Honnan lehet tudni, hogy mélypontra értél?

Holden „barátai" azt mondanák, már ott is van; a fekete lyuk mélyén, ahol nincs más csak a függőség hálója: az esés feldobja, a gravitáció visszarántja. (Most valahol középen lebeghet – vajon felfelé vagy lefelé vezet az útja?) Amikor bárki róla kérdezi őket, mindig kétféle lehetőség között ingáznak:

Szerencsére gyógyulóban van.

Sajnos visszaesett.

Oda-vissza, sem a józanságnak, sem a függőségnek nem kell, így hát adogatóst játszanak vele. Ha egyikük elég erősen dob, kiütheti a másikat.

Mit tudnak ők róla? Gondolja vidáman, és hirtelen mosoly kúszik az ajkaira, mutatóujjával végigsimít rajta, megcsípi a szélét – ragacsos a keze. Fúj. Icipicit, semmit, többet, mint hinné... (Nem, ez utóbbi nem tetszik neki, úgyhogy ignorálja.) Mind együtt rugóznak a hálóban. Fel-le, fel-le. Ki esik ki belőle előbb?

Én, én!

Ó!

Talán ő már ki is esik, amikor a szoba hirtelen megdől, a keze pedig remegve siklik végig a saját combján, valami kapaszkodót, valami valóságosat keresve. De nem tűnik annak. Lenéz; a bőre papírvékony, szinte áttetsző, a kék erek úgy ágaznak el, akár folyók a térképen. Meghajlítja az ujjait, tanulmányozza, ahogy a bőr és csontok mozognak, de mintha valaki másé lennének, és ő csak kölcsönvenné őket egy időre.

Jobbra-balra forog. Ismerős arcokat keres, akik segíthetnek megtalálni a kéz igazi tulajdonosát, de ma este mindenki idegen. Még azok is, akiket ismer, akikkel együtt jött ide, nem ugyanúgy néznek ki. Egy pillanatra azt hiszi, látja Connor kopasz fején megcsillanni a villódzó fényeket, ahogy az egyik falnak támaszkodva nevet a kipirult arcú Kate-tel, de amikor újra odanéz, eltűnnek. Vagy talán soha nem is voltak ott.

Gyűlöli őket. Ők lökték le a peremről, amikor még úgy érezte, biztonságos talajra tud lépni.

Szereti őket. Ők húzták fel a peremről, amikor úgy érezte, a mélybe fog zuhanni.

Vicces.

Amikor először húzta fel azokat a törtfehér szilánkokat a kék, vágott műanyag szívószálra, az egész világa megváltozott. Hálás volt nekik, amiért lelökték, olyan érzése támadt, hogy ez az, ami egész életéből hiányzott. Ez tette teljessé. De túl magasra, túl gyorsan repült. A picsába, tériszonyos! Jelenleg kapaszkodik, még nincs kész elengedni az utolsó kötelet, amin felhúzhatja magát, vagy lenghet, hintázhat rajta. Ide-oda, ling-leng. Ki beszél kínaiul?

Egy srác masszívat tüsszent (hapci) mellette, egyenesen bele a saját poharába, aztán húzóra megissza. A koliban ne válogasson az ember, ugyebár.

Ezért sem mond nemet, amikor fehér por hullik a sörébe, karácsonyt varázsolva a közös helyiség kis, foltos, talán nemibetegséget is hordozó kanapéjára. Elméjében felgyúlnak az ünnepi fények, indul a Polar Express. Sihuhuhu! Körbe-körbe zakatolnak, vidáman körbe-körbe, körbe-körbe. Bumm-dumm.

Állj!

Felpörög a szíve. Dübörög, dobog, mintha ki akarna törni a mellkasából.

Hah. Buta, buta fiú. Nem tanultad még meg, hogy nincs megállás? Emlékszel a rehabos igére? „Ez egy élethosszig tartó betegség, amely ugyan kezelhető, ha a függő együttműködő és kemény munkát fektet a felépülésébe, de a visszaesés lehetősége mindig fent fog állni. Progresszív betegség, így minden egyes alkalommal egy kicsit csúnyább lesz, mint korábban volt." Holden ezt pontosan tudja, mégis az elmúlt években újra és újra végigment ezen az úton, várva, hogy az eredmény ezúttal más lesz. Sosem lesz.

„És ez kinek a hibája, észlény?"

Válla görcsösen a füléig rándul. Erőszakosan hozzádörzsöli, és összeszorítja a szemét, amíg a suttogó hang el nem csendesedik.

Amikor megfordul, nem lát senkit, de tudja, valaki ott van mögötte, figyeli.

Megszorítja a piros poharat, érzi, ahogy az olcsó műanyag meghajlik a markában.

Nem létezik a mélypont, dönti el, miközben kétszeri próbálkozás után lelöki magáról egy csak haloványan ismert lány lábát, aki hosszasan beszél az interszekcionális feminizmusról, majd elindul a táncoló, részeg diákok sodrásában a kijárat felé. Amikor azt hiszed, a létezés legsötétebb, legkilátástalanabb medrébe értél, az élet bebizonyítja, hogy mindig van még lejjebb.

Le.

Le.

Le.

Nincs koppanás.

Sosem jön el.

– Aki lenyeli az kannibál! – ordítja egy nagyon humoros és eredeti faszfej. Harsány nevetés követi a hiénák táborából. Mindegyik túl hangos, túl gyorsan mozognak. Próbálja megfigyelni az arcukat, de mindannyian változnak, egymásba olvadnak, mintha egy párás ablakon keresztül nézné őket.

Ha. Ha. Ha.

Ho-ho-ho.

Meglöttyinti a pohara alján algaként letelepedő havat.

– Hova mész, Stanton? – szól utána a feminizmus ma esti képviselője, de mivel nem jut eszébe a neve és nem tetszik neki a kíváncsiskodása, ignorálja.

Utál mindenkit, azt sem tudja, kicsodák, nem is akarja tudni, végképp el sem akart jönni valaki-idióta-évkezdő-bulijára, de persze azon az egy estén, amikor csak nyugalomban akar fetrengeni, hirtelen Miszter Népszerű lesz, és az ágyból a kollégiumi közös helyiségében tálalja magát olyan itallal a kezében, amit legszívesebben betiltana (soha nem értette, miért tesznek úgy olyan sokan, mintha szeretnének valami olyan undorítót, mint a sör), és annyi fűvel meg karácsonyi csodával a szervezetében, ami egy ideig elszórakoztatja. Kibaszottul tipikus.

Kopp. Puff.

Áttolakszik egy embercsoporton, testek kaleidoszkópja nyomul befelé, végtagok összegabalyodva ütköznek belé. Bőre feszül a csontjain. Minden egyes érintés elektromos érzés, mint egy áramütés, ami végigsuhan rajta. A falak bezárulnak, aztán kifelé nyúlnak. Nem tudja, hová megy, de tudja, hogy tovább kell mennie különben elnyeli a... nem tudja.

Már nem szórakozik jól.

Az életkedve zuhan.

Le.

Le.

Lefelé.

Felfelé mászik a tetőre vezető lépcsőn, a hangszóróból lüktető zene alig hallatszik már, a csontjaiban táncol az utórengésük, vibrál a basszus a hátán.

Bumm.

Bumm.

Bumm.

Reccs.

„Széttöröm a hátadon, ha nem fejezd be a sírást."

Bumm.

Reccs.

Hetekig érezte a seprűnyél nyomát, ahol reccsenve megremegtette a csigolyáit. Fantomfájdalommal sajogni kezd minden porcikája. Kegyetlenség, hogy ugyan a a teste nem őrizte meg a foltot, az agya magába véste a traumát, és örömmel ásta elő újra és újra. Hiába akarja kizárni, néhány emléket nem lehet figyelmen kívül hagyni, feltörnek, konfrontálódni akarnak, gyötörni, megtörni, ballonként felfúvódnak a mellkasában, áttörik a bordák biztonságos ketrecét; egyre nagyobbá válnak, egyre vékonyodnak, amíg pukk, cafatokká válnak és visszahullanak a sötét verembe, ahonnan előtörtek.

Pukk.

Autópilóta üzemmódban navigálja magát; kilöki az ajtót (a kezével akarja, de a lábával teszi. Buta), a peremhez sétál, a talpa vészesen billeg a szélén, kitapogatja a félelem határait, próbálja összekapcsolni teste reakcióit az érzéseivel, az enyhe szél összeborzolja a haját, elsöpri az izzadságot a halántékáról. Alatta a lelke fáradtan, cafatokban hever a parkoló betonján, széthordják a részeg diákok botladozó léptei. Az utcai lámpák mandarinos fényű foltok. Csak áll és néz lefelé. Hosszú percekig semmire sem gondol, az elméje tiszta lap, ha a fény felé tartod, akkor láthatod rajta a kiradírozott ceruza nyomait.

Le.

Le.

Le.

– Még el sem kezdődtek a vizsgák, várd meg őket az idegösszeomlásoddal. – Egy hang firkál a lapjára, a hirtelenség majdnem előre taszítja, de a nyugodt vonalak hátralökik.

A szíve a sarkába süllyed, és a vér elhagyja az arcát, mert ohohó, valaki mögé lopakodott, a nem olyan erősen már, de még mindig vakító egősorokól pedig nem látta előre.

Oldalra kapja a fejét, a sötétben egy alak ül tőle körülbelül két méterre, ajkai közt dohány izzik, tekintete őt figyeli. Mint egy kampó, beleváj, visszarántja az eséstől. Elviselhetetlen. Menj innen! Kiszolgáltatottságot érez, mintha a holdfény minden titkát, félelmét, gyengeségét kivetítené rá.

– Nem akartam leugrani. – Hangja rekedten és zabolátlanul tör ki; mint egy reggeli bevetetlen ágy.

Hazudik.

Nem, igazat mond.

Kihez beszél?

A homályos alak körvonalai hullámzani kezdenek, apró csíkokra foszlanak, amíg Holden már nem is látja többé.

Leül, egyik lábát a combja alá húzza, a másik sarka nyugtalan ütemben az épület falának koppan; fel-le, szinte repül. Le. Le. Le. Repülni akar utána, elhagyni magát, az elméjét, de a gondolatra szíve olyan erővel ütődik a mellkasának, hogy csodálkozik, hogy a bordái nem törnek meg a nyomás alatt. A tériszonya túl erős. Igazat mondott, nem ugrana. Hiába nincs itt helye, nem tud elmenni, valahogy képtelen sodródni, amíg tart ez a szar.

Lehet, igaz, hogy a szenvedés építi a jellemet, de károsítja is az embereket.

Benned egy középszerű író veszett el. Honnan jönnek ezek a gondolatok?

Az epe felszökik a torkán, megmarja, csendre inti.

Sosem hallgat senkire, főleg nem önmagára, a belső hangja egy kontrollmániás fasz.

„Szánalmas vagy."

Valami szörnyű kép van a látómezején túl, amely úgy mozog, ahogy a fejét fordítja, így sosem láthatja egészen.

Nem, csak a fiú elmosódott alakja jelent meg ismét.

Nem, nincs itt senki.

Zavaros.

Ez megint az a suttogás, ami apró lyukat ütött magának a dobhártyáján. Ettől viszketni kezd a bőre alatt valami; egy nyugtalan, kúszó érzés, ami nem akar elmúlni. Vakarja a karját, de hiába, a viszketés valahonnan mélyebbről jön, valahonnan, amit nem ér el.

– Én csak... Én nem. – Szöveten keresztül beszél, vagy szalagon, más ujjain át? Az ajkai zsibbadása mentén tompán hangzik a fülében. Gyűlöli a gyengeséget, az áruló nyelvét, ami olyan szavakat akar formálni, amiket sosem szabadna nyíltan kimondania, főleg nem egy idegennek, aki felhasználhatja ellene.

Mit akar mondani?

Nincs itt senki.

De, van.

A kezére ül, és a hallucinációként megelevenedett suttogásra pillant, aki idegesítően nyugodtan szívja a cigarettáját, miközben a farmerján lévő laza szálakat piszkálja. Az érdektelensége egyértelmű. Nem ugrasz? Oké, innentől oldd meg magad.

Füstfelhőben fújja ki a levegőt. Holden látja fehér sportcipője szivárványszínű cipőfűzőjét, fekete farmerját, ami felhúzott térdén szétszakadva szétáll a vékony csont körül, aztán gyűrűkkel borított ujjai papírvékonynak látszó bőrét, amint egy műanyag, repedezett cimkéjű valamit tartanak. Egy kis pálcikát húz belőle elő, árnyék-fény peremén pihenő arcához emeli, majd óvatosan ráfúj, és kis, rózsaszín buborékokat csal ki belőle, amik táncolva körbeszik őket, aztán kipukkadnak ((pukk, pukk, pukk) Holden orrán, a levegőben, a földön, a fiú lábán.

– Az omladozó pszichéd nem az én problémám.

– Hallucináció vagy. A te problémád az enyém – feleli Holden egyszerűen, és bassza meg, gondolja ismét vidáman, kezd megőrülni. – Az enyém, a tiéd.

Lefekszik (a beton, mintha ezernyi apró tűként fúródna a hátába, ledörzsölné a bőrét és csupaszon hagyná), és a hold ezüstös gömbjét két ujja közé méri. Összeroppantja, szétmorzsolja, elfújja. Azt kívánja tőle, hogy ez tűnjön el az az idegesítő hang, ami úgy tűnik, az agya minden szegletét betölti.

Körbe-körbe, körbe-köbe. Gyorsabban gyorsabban, magasabbra magasabbra...

Csíp az epe.

Puha léptek közelednek felé, megfeszül, a keze ökölbe szorul a teste mellett. Sok mindent nem tanított meg Holdennek az apának nevezett kudarca, de azt legalább jól beleverte, hogy már azelőtt észlelje a veszélyt, mielőtt megfogalmazhatná, mitől is fél.

A bizonytalanság nagyon hasonlít a félelemre.

Semmi sem történik.

Az alak mellette telepszik le. Valami a mellkasában azzal fenyeget, hogy a szája szélén habzó nevetéssé kerekedik, de az ujjbegyével elnyomja, elsimítja a késztetést.

Tekintetét újra végigvezeti rajta, ezúttal megakad a „get this straight- i'm not" feliratú, legalább három számmal nagyobb pólóján – megrándul a szája sarka, egy csapatban játszanak. Kidobós, oda-vissza... – végül megállapodik szőke, oldalt és a tarkójánál rövidebb, felül pedig hosszú és kócos tincsein, amik a lenyírt részek fölé esnek. Vele egykorúnak tűnik, talán kicsit fiatalabb.

A fiú nem néz vissza rá, viszont enyhén megfeszül a vizsgálódás alatt. Lágy ívű állkapcsa kiugrik, ahogy összeszorítja a fogait, és az ajkai...

Hová tűnt a buborékfújó?

– Segíthetek? – A legkevésbé segítőkész hangon kérdezi. Unott, olyannyira apatikus, mintha semmi sem férkőzne be a mentális falai mögé. Amikor Holden nem válaszol, csak bámul tovább, felvonja világos szemöldökét, cigarettáját az ajkai közé szorítja, és megpattintja az öngyújtóját. Holden valósággal megbabonázva nézi a narancsszínnel izzó parazsat, ami mintha rákacsintana, amikor tompább vagy világosabb lesz, attól függően, a srác beleszív-e.

– Csak azon gondolkodtam, hogy sosem láttalak még itt azelőtt. – Felül, és megpróbálja lazán zsebre dugni a kezét, mielőtt eszébe jutna, hogy nincs zsebe, úgyhogy kínosan (le, le, le) lecsúszik a tenyere az oldala mentén, a hideg betonra.

Szőke-és-apatikus szinte gúnyolódó gesztussal a zsebébe nyúl (mert neki természetesen van), elővesz egy doboz Winstont, a tenyere sarkához koppintja, egy magányos szál pedig kiesik. Holden elképzeli, ahogy a füst megtölti a tüdejét, a nikotin megmérgezi a vérét, és érzi, hogy a csontjai megnyugszanak, csak egy kicsit.

– Mert csak képzelsz – feleli (Holden belül lepacsizik magával, amiért rájött: ez egy megnyugtatás, egy villanykörte, egy bizonyosság. Houston, nincs baj), aztán egy ütemmel később hozzáteszi: – Dohányzol? – Felé nyújtja azt a magányos szálat.

Bólint.

– Nem. – A felbukkanó józan esze partigyilkos. A józan esze köszönetet követel, de leszophatja magát, mert már megint azt hiszi jobban tudja nála, mit akar az összeragasztott személyiségével. Identitás tolvaj.

A hallucináció megforgatja kék(?) szemét, sötét karikák éktelenkednek alatta, régi, gyógyult vágás nyúlik az orra felé ajka felett. Valakit csúnyán megbánthatott a múltban.

– Nemrég költöztem be, ez az első évem – kínálja váratlanul az információt. Még mindig távolságtartónak tűnik, de a tény, hogy egyáltalán válaszolt, elárulja, hogy annyira nem zavarja Holden társasága.

Holden bólint.

– Az első év szívás.

– Ez a főiskola. Biztosan kicsit megerőltetőbb lesz, mint a High School Musical. Majd hozzászokom. – Az ég felé fújja a füstöt, nyaka feltárulkozó ívén szeplők és anyajegyek kerülgetik egymást egészen az álláig, ahol az anyajegyek hátramaradnak. Ez a hallucináció szeplős és a legszebb fiú, akit valaha ̶l̶á̶t̶o̶t̶t̶, képzelt.

Ösztönösen megvakarja a karhajlatát, a bizonyítékát annak, mennyiszer csúszott le a képzelgések intravénás csövén, csak hogy máshol legyen, más legyen. A heges bőr sikít tompa körmei alatt. Legszívesebben lemarná. Feltépné magát. Eltűnne a sötétben őt figyelő szemek elől...

Mi a francot szórt Connor a poharába?

A meth le szokta nyugtatni, de most ideges. Minden centiméterét ez a kibaszott zümmögő, láthatatlan energia élteti. Nem tud nyugodtan ülni, a sarka megállás nélkül az épület oldalát rúgja. Fel-le, fel-le...

Holden megrázza a fejét, zavartan ráncolja a homlokát. Hüvelykujjat alsó ajkába nyomja. Ragacsos, olyan íze van annak a srácnak, akit a mosdóban leszopott, aki erőszakosan lefogta a tarkóját. Fúj.

Epe, epe, epécske, ne gyere még fel.

– Jól vagy? – rántja ki egy hang a gondolataiból, és már majdnem rávágja, hogy nem, viszont az olyan beszélgetéshez vezetne, amihez nincs kedve.

– Nem, Holdennek hívnak – feleli végül derűsnek szánt hangon. A fiú szája felfelé rándul egy hideg mosolyra, ami minden, csak nem barátságos, ez pedig újra elveszi az életkedvét. Nehéz közönség.

– Remek. – A fiú hosszan felsóhajt, mintha Holden puszta létezése is fejfájást okozna számára. Ironikus tekintve, hogy kettejük közül ő az, aki kámforrá válik, ha felszáll a zsibbadás az agyáról.

Hallucináció megmozdul, sarka felemelkedik, a talpára gördül. Ne! Ne! Maradj még!

– Elmész? – bukik ki belőle kétségbeesetten.

A fiú megdermed, ott, ahol van, és üres tekintettel pislog rá, de nem tart szemkontaktust.

– És én még azt hittem, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetek – sóhajtja végül hosszan, olyan „nem hiszem el, hogy ez az életem" fáradtan. – Az élet tele van meglepetésekkel... Nem, nem megyek – mondja félrehajtott fejjel, mintha egy közepesen érdekes kísérletet tanulmányozna. Ismét felé nyújtja a dohányt. Holden ezúttal mohón kap utána, úgy vágyik a füstre, mint a levegőre, és arra a figyelemelterelésre, amit az égő pálca bőréhez szorítása nyújt. Érzi magán a másik tekintetét, a perifériájából látja, ahogy oldalra hajtja a fejét, és olyan kényelmetlenül hosszan szemléli, hogy Holden rövid ideig azt fontolgatja, egyszerűen segítség nélkül leveti magát. Placcs. A vér makacs dolog.

– Nekem mondod? Fogalmam sincs, mit csinálok. Hülyének érzem magam. Egy hallucinációval beszélgetek, ez egy újabb mélypont – nevet fel üresen.

A fiú egyik lábát a mellkasához emeli, és az arcát neki támasztja a csontos térdének, amin Holden szeretne dobolni. (Amikor kicsi volt és gyenge kisegér, az apja a bordáin játszotta el az altatót). Egyenesen a szemébe néz.

Holden nem bírja állni a tekintetét.

– Akkor ne beszélj.

Egy pillanatig forgatja a cigarettát, mielőtt beleszív.

– Nem szeretem a csendet. Nyugtalanító. Sosem jelent jót.

– Néha a csend kapaszkodó.

Holden fanyarul elmosolyodik. A hegei viszketnek. Ellenáll a késztetésnek, hogy addig vakarja őket, amíg fájnak, és inkább az pulóvere ujját babrálja.

– Nekem... – kezdi, aztán a nyelvét a szájpadlásához tapasztja, mert a gyomra felkapaszkodik a torkába. Nem folytatja. Azoknak a kamrába zárt óráknak az emlékét erőszakosan visszanyomja a tudata mélyén tátongó sebek egyikébe. („Beteg vagy!" „Akarod, hogy anya szeressen? Akkor csináld meg, amire kérlek").

A hallucináció oldalra billenti fejét, középen elválasztott szőke hajszálai egyik fele a homloka előtt lengedezik, a másikat Holden felé hintáztatja a feltámadó, hűvös szél (észre sem vette, milyen közel ülnek egymáshoz, szinte megérinthetné, de nem teszi, amúgy sem lenne értelme). Némán bámulja őt, mintha darabról darabra próbálná szétszedni a gondolatait, olyan formára igazítani őket, amit meg tud érteni. Pár pillanat múlva valóban valami megértés szerű csepp alig észrevehetően fodrozásnak indul tekintete hihetetlen kékjében.

– Nos, Holden, mi történik a kacsákkal télen, amikor befagy a tó vize?

Felhorkant a témaváltási kísérletre.

– Honnan tudjam?

– Mi értelme valakit Holdennek hívni, ha egy egyszerű Zabhegyező utalást sem ért?

Tenyérrel felfelé fordítja a kezét, és vállat von. Nem ő nevezte el magát, az anyjáról meg azt se tudta, hogy tud olvasni. Egyébként érti az utalást, csak nem érdekli. Holden Caulfield egy kis pöcs. Az érzelmileg kissé labilis koreai-amerika könyvtárosnő ajánlotta neki egyszer, azzal az indokkal, hogy biztosan magára ismer majd. Azóta utálja őt.

– Szerintem feltörik a jeget.

Hallucináció elnyomja a cigarettáját a lába melletti koszos betonon, és rágyújt egy újra. Talán tüdőrákra gyúr.

– Te ritka hülye vagy – állapítja meg. Holden pedig nem ellenkezik.

A hűvös éjszakai levegő a bőrébe harap, és érzi, hogy átvágja az ereiben zúgó statikus zümmögést, de az ujjai még mindig úgy kopognak a lábán, mintha saját akaratuk lenne.

Hallucináció figyeli az ideges mozdulatot, és Holden azon tűnődik, vajon észreveszi-e, mennyire be van állva, látja-e, ahogy a keze egyszerűen nem marad nyugton, a szeme meg folyton ide-oda cikázik, mintha egy másodpercnél tovább semmire sem tudna koncentrálni. Vajon mikor lesz elege abból, hogy egy lecsúszott drogossal tölti az estéjét, ahelyett, hogy bent szórakozna a többi idiótával? De ő nem szól semmit. Csak megvonja a vállát, és visszanéz a városra. Arca az utcai lámpák narancssárga fényében fürdik.

Egy pillanatig csak bámulnak maguk elé, és Holden próbálja eldönteni, hogy a csend üres vagy várakozó, mielőtt aztán hallucináció megtöri:

– Miért vagy itt?

– Apám nem húzott óvszert.

Hallucináció megforgatja a szemét. Ilyen közelről cigarettafüst- és valami édeskés illata van a hajának, ruhájának, vagy talán a bőrének.

– Mármint, itt, a tetőn, észlény.

Megint az a szó, amire a válla automatikusan dörzsölni kezdi a fülét. Úgy nézhet ki kívülről, mint egy bolhás kutya.

– Túl sok bent az ellenségem – vigyorodik el, de nem teljesen viccel. – Meg azt hiszem, hamarosan hányni fogok. És te?

– Unalmas – motyogja a fiú. A felerősödő hideg széllel szemben hunyorog. Aztán: – Sokat ittál, vagy be vagy tépve?

Holden lenyeli a füstöt, köhög, aztán vállat von. Várt már erre a kérdésre.

– Mindkettő, talán. Az egyik haverom valami cuccot szórt a sörömbe. Nem tudom, mi a szar ez, de kicsit jobban megvisel, mint a szokásos.

– Szokásos – visszhangozza a hallucináció. – Függő vagy?

Némi nevetés és hangos beszédfoszlányok szállnak fel a lenti parkolóból.

– Már mondtam, hogy Holdennek hívnak – próbálja ismét elviccelni, a reakció viszont ezúttal is ugyanaz. Mindegy. – Ja. – Hosszú füstöt fúj ki összeszorított ajkán keresztül. Nem érdekli, ki mit gondol róla, mindenki feldughatja magának az ítélkezését.

– Miért? – A hangja lapos, és Holden valahogy tudja, hogy nincs mögé rejtve semmi, de a kérdés ott lebeg előtte a levegőben, akár valami hátborzongató, ijesztő szellem a múltból.

Felsóhajt, és az ujjai között kanyargó füstszalag mellett az előttük elterülő kivilágított kampuszra bámul. Tekintete az egyik autó fényszóróira tapad.

– Nem tudom. Talán azért, amiért gyerekként megégettem a saját karom; érezni akartam valamit, ami megerősíti, hogy élek. – Abban a pillanatban tudja, hogy ez rossz ötlet volt, amikor elhagyják a száját a szavak. Bárcsak előre belé lenne szerelve egy szűrő, ami megakadályozza, hogy túl sok személyes információt adjon ki. – A drogok segítenek kitölteni ezt az ürességet, ami bennem van – folytatja, mert igazából már úgyis mindegy. Semmi sem számít. – A meth elviselhetővé tesz mindent. Talán még szebbé tenné azt a pattanást is arcodon – koppintja meg mutatóujjával a pontot a saját arcán egy gyenge félmosollyal.

– Nincs is pattanásom.

– Akkor az mi?

– Egy Oregon formájú anyajegy – vágja rá a fiú. Cuki, súgja enyhén gúnyosan, enyhén őszintén a tudatalattija. Aztán visszaszívja, amikor megint megszólal: – Tehát azért a kiváltságért, hogy hányingered legyen és hülyének érezd magad, havonta akár több száz vagy ezer dollárt költesz?

Ugh. Elég. Fogd be...

Nem tudna már végre eltűnni ez a suttogás? Kezdi idegesíteni.

– Ha elég sokáig csinálsz valamit, a sebeid nem gyógyulnak be, de ismerőssé válnak – von vállat, elpöckölve az időközben csonkig égett cigarettát. A hamu megfesti a betont, a parázs lyukat éget egy kósza falevélbe, mielőtt kialszik.

Egyre nehezebb megtartani a fejét. A világ csak forog körbe-körbe-körbe.

Hallucináció újra megkínálja. Amikor ujjaik összeérnek, Holden alig érzi, inkább csak látja. Ezúttal csak fogja a szálat anélkül, hogy meggyújtaná. Kitágul a tüdeje, közelgő eső illatát issza kortyokban, az üres gyomra összeszűkül.

– Na, a drogok bölccsé is tesznek. A végén még kiderül, hogy a kristály mágikus.

– Valami olyasmi – mondja, de már nem is érdekli annyira, mit mond. A saját hangja is nagyon távolinak tűnik, mintha a mélységből szólna. A füst égető érzése és a nikotin zümmögése tartja őt a középpontban a gyomorforgató szédüléssel szemben. Egész teste úgy lüktet, mint egy hatalmas zúzódás.

A landolás sosem szórakoztató, a gyomra lifteset játszik: fel-le, fel-le, a következő utas az utolsó dolog, amit ettél. 

Geci, szolgáltatja egy vidám hang a sarokból, mielőtt a zuhanás menetszele elvágja.

Víz placcsan szét az orrán.

Egyszer.

Kétszer.

Kurva sokszor.

A világ vízfátyol köré záródik, sötét foltok gyűlnek a ruhájukon, cseppek hullanak melléjük a hajukról. Föld illatát hozzá a szél. Ettől még rosszabbul érzi magát, de visszanyeli a maró émelygést. Lehet, hogy elcseszett emberi lény, de van annyi tartása, hogy ne okádjon helyes srácok előtt.

– Esik az eső – jelenti ki az egyértelműt. Fókuszt keres, amibe meg tud kapaszkodni ismét.

– És? – A srác felvonja egyik szemöldökét, nem tesz egyetlen mozdulatot sem. Úgy tűnik, hatalmas vágya tüdőgyulladást kapni a rák mellé. – Cukorból vagy?

– Ja, hamarosan elolvadok.

A távolban villám csap le. Szörnyen rosszul érzi magát; az agya lüktet a koponyacsontban.

(Bújj a paplan alá, kicsi Holden. Jönnek a szörnyek.)

– Nem szedlek fel – jelenti ki halkan, miközben cigarettáját a betonba őrli, a hamuval pedig kacskaringós vonalakat húz. Körbe-körbe-körbe... Állj!

Holden elvigyorodik, cserepes ajkai megfeszülnek, aztán kissé ellazulnak az esőcseppektől.

– Mivel nem is létezel, meg amúgy sem tudnál. Hah. Azt hiszem, a képzelőerőmnek is vannak határai – mélázik, és hunyorogva úgy csinál, mintha két ujja csípné a fiút –, megállt százhatvan centinél.

Kezd szétcsúszni.

– Százhetvenöt – javítja ki, és az állkapcsa megfeszül, mintha épp kreatív módszereket találna ki a megölésére. Az irritáció az első látható reakció az arcán, amióta beszélgetni kezdtek.

– Mondogasd csak ezt magadnak.

– Még egy szó, és megtanulsz repülni, narkós.

Seggfej.

Holden figyelmen kívül hagyja őt. Az elégett cigarettacsikkeket lepöcköli a tető széléről, és nézi, ahogy lefelé süvítenek, mint apró, alig pislákoló üstökösök, aztán feltápászkodik.

Egy pillanatra kísértésbe esik, hogy követi őket.

Megrázza a fejét.

Beleszédül.

Nem volt jó ötlet.

– Már kezdek lejönni a fellegekből, majd legközelebb, jó? – porolja le alapvetően sem tiszta farmerját, aminek maradék száraz részét rögtön el is áztatja az ég. – Nos, jól szórakoztam...

Most tényleg hazudik.

– Jó neked, én utáltam minden percét.

– Szopd le magad – jutalmazza egy szép középső ujjal a kommentet. A fiú viszonozza. Cuki. – Azt hiszem, nekem itt véget ért a buli. Megyek, lefekszem meghalni, ha eltalálok a szobámig.

– Nem kérdeztem – feleli a hallucináció, de amikor Holden fél lábbal kilépve a tetőajtón, még egyszer utoljára visszafordul, hogy lássa, ott van-e még, a tekintetük összetalálkozik.

***

Eltelik pár hónap: nem látja többet.

***

– Nem hiszem el, hogy feketén iszod a kávét. Nem elég lehangoló már így is az életed? – rázza raszta fejét DeAndre a laptop képernyőjén, hihetetlen felsőbbrendűnek érezve magát a túlárazott, valami középszerű, koffeinmentes, karamellás italával, amit Starbucks-os pohárból csinos csészében szolgál fel neki Mandy, és kap mellé grátiszba diabéteszt is.

– Hagyjál már a hülyeségeiddel – morogja Holden, még mindig félig belebújva a felelősségelkerülő-takarójába, ami nem túl effektíven zárja ki a külvilágot. Sőt, inkább emlékezteti, hogy ma egy kis időt tölhetne tanulással is, ahelyett, hogy órákig bámulja azt a könyvet, amit angolra kellene elolvasnia, és megbánja a napot, amikor főiskolára jelentkezett. – Ez az egyetlen, ami életben tart jelenleg. Ha lehetne, infúzión adagolnám magamnak.

– Azt a drámai segged... Ezek csak tesztek meg beadandók.

– Ja, és valószínűleg előbb megölnek, mielőtt bármilyen drognak esélye lenne rá – dörzsöli meg az öklével vörösben úszó szemét. Tegnap este repült, ma olyan érzés a teste, mintha a csontjait ólommal helyettesítették volna, és az izmai megfeszülnek, hogy elbírják a plusz terhet. ̶A̶ ̶n̶a̶r̶k̶ó̶ ̶a̶ ̶l̶e̶g̶j̶o̶b̶b̶ ̶d̶o̶l̶o̶g̶,̶ ̶a̶m̶i̶ ̶t̶ö̶r̶t̶é̶n̶t̶ ̶v̶e̶l̶e̶.̶ Elbaszta. Az a hülye applikáció, ami számon tartotta a tisztán töltött napjait, csalódni fog benne. Így sosem fog lediplomázni. Így sosem fogja bebizonyítani, hogy több, mint a múltja.

– Tanultál már valamennyit?

– Nem – mondja a fejét ingatva, miközben jobb kezével a zoknija orrát húzkodja. – Túlságosan lefoglalt az idegösszeomlásom.

Néha úgy érzi, azért szeret annyira betépve lenni, mert a mindennapi élet kevésbé tűnik mindennapinak, amikor olyan magasan jár, hogy látja Istent, nem számítanak az élet olyan aspektusai, mint a tanulmányai. De ez olyasmi, amit nem lett volna szabad tennie, hiszen az az elvárás, hogy ne drogozzon.

– Néha tudni kell hátradőlni és élvezni a káoszt. Semmivel sem vagy előrébb ha idegeskedsz.

– Oké, Gandhi.

– Tudod, nem vagyok egy észlény, de ha kell segítség, valaki, aki kikérdez az anyagból, vagy csak szimplán támaszt nyújt azzal, hogy hülyébb nálad, itt vagyok – ajánlja, Holden pedig hálás érte, de sosem élne a lehetőséggel, ahhoz túlságosan szeret egyedül szenvedni.

Andre egy pillanatra kihajol a képből, a barátnője rózsaszín, kusza szobájának egy része megelevenedik. Díszpárnák, plakátok, festmény valaki vaginájáról, fekete fallosz két cserepes virág között... Mindent összevetve, egészen szép. Nyilvánvalóan furcsa stílusérzéke van, félig a Pinterest ihlette, félig pedig egyszerűen furcsa, de jobb, mint az a pad, amin DeAndre ezelőtt élt.

A srác visszatér, Holden pedig épp akkor túr túlságosan is szemébe lógó hajába. Észreveszi remegő ujjait.

– Tegnap – kezdi Andre lassan, cukros kávéja utolsó kortyát felhajtva –, megígérted, hogy otthon maradsz, nem nyúlsz semmilyen szerhez. Betartottad? – Holden úgy érzi, a mellkasa egy félig üres vízágy, amelynek tartalma bizonytalanul lötyög. Olyan kérdést tesz fel neki, amire csak egyetlen elfogadható válasz létezik, és ő ugyan pontosan azt az egyetlen elfogadható választ mondja ki: „igen", nem ez az igazság. Titkolózását a szégyen motiválja.

Legszívesebben beverné a fejét a falba. (A sajátját, DeAndre túl jó erre a világra, olyan módon kedves és irgalmas, amit ő soha nem érthet meg.)

DeAndre egy ideig kémleli, íriszeinek barna foltjait szinte teljesen elnyeli a késői óra, keresik az övéiben a hazugság tompán fellelhető szikráit, majd bólint. Elhallgat, ő is elhallgat, és mindketten várják, hogy a másik mit fog még mondani.

Holden veszít a csendkirályban:

– Jó, leteszem, tanulnom kell. – Nem várja meg a választ.

Az ágyra dől, belehempereg a takaróba, felhúzott térdére emeli a laptopot és nagyon koncentrál az esszére, amit kevesebb mint nyolc óra múlva kellene leadnia. Végül éjfél előtt pár perccel felteszi a fejhallgatóját, fellép YouTube-ra random viharhangokat hallgatni. Bassza meg az angol irodalom. Retteg a villamlástól, ezért az agya mindig rögtön ki akarja zárni, aminek legtöbb esetben a vége az lesz, hogy minél előbb nyugvó állapotba teszi magát, hála a jó égnek. Az ASMR-ra az egyik végtelen internetes nyúlüregben tett kirándulásán botlott bele, valamelyik késő este, amikor rajta kívül már az elméjében ugráló bárányok is elfáradtak, az ujjai pedig egy rég kiürült bögre teára tapadtak. Nem volt szokatlan, az álmatlansága ciklikusan jelentkezik, néhány hétre visszahúzódik, hogy aztán teljes erővel visszaüssön, amikor már éppen újra rendszeres alvási rend áll be. Általában füvezik, amikor semmi más nem üti ki, de igyekszik napról napra leküzdeni a késztetést. Mostanában segít az is, ha polipon csámcsognak a fülébe és az elrablója kisminkeli a pincében, ahová bezárta (ijesztő, milyen megnyugtatóak ezek a szerepjátékok).

Most nem segítenek, belülről kifelé vájja őt egy karom.

„– Mit gondolsz, miért vonzódsz ennyire a drogokhoz? Mit érzel, mit adnak neked?"

Ő sem úgy indult neki, hogy annyira rákap a narkotikumokra, amennyire rákapott. Gyűlöli, mennyire függ tőlük, a gyomrára egyre szorosabb csomót köt az az elbaszott érzés, hogy végig kell néznie, ahogy minden felállított ütemtervet megszeg, mintha nem tudná irányítani a cselekedeteit. Mert nem is tudja. Mert nem is akarja igazán, csak akkor, amikor a bűntudat beüt a józanság tiszta-tükrében. A drogok pontosan diktálják, mit fog csinálni, könnyű levenni a kezét a kormányról, és oda menni, ahova a sötét energiák viszik.

„– El sem tudod képzelni, milyen jó, amikor jó, és nekem erre van szükségem az életemben."

Maga a tény, hogy tudja, ez nem normális dolog, bizonyítja, hogy teljesen normális.

Legördül az ágyról, a sötét, csendes kollégiumi szobában minden konyhába vezető lépte olyan, mintha valaki más settenkedne mögötte.

Újabb kávét főz (bár semmilyen hatással nincs rá – sőt, mintha inkább álmosítaná –, néha sikerül magának beszélnie, hogy a koffein felpörgeti). Ha nem tud aludni, tanulni fog.

Meglibben a függöny a szeme sarkában, a szobatársa horkolása kipréseli magát a hálószoba ajtó alatti résen, és felperdül a repedt parkettán. Lüktet a feje. Legszívesebben bemenne hozzá, a fejére szorítaná az egyik francos kispárnát, és... és... nem tenne semmit. Ezt ő baszta el. Megdörzsöli a halántékát, ujjbegyei nedves kávézaccot kennek szét a bőrén.

Reszket. Lehunyja a szemét, fejét a konyhapultra hajtja, felborít egy üres poharat, és hallgatja, ahogy a kávé lassú, majd gyors ütemben fő le.

Annyira könnyű lenne: hibáztathatná a képmutatók királyát, DeAndrét (mostanában egyre ambivalensebb vele kapcsolatban), aki bevezette ebbe az elbaszott világba, hibáztathatná a traumatikus gyerekkorát, a szüleit, akik sosem szerették, azt a kevés „barátját", akiket még nem vágott ki az életéből, akik napról napra hagyják, hogy megtörje magát a saját kezével, de nem lenne értelme. Amikor az ember belekeveredik a drogokba, csak önmagát vonhatja felelősségre. Nincs olyan kulcs, nincs olyan titok, amivel valaki más rendelkezne, amit átadhatna. Neki kell megtenni az első lépéseket. De fáradt, kimerült a fájdalmaktól és attól, hogy olyan kurva nehezen próbál túllépni a múltján.

(Csak ezt akarja az élettől, hogy ez a fájdalom célszerű legyen.)

Kizökken transzállapotából, felkapja tekintetét, erős, kissé kesernyés illat betölti az apró kollégiumi szoba kompatibilis konyhát. Mutatóujja körmével megkaparja a gép kikapcsoló gombját, majd megnyomja.

Remeg legalább egy spangliért, hogy elűzze magából a nyugtalanságot, de lefoglalja a kezét a bögrével és a telefonjával, ami sorra jelzi az olvasatlan üzeneteket. Sosem válaszol egyikre sem, néha szimplán elfelejti, legtöbbször pedig nem érdekli, ki mit akar. Most viszont ösztönösen a nagybátyja nevére kattint. Legutóbb három hete írt, egy linket küldött azzal az utasítással, hogy hallgassa meg, a soron következő alkalommal szeretne róla beszélgetni. A soron következő alkalom múlt héten volt, amire nem ment el, mert már a fasza kivan ezekből a teljesen felesleges ülésekből. Úgysem mond szinte soha semmit, csak csendben ülnek, várva a csodára. Aztán vitába száll magával, próbálja igazolni saját magatartását, egyben bizonyítani, hogy jogosan zárkózik be. Ha nagyon őszinte akar lenni, tudja, hogy ezzel van egy pindurka probléma.

Kortyol egyet, leégeti a nyelőcsövét, majd a linkre kattint, ami egy Hey, Jude nevű csatorna első adására vezeti. A borítóképe egy barna, fehér foltos hörcsögöt ábrázol, amint a mókuskerék tetején áll. Holden kibaszottul imádja az állatokat.

Egy pillanatig a podcast-ajánlások között lapozgat, mert a benne élő lázadó véletlenül sem akar a nagybátyjára hallgatni, hörcsög ide vagy oda, végül azonban győz a kíváncsiság. Elindítja Jude-ot.

Nőre számít a név alapján (uniszex, de eddig csak csaj Jude-okkal találkozott), helyette kissé apatikus, valahogy mégis kellemes férfihang szólal meg: mint a város kora reggel, amikor még mindenki alszik. Tudata távoli mélyéről valami ismerősnek súgja.

„Ma reggel úgy ébredtem, hogy attól féltem, élni fogok."

Puhán ejti a szavakat, mintha azzal elvenne a súlyukból, mégis egyenesen Holden közepébe talál. A megértés, fájdalom és magány keveréke cikázva bénítja le a végtagjait. Leroskad a földre, hátát a bezárhatatlan szekrényajtónak dönti (a szervezőkészségének köszönhető, hogy az edények és a lábasok már attól kiborulnak belőle, ha valaki a közelükben lélegzik), úgy nehezedik neki, mintha valami puha felület lenne és magába nyelné, a bögrét a térden egyensúlyoztatja, érzi, ahogy a lüktetés enyhül a halántékában.

„A gyógyulásnak van egy kurva kiakasztó része: amikor előre kell tekintened, mert a sötétség, amiben egészen addig vergődtél, kezd kitisztulni, és a jövő hirtelen ott van, homályosan ugyan, de elérhető közelségben, te idióta meg nem tudod, mit kezdj vele, mert soha nem volt opció. Sosem terveztél ilyen sokáig élni. Amikor tizennégy évesen felvágtad az ereid, belül már meghaltál, a picsába is, nem kellett volna eddig élned, minden ellened szólt, azt hitted, nincs más a fájdalmon, ezen a kibaszott apátián kívül... mégis itt vagy, ez pedig ijesztőbb, mint a halál. Tizennyolc éves vagyok, élek és nem tudom, mi lesz velem. A terapeutám szerint ez jó, ez haladás. Az, hogy elveszíted az irányítást, többé nincs benned egy ketyegő óra, ami szerint számold, mennyi van még hátra a halálodig, mindig esélyt jelent, hogy jó helyen kötsz ki. Amikor a doki javasolta ezt a podcast dolgot, azt hittem, az együtt töltött idő alatt ő is megőrült, mert pontosan tudja, mennyire utálok beszélni. De nem, komolyan gondolta. Szerinte a beszélgetés már önmagában terápia, teljesen mindegy, mennyit osztunk meg végül, vagy, a végén mennyit segít. Nem akartam belevágni ebbe az egészbe, már csak azért se, hogy a képébe vághassam, mennyire nem érdekel, mit mond. Önpusztító vagyok, ha eddig nem tűnt volna fel. Szeretem szabotálni magam. Sokáig azt hittem, sőt még most is, hogy a depresszió az a része a jellememnek, ami miatt érdekes vagyok, hogy az egyetlen dolog, ami egyáltalán igazolja a létezésemet, az a gyötrelmem. Elbaszott dolog, tudom. Dolgozom magamon, szedem a dilibogyókat, meg minden. De a mentális betegségek sokkal bonyolultabbak, minthogy bármilyen tabletta helyrehozhasson bárkit."

Torka hirtelen kiszárad, bár korábban egy egész üveg narancslét és egy fél bögre kávét megivott.

„Ezért van itt nekem, Phill. Phill, köszöntsd a mentálisan szintén elbaszott hallgatóinkat, ne legyél udvariatlan." Zörgés és káromkodás a háttérben. „Neveletlen gyerek. Phill kétéves, hím hörcsög és egy kis geci. Egy mániás epizód alkalmával fogadtam örökbe a szomszédomtól, aki szintén egy geci, de legalább nem bassza szét a falam az ágykerettel, mint a másik. Innen is üzenem: szexelj kulturáltan, nem mindenki kíváncsi rá, mekkora a farkad."

Egyszerre vicces, önironikus és mélységesen szomorú. Holden még többet akar belőle.

Végiggörgeti az eddig feltöltött adásokat, majd találomra a „Meleg katasztrófa akcióban" című részre kattint.

„A dögös srácok nem gyógyítják a depressziót, bármilyen jól is csókolnak. Hidd el, kísérletezgettem velük eleget. Ha őszinte akarok lenni, néha csak rontanak a mentális állapotomon. Valamiért extrém magasságokban vonzódom a seggfejekhez, a dokim biztos nagyon okosan megmagyarázná, hogy legbelül úgy gondolom, nem érdemlek sem kedvességet, sem törődést, ezért, amikor ahhoz a bizonyos randi-kereszteződéshez érek, és választhatnám az ismeretlen, ám biztonságos ösvényt, inkább a jól kitaposott úton haladok tovább, hiszen pontosan tudom, mi vár ott. Újabb sérülések, csalódás, egy hétre való szorongás, mielőtt ismét továbbállok. Az egyetlen jó dolog, ami kisül ezekből az elcseszett kavarásokból, hogy profi módon tudok szopni."

Holden nevetés szerű horkantást ad ki, a keze még halványan izeg a bögre fülén, de a remegés elmúlt. Lassan feltápászkodik, a csapba önti az utolsó kortyot, majd egy rövid kitérő után a fürdőszobában (a fluoreszkáló fény nem tesz csodát; a szeme alatti árnyékok mintha a bőrébe süllyedtek volna, sötét haja nyirkosan tapad a homlokára, szörnyen érzi magát.), a hálóba vánszorog, hogy visszagubózza magát a takarójába és tovább hallgassa Jude kínosan vicces sztorijait a balul elsült randijáról a Vasúttörténeti múzeumban (a srác a vonatokra izgult, őt pedig kisgőzösnek nevezte), arról az alkalomról, amikor olyan sokáig szopott, hogy berekedt, úgyhogy egy hétig mézes teával kúrálta magát, a rövid életű BDSM kíváncsiságáról, amiről elég hamar megbizonyosodott, hogy nem neki való, Hook kapitányról, a görbe kis farokról, akinek ő lett volna a Pán Pétere (egy életre elrontotta magának azt a mesét), és az első esetről, amikor rájött, hogy a fanfictionok túlromantizálják a szexet, mert, ha három ujjat akarsz feldugni, kurvára be fog görcsölni a kezed, az meg annyira nem izgató. Mesél még az egyetlen lányról, akivel valaha próbálkozott, csakhogy a végén kiderüljön, hogy mindketten melegek, a végén pedig lejátssza a dalt, amit az említett barátnője írt egy magányos kis csiklóról.

Mire az epizód végére ér, Holden száján hatalmas vigyor terül szét, és úgy érzi, most már képes lesz aludni.

Jude...

„Kicsi csikló, ha magányos, két ujjaddal simogasd. Fel-le, jobbra-balra, körbe-körbe, ha ügyes vagy, csavargasd..."

Jude, baszd meg.