ANGELINA GRAHAM                         

- Sziasztok! Lou, pont téged kerestelek...vagyis kerestünk. – mondta Harry mosolyogva.

- Ő a partnered? – kérdezte Louis elfúló hangon, és hitetlenkedve nézett az érkezőkre.

- Igen, de...

- Fogd be! Csak fogd be a szádat, oké? – ordította Lou, én pedig csak pislogtam.

- Mi a baj? – kérdezte Harry ijedten.

- Te pont vele jöttél ide? Pont életem szerelmét kellett elhoznod? Vele kell kavarnod, Harry? – sírta Louis – Azt hittem, hogy barátok vagyunk.

- Félreérted! – védekezett Harry, de nem volt már ideje, ugyanis Lou kirohant a szobából.

- Majd én beszélek vele. – mondta Harry partnere, és utána futott.

- Ugye tudod, hogy Louis még mindig szereti őt? Neked pont őt kellett idehoznod? Pont Eleanor Calder-rel kell idejönnöd? – kértem számon Harry-t, magam sem tudom, hogy miért.

- Pont azért hoztam ide, hogy újra találkozzanak. El is szereti még őt, csak nem merte keresni.

- Ohhh... Én meg már azt hittem, hogy... - nem tudtam kifejezni magam.

- Hogy valaki más kell? – nevetett Harry – Dehogy! Tudod, hogy te vagy a mindenem.

- Öhm... Tudod mit, igazából semmi közöm hozzá, hogy kivel találkozgatsz. – rántottam meg a vállamat, mintha tényleg nem érdekelne a dolog.

- Annyira szép vagy. – nézett rajtam végig többször is.

- Köszönöm. – feleltem, és éreztem, hogy elvörösödök.

- Bárcsak én várhatnék rád az oltár előtt. – mondta lehajtott fejjel, és közelebb lépkedett.

- Volt rá lehetőséged, Harry.

- Tudom. Sokszor elképzelem azt, hogy mit csinálnánk most, ha akkor nem vagyok gyáva, és nem futok el. Boldogok lennénk.

- Valószínűleg, igen. – bólintottam közömbösen.

- Angie... - tört ki hirtelen, és megfogta a kezeimet, én pedig ijedten néztem fel rá. Közel állt hozzám, és a szemeimbe nézett, így láttam, hogy könnyes a szeme. – Ne menj hozzá, kérlek! Válassz engem, és én boldoggá teszlek. Soha nem foglak megbántani, soha nem hagylak el. Te és Darcy vagytok a mindenem, és ez örökre így is marad. Adj még egy esélyt! Könyörgök! – sírta, és letérdelt elém.

- Harry! – fogtam meg a kezét, és letérdeltem mellé, legalábbis csak próbáltam, mert a szoknyám nem nagyon engedte – Tudod, hogy ez nem így megy.

- Tudom, hogy nem hiszel nekem. – tekerte meg a fejét.

- De, de hiszek. – mosolyogtam rá.

- Akkor miért vagyunk még itt? Gyere velem, lépjünk le, és legyünk boldogok.

- Nem. Én nem leszek az, aki lelép a saját esküvőjéről, és összetöri a párja szívét.

- De nem leszel boldog. – mondta kétségbeesetten.

- De az leszek, mert ha Chad boldog lesz, akkor én is az leszek. Darcy-nek pedig a legjobbat akarom.

- De neki az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lehetnének.

- Az nem olyan biztos. Nem vetted észre, hogy az van most is, mint régen? Folyton öljük egymást, akár hányszor találkozunk, valamin összeveszünk. Nem ismerős a dolog?

- Lehet, hogy ez volt régen is, de miután Darcy megszületett megváltozott a dolog. Megváltoztam én is, és te is. Ha pedig kell, akkor most is megváltozok. Bármit változtatok magamon, csak mondd meg, hogy mi legyen az. Minden megteszek értetek.

- Harry... - kezdtem a mondanivalómat, de ekkor kinyílt az ajtó.

- Hugi! Idő van... - lépett be Abbie az ajtón, de amint meglátta Harry-t, megtorpant – Hoppá! Nem akartam zavarni.

- Semmi baj. – kelt fel Harry a padlóról, és letörölte a könnyeit. Látszólag nem zavarta, hogy a nővérem is így látja, egyáltalán nem szégyellte magát. – Nekem úgyis mennem kell. – mondta, de még felém fordult – Szeretlek! Az életemnél is jobban szeretlek titeket.

- Istenem! – sóhajtottam fel, mikor Harry kiment az ajtón.

- Mi történt?

- Könyörgött, hogy ne menjek hozzá Chad-hez. – néztem rá szomorúan.

- Mit mondtál neki?

- Na, szerinted mégis mit mondtam? Azt, hogy nem megyek hozzá, és lépjünk le.

- Tényleg? – nézett rám döbbenten.

- Te jó ég, dehogy! – kiáltottam fel – Megmondtam neki, hogy nem fogom elhagyni Chad-et, és kész.

- Szegény pasi. – tekerte meg a fejét Abbie – Totál kikészült, és még jobban ki is fog, főleg, ha végignézi, ahogy hozzámész Chad-hez.

- Senki nem mondta neki, hogy muszáj itt lennie. – rántottam meg a vállamat, de belül ugyan úgy szenvedtem, mint Harry. Talán még jobban is. 

     HARRY STYLES                         

- Harry! – hallottam meg az ismerős hangot a folyosón, mikor kiléptem a szobából – Harry, várj!

- Lou? – fordultam meg, de nem néztem fel. Elég sokan voltak, nem akartam, hogy lássák az arcomat.

- Sajnálom, tesó. – mondta a barátom, mikor utolért – Annyira hülye voltam, nem is tudom, miért gondoltam azt, hogy Eleanor és te...Baj van? – nézte meg jobban az arcomat – Sírtál?

- Tök mindegy. – rántottam meg a vállamat.

- Tényleg ne haragudj rám.

- Nem haragszom, Lou. Van most nagyobb bajom is. – mondtam halkan. Tényleg nem haragudtam rá, ugyanis szerintem én is így reagáltam volna egy ilyen helyzetben.

- Beszéltetek? – kérdezte bátortalanul.

- Igen. Megpróbáltam még utoljára megkérni, hogy válasszon engem. Térden állva könyörögtem neki, de hiába. – mondtam, és éreztem, hogy mindjárt újra sírni fogok.

- Annyira sajnálom. – mondta Louis szomorúan.

- Na, és ti? Beszéltél Eleanor-ral? – kérdeztem egy apró, színlelt mosollyal.

- Igen. – mondta vidáman.

- És? Mire jutottatok?

- Megpróbáljuk újra. Legalábbis újra fogunk találkozni, és ezt neked köszönhetjük, Harry. Tényleg a legjobb barát vagy. – mondta, és megölelt.

- Örülök, hogy legalább ti boldogok vagytok.

- Gyere, lassan menjünk be. – húzott magával, mikor megindult a tömeg a padok felé – El foglalt helyet.

- Oké. – egyeztem bele, habár ez volt az utolsó hely, ahol most lenni akartam.

A percek csak úgy repültek, mikor már a helyemen ültem. Az egyik oldalamon Louis ült, aki végi Eleanor-ral volt elfoglalva, a másikor pedig Liam, aki egyfolytában a telefonját nyomkodta.

Valószínűleg a legújabb nőjének irogatott. Azt csodálom, hogy ide egyedül jött, és nem hozta el az egyik macáját. Őt ismerve azonban biztos voltam benne, hogy majd itt is csajozni akar.

Mikor megkezdődött a nászinduló, egyből csend lett, még Liam is lerakta a telefonját, és mindenki a padsorok közé figyelt. Először Darcy vonult be, komoly arcot vágott, és rózsaszirmokat szórt végig a padlón. Mikor az oltár elé ért, megállt Abbie mellett, és vizslatni kezdte a sorokat. Aztán észrevett engem, és vadul integetni kezdett. Mosolygott, de láttam rajta, hogy nem olyan vidám, mint amilyen lenni szokott. Pár másodperc múlva aztán megérkezett ő. Ahogy elkezdett lépkedni a sorok között, olyan volt, mint egy igazi hercegnő. Ámulva néztem, ugyanis én idióta, legutóbb elszalasztottam ezt a látványt. Annyira gyönyörű volt, hogy akár örökre elnéztem volna azt, ahogy az oltár felé sétál. Persze csak akkor, ha én várom ott.

Mikor megállt, Chad felé fordult, és rámosolygott. Aztán oldalra pillantott, és egyből engem szúrt ki. Kissé zavartan, de egyből visszanézett Chad-re. Naná, hogy úgy kellett ülnöm, hogy az ő arcát lássam.

- Gyermekeim! Azért gyűltünk ma össze, hogy tanúi legyünk annak, amint e férfi és e nő Isten színe előtt a házasság szent kötelékébe lép. – kezdett bele a pap a monológjába, de én nem figyeltem rá, csak Angie arcát bámultam. Aztán elérkezett a pillanat, mikor a szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. – Angelina Graham, elfogadod-e férjedül ezt a férfit, ígéred-e, hogy mostantól kezdve mindig szeretni és tisztelni fogod, hűséges és szerető felesége leszel, gondoskodsz róla Isten rendelése szerint a házasság szent kötelékében?

- Igen! – hangzott a válasz, én pedig megsemmisültem. Akkor kellett volna közbeszólnom, mikor a pap megkérdezte, hogy ki ellenzi a házasságot. Nem szabadott volna hagynom, hogy eljusson eddig a szertartás.

- Ki kell mennem. – szólaltam meg hirtelen, és felugrottam. Louis és Eleanor kiengedtek a padból, én pedig szinte rohanva mentem ki a hátsó kijáraton. Levegőre volt szükségem, mert úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni.