HARRY STYLES                         

Másnap reggel korán felkeltem, és lementem a házamhoz legközelebbi boltba, mert semmi ehető nem volt otthon.

A hűtőben csupán egy doboz megsavanyodott tejet, és egy fonnyadt paradicsomot találtam. Alig aludtam valamit az éjjel, de mégsem voltam fáradt. Angie járt egész végig a fejemben, és a gondolat, hogy ma újra láthatom, boldogsággal töltött el.

- Én a helyedben nem mertem volna visszajönni a városba, nemhogy kimerészkedni az utcára. Az emberek még utálnak ám. Gondoltam szólok, hogy tudj róla. – hallottam meg a hangot, miközben a polcok mellett nézegettem.

- Abbie! – mosolyogtam rá a mögöttem álló emberre, aki undorodva nézett rám – Én is örülök, hogy látlak. Mit csinálsz itt?

- Ne vajon mit csinálok? – nézett rám felhúzott szemöldökkel – Mit lehet csinálni egy boltban, okostojás?

- Miért vagy ilyen velem? – váltottam hangnemet. Egy kicsit kezdett idegesíteni, hogy mindig úgy viselkedik velem, mintha leprás lennék.

- Még kérdezed?

- Sajnálom, érted? Hidd el, hogy rettentően megbántam, amit tettem. Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor kételkedtem abban, hogy Angie az igazi.

- Hát most már tök mindegy, nem? Chad-del nagyon boldog, és jó lenne, ha nem állnál közéjük.

- Nem állok közéjük, de azt azért remélem, te sem hiszed el, hogy szereti őt, és boldog vele.

- Az biztos, hogy Chad boldogabbá teszi, mint te valaha is tetted, és ő nem fogja elhagyni. Darcy-t is a sajátjaként szereti.

- De, mint ahogy az egész világ tudja, Darcy az én kislányom, és örökre az is marad.

- Sajnos az. – bólint gúnyosan – Pedig neki is jobb lenne, ha nem olyan apja lenne, aki bármelyik pillanatban leléphet.

- Nem fogok lelépni, és soha nem is akartam.

- Mégis megtetted.

- Mert Angie látni sem akart.

- Na nehogy már a húgom legyen a rossz, mert ha jól emlékszem, akkor te akartad elhagyni.

- De visszamentem, el akartam venni, és ez azóta sem változott.

- Visszajöttél, igen. De előtte elmenekültél. Tudod, azóta sem tudom felfogni, hogy miben kezdtél kételkedni. Hiszen már évek óta együtt éltetek, és volt egy gyereketek. Mi ütött beléd?

- Nem tudom, érted? Csak megijedtem, hogy mi lesz ezek után. A banda feloszlott, szólókarriert akartam kezdeni, és megijesztett a házasság gondolata. Jól megvoltunk barát-barátnő viszonyban is, és hirtelen megijedtem, hogy...

- Hogy nem tudsz majd más nőt is megdugni, mert a papírok Angie-hez kötnek majd? – vágott a szavamba.

- Nem. Dehogy is. Eszembe sincs máshoz hozzáérni.

- Aha. – nevetett gúnyosan – Ki hiszi el?

- Angie óta hozzá sem értem máshoz. – hajtottam le szomorúan a fejemet. Csakis az igazat mondtam, ha elhiszi, ha nem.

- Te jó ég! – hallottam a hangot magam előtt, de nem néztem rá.

- Tudom, hogy hihetetlen, de tényleg így van.

- Neeeeeem. Nem. Basszus. – Abbie hangja ijedt volt, ezért rákaptam a tekintetemet. Az arca fájdalmat tükrözött, és elejtette a kezében tartott kosarat is, aminek tartalma beterítette a földet. De volt még ott más is.

- Az ott a... - kezdtem, és a cipője alatti tócsára mutattam.

- A magzatvíz. – bólogatott, és előregörnyedve a kezem után kapott, amibe erősen belemélyesztette a körmeit – Még nem szabadna, még van három hetem. – ijedt volt, és elkezdett sírni.

- Gyere! Bemegyünk a kórházba. – mondtam, és segíteni próbáltam neki, de ellökött magától.

- Nem kell a segítséged. – kiáltott rám.

- Abbie! Tedd most félre a büszkeségedet, és ülj be a kocsimba. Gondolj a babára, rendben? – mondtam neki nagy komolysággal, mire ő csak bólintott egyet. A karját a nyakamba tette, még éppen időben, mert már alig állt a lábain. Pár ember segített nekünk kijutni a boltból, és a kocsiba tenni Abbie-t. Ahogy elnéztem, elég nagy fájdalmai lehettek. A telefonomat kezdtem keresni, miközben sorra kerültem ki az előttem lévő autókat.

- Niall nem veszi fel. – mondtam idegesen, és letettem a telefont.

- A stúdióba ment. – nyökögte mellettem Abbie, egy-két ordítás között.

- Fasza.

- Hívd Angie-t! – ordított rám, mire én tárcsázni kezdtem.

- Szia! Mondd! – szólt bele unottan. Hova tűnt a tegnapi kedves nő? Na, de most mindegy is, nem ez a lényeg jelen pillanatban.

- Szia! Van egy kis gond. Itt ülök Abbie-vel egy kocsiban, és éppen a kórház felé tartunk, ugyanis megindult nála a szülés.

- Tessék? – a hangja egyből ijedtnek tűnt, és szinte láttam az arcát magam előtt – Hogy került ő a te kocsidba?

- A boltban találkoztunk.

- Oké, ez most nem is lényeg. Azonnal indulok. Niall tud róla?

- Hívtam, de nem veszi fel. Próbáld meg elérni, rendben?

- Rendben. Sietek a kórházba.

- Oké. Ott találkozunk.

- Harry... - szólt még utoljára – Vigyázz rá, rendben?

- Ne aggódj! – mosolyodtam el, és leraktam a telefont – Angie elindult.

- Oké. – bólintott, majd újra felordított. Nem emlékszem, hogy Angie-nek is ennyire fájt volna.

- Jól vagy?

- Szerinted? Szerinted hogy vagyok? Megölöm Niall-t, amiért ezt tette velem. Többet nem ér hozzám, az egyszer biztos. – hadarta kiabálva, nekem pedig akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Igen, ez tipikus Abbie. – Ne röhögj! Áááááá! – ordított fel.

- Oké! Nyugalom, vegyél mély levegőt, és szaggatottan fújd ki! – javasoltam neki, és megmutattam, hogy hogyan csinálja.

- Mi van? Már le is doktoráltál? – szólt be szokás szerint. Hihetetlen, hogy még vajúdás közben sem felejt el utálni engem.

- Tudod, már van egy gyerekem, és ott voltam végig az anyja mellett, mikor terhes volt.

- Ja, de csak akkor. – szólt vissza, de én inkább annyiba hagytam, nem akartam még ilyenkor is veszekedni vele.

Pár perc múlva befordultam a kórház udvarába. Kipattantam a kocsiból, és átfutottam a másik oldalra.

- Gyere, segítek! – mondtam, és a kezemet nyújtottam felé, de ő nem mozdult. Egy hang se jött ki a torkán, csak bámult maga elé lehajtott fejjel. – Mi a baj? – kérdeztem ijedten. Ő nem válaszolt, csak felemelte a két kezét az öléből, és felém mutatta. Véresek voltak, és az ölében egyre jobban nőtt a vérfolt.

- Harry... - szólalt meg ijedten – Valami baj van...baj van a babával. – nézett rám, és a szemei csillogni kezdtek a könnyeitől.

- Gyere! – lehajoltam, és kiemeltem a kocsiból, majd a karjaimban tartva rohantam be a kórház ajtaján. Nem szólt egy szót se, csak zokogott, és a vállamra hajtotta a fejét. Az ápolók, amint észrevettek minket, rögtön a segítségünkre siettek. Hordágyra fektették, és pillanatokon belül el is tűntek vele az egyik ajtó mögött.