ANGELINA GRAHAM                                                                                    

Annyira óvatosan csókolt, a szívem mégis ki akart ugrani a torkomon, és remegni kezdtem. Éreztem, hogy belemosolyog a csókba, ezért rögtön meg is szakítottam.

- Mi az? – kérdezte zavartan.

- Min mosolyogtál?

- Semmin. – mondta nevetve.

- Már három éve nem csókolóztam, szóval lehet, hogy kicsit kijöttem a gyakorlatból, de azért nem kéne kinevetni. Ennyire nem lehetett rossz. – mondtam lehajtott fejjel.

- Tökéletes volt. – mondta, és újra megfogta az arcomat.

- Akkor meg mi van?

- Tényleg semmi.

- Harry!

- Jó. Jól van, na. – mondta, és úgy éreztem, hogy zavarban van – Csak...úgy éreztem, mintha most csókolóznék először, és úgy remegtem, mint valami tini.

- Inkább én remegtem. – vallottam be mosolyogva.

- Azt nem igazán éreztem a saját remegésemtől. – nevetett zavartan, és én is elnevettem magam – Annyira szép vagy. – terelte el a szót, és az én arcomról egyből lefagyott a mosoly – Mi a baj?

- Mi lesz most?

- Miért? Mi lenne?

- Hát...öhm...mindegy. Hagyjuk is. – nevettem zavartan.

- Imádom, hogy ilyen félénk vagy. – mondta, majd közelebb húzott magához – Szerinted mi lesz?

- Nem tudom.

- Az lesz, amit te szeretnél. És én szeretném, ha azt szeretnéd, hogy legyen ennek folytatása.

- Harry, én nem hiszem, hogy ez menni fog.

- Miért?

- Mert vak vagyok, és nem akarom, hogy rám kelljen mindig vigyázgatnod. Neked ott a banda, a koncertek, turnék, rajongók...

- És te. – fejezte be – Fontos vagy nekem, hidd már el.

- Jól van. – bólintottam, és éreztem, hogy újra megcsókol.

- Holly most nagyon örülhet odafent. – suttogta az arcomba, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.

- Igen. – mosolyogtam el magam – Annyira szeretnélek látni.

- Fogsz is, hidd el.

- Az sajnos lehetetlen. – csóválom meg lemondóan a fejemet.

- Ne add fel a reményt. – mondta, és egy csókot lehet a homlokomra.

    HARRY STYLES                                                                                    

  Lenyomtam egy puszit a homlokára, hogy megnyugtassam. 

A doki szerint reagál a szeme, tehát biztos vagyok benne, hogy van még remény, és mindent meg is fogok tenni érte, hogy teljesen boldog legyen. Átöleltem, és ő a vállamra hajtotta a fejét. Elmondhatatlan boldogságot éreztem, ahogy a karjaimba zártam, és tudtam, hogy meg kell védenem őt mindentől, és soha nem engedhetem el.

Erőteljes kopogás zavart meg minket, és benézett az ajtón egy barna, felállított hajú srác.

- Angie? – szólalt meg, és a mellettem ülő lányra nézett.

- Ki ez? – fordultam felé én is, és az arcán döbbenetet láttam.

- Josh? – kérdezte, mire a fiú elindult felénk, és szinte félrelökve engem, magához ölelte Angie-t.

- Annyira megijedtem, mikor megtudtam, hogy kórházban vagy. Muszáj volt látnom téged. – hadarta a fiú.

- Mi a... - nem tudtam szóhoz jutni.

- Te ki vagy? – nézett rám a seggfej, aki éppen a barátnőmet ölelgette – Várj csak, te Harry Styles vagy. – nagy szemeket meresztett rám, amiket én ki tudtam volna nyomni.

- Ja. – válaszoltam – De az még most sem derült ki, hogy te ki vagy.

- Josh Grant. – nyújtotta felém a kezét, de nekem eszem ágában sem volt megfogni – Angie barátja.

- Tényleg? – ez volt az, amit nem akartam hallani, és ez volt, amitől eldurrant az agyam – Szerintem nem vagy a barátja, ugyanis a barátja itt áll előtted.

- Na ne mondd! – jött hozzám közelebb, talán azt hitte, hogy megijedek tőle.

- Fiúk! – szólalt meg Angie, és felkelt az ágyból, és ahogy a lábára állt, felszisszent.

- Mi a baj? – ugrottam egyszerre oda hozzá.

- Csak a seb a lábamon. Eléggé fáj. – mondta, miközben a vállamra támaszkodott.

- Minek ugrálsz? Feküdj le, és maradj az ágyban. – mondtam, és betakartam.

- Csak fejezzétek ezt be, oké? – kérdezte mind a kettőnktől.

- Rendben, sajnálom. – mondtam neki, és megsimogattam az arcát.

- Öhm...Magunkra hagynál Josh-al? – mondta lehajtott fejjel.

- Biztos? – suttogtam – Nem ez az a seggfej, aki elhagyott azért, mert...

- De. – vágott közbe – De ő az. Nem lesz semmi gond, rendben? – mosolyogott rám, de nem volt valami meggyőző.

- Délután érted jövök, oké? És hazaviszlek.

- Rendben. – válaszolt, majd újra megcsókoltam, ami elég hosszúra nyúlt, csak, hogy ez a seggfej tudja, hogy ki is Angie pasija.

- Örültem a találkozásnak! – kiáltott utánam, én pedig azt hittem, hogy visszafordulok, és beleverem a fejét a falba. Ehelyett csak kimentem a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Mi a francot keres itt ez a baromarcú? Pont most kell ennek is megjelennie, mikor végre minden jól ment. Rohadtul nyomasztott valami, és aggódtam, hogy ebből még nagyon nagy gond lesz.  

    ANGELINA GRAHAM                                                                                    

- Mit keresel itt? – kérdeztem idegesen, remegő hanggal, abban a pillanatban, amint Harry kilépett az ajtón.

- Ezzel a kis sztárgyerekkel kavarsz?

- Parancsolsz?

- Tudod egyáltalán, hogy hogyan néz ki?

- Nem. – lassan kijöttem a sodromból – Tudod, nem igazán érdekel, hogy ki hogyan néz ki, ugyanis ha nem vetted volna észre, akkor vak vagyok. Ó! De hát ezt te tudod a legjobban, hiszen azért hagytál el három éve. Apropó, három év! Mi a francot keresel itt?

- Hiányzol. – éreztem, hogy leül az ágyamra, és a kezem után nyúlt.

- Hát persze. Három év után hirtelen eszedbe jutottam. Hozzám ne merj érni! – rántottam el a kezemet.

- Ne csináld már! Tudom, hogy hiányzok neked!

- Úgy nézek ki, mint aki megveszik a hiányodtól? – kérdeztem gúnyosan.

- Hát, ha ilyen semmitelenekkel tudsz csak vigasztalódni, akkor biztosan.

- Szeretnél te olyan ember lenni, mint ő.

- Én sokkal jobb vagyok, mint ő. – mondta, és magához húzott, majd csak azt éreztem, hogy a számra nyomja a száját. Fél pillanat alatt azonban el is löktem magamtól, majd a kezem csattant az arcán. Örültem, hogy még vakon is eltaláltam.

- Takarodj el innen. – mondtam idegesen, és az ajtó irányába mutattam. Felnevetett, majd kiment a szobából. El sem hiszem, hogy ezt megcsinálta. Hánynom kell tőle.