Magányosan és kissé kedvetlenül baktatok az iskola felé. A fejemben gondolatok ezrei cikáznak. Nem tudom, hogy mégis mi tévő legyek, ha esetleg találkozom Luke-kal vagy, hogy miként viszonyuljak hozzá a szombaton történtek fényében. A tanácstalanság mellett, a bűntudat is mardos belülről. Félek, hogy a felelőtlenségem miatt tönkrement Luke és Stephanie kapcsolata, amit a legkevésbé sem szeretnék.

***

A harmadik óra után, a tesi öltöző felé veszem az irányt. Hálát adok az égnek, amiért eddig elkerültem a Luke-kal való találkozást. Természetesen láttam a folyosón, de mindig idejében kiszúrtam őt, így észrevétlenül sikerült elsurrannom mellette. Ahogy láttam az egyik szünetben a két szőkeség között újra béke honol, legalábbis a majdnem tíz percig tartó nyálcseréjükből ezt a következtetést vontam le.

Az öltözőbe belépve rengeteg lánnyal találom szemben magam. Némelyikük egy szál melltartóban flangál, míg a többségük már teljesen átöltözve ücsörög és beszélget. Lehuppanok az egyik szabad padra, és lehúzom a lábbelim. Amikor újra felkapom a fejem, megpillantom Stephanie-t, aki szintén rám vezeti tekintetét, majd mond valamit a mellette öltöző lánynak és ezt követően hangosan felnevetnek. Valahol számítottam rá, hogy az említett lány nem fog egykönnyen átsiklani a köztem és a Luke között történő majdnem csók felett. Ráadásul ismerem már annyira Őfelségét, hogy tudjam, ha valakivel nem szimpatizál, azt kipécézi magának és mindenféle gonosz dolgokat terjeszt el róla. Én pedig már vasárnap reggel nyugtáztam magamban a tényt, miszerint jó magam lesz az új áldozat.

A testnevelés óra három kör futással indult, aztán jött az erősítés, végül a röplabda játék. Az osztály egyik fele lehuppan a teremben lévő padokra, míg a másik csapatba rendeződik. Én az utóbbiba tartozom, ezért miután kiválasztotta a tanár a két kapitányt, a maradék diákkal álltam csoportba rendeződve. Meglepetésemre Stephanie választ magához már az elején, amit bevallom őszintén túlságosan furcsának tartotok, de nem adok neki hangot. Elhelyezkedünk a pályán, és kezdetét veszi a játék. A csapatunk tarol, 3 - 0-ra vezetünk a másik fél ellen. Pontosan azután, hogy sikeresen megszereztük a harmadik pontunkat is, Stephanie-n áll a sor, hogy a szervával megnyissa az újabb kört. Viszont ő ahellyett, hogy az tette, amit kellett volna, erősen hátba dob a labdával. Az ütés hatására a térdemre esek, ő pedig felém kiált egy álszent "bocsi"-t.

- Jól vagy, Tessa? - lép hozzám a tanár, és aggódóan kezdi fürkészni arcomat.

- Igen - felelem elhaló hangon, de látszólag Mr. Will-t nem sikerül meggyőznöm.

- Gyere, menjünk fel az orvosiba - karol belém, és húz fel a földről.

Nagy nehezen feltápászkodom a hideg földről, majd továbbra is az ősz férfibe csimpaszkodva hagyom el a helyszínt. Ám mielőtt kilépnénk a terem ajtaján, Mr. Will Stephanie-t húsz kör futásra utasítja.

***

Már legalább egy órája ülök az orvosi szobában, ha nem több. A doktor nő szerint csupán zúzódásom van, semmi több, mégis jobbnak látja, ha megnézetem magam az orvosommal. A kezembe nyom egy jéggel teli tasakot, majd utamra enged. Kissé bicegve, de sikerül elhagynom a helyiséget. Az öltözőben villám sebességgel kapkodom magamra a ruháim, és a pokoli fájdalom ellenére is, felsétálok egészen a második emeletig a szekrényemhez. Biztos vagyok benne, hogy már mindenki fülébe jutott az én kis "balesetem", ugyanis mindenki megbámul, aki mellett elhaladok.

A tanítás vége után a könyvtárban kötök ki, és a szokásos helyemre lekuporodva bámulok ki a fejemből. A térdem még mindig iszonyúan fáj, ezért akaratlanul is egy könnycsepp szánt végig az arcomon. Nem kizárólag a fizikai fájdalom hatására, ebben egyaránt nagy szerepet játszik a lelki nyomás is. Egyre több könnycsepp tör utat magának, alig győzőm őket letörölni a pulcsim ujjával. Ennek köszönhetően észre sem veszem Luke-ot, mindössze a hangjára kapom fel a fejem.

- Blake... - suttogja, miután rá emelem tekintetem.

- Menj innen, Luke - utasítom, és igyekszem elnyomni a rám törni készülő zokogást.

- Hallottam mi történt - tesz felém egy lépést.

- Legalább jót nevettél rajtam? - nézek kék íriszeibe.

- Jézus, dehogy - helyezkedik el mellettem. - Őszintén bocsánatot kérek helyette is.

- Értékelem, de nem megyek vele semmire - felelem.

- Én... szakítottam vele - közli, mire teljesen ledöbbenek. - Akármennyire is kedvelem, nagyon nagy hibát követett el akkor, amikor megdobott azzal a fránya labdával.

- Luke... - sóhajtok. - Miattam ne szakíts vele. Ha jól érzed magad Stephanie-val...

- Épp ez az - vág közbe. - egyáltalán nem érzem jól magam mellette. Úgy érzem megfulladok, mintha pórázra lennék kötve, amit ő kénye-kedve szerint rángathat. Egész hétvégén a szakítás gondolata járt a fejemben, ráadásul ahogy meghallottam mi történt veled, már biztos voltam abban, hogy ennek a valaminek, ami köztünk van,véget vetek. A legjobb barátom vagy, nem fogom tétlenül nézni, ahogy miattam bántanak.

Az elmondottak hallatára, egy árva szót sem vagyok képes kinyögni. Mindössze átkarolom Luke-ot és a fejem a nyakhajlatába fúrom. - Köszönöm.

- Ne köszönd, ez természetes, hiszen barátok vagyunk - mosolyog rám, mikor elválok tőle.

***

Órákkal később is ugyanúgy ülünk a padlón, mint azelőtt. Időközben a fejem Luke széles vállának egyikére került, míg a lábaimat óvatosan az övéire rakta.  Ez idő alatt, mindenféle dolgot osztottunk meg a másikkal. Cikis gyerekkori történeteket, meséltünk egymásnak a családunkról, sőt még a legféltetebb titkainkat is felfedtük a másik előtt.

- Hány óra van? - kérdezem, ezzel megtörve a ránk telepedett csendet.

- Ennyire unod a társaságom? - vonja fel játékosan egyik szemöldökét.

- Olyannyira, hogy ha tehetném egész hátra lévő életemet itt tölteném veled - felelem, de amint leesik, hogy mi hagyta el ajkaimat az imént, fülig pirulva heves mentegetőzésbe kezdek. - Mármint úgy értem, hogy mindenki szeret a barátja mellett lenni, főleg ha olyan helyen vannak, ahol nincsenek zavaró tényezők.

- Értelek, Blake - neveti el magát édesen, majd kirángatja a zsebéből a mobilját. - Tíz perc múlva öt - mondja, miután a képernyőre pillant.

- Nem indulunk? Tudod lassan zár a könyvtár, ráadásul mire én kibotorkálok innen lejár a kenyérjegy - magyarázom.

- De, persze, menjünk - pattan fel, majd kezemért nyúl és segít fel állnom.

Miután sikeresen megtalálom az egyensúlyom, nehézkesen elhagyjuk a könyvtárat, majd az iskola épületét. Alighogy kilépünk a levegőre, Luke megtorpan.

- Ez így nem fog menni - sóhajt, és ismét a telefonja után nyúl. Kérdőn nézek rá, mire folytatja: Ilyen állapotban nem gyalogolhatsz, sosem érünk haza.

- Nem kell velem jönnöd, egyedül is haza találok - felelem.

- Te is tudod, hogy nem ezért mondtam - pillant rám, majd szorgosan gépelni kezd valamit a kütyüjén. - Anya nem sokára értünk jön, addig itt kell maradnunk.

- De Luke, nem akarom, hogy miattam fáradozzon az anyukád.

- Nem rég végzet a melóban, amúgy is erre szokott haza utazni, szóval nem nagy kunszt - vonja meg a vállát. - Mellesleg nem hiányzik nekem, hogy valami bajod legyen.

- Luke, néha rosszabb vagy, mint az anyám - forgatom meg a szemem. Bár nem emlékszem olyanra, hogy anya aggódott volna értem valaha is.

Ezután nem szólunk egymáshoz. Némán ácsorgunk a hidegben - legalább mínusz tíz fok van, ha nem több. Pontosan ezért, ahogy egyre többet vagyunk a hidegben, egyre jobban didergek.

- Fázol? - tekint rám Luke, mire bólintok. A következő pillanatban felém lép, és magához ölel. Teste melegétől csillapodik a fog vacogásom, bóditó illatát mélyen orromba szippantom, és elraktározom az elmémben. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy egy csettintésre elálmosodom. Ám mielőtt álomba szenderülhetnék, Luke a fülembe suttog, ezzel észhez térítve szerény személyemet. - Megérkezett anya.

Luke kézen ragad, és egészen egy szürke autóig húz, ami nem messze tőlünk parkolt le. A szőkeség illedelmesen kinyitja nekem az ajtót, majd ma már számtalanadjára segít beszállnom az autóba, és helyet foglal mellettem. A kormány mögött egy szőke hajú hölgy ül, aki a tükörből kedvesen mosolyog rám. Szóba elegyedik Luke-kal, amihez én természetesen nem tudok mit hozzá szólni, ezért csak csendben hallgatom a csevegésüket.

- Tessa, ha jól sejtem, igaz? - szegezi hirtelen nekem a kérdést Luke anyukája.

- Igen - bólintok.

- Az én nevem Liz - mondja. - Sokat hallottam már rólad.

- Anya - forgatja meg a szemét a mellettem ülő srác. A bensőmet valami idegen érzés önti el a tudatra, hogy Luke mesélt rólam az egyik szülőjének.

- És miket, ha tudhatom? - érdeklődöm mosolyogva.

- Ne haragudj, de nem akarom a fiamat kínos helyzetbe hozni - nevet fel.

- Borzalmas vagy - mormogja Luke.

- Én is szeretlek, fiam.

A házunknál kitesz Liz, én pedig Luke-kal egyetemben elhagyom az autót. A szőkeség kedvesen felajánlja, hogy felkísér, de én elutasítom gesztusát.

- Tényleg nem fontos, Luke. Így is annyi mindent tettél már értem, megoldom.

- Tuti?

- Ezerszázalékig - felelem, bár nem vagyok ebben teljesen biztos.

- Nem szeretném, hogy elmenj. Azt akarom, hogy mellettem maradj - közli kis idő elteltével és megfogja a bal kezem.

- Tessék? - kérdezek vissza meghökkenve. Szerintem álmodom.

- Semmi, felejtsd el - túr a hajába, majd ellép tőlem. - Jó éjszakát, Blake - mondja mosolyogva, majd beszáll a kocsiba és elhajtanak.