Már kereken egy hete, hogy megérkeztem Californiába.

Apa barátnője - Loren -, nagy lelkesedéssel fogadott, akárcsak az én féltestvérem, Braddy. Braddy mindössze négy éves múlt tavaly karácsonykor, zabálnivaló kis krapek. Egyszerűen lehetetlen utálni, pedig megpróbáltam. Komolyan.

Bevallom nehéz megszoknom, hogy a mostohaanyám alig hat évvel idősebb nálam, de rajta vagyok az ügyön. Rendkívül kedves és segítőkész. Már az első este tisztáztuk, hogy ő nem akarja átvenni édesanyám helyét, mivel nem is tudná és ezzel ő is tisztában van.

Egy nagy tengerparti házban tengetem a mindennapjaim. A lakás minden egyes szeglete gyönyörű, mégis legjobban a szobámban lévő hatalmas ablakot imádom, amin keresztül látni a nagy kékséget. Általában a legtöbb időt a szobámban töltöm a tenger bámulásával. A nap azon részén szeretem a legjobban, amikor felkel a nap. A nap sugarai megcsillanak a víz habjain, ezzel elképesztő látványt nyújtva számomra.

Minden adott arra, hogy boldog legyek és új életet kezdjek, magam mögött hagyva Bostont és a múltam. De nem vagyok képes rá. A múltam minden egyes átkozott nap visszaköszön, amikor egy percre is egyedül vagyok a gondolataimmal. Nem telik el úgy egy nap, hogy ne gondolnék anyára, vagy esetleg Lukera. Az utóbbi egyébként rengetegszer keresett telefonon, de egyikre sem reagáltam, így végül megunta - legalább is szerintem -, mivel nem keresett többet.

Szombat van, én pedig a kertben lévő hintaágyban ücsörgök, limonádét szürcsölgetve. Egyedül vagyok az egész lakásban, mivel apa dolgozik, Loren és az öcsém pedig elmentek vásárolni. A nap hét ágra süt, egy szürke felhő sem tarkítja az eget. Tökéletes az időjárás.

A kényelmes heverészésemet a bejárati ajtó felőli csengő zavarja meg. Nehézkesen fel állok, majd el sétálok az ajtóig. Hamarosan szemben találom magam egy futárral, aki egy kicsi, keskeny dobozkát tart a kezében.

- Üdv, miben segíthetek? - kérdezem kedvesen.

- Hello! Csomagot hoztam Tessa Blake számára - olvassa fel az információt a papírjai sokaságáról.

- Én lennék az.

- Ó, szuper. Itt alá kellene írni, és már itt sem vagyok - mutat a lapon lévő pontozott vonalra, ahova gyorsan lefirkantom a nevem.

Miután elköszönünk egymástól, a férfi távozik én pedig a csomaggal a kezemben lépek a nappaliba. Kíváncsian méregetem a fehér dobozkát, majd egy könnyed mozdulattal felnyitom. A dobozban egy gyönyörü karláncot vélek felfedezni, egy boríték társaságában. Először az ezüst ékszert veszem szemügyre, majd megragadom a levelet.

"Drága, Blake!

Már a megszólításból rájöhettél, ki a feladó, ezért nem mutatkoznék be, mivel nem érzem szükségét.

Hiányzol. Borzasztóan. Minden egyes nap jobban, s jobban. Hihetetlen, hogy nem vagy itt velem. Hogy nem látom az arcodat és hallom a hangodat. Nem tudtam, hogy ennyire fájni fog a hiányod. Azt hittem képes leszek elfeledni, és tovább lépni... de tévedtem. Mindenkiben téged kereslek, bár felesleges időpocsékolás az egész, hiszen úgy sem találok hozzád hasonlót.

Most biztos azt kérdezed magadban, hogy miért ajándékoztalak meg. A válasz nagyon egyszerű; ezzel az ékszerrel akartalak meg kérni arra, hogy légy a barátnőm, de már túl késő volt. Kifutottam az időből. Viszont szerettem volna, hogy nálad legyen. Remélem, hogy tetszik és egézséggel fogod viselni.

A mindennapjaim siralmasan telnek. Felkelek, suliba megyek, majd haza jövök. Ennyiből áll az egész napom. Miután elmentél teljesen egyhangúvá, és szürkévé vált az életem. Egészen addig nem jöttem rá arra, hogy te vagy, aki színt hoz a napjaimba, amíg el nem mentél. Azidáig abban a hiszemben éltem, hogy a focicsapat, Stephanie vagy a szebbnél-szebb csajok teszik teljessé az életem. De nem. A felismerés szinte földhöz vágott. És nem volt valami kíméletes.

Nem tudom mit írhatnék még. Annyi minden kavarog a fejemben, mégsem tudom kifejezni magam. Úgyhogy szerintem itt az idő, hogy befejezzem.

Remélem jól vagy! Szeretlek, és nagyon hiányzol. Talán egy nap még találkozunk, ha a sors is úgy akarja. Mindenesetre igyekszem túllépni rajtad, hiszen nem tudhatom, látlak e még valaha, és nem reménykedhetek örökre. Remélem megérted!

Szeretettel; Luke."

Mire a levél végéhez érek, a könnyeim patakokban folynak le az arcomon. Csak meredek magam elé, próbálva feldolgozni a leírtakat és azt, hogy végleg elveszítettem, az egyetlen embert, akit tiszta szívből szerettem.

Sziasztok!
Nos, elérkeztünk a végéhez a történetnek. Viszont, van ötletem a folytatásra, ha lenne rá igény. Szóval kezeket fel, ha szeretnél második évadot! :)