt, hogy a haverokkal, és Nayeonnal leugrottam, de bennük biztos voltam, hogy kiúsznak a partra. Bár féltettem őket, tudtam, hogy nem lesz baj. De NoRa más. Ő annyi helyen sebezhető..

- Ígérd meg, hogy nem engedsz el! - ültem fel mellé. Több gondolat is megfordult a fejemben, de mindegyiket elvetettem. Még ha ma le is beszélem róla, nincs biztosíték arra, hogy holnap nem fog leugrani egyedül. Nem akarok belegondolni abba, mi lenne, ha nélkülem tenné meg. Ha valami gubanc történne, és nem tudna a felszínre jönni. Egész életemben azzal kellene együtt élnem, hogy miattam halt meg, mert én mondtam neki, hogy ebbe nem lehet.

- Ígérem. Mehetünk? - szorította meg a kezem.

- Miért bízol meg bennem ennyire?

- Mert érezlek. Tudom, hogy megtehetem.

Ez a lány feltétel nélkül rám bízta ezzel az életét. A szívem majd felrobban, annyira félek. Régebben az adrenalin rögtön a fejembe szállt, forrt a vérem, hogy végre ugorhatok, most viszont inkább felkapnám őt, és elrohannék innen.

Én ugrottam először, és húztam magam után. Azt akartam, hogy ne egyszerre érjünk a vízbe, hanem először én. Még a levegőben megszorítottam a kezét, és magamhoz húztam. Fejét szorosan a mellkasomhoz szorítottam, és mielőtt becsapódhattunk volna, mondtam neki, hogy vegyen egy mély levegőt. Utolsó erőmmel befogtam az orrát, hogy ne ijedjen meg. Jelzésnek szántam, hogy most érjük el a vizet.

Az áramlat azonnal belénk kapott, de én már ismertem a helyet, így tudtam, mi fog következni. Nyugton maradtam, amíg előrébb nem vitt minket, majd mikor megéreztem, hogy egyre feljebb visz, úszni kezdtem a lánnyal a karjaim között. Siettem, mert nem tudtam, meddig bírja visszatartani a levegőjét.

NoRa hangosan zihált, mikor feje kikerült a vízből. Remegő testtel simult hozzám, úgy kapaszkodott belém mint ahogy a koalák szoktak a fákra. Kiúsztam a partra, de nem akartam megvárni, amíg elmúlik a remegése, ezért még a vízben a karomba vettem, hogy ki tudjam vinni. Leültettem egy padra, ahova tűzött a nap, hogy előbb megszáradjon.

- Ez... Ijesztő volt - jegyezte meg. Kicsavarta hajából a vizet, majd a ruháit is elkezdte, én pedig félre pillantottam, mikor kivillant lapos hasának fehér bőre. - De nagyon jó érzés. Már értem, miért szerettétek.

- Többet ne csináljuk, oké? Féltettelek.

- Nem lett semmi bajom - válaszolta, és lehajolt. Megtapogatta a lábát, azt, amelyik szilánkosra törött régen. Arca grimaszba fordult, nekem pedig az egekig szökött a pulzusom.

- Bassza meg! - kiáltottam fel. Leguggoltam elé, és megérintettem a vádliját, amitől összerezzent, és aprót sikoltott. Miért nem jutott eszembe a lába? A becsapódás... Most biztos nagyon fájhat neki. Egy idióta vagyok!

- Semmi baj, elmúlik! Olyan mintha csak félre léptem volna. Pár perc kell neki.

- Ha jobban figyeltem volna, eszembe jutott volna.

- Taehyung, nyugi - kezét felemelve bizonytalanul kapálózott a levegőben, amíg el nem érte a vállam. Vizesek voltunk mind a ketten, én mégis melegnek, sőt inkább forrónak éreztem az érintését. Én őt néztem, ő pedig érzett engem, mert még mindig a lábát fogtam. Vizesen is édes és gyönyörű volt. Ahogy a pólója rászorult a hasára, a mellkasára, átlátszott a fehér melltartója. Imádni való, nem is tudja, milyen jól néz ki. - Most mérges vagy?

- Miből gondolod?

- Még mindig remegsz. És nem szólsz hozzám. Tényleg nem lesz semmi baj! Én akartam.

- Tudom. De nekem a helyén kellett volna lennie az eszemnek. Mégsem volt.

Hangom az idegességemben fürdött, amit minden bizonnyal megérzett. Arca elkomorodott, szemeit lesütve pislogott, miközben ujjaival játszadozott zavarában. Tátogni kezdett, mintha mondani akarna valamit, ezért letérdeltem, ezzel közelebb kerülve hozzá. Álla alá helyezve két ujjam felemeltem a fejét, ekkora vettem csak észre, hogy az arca már nem vizes, hanem sír. A könnyei áztatják puha bőrét.

- Mi a baj? Nem haragszom rád - megingatta a fejét, halkan szipogott.

- Még sosem éreztem ilyet. Szeretnék rád nézni - felelte zokogva. - Szeretnélek látni.

- Most engem nézel. Én pedig téged. És tetszik, amit látok - mosolyodtam el. El kellett mondanom neki, úgy éreztem biztatásra van szüksége.

- Nem tudhatom, sose láttam magam - sóhajtva még egyszer megszemléltem a lány minden porcikáját.

- Gyönyörű szürkésbarna szemed van. Mintha úsznának benne a felhők. Eddig nem is tudtam, hogy ilyen létezik. A hajad színe pedig hasonlít az enyémhez. Mélybarna. Illik a karcsú arcvonaladhoz. - Nem volt értelme hasonlatokkal dobálóznom. Soha életében nem látott semmit, így nem tudja, milyenek a színek, vagy a formák. Csupán annyi elképzelése van róla, amit ki tud tapogatni.

- Megérinthetlek? - emelte fel tenyerét felém. Felnevetve belehajoltam a kezébe, ő pedig közrefogta az arcomat. Aprócska ujjaival lassan, és óvatosan térképezte fel az arcomat. A homlokom, az orrom, a szám, mindenhol. Lecsúszott a nyakamhoz, és a vállaimhoz is, de aztán észbe kapva visszasimított az arcomra, és elmosolyodott.

- Te különleges vagy, NoRa. Sokkal többet látsz a világból, mint a többiek.

- Hogy érted? - biccentette oldalra a fejét.

- Amit mondtál rólam. Ahogy a világot képzeled a gondolataidban.. Gyönyörű. Akárcsak te. Vak létedre sokkal színesebb a te világod, mint az, amiben mi élünk.

- Ezt csak te látod így. A többiek nem értenek meg.

- Nem baj. Nekem elég, hogy én tudom ezt rólad. - Egy pillanatra mintha elgondolkodott volna. Keze még mindig az arcomon pihent, éreztem, ahogy a tenyere egyre jobban felforrósodik. Pedig nem lehet melege a vizes ruháiban.

- Csukd be a szemed - kérte halkan, amit azonnal teljesítettem. Ő viszont nem csinált semmit.

- Be van - mondtam, hátha erre vár. Megtehettem volna, hogy nyitva hagyom, hisz neki mindegy, úgyse látja. Mégse tettem, mert ő ugyan olyan ember, mint én. Semmi különbség nincs közöttünk.

Keze megmozdult, előrébb húzta a fejem. Nagy volt a kísértés, hogy kinyissam a szemem, de türelmesen vártam, mit akar. Lassan, óvatos mozdulatokkal húzott közelebb magához, míg ajka el nem érte a homlokom. Egy gyors puszit hagyott rajta, én pedig úgy éreztem, mikor elhúzódott, mintha még mindig ott lenne a szája. Melegség járta át a testem, túlságosan kavarogtak a gondolataim ahhoz, hogy megragadjam az egyetlen értelmeset közülük. Én is adtam neki egy meglepetést.

Ugyan úgy a tenyerem közé vettem az arcát, ahogy az előbb ő az enyémet. Csakhogy én nem egy ártatlan puszit adtam neki. Ajkammal az övét vettem célba, lágy csókot lehelve a szájára. Nem húzódott el, kezével megtámaszkodott maga mellett a padon, és hagyta, hogy még egy kis ideig elidőzzek az ajkán. Ez az érzés ismeretlen volt, új dolog, amibe nyakig belemártottam magam. És élveztem. Rettenetesen boldog voltam, hogy hagyta nekem. Fogalmam sincs, hogy érte el nálam pár nap alatt azt, hogy idáig elmerészkedjek, de ezek után pláne nem akarom elhagyni. Ott szeretnék lenni vele, mikor sétál, mikor úgy gondolja, egyedül van a világban. Mikor reggel felkel én szeretnék lenni az első, aki végigsimít az arcán. Látni a mosolyát, a kócos haját. Őt akarom.

***

Pár hónappal később

- Nayeon, szeretném bemutatni a barátnőmet, Park NoRa-t. - Egész nap erre vártam. Nayeonnak még a ceremónia előtt akartam elmondani, de mivel tiszta ideg volt, így inkább most támadtam le vele. Nem szóltam neki semmiről, mindig letudtam annyival a dolgot, hogy találkozóm van. Semmit nem szerettem volna előre beharangozni, mert semmi sem volt biztos.

NoRa szülei nagyon meglepődtek rajtam. Először nem is akarták elhinni, azt gondolták szánalomból vagyok a lányukkal. Pedig ez nekem eszembe se jutott. Beleszerettem abba a világba, amiben NoRa élt a vaksága mögött, majd NoRa-ba is. Kellett ez a lány, mert ő képes volt megérteni úgy, ahogy eddig csak Nayeonnak sikerült. Mellette felszabadultnak éreztem magam, újra élhettem. Azon a napon, mikor beugrottam vele a folyóba, én is új lappal kezdhettem. Mindent magam mögött hagytam, hogy vele egy új útra léphessek. Ez volt az én gyógyulásom. A szabadságomat általa nyertem el azzal, hogy kitartottam mellette, és nem hagytam, hogy én is olyan legyek, mint a többiek. Akik csak átnéztek rajta, pedig ő sokkal több annál, minthogy levegőnek nézzék. Számomra azok az emberek a vakok. Nem látják a rejtett kincset, csak a felszíni hazugságokat.

- Biztos elfoglalt. Majd később beszélünk vele - fogta meg a kezem, mikor Nayeon elment.

- Igen, igazad van. Miért vigyorogsz így? - nevettem fel. NoRa arcán széles mosoly terült el, aminek örültem, de nem tudtam mire vélni.

- Azt mondta, csinos vagyok. Mégis mit adtál rám reggel?

- Már mondtam. Egy egyszerű fehér ruhát. Nem akartam semmi csicsásat rád aggatni, mert nem illik hozzád. Mindent, ami rajtad van, te teszed különlegessé.

Felém fordult, és felemelte a kezét. Megfogtam apró ujjait, és az arcomhoz emeltem, így hajoltam le hozzá egy csókra. Minden nap meg fogom neki köszönni, hogy azon a napon megkocogtatta a cipőmet. Hogy hallgatott engem, hogy hozzám szólt...

Hogy meglátott.

VÉGE

Igen, megint egy nyálas végű happy end OS. 🙄🤷😂 Tudom, hogy nem volt benne sok tartalom, de mikor írtam a ,,My simple life"-ot annyira megszerettem Tae karakterét, hogy nem akartam csak úgy ott hagyni. Az pedig, hogy megemlítettem a barátnőjét (nekem) nem volt elég, ezért megírtam. Ha másnak nem is, egy kis pihentető kitérőnek jó lett ez a két rész. 😂👉👈