HARRY STYLES                                                                                    

- Messze van ez a kórház?

- Niall, ez nem kórház, hanem otthon. – javítottam ki szőke barátomat, miközben a kocsimban ültünk, és a szokásos zsúfolt kocsisorokra koncentráltam.

- Minek is megyünk oda? – harapott bele a hamburgerébe, amit pár perce vett egy kisebb étteremben, és amiért kénytelen voltam megállni a forgalom kellős közepén.

- Ez egy gyerekotthon. – tekertem meg a fejemet – Van ott egy kislány, aki gyógyíthatatlan beteg.

- Ó! – fejezte be a rágást – Hozzá megyünk?

- Igen. Anyám egyik ismerősének a lánya, és nagyon szeret minket. Szerintem megtehetünk ennyit, nem? – néztem rá kérdőn, és láttam rajta, hogy elgondolkozott.

- De. Persze. A többiek miért nem jöttek?

- Az orvosai szerint nem lenne jó, ha mind az öten egyszerre támadnánk le, azt majd legközelebb.

- És miért pont engem hoztál?

- Mert te vagy a kedvence, nagyokos. – forgattam meg a szemeimet. Azt hittem, hogy én vagyok a szórakozott, de sokszor meg tud lepni Niall együgyűsége is.

- Végre, valakinek én vagyok a kedvence. – húzta ki magát büszkén, amin csak nevetni tudtam – Most mi van?

- Semmi, Nialler, semmi. – mosolyogtam tovább, és befordultam egy csendes kis utcába. Már a kanyar után látszódott a hatalmas épület – Az lesz az. – mutattam előre.

- Azta...mint valami kastély. – ámuldozott, mikor megálltunk a hatalmas, fehér, kovácsoltvas kapu előtt, és kiszálltunk a kocsiból. Beléptünk az udvarba, ahol a nap meleg sugarai alatt rengeteg gyerek játszott. Annyira boldognak tűntek, pedig mindegyik azért van itt, mert súlyos beteg. Megláttunk egy felénk sétáló, mosolygó ápolónőt.

- Jó napot! – köszöntünk neki, és kezet ráztunk.

- Segíthetek? – kérdezte tovább mosolyogva.

- Igen. Holly Becker-t keressük. – bólintottam, és felvettem a napszemüvegemet, mert nem nagyon akartam, hogy felismerjenek. Annak a kislánynak nem hiányzik, hogy róla cikkezzenek holnap a lapok.

- Öhm...Lássuk csak. Holly-nak a hátsó udvarban kell lennie, arra. – mutatott az épület melletti kis kavicsos út irányába - Egy fiatal, barna hajú lánnyal lesz minden bizonnyal.

- Remek! Köszönjük! – mondtam, majd miután elment, Niall felé fordultam – Te várj meg itt, oké? Legyél neki meglepetés.

- Oké.

- És ne kószálj el. – fordultam vissza, és rámutattam az ujjammal.

- Jól van, na! – mondta szinte sértődötten.

Elindultam hát a kavicsos úton, a már említett hátsó udvar felé. Komolyan, ha nem tudnám, hogy mi ez a hely, egészen kellemes lenne. Hatalmas fák, zöld fű, mindenfelé virágok, padok, és azta...egy jó nő. A szemem megakadt az egyetlen emberen, akit a hátsó udvaron találtam. A barna hajú, vékony lány egy padon ült, gitárral a kezében, és énekelt.

Közelebb mentem hozzá, de nem vett észre. Akkor hallottam csak meg, hogy a mi egyik dalunkat énekli, mikor mellé léptem. Napszemüveg volt rajta, de így is láttam, hogy mennyire szép arca van. Mikor már majdnem közvetlen mellette álltam, hirtelen abbahagyta az éneklést, és akkor esett le, hogy teljesen elkápráztatott a hangja, és az egész lénye. A fehér ruhában úgy nézett ki, mintha most pottyant volna le az égből.