A tragédiák és igazságtalanságok általában ugyanabba a metszetbe tartoznak az élet halmazában.

Jude gyerekként, kék-lila karjait térdei köré kulcsolva, gyakran próbált rájönni, mit tett, amiért Isten ennyire gyűlöli őt. A puszta feltételezés, hogy a világ talán csak ok nélkül igazságtalan, még számára is túl kegyetlen gondolat volt. Ha nincs ok, nincs mit helyrehozni, akkor nincs miért tovább élnie. Ő rontotta el, csak így van értelme. Utólag "vicces" analizálni önmagát; mennyire elbaszott automatikusan elfogadható válaszreakció az önvád; sokféleképpen tudod a saját hibáddá tenni a dolgokat, elhitetni magaddal, hogy a büntetést, a fájdalmat magadnak köszönheted. (Én nem akartam megtenni, Jude, te provokáltál. Te kérted). Meg vagy győződve arról, hogy csak jobban kell csinálnod; jobbnak kell lenned. Ez majd megállítja a fájdalmat; megállítja a leckéket; megállítja az apád, hogy ne kelljen megbüntetnie téged, hiszen nem akar, de te rákényszeríted. Hogyan is akarhatna? Szeret téged. Téged az engedetlen, rossz fiát. Annyira kibaszottul szeret... És ha csak megtanulnál figyelni, megtanulnál engedelmes lenni, megtanulnád nem elbaszni a dolgokat... nos, minden egyszerűbb lenne. De te csalódás vagy, egy hiba a teremtésben, valaki, akinek meg sem kellett volna születnie, és rosszul csinálsz mindent, ez pedig mindig, mindig, mindig a te hibád.

Egy igazság: nem az ő hibája volt.

A bordáin függeszkedő démonok még mindig nem akarnak hinni neki, félnek ők is mindentől, amire nincs magyarázat, emlékére akarják tépni, ismerős fájdalomra. De Jude már tudja, hogy az igazságtalanság gyökere mindenki középpontjában megveti magát. A legjobb erőfeszítéseid ellenére is sérülni fogsz, amikor eljön az ideje, hogy sérülj, az idő szinte sosem arányos a mentális felkészültségeddel, a fájdalom mértéke pedig a bűneid súlyával, egyszerűen csak megtörténik.

Először össze kell törni, hogy felépülhess.

- Nos, úgy volt, hogy jövő héten találkozunk - kezdi dr. Stanton azon a lassú, módszeres hangján -, de azok után, ami néhány napja történt, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha gyorsan felzárkóznánk. Hogy érzed magad, Jude? - A szótagok végigkoppannak a padlón, gurulnak, gurulnak, aztán Jude lábába ütköznek.

Visszagurítja őket. Ami sem jó, sem rossz napnak nem indult, gyorsan átcsap egy kifejezetten szörnyű napba.

- Mint, aki néhány napja meg akarta ölni magát. - Vizes palackjának címkecsíkja ismét elszakad, összeszűkíti rá a szemét, mielőtt egy új, vékony csíkot kezd tépni. - Elragadóan.

Az, hogy még mindig lélegzik, nem több, mint a sors fintora, a körülmények vicces fordulata. Annyira nem bánja, bár bosszantó, amikor az ember terveit keresztbe húzzák. Az építkezés fáradalmas munka, nem túl biztos benne, hogy képes újra összeszedni a darabokat.

Stanton hümmög. Egy táblagép és egy hozzá való toll van nála, türelmesen figyeli őt szürke keretes szemüvege mögül, nem néz rá másképp, mint máskor, nincs hibáztatás, bűntudatkeltés, csalódás, undor... Ez megnyugtató. Ezért kedveli: semmivel sem lehet kizökkenteni.

- Bizonyára nehéz most neked, egyszerre lehetsz túlterhelt, üres és zavarodott, de örülök, hogy itt vagy. - Örülök, hogy élsz.

- Nem akarok itt lenni.

Stanton megértően bólint, leírja. A toll kopog a képernyőn, minden egyes vonás gyors és pontos.

- Olyan jól haladtál. - Szimpla megállapítás.

- Aztán visszaestem. Te mondtad, hogy a gyógyulás sosem lineáris, vannak fentek és lentek, jó és rossz időszakok. Hát, nekem kurva rossz hetem volt.

- Történt mostanában valami, amiről tudod, hogy kiválthatta?

Összegyűri a lefejtett címkét, ujjai között tapogatja, hallgatja a zörgését.

- Rémálmok. Egy héten keresztül minden egyes nap. - Korábban is küzdött velük, de sosem voltak ennyire gyakoriak, azon a kezelhető szinten maradtak, amikor még szét tudta őket választani a valóságtól. Ezúttal nem ment, élénkebbek, részletesebbek lettek, mintha akkor és ott történt volna meg vele, nem évekkel ezelőtt. Az a bizonyos keddi nap a pokol különleges bugyrának ígérkezett, mert már fél órája ébren volt, és a rémálom utáni pánik még mindig nem akart elmúlni. Egész testében reszketett, majd megfeszült, hallgatta a sikoltozó elméje vészcsengését, a kérlelést, hogy tűnjön el innen, de nem bírta magát mozgásra bírni; egy láthatatlan súly a matracba nyomta, leszorította végtagjait, ő pedig csak feküdt alatta, belül kivérezve, eltorzult emlékképekkel. A régi gyerekszoba plafonját bámulva.

Emlékszik, milyen abszurd módon felemelő érzés volt a borotva élét az egyik régebbi hegbe mélyeszteni, a penge sarkával megemelni a hegszövetet, míg végre az alatta lévő puha húsba vágott. Horizontálisan, majd az ereken át függőlegesen. Emlékszik az ömlő vér melegére, az élénk színére a csempéken, a zsibbadásra... Emlékszik a kitisztult tudata kétségbeesett félelmére (ez csak egy álom volt. Egy rossz álom. Egy rémálom. Nem valóság. Nem valóság. Nem valóság. NemvalóságNemvalóságNemvalóságNemvalóság), az utolsó gondolataira, amik arról szóltak, mennyi időt vesztegetett el, mennyi lehetőséget, hogy meghal, ennyi, nincs tovább. És ne, ne, ne, ne.

Ránéz bekötözött karjára, és olyan heves öngyűlölet önti el, hogy alig képes lélegezni. Arra, hogy mentálisan milyen elbaszott lett, hogy mások mit tettek a testével, hogy mennyire összetörték, neki nagyrészt nem volt befolyása, semmit nem tudott tenni ellenük, de a durva szélű, kiemelkedő hegek az ő művei, azokért csak magát hibáztathatja.

Egy hazugság: sosem csinálná újra.

- Miről szóltak pontosan ezek a rémálmok? Van sejtésed róla, mi miatt váltak gyakoribbá?

Keresztbe tenné a karját, ha lenne rá energiája, de így szimplán elfordítja a fejét az oldalról jövő fénytől. Szőke haja a csukott szemére borul. Csak szorítsd össze a szemhéjad, csak próbálj meg felejteni. Próbálj meg nem tudomást venni mindenről, ami nincs rendben, mindenről, ami úgy érezted, hogy soha többé nem lesz rendben.

A szétnyomorgatott üveget az előtte lévő asztalon heverő csészére cseréli.

- Nézd - mondja, kortyol egyet a kávéjából, és azonnal megbánja, mert pocsék az íze -, nem hiszem, hogy készen állok... beszélni róluk. Legyen annyi elég, hogy olyan felkavaróak, valóságosak voltak, hogy a halál jobb megoldásnak tűnt, mint folyamatosan újraélni őket. - Olyan elutasítóan vonja meg a vállát, ahogy csak tudja. Nem szeret emlékezni. Az emlékezés érzéseket vált ki belőle. Nem szeret érezni dolgokat. - De már találtam más megoldást, nyugi, doki, az ereim biztonságban maradnak. - A nevetése laposra sikeredik. Inkább hirtelen véget ér, minthogy elhalványulna.

- Mi lenne az? - Doki keresztbe veti egyik lábát a másikon, papucscipője orrán a természetes fények megvilágítják az apró részleteket. A bőr fotel nyikorgó hangja elnyomja a sarokban álló régi óra kattogását. Tik-Tak.

- Fanfiction.

Stanton ujjai között egy másodperc töredékéig zavartan megáll a toll, miközben mentálisan kikeresi és összekapcsolja a pontokat a korábban említettekkel, aztán újra forgatni kezdi. Furcsán büszkének tűnik.

- Á, szóval újra írni kezdtél! Ez nagyszerű dolog, Jude. Van tehetséged hozzá, még mindig élénken emlékszem arra a mesére a depresszióról, amit az egyik foglalkozásunk után írtál nekem. Izgalmas az eszköztárad. - Jude majdnem felhorkan, mert ez igazán túlzás, nem kért egófényezést csak azért, mert egyszer írt egy hülyeséget mindarról, ami a fejében zajlik. (A depressziója egy kibaszott, Harold nevű polip volt, aki a végén megölt mindenkit. Reményteli vég). - Miről szólnak a jelenlegi történeteid?

- Néha nyolcezer szavas cselekmény nélküli pornók, mert nem tudom kontrollálni magam, kibaszottul pozitív érzésekkel tölt el a konszenzuális szex gondolata, és megnyugtat, hogy fantáziálhatok róla anélkül, hogy részt vennék benne, vagy bárki hozzám érne. Néha meg undorítóan nyálas ömlengések, amikben interpretálom a saját bizonytalanságaimat, kétségeimet, minden elnyomott vágyam a törődés, szeretet és figyelem iránt - sorolja monoton hangon, izgő-mozgó lábával a fotel lábát rugdosva. Testbeszéde bizonyára elárulja. - Ügyes voltam, doki? Gyakorlom az önelemzést.

Stanton meg sem rezdül. Alkalomadtán szeret kísérletezgetni a saját biztonságos határain belül, mivel tudná végre megbotránkoztatni. Eddig még egyszer sem járt sikerrel.

- Ez nagyszerű! Tetszik, hogy hagyod, hogy a kreativitásod legyen az érzelmeid kivezető útja. - Nagyon elégedettnek tűnik, és szerencsére nem kéri, hogy pakolja ki bővebben ezeket a problémáit is.

- Ja - von vállat. Az írás jó módja a haszontalan órák eltöltésének, egy mentőöv, valami, ami visszatartja attól, hogy megtegye az utolsó lépést a sötétségbe. És idővel még egy kis, de elkötelezett rajongótáborra is szert tett, annak ellenére, hogy körülbelül olyan gyakran váltogatja a fandomjait, mint ahogyan a hangulatait.

Felemelő dolog csak úgy kicsúszni a saját testéből valaki máséba, felfedezni, milyen lehet a szex egy fiktív térben, ahol nem kell olyan dolgokkal foglalkoznia, mint a testnedvek, meztelenkedés valaki más előtt, feszítő fájdalom, kiszolgáltatottság... De bármennyire is fél a szextől, szeretné megtapasztalni, milyen lehet, ha nem fáj, szeretné, ha megérintenék; érezni akarja valaki kezét magán. Gyengéd érintéseket, biztonságot akar, miközben ennek a gondolata is elborzasztja. Retteg sebezhetőnek lenni mások előtt, ezért is hagyta abba a randizást. A felerősödött emlékbetörések hányingert keltenek benne a testiség iránt.

Ennyit a profi szopós karrierjéről.

Ne! Ne gondolj erre!

A szoba sarkára tereli a figyelmét. Tiszta, tökéletesen egyenes. Valami, amire koncentrálni tud, valami, ami ismerős, valami, ami kitisztítja a fejét.

- És ez pontosan hogyan segít a rémálmok távol tartásában? Úgy érzed a boncolgatott témák felszínre hozása segít megbirkózni a tudatalattiddal? - Stanton felnéz a táblagépen való írásból, és rámosolyog. Sötét bajszából egy szál az ajkára lóg, tökéletesen fehér fogsora fölött lengve. Jude sosem hitte, hogy lehetséges egyszerre kinézni hajléktalannak és olyasvalakinek, akinek a bőre alatt is pénz van. Arthur Stanton folyamatosan lenyűgözi.

Megrázza a fejét.

- Csökkenti az alvással töltött órákat. Ha nem alszom, nincs lehetőségük előjönni.

- Mikor szoktál fáradt lenni? Mikor alszol el? - dörzsöli meg az állát. Szakálla túlnőtt, ezüstszálakkal göndörödő, és szúrósnak tűnik. Valószínűleg vörösre dörzsölné a bőrét.

Epe tolul a nyelőcsövébe.

Jude-nak néha kényszergondolatai vannak róla, undorító, beteg képzelgések, amikről nem tudja, honnan jönnek, vagy miért, amikor pedig végül elmennek olyan undorral vegyes szégyent hagynak maguk után, hogy fizikailag betegnek érzi magát tőlük.

- Már kilenckor kezdek elálmosodni, de általában hajnali kettőig felváltva írok és olvasok, aztán három körül alszom el, azt hiszem. Hétkor kelek, akkor is, ha nem kell, beállt rá a belső ébresztőm.

- Jó lenne, ha meg tudnál szilárdítani egy egészségesebb alvási ütemtervet. Ma este próbálj meg arra koncentrálni, hogy nyugodt és kényelmes tudatállapotba kerülj lefekvés előtt. Készíts citromfű teát, nézz meg egy részt a kedvenc sorozatodból, olvass, írj, meditálj, bármi, ami jólesik, a lényeg, hogy kikapcsolj, elhatárold magad mindentől, ami fellángoltathatja a traumák gyújtózsinórját. Később más módszerekkel is foglalkozhatunk, de a legjobb, ha egyszerűvel kezdünk.

Bólint, bár valószínűleg nem fog hallgatni rá. Tudja, hogy nem éppen a legegészségesebb megküzdési mechanizmus addig kitolni az alvást, amíg szinte összesik, de egészen ártalmatlan az előzőekhez képest, úgyhogy Jude-ot nem érdekli. A metódus működik, nem bántja magát súlyosan fizikailag és kevésbé érzi magát belülről halottnak, bár már rég kiégett belőle minden, amitől élő volt.

Stanton feláll, a Jude előtti asztalon álló vizes kancsóból tölt magának. Kortyol, egy csepp a bajszán függeszkedik. Leül vele szemben, bizalmasan, de nem tolakodóan, és kinyújtóztatja hosszú, szövet nadrágba bújtatott lábait, az anyag halvány, vékony csíkjain végigcsúszdáznak Jude ellenérzései.

- Esetleg később kipróbálhatjuk az altatót is. Csak átmenetileg, amíg a szervezetben helyre nem áll a normális működés - mondja, kávés leheletének avas szaga egy pillanatra kizökkenti Jude figyelmét. Meggyújtja az agyának azt a kérlelhetetlen részét, amely a gyerekszobára vonatkozó emlékeket tárolja. Elnyomja az undorító gondolatokat, megcsípi a combját, és felcsattan.

- Kurvára nem! Így is szedek elég szart, mert azt hiszed, ha elég pirulát nyomsz belém, akkor jobban leszek. De én nem vagyok beteg, ugye? Ez nem valami nyavalyás vírus, ami elmúlik, ha beszedem a gyógyszert, meg eleget pihenek. Ezzel együtt kell élnem, akár akarom, akár nem.

Inkább fáradt állandóan, minthogy egy ilyen álom közepén ragadjon, és ne tudjon felébredni. Mert a rémálmok újra és újra visszatérnek, hogy egészben elnyeljék, és ugyanazt a borzalmat idézzék meg a lelkében, amit azok az emberek a testében, frissen tartva a bántalmazás emlékét: durva kezek ecsetelése szabad bőrön, érintés, fojtogató várakozás. Mozdulatlanság.

(Alultápláltság, trauma, szövetkárosodás, szifiliszes fertőzés másodlagos stádiuma.)

Jude megrántja túlméretezett, sárga pulóvere ujját, a kézfejére húzza, elrejti benne magát.

- Érthető ha frusztrált vagy, Jude, ez egy másik dolog, amit meg fogunk tanulni: hogyan lépj vissza, mielőtt a dolgok túl hevessé válnak. A gyógyszeres kezelés választása nem kötelező, ám bölcs döntés. Természetesen nem foglak a szedésére kényszeríteni. Az a fontos, hogy a neked megfelelő módszert találjuk meg. Lehet ez az előbb említett nyugodt tudatállapotba kerülés, vagy még éber állapotban elképzelni, hogyan változtatnád meg a rémálom befejezését.

Zsigerei összerándulnak a nyugtalanságtól. Visszafordítja a tekintetét a sarokra, hagyja, hogy a szeme végigkövethesse a vonalat, ahol a fal találkozik a mennyezettel, és úgy követi oda-vissza, mintha valamiféle térkép lenne. Egyszerű. Kiszámítható.

- A valóságot nem tudom megváltoztatni. Megrázhatom az álombéli ént, rábeszélhetem, hogy menjen, szóljon valakinek arról, mi történik otthon, de amikor felkelek, én még én leszek, és semmi sem változik. Ezek nem csak rossz álmok, ezek emlékek, belém égtek, nem tudom őket szebbé formálni - mondja lehető legnyugodtabb, legüresebb hangján, mert el akarja magát érzelmileg távolítani a beszélgetésből. Jude sosem fog fájdalom nélkül élni. Vágyott a felejtésre; minden nap próbálkozott, de bármennyire igyekezett, a múlt nyomot hagyott emlékeztetőül, fizikait és lelkit, bizonyítékul, hogy amit olyan nagyon tagadni akart, megtörtént. A hegek mindig ott maradnak. Medusa tekergő kígyói alól emelkednek ki a saját maga által ejtett vágások; az általa ejtett több száz borotvavágás, amelyek egészen a tricepszéig keresztezik egymást, olyan számban, hogy néha már azt sem tudja, hol kezdődik és hol végződik. - Akkor kellett volna cselekednem. Elszökhettem volna, beszélhettem volna a tanáraimnak, a barátaim szüleinek, bárkinek... Nem tettem, mert egy kibaszott szerencsétlenség voltam, úgyhogy most számolok a következményekkel.

- Nem érdemled meg a haragot, amit magad ellen fordítasz. Gyerek voltál - emlékezteti Stanton szelíden. - Bíztál abban, hogy a szüleid megvédenek. Az ő feladatuk volt biztonságos környezetet teremteni neked, óvni téged, te pedig hinni akartál nekik, hogy minden rendben lesz.

Mély lélegzetvétel. Be és ki, be és ki, be és ki, be és ki. Nem csak a szívét érzi a torkában, hanem mintha minden szerve megindult volna felfelé, és a száján próbálnának kinyomulni. Mindig ez van, ha szóba kerülnek a szüleinek nevezett emberiség ellen elkövetett bűntettek. Jude négy éve látta őket utoljára, de néha még mindig olyan, mintha vele lennének a szobában.

- Ostoba voltam. - Az önutálat egyfajta fényes szál, ami beleszövődött a DNS-ébe, sosem kellett megtanulnia, vele együtt született.

- Gyerek - ismétli újra a férfi. Arthur mindig türelmes, de nem érti, nem érti, min ment keresztül.

Nem akarja ezt. Úgy érzi, mintha az agya ködbe burkolózna. Az összes szorongás kiárad, amit eddig lenyomott, figyelmen kívül hagyott, figyelmen kívül hagyott, mintha egy nap egyszerűen eltűnnének.

Nem. Nem akarja.

- Nem akarlak arra kényszeríteni, hogy olyan dolgokról beszélj, amelyek még jobban retraumatizálhatnak, de soha nem beszéltél nekem részletesebben a gyerekkorodról. Elmegyek odáig, hogy azt tippeljem, soha senkivel nem beszéltél róla. Ennek és annak elfojtása, ahogyan a történtek fájdalmat okoztak neked, lehet, hogy az, ami miatt most olyan sebezhetőnek érzed magad. Nem kell itt és most kipakolnunk ezeket a csomagokat, viszont a közeljövőben szeretném, ha ez megvalósulna. Tudod, a terápia nem csak arról szól, hogy beismerd, a dolgok rosszul állnak, hanem arról is, hogy valaki melletted áll, elmagyarázza neked, miért kaptál pánikrohamot valami évekkel ezelőtt történt dolog miatt, és segít megbirkózni vele. Én itt vagyok, Jude, ha készen állsz - mondja a tollát az irányába billegtetve. Van ez a furcsa módszere arra, hogy olyan egyszerű módon beszéljen olyan dolgokról, amelyek Jude számára kényelmetlenek, hogy kevésbé fenyegető szembesülni velük. - Szükségem van az őszinteségedre: mit akarsz, mire van szükséged, mit érzel, ki vagy, kivé szeretnél válni. Tehát: mire van szükséged jelenleg, Jude? Mit tehetnénk érted? Van valami, amiben a mentális betegségeid esetleg megakadályoznak, és amit szeretnél megtapasztalni?

Fáradt. Tompa sajgás kezdődik a halántékában. Az órára pillant. Még húsz perc van hátra.

A karamella színű falak köré záródnak, a motivációs idézetek a fejére zuhannak. Nehéz lélegezni.

- Nem tudom... - válaszolja. El akar tűnni innen. Őszintén szólva nem akar szembesülni azzal, mi minden történik most benne. Az igazságnak, hogy ki ő, nincs értelme, az, hogy kivé akar válni, lényegtelen. Okokat találni a miértekre csak gyenge kísérletek a szerencsétlenség igazolására.

- Ez rendben van, nem kell most azonnal válaszolnod. A nagy dolgok túlterhelőek lehetnek, ezért kezdetben nézzük a kis képet és a rövid távú célokat. A következő találkozásig ez lesz a házifeladatod.

Bólint. Legszívesebben kimászna a bőréből.

- Hogy érzed most magad?

- Szarul. Fáj a karom, fáj a fejem. Felejteni akarok. - Szorosan lehunyja a szemét, amíg a sötétségben fények nem villanak fel. - Nem értem, miért nem tudok egyszerűen túljutni ezen az egészen. Évekkel ezelőtt történt.

- Amikor traumát élsz át, az agyad teszi, amit tennie kell annak érdekében, hogy minél előbb túljuss rajta, és eltávolodj az traumatikus eseménytől. Nem dolgozza fel azonnal történteket, mert ha megpróbálná, az megakadályozná, hogy biztonságba kerülj. Aztán néha évekkel később, amikor már elérted ezt az állapotot, rájön, hogy „hé, az a traumatikus esemény rossz volt." És akkor előmászik minden addig elnyomott érzelem. A te agyad is ezt csinálja ebben a percben is. Rájött, hogy a múltban történtek rosszak voltak, így hát most próbálja feldolgozni őket, aminek az eredménye egy csúnya, fájdalmas és viszkető seb a tudatodban, de ez egy gyógyuló seb.

- De valójában sosem múlik el, ugye? Olyan, mint az amputáltaknál, amikor még érzik a hiányzó végtagjaikat. Még mindig érzem az összes fájdalmat. Néha napokig az ágyban fekszem, emlékezem, próbálok nem összeomlani... Azt hittem, ha felnövök minden megváltozik, de még mindig gyenge vagyok - motyogja, és megpróbál némi feszültséget levenni a válláról, de meggörnyed. Be akar nyúlni a fejébe, kivenni ezeket az emlékeket, el akarja égetni őket.

- A magunk mögött hagyott idő félelmetes, de az előttünk álló tele van lehetőségekkel. A gyógyulás nem kiszámítható vagy lépésről lépésre történő folyamat; néha nagyot ugrunk, néha hátrálunk, a traumák komplex dolgok. Nem tudom neked megígérni, hogy egy nap úgy érzed majd, minden rendben van benned, de hiszek benne, hogy kellő akarattal és magadba fektetett munkával, idővel könnyebb lesz együtt élni a múltaddal. A terápia segíthet visszaszerezni önmagad, segíthet kitalálni, mi a tiéd, segíthet kitalálni, hogyan veheted vissza, amit elvettek tőled. Már próbálkozol. Ezt te is tudod. Én is tudom. Szerintem a hozzád közel állók is tudják. Megérdemled a boldogságot. Nincs garantálva, egyikünknek sincs garantálva, de megérdemled.

- Meg akartam ölni magam.

- És most mégis itt vagy, mi ez ha nem próbálkozás?

- Nem rajtam múlt. Szimplán csak el szerettem volna vérezni a fürdőszobában. - Átlagos kedd esti program.

- Nem zárkóztál be a fürdőszobába, és az egyik szobatársad azt mondta, segítségért kiabáltál. Lehet, abban a pillanatban, egy borzalmas hét után úgy gondoltad, véget akarsz vetni mindennek, de amint közel kerültél hozzá, realizáltad, hogy minden nehézség ellenére élni akarsz, kivárni mit hoz még az élet.

Erre nem emlékszik. Az utolsó bevillanó kép a vörös csempe, az utolsó hang a fülében saját süvítő zihálása. Kiabálás nincs. Ez így még megalázóbb. Még megölni sem képes magát csendben...

- Végül is, ennél rosszabb már nem jöhet. - De, jöhet, gondolja, ám nem mondja ki. Fáradt, zsibbadt a szája. Úgy érzi, mintha belülről kifelé hámoznák. Stantonnal beszélgetni ilyen. Lágy és szerény, aztán kipukkasztja minden egyes rohadt bizonytalanságát, kisúrolja a fertőzést, sót szór rá, hogy a csípő fájdalom után a lehető legjobban bezáródjanak, mielőtt később elkerülhetetlenül újra felnyílnak.

Sosincs teljes gyógyulás. Még mindig túlságosan fél attól, ami mélyen eltemetve van benne, mindazoktól az emlékektől, gondolatoktól és érzelmektől, amelyeket úgy döntött, lelakatol. Ezeket nem mondja Stantonnak. Sosem beszél ezekről a dolgokról. Egyszerűen nincsenek szavak arra, amin keresztülment, amit látott és tett, amit tettek vele, ezért inkább csöndben marad. De egyszer menni fog - ezt most nem tudja kipakolni. Az önelemzésnek ezt az újdonsült csemegéjét egyszerűen csak az elméje hátsó részébe tolja a paranoia, a poszttraumás stressz szindróma, a depresszió és a szorongás összeaszalódott dobozai közé.

- Játsszuk a szokásos játékunk, benne vagy? - Jude-nak egy pillanatba telik, mire feldolgozza a kérdést. Mintha megtört volna az agya, és gondolkodási szünetet tartott. - Két igazság, egy hazugság. Én kezdek: Még sosem láttam a Titanic-ot, az unokaöcsém egyszer kannabiszt termesztett a teraszomon, A kedvenc sorozatom a Grace klinika.

- Az első a hazugság. Azt a szart mindenki látta.

- Én nem. Valahogy sosem vonzott, nem kifejezetten rajongok a tragikus filmekért.

- Mondod ezt úgy, hogy nap mint nap elbaszott emberek, elbaszott tragédiáival foglalkozol. Unsz minket, doki, keressek másik terapeutát? - gúnyolódik, nem tudja megállni, hiszen a szíve mélyén egy seggfej.

- Jude, Jude, hát visszatértél. Hiányoztál. - Stanton is seggfej. Ezért választotta őt.

- Ha nem a süllyedő hajó, akkor a másodikra teszem a voksom. Nincs is unokaöcséd.

- Pedig bizony van, a te korosztályod. Tizenhét volt, amikor úgy döntött ültet nekünk egy szép kis növényt, amit aztán elszívhat a haverjaival. Helyette az anyósom teát főzött belőle a barátnőinek. Jó kis délután volt.

Jude felhorkan a csapat beszívott öregasszony mentális képére.

- A narkósok az idegeimre mennek... - Holden helyet követel magának az elméjében. - És hé, most megdöbbentem, ne mondd, hogy doktor létedre nem vagy belebuzulva az egyik legnépszerűbb kórházi sorozatba!

- De nem ám! Inkább a régi klasszikus, humoros Dokik felé hajlok. Perry Cox zseniális karakter.

- Még sosem láttam.

- Na, meg is van a ma esti programod! - csapja össze a tenyerét, mielőtt várakozóan felé lendít egyik karját. Jegygyűrűjének vékony karikáját átfonja a zsalugáteres ablakon beáramló fénycsík. - Te jössz.

- Hm. - Kivesz egy zsebkendőt a széke melletti dobozból, és fehér foszlányokra tépi az ölében. Megfontolja, mit valljon be. Semmi súlyosat, semmi váratlant. - Szeretek a szobám magányában nőnek öltözni, sosem értettem, miért rajonganak annyian a Marvel filmekért, szeretem magam traumatizálni elbaszott, szomorú tartalmakkal.

Stanton öblös középkorú apuka vagyok nevetést ereszt ki.

- Nem adtad fel a leckét - ingatja fejét. - Az első a hamis. Nem szereted a szuperhősöket, és jól emlékszem, amikor az első találkozásunkkor egy anime karakterről meséltél, akivel a hasonló gyermekkori tapasztalatotok miatt jól tudsz azonosulni. Idézem - kezdi, és kattint párat az táblagépen. - „Bassza meg, mi volt ez a befejezés, doki? Ke-gyet-len. Napok óta nem alszom, folyamatosan ez a szar jár a fejemben, már minden fellelhető fanfictiont elolvastam, és nem elég. Meg akarok halni!

- Azt ígérted, megnézed. Hogy haladsz, átvertél, doki?

- Nyugi, meg is fogom, a karácsonyi szünetre tervezem beiktatni. Utána, ha szeretnéd, beszélgethetünk róla. Úgy érzem, Ash karaktere nagyban segíteni fog megérteni téged.

- Alig várom. Előre is boldog depresszív ünnepeket.

- Egyébként hogy megy a podcast? Bevallom, kizárólag az első epizódot hallgattam meg, a többi téma félek, nem egészen nekem való.

- Most miért, nem vagy kíváncsi a legjobb szopási technikákra?

Jude egész testében megmerevedik, amint elhagyják a szavak a saját száját. Egy betolakodó emlékkép szögesdrótként tekeredik köré, és vérzik, vérzik.

Oh. Oh.

Ezt nem volt jó ötlet felhozni.

- Attól tartok, nem válna hasznomra. Viszont elküldtem az unokaöcsémnek. – Ha Stanton észre is vette a reakcióját, nem tesz megjegyzést.

- Miért, ő is buzi?

- Ez nem szép szó, Jude - korholja, mint egy egészséges apa az egészséges gyerekét.

- Akkor homokos.

Stanton elnézően legyint, barna szeme körül szarkalábak mélyülnek.

- Nos, én nem tudhatom - válaszol óvatosan. - Elsősorban a mentális egészségedet taglaló epizódok miatt mutattam meg neki. Ahogy a problémáidról beszélsz, segíthet másoknak is a sajátjuk mélyére ásni. Nagyon fontos, amit csinálsz, igazán büszke lehetsz magadra. Mesélj kicsit, számodra mennyire effektív, segít valamiben?

Vállat von. A farmerján lévő szakadásba dugja az ujjait, tenyere közepébe illeszti a térdét, majd megszorítja.

- Szórakoztat, azt hiszem. Magamban beszélek, arról, amiről akarok, úgy, ahogy akarok, hibázhatok, kivághatok részeket, ha nem tetszik, egyszerűen nem töltöm fel, senki sem fogja tudni, senkinek sem kell megfelelnem. Csak én és Phill vagyunk. Egészen megnyugtató.

- Az címekből következtetve: gyakran szóba hozod a szexuális élményeidet is...

Ezt aztán jól elintézted, Jude.

- Erről nem akarok most beszélni. - Érzelemmentes a hangja, belül riadót fúj. Már nem szexel, mióta egy vadbarom ismét elrontotta számára az egészet.

Az emlékek savanyú keserűséggel áradnak vissza a véráramába. Az ondó sós íze, ragacsos állaga, a durva ujjak a fejbőrén, az erőszakos nyomulás le a torkán... Ez, emlékszik vissza, undorító. Jude csak szórakozni szeretett volna, nem pedig azon kapni magát, hogy a fürdőszobában hány, még mielőtt az a gyökér lelépne, és hogy szemei vörösre égnek a könnyektől, ahogy hevesen felhámozza a srác és az összes többi, múltbeli férfi maradványait, amelyek tartósan a szájpadlásához és a torka hátsó részéhez tapadtak. Égető érzés. Undorító. Elég. Elég. Elég.

Nagyot nyel. Septum piercingje csavargatásával foglalja le remegő kezét. Kitapogatja a kis patkó két végén lévő gömböt, majd az egyiket behúzza az orrába. Jobb-bal, bal-jobb.

Lassan kifújja a levegőt. Nem akar már itt lenni, bármennyire is szereti a Stantonnal töltött foglalkozások biztonságát (felszakítja a varratait, de segít őket szebben összefoltozni), nem akar fullasztó gondolatokban és fájdalmakban pörkölődni.

- Semmi baj - mondja Stanton a karórájára pillantva -, ma már nem kell semmi nehézbe belemennünk. Hamarosan lejár az időnk, miért nem mesélsz a maradék időben a főiskolai benyomásaidról?

- Elmegy, semmi érdekes nem történt. - Lubickol a vizsgák, órák, szobatársak hármas élvezetében. Aztán némi vonakodás után témát vált, mert az az idióta narkós hirtelen utat törve magának, kopogtat a koponyája falán: - Találkoztam valakivel az első hetemen. Azt hitte, a hallucinációja vagyok, aztán... Mindegy.

Stanton figyeli őt. A táblagépét már félretette, az arca türelmes.

- Úgy hangzik, nagy hatást gyakorolt rád.

Oh.

Nem tudja, hogyan reagáljon, ezért csak úgy bámul vissza rá, mintha egy kiscicát rúgott volna meg.

Nevetséges. Senki sincs hatással rá, senki sem férkőzik a bőre alá.

- Nem - inti le elutasítóan. Megfeszülnek a varratai, mintha egy rossz mozdulattal lefeslene a bőre. - Csak érdekesnek tűnt. Hónapok óta nem láttam, úgyhogy igazából nem is lényeg.

- Talán meg kellene keresned - javasolja Stanton, Jude azonban már talpon is van. Az egész szóváltás normalitása egy lázadó gyújtószilánkot sziszegésre és parázslásra késztet valahol a mellkasában elrejtve.

Az ajtó felé indulva, félúton visszanéz a válla fölött.

- Jaj, doki, lejárt az időnk, a csudába! - kap a homlokához. - Nos, én megyek, majd elgondolkodom az életem értelmén, meg ilyenek. Viszlát!

- Jude!

Klikk.

Csend.

***

„Erről a terapeutám hallani fog!" - küldi el a kommentet a videó alá, amiben egy sajnálatos mód túl dögös srác műanyag, gyerek papucsból önt tejet a szájába, a következő mozdulattal pedig valóban át is küldi a linket Stantonnak, azzal a szöveggel, hogy „egy életre traumatizálva vagyok. Nem iszom többé tejet :(( ❌🍆🍼"

Belemarkol a gumicukros zacskóba. Fél kilencre jár, szombat este, egyedül van, a szobatársai szomszédolni mentek, ő ma egy perce sem mozdult ki, senkihez sem szólt Phillt kivéve, aki most a ketrecbe zörög a szökési tervén munkálkodva. Jude csak fekszik az ágyban egy túlméretezett NASA pólóban, meg egy melegítőben, ami nem is az övé, és próbálja kizárni a nyugtalanságot, nyitva tartani égő, képernyőre tapadó szemét, nem átadni magát a fáradtságnak. Két hete átállt az új ruinra, alig van ideje rémálmokra, mert alig alszik.

Olykor még érzi egy másik test fantomsúlyát maga mellett, ám egyelőre képes időben felmérni a szituációt, elválasztani a valóságtól, majd némi remegéssel vegyes hányinger leküzdése után eldobozolni a többi közé. Egyre kevesebbszer jut eszébe az a vadbarom, aki újra kiváltotta a rémálmokat, talán hamarosan redukálódnak majd, és nyugodtan végigaludhat egy éjszakát. Mert bár felettébb élvezi a hajnalokig tartó depresszív, takaróba burkolózós homoerotikus fanfiction olvasást, és a Tiktok agyatlan görgetését, a szeme alatti táskák átlépték a súlyhatárt.

Kézfejével megdörzsöli sápadt, bizonyára beesett arcát. Belép a fiókjába Archive our ownon, és folytatja a délután elkezdett történetet, aminél még ő is jobbat írt tizennégy évesen fanfic.netre, de a francba is, valamiért elképesztően addiktív. Lefelé görget, elolvas egy bekezdést, szünetet tart, újra elolvassa. Borzalmas. Többet akar belőle.

Halk kopogás.

Ignorálja. Most jön a legjobb rész, a két karakter végre először, húsz fejezet után hozzáér egymás kezéhez. A romantika csúcsa.

Ezúttal kettő ütemes érkezik. Kopp, kopp.

Ignorálja.

A következő másodpercben kicsapódik az ajtót, majd rövid káromkodás után egy festett szőke hárpia ront be a szobába, felkapcsolja a villanyt, arrébb rúgja Todd alsónadrágját, ami meglepő módon nem kúszott el önerőből a szennyeskosárig, és hatalmas sóhajjal lerogy az ablak alá tolt íróasztalhoz tartozó gurulós székre.

Jude elégedetlenül figyeli a jelenetet. Ő itt épp mások szerelmi életére próbálta csorgatni a nyálát.

- Ugye tudod, hogy azért kopogtatsz, mielőtt belépsz, hogy a bent lévő személy eldönthesse, készen áll-e a társaságra, nem pedig azért, hogy két másodperccel később beronthass, ugye?

Phoebe válaszul elmosolyodik, arca ragyog az elkenődött csillámporos szemhéjfestéktől, tekintete fáradt és árnyak kavarognak benne a kávébarna pöttyök mögött. Kopott, régi melegítőnadrágot visel szivárványszínű zoknival, kapucnis pulóverén apró, hímzett csillagok díszelegnek, az ujjak teljesen a kézfejére borulnak. A húzózsinórok egyenetlenül állnak. Minden bő és ezeréves rajta, az egész teste takarásban van. Rossz nap, suttogja segítőkészen Jude elméje.

Phoebe rossz napjai sokkal kiszámíthatatlanabbak és jobban rejtettek, mint az övéi. Ha nem ismerné ilyen jól, elsiklana az apró jelek fölött. De az ember elég jól kiismeri a másikat, ha két hónapig jár vele, csak hogy bebizonyítsa magának a nemlétező heteroságát, ezzel tovább ártva magának, mert ugyan egyikük sem akar olyanná válni, amivé tették őket, valahogy nem helyes, nem jó együtt, a testük nem igazodik egymáshoz. (Rengeteg terápia kellett annak elfogadáshoz, hogy a szexualitás nem választás kérdése, és senkit nem lehet meleggé traumatizálni - legalábbis Jude szeretne hinni ebben a mentális jóléte érdekében).

- Nem beszéltünk már arról, hogy túl sok problémád van?

- Sosem lehet elég.

A lány odagurul hozzá, újabb karcolásokkal bővítve a parketta palettáját. Fintorogva kinyújtja a nyelvét, egyik régi égési sebektől ráncos kezével az orra elé húzva kócos fonatát.

- Olyan szag van itt, mintha meghalt volna valaki - morogja. Jude majdnem automatikusan rávágja, hogy ja, majdnem én, de nem is kell, Phoebe enélkül is megérti. Behúzza a nyakát, egyszerre néz ki bűntudatosnak és úgy, mintha egy nevetést nyomna le épp a torkán.

- A lelki békém, kösz, hogy eljöttél a hamvasztásra - klikkel a kudos gombra, mert ennyi év után sem hajlandó elfogadni, hogy csak egyszer lehetséges, akárhányszor írja ki a rendszer, hogy már hagyott az adott történeten.

Phoebe fojtott hangot ad ki a hamvasztás szó miatt. Rekedtes, röfögős nevetése kizökkenteni Jude-ot az élet nagy problémáin való agonizálásból. Bármilyen emlék is kísértette a nap folyamán, nem tűnik el véglegesen, ám testtartása láthatóan veszített a görcsös merevségéből.

- Te kis faszfej - mondja szeretetteljesen, lágyan homlokon pöckölve. - Na, figyelj, Dorian Gay, hírem van számodra - mászik át a matracra a székből, lekuporodik mellé, karját az emeletes ágy lába köré kulcsolva. Jude belül elmosolyodik a szójátékon, kívül az arca üres vetítővászon marad a laptop fényei számára. - Szóval, van ez a szobatársam, a neve Sawyer, és egy kicsit fura, folyton magába beszél, de amúgy haláli kedves csajszi, mindig segít matekból is, szép a haja meg jó az illata, na, a lényeg; arra gondoltam, jól kijönnétek egymással.

Már nem sok minden tudja meglepni, de ezen összezavarodik.

- Meleg vagyok.

A lány a falnak dől, fejét hátrahajtva. Borzalmas kókuszos illata beférkőzik Jude személyes kis buborékába. Nem bánja eléggé ahhoz, hogy kirúgja őt.

- Na nem mondod, azt hittem, csak heccből kavarsz pasikkal...

- Nem, teljesen tudatosan szopom le őket. Na, most, hogy ezt tisztáztuk, hagyj magamra, épp valaminek a közepén tartottunk Mickey-vel.

- Az egérrel? - Még csak döbbentnek sem tűnik az eshetőségtől.

- Milkovich. Shameless, tudod, a sorozat, amit megígértél, hogy megnézel velem, aztán inkább bezárkóztál a szobádba sírni a ex barátnőd miatt.

- Hagyj, élni! Tudod te, mennyire szerelmes voltam? Mindegy, Saw-ra visszatérve; neki is, hm, vannak bizonyos problémái.

- Olyan, mint mi? - kérdezi óvatosan. Phoebe szilárdan tartja a tekintetét, mint egy világítótorony a viharos tenger felett.

Lassan megelemi, majd leengedi a vállát, ami a közelségtől Jude pólójának elálló ujjához súrlódik.

- Azt nem tudom - súgja. - Viszont láttam a combját. Jude, ezek friss vágások... Tudom, mi sem vagyunk épp az egészséges megküzdési mechanizmus mintapéldányai, de arra gondoltam, talán...

- Nem fogadjuk be - húzza fel a felsője nyakát a szájához, a fehér, puha anyagra harap, és újra olvasni kezd. Nem törődik a kellemetlen érzéssel, ami a csontjait és a szalagjait rángatja. Lüktet a karja. - Nincs szabad férőhely a kétszemélyes terápiánkon.

Phoebe kifúj egy hangot, amiről Jude tudja, hogy valahol a szórakozott és az elkeseredett között ingázik.

- Most miért? Én gondoskodnék róla, neked csak bele kell egyezned! Na, légyszi!

Szemforgatva ellop egy kikandikáló, tiszta zsebkendőt a lány zsebéből, és szisztematikusan egyre apróbb és apróbb darabokra tépkedi, amelyeket aztán úgy hagy szétszórva az ágyon és a padlón, mert dekadens szemetelő.

- Mi hasznom lenne belőle? - Nem utasítja el azonnal, viszont a gondolat, hogy közel engedjen magához egy új valakit, egy ennyire személyes, törékeny kapocsba, felzaklatja a bordáin függő démonokat.

- Valószínűleg semmi, viszont választhatod az önzetlenséget, segíthetsz egy embernek. Talán életet is menthetsz, ahogy a szüleink tették velünk, ahogy mi tettük egymással. - A szüleink alatt nem a biológiaiakat érti, sosem, hanem azokat az embereket, akik azokká váltak.

Lenéz a lábára és az össze nem illő zoknikra, az egyik csíkos, a másik pöttyös. Az örökbefogadó anyja mindig szeretetteljesen piszkálja érte, amikor így hordja. Shannon a legjobb, ami valaha történt vele, ha ő nem ad neki esélyt, már rég hat méterrel a föld alatt lenne. Ő mutatta meg számára, hogy a család nem egyenlő az erőszakkal, fájdalommal, árulással, nem mindenki vesz el, nem mindenki közelít bántó szándékkal. Vannak, akik minden hibájával együtt ragaszkodnak hozzá, szeretik és az életükben akarják tudni. A francba, haza szeretne menni hozzá, átölelni, bocsánatot kérni a kísérlete miatt. Amiért megijesztette.

- Jude... - kezdi Phoebe óvatosan.

- Phoebe... - utánozza.

- Nézd. Nem muszáj, ha nem akarod, tudom, most mennyire sebezhető vagy, és basszus, bizonyára a világ legrosszabb ötlete egy aktív önbántalmazót a közeledbe engedi, én csak azt hiszem, azért ragaszkodom hozzá, mert azt érzem vele, amit veled is. Megértést. Valaki olyan mint én, mint mi. Talán nem ugyanabban az értelemben, adja az ég, hogy ne abban, mégis van bennünk valami közös. Saw... Ő magányos, nincs mellette senki, segíteni szeretnék neki, te meg te vagy, Jude, te vagy az, aki mindig kihúz a mélyből. Ott lehetnél neki is, ő pedig neked. - Meleg, érdes tenyere a vállára simul. A kevesek egyike, akiknek megengedi, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül hozzá érjenek. - Oké, most manipulatívnak érzem magam ilyen szöveg után, bocsi. Természetesen mondhatsz nemet.

Nem tehet róla, kezei ökölbe szorulnak a bolyhos pokróc alatt, kicsinek és gyerekesnek érzi magát Phoebe figyelő szeme alatt, ami végigpásztázza arcát, és villog a... a kibaszott aggodalomtól. Érte aggódik, amikor egyértelműen a saját elbaszott mentális állapota miatt kellene inkább a mai rossz napja után. De hát ő mindig is ilyen volt, ilyen lesz... Tizennégy éves korukban találkoztak, amikor Jude-ot sokévnyi abúzus után kiemelték a "családjából", és bekerült a rendszerbe, ahonnan rá pár hónapra Shannon kiválasztotta, otthont, igazi családot adott neki. Phoebe a szomszéd házból meglátta, felismerte benne önmagát, Jude pedig azt, aki lehetne belőle, és az akkor még kimondatlan, ám tudott közös pontok összekapcsolták őket. Hiszen a sérült emberek mindig megtalálják egymást, ha a világ két pontjáról is indulnak, félúton összetalálkoznak, az éles széleiket a megélt tapasztalatok egymáshoz tompítják, tanulnak és tanítanak. Mert mi vagyunk mi, gondolja szórakozottan, ha nem közös és megélt tapasztalatok gyűjteménye? Üres vászonként születtünk, amelyet azok az emberek és azok a helyek festenek és töltenek ki, akikkel, amikkel felnövésünk során találkozunk.

Jude szilárdan hisz abban, hogy nincs egyetlen olyan pillanat sem az életében, amelyet ne befolyásoltak volna azok a helyek, ahol járt, azok a könyvek, amelyeket olvasott, azok a filmek, amiket látott, azok az ételek, amelyekkel etették, azok szavak, amelyeket mondtak neki, azok az emberek, akik kísérték, elhagyták vagy maradtak annak az útnak során, ami idáig vezette, ami tovább folytatódik a megálló után, mert igen, még nem áll készen a végcélra. Egy nap majd eszébe jut a "jövő" szó, és nem gúnyolódik rajta. Egy nap örülni fog, hogy nem ugrott át azon az utolsó peremen. Egy nap elmúlnak a rémálmok, mert nem csak traumák összességéből áll, hanem mindabból a jóból is, amit Shannon, Richard, Phoebe, Stanton és még Phill is tanítottak neki.

Sawyer... Hm. Talán egyszer egy évben jótékonykodhat.

- Rendben - sóhajtja. Phoebe örömteli, egész szobát beragyogtató vigyora tompítja az éleit. - De a te gondod lesz. Ne gyere hozzám sírva, ha megöli magát.

A lány elakadó lélegzettel, drámaian a mellkasához kap.

- Akkora geci vagy, Jude! - És azzal hozzá vág egy párnát.

***

„Egyszerre depressziósnak és szorongónak lenni teljesen vad dolog. A motivációm mélyzuhanásba kezdett amint felkeltem, semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból, elvégezni a mindennapi rutint, egyszerűen meg akartam szűnni létezni. Ugyanakkor a lábam fel-alá járt, tenni akartam valamit, bármit, ami véget vet ennek az önsanyargatásnak, mert a picsába is, bizonyítanom kell magamnak, hogy van értelme élnem. Egy hete meg akartam halni. Felvágtam az ereim, néztem, ahogy szépen elvérzek. Azt hittem, megkönnyebbülés jön majd. Helyette féltem, pánikoltam. A pszichiáterem azt mondta, segítségért kiabáltam, kapaszkodtam az utolsó pillanatban is, annak ellenére, hogy a traumáim azt sulykolták, nincs már miért. A helyzet az, hogy az élet néha csak egy újabb nap, és néha egy-egy pillanat, sosem tudhatod mennyi van még hátra, szóval basszus, miért vennéd el magadtól a lehetőséget, hogy felfedezd, mi vár még? Lehet, nem pont most, de talán évekkel később hálás leszek, amiért akkor kaptam még egy esély. Úgyhogy, te ott, akárhol is hallgatsz: kurvára ne merd feladni! A trauma kibaszik veled. És ez nem igazságos. De senki sem fogja helyetted elvégezni a munkát, a gyógyulás nem fog az öledbe hullani. Szóval felkapod magad a kibaszott földről, elteszed a pengét, abbahagyod az önhibáztatást, és megteszed az első lépést. Ne hagyd, hogy övék legyen az utolsó szó. Kérj segítséget valakitől, akiben megbízol, menj szakemberhez, dolgozz magadon, és ne felejtsd el, hogy mindannyian többek vagyunk annál, amivé a múltunk tett minket. Csak akkor bénít meg, ha hagyod. Túléltük, itt vagyunk, és itt is maradunk."