Csütörtök este van, én pedig a konyhaasztalnál ülve oldom meg sorra az algebrai egyenleteket. Tekintve, hogy már közel egy órája bámulom a négyzetrácsos füzetet - ami tele van betűkkel és számokkal -, nem csak a szemem, a fejem is szörnyen fáj. Ráadásul még az is megnehezíti a dolgomat, hogy anya fel- s alá járkál a magassarkújában. Ha már itt tartunk meg kell, hogy említsem mennyire kicsípte magát. Fekete flitteres ruhát visel, szőke haja rendezett kontyban díszeleg feje tetején, arcán erős smink pihen. Bár tudom, hogy mindez mit jelent, mégis rákérdezek.

- Készülsz valahova? - kérdezem, amint megáll a nappali falán lógó tükörrel szemben.

- Ami azt illeti, igen. Randira megyek - feleli, de nem néz rám, inkább a fülbevalói berakására koncentrál.

- Kivel, és hova? - érdeklődöm, miközben a ceruzámat forgatom az ujjaim között.

- Nem mintha beszámolóval tartoznék neked, de ha ennyire tudni szeretnéd elárulom, hogy vacsorázni megyek egy újonnan szerzett ismerőssel.

- Őt is az internetes társkereső oldalról szedted össze, mint a múltheti plasztika sebészt? - forgatom meg a szemem.

- És, ha igen?

- Nem az interneten fogod megtalálni az igazit - alighogy befejezem a mondatom, egy duda szó hallatszik az utcáról.

- Ne oktass ki! - jelenti ki határozottan, miközben az előszobába sétál, én pedig azonnal utána eredek.

- Nem ki oktatni akarlak, csak egyszerűen féltelek - magyarázom.

- Semmi szükség arra, hogy félts - mondja, majd magára rángatja kosztüm kabátját. - Későn jövök, ne várj meg - azzal kilép az ajtón, és távozik.

***

Az ablakon kifelé bámulva próbálom elterelni a gondolataimat, amik anya körül legyeskednek. Van oka annak, hogy nem köti le a figyelmem a történelem - amit mellesleg imádok - mégpedig az, hogy anyáról tegnap este óta nem hallottam. Mielőtt elindultam volna az iskolába, meggyőződtem róla, hogy nem töltötte otthon az éjszakát. Azelőtt sosem csinált ilyet, tehát két opció van. Az első: annyira jól sikerült a randi, hogy máris a pasas ágyában kötöttek ki. A második: anyával valami baj történt, ami hátterében a hapsi áll. Az utóbbiba bele se merek gondolni.

Egy sóhaj szalad ki a számon, amint felcsendül az óra végét jelző csengő. Magamhoz veszem a cuccaimat, majd a többi diákkal együtt kisétálok a teremből. A szekrényem felé veszem az irányt, majd amikor oda érek kihalászom belőle a mobilom, és tárcsázom anya számát. Ám ismét csak a hangposta jelentkezik, mint az elmúlt húsz alkalommal, amikor hívni próbáltam.

- Szia anya, én vagyok az, Tessa. Ha hallod ezt, kérlek hívj vissza, mert borzasztóan aggódom érted. Szeretlek - mondom, majd bontom a vonalat, és a zsebembe süllyesztem a készüléket.

Mivel kívülről fújom az órarendet, magamhoz veszem a dráma füzetemet, és bezárom a szekrényem ajtaját. Éppen, hogy teszek egy lépést Luke terem mellettem, aki most is vidám, mint mindig.

- Mi ez a jó kedv? - kérdezem, miközben arcát fürkészem, amin ott virít a fülig érő mosolya.

- Képzeld el, hogy tegnap meghívtak a foci csapatba - meséli lelkesen.

- Wow, gratulálok, Luke! - mosolygok rá.

- Igazából nem nekem jár az érdem, hanem Stephanie-nak. Ő mutatott be Brad-nek - a csapatkapitánynak -, aki azt mondta, hogy jó fizikumú srácnak látszok, és ha szeretném szól pár szót az érdekemben az edzőnek. Ma reggel pedig amikor jöttem be, oda jött hozzám az edző, majd elmondta, hogy  tanítás után szívesen megnézné, hogy játszom.

- Ez nagyszerű! - hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába ugrok, de amint leesik mit művelek, fülig pirulva húzódok el tőle. - Bocsi - motyogom.

- Semmi baj, én élveztem - kacsint rám egy játékos mosollyal az arcán, mire a vállába bokszolok.

Mint később kiderült Luke-nak és nekem a dráma az egyetlen közös óránk matekon kívül, így közösen lépünk be a terembe. Lehuppanunk az ablak felőli padsor utolsó padjába, miközben Luke az egyik kedvenc fa viccét ecseteli.

- Ez nem is vicces - közlöm halál komoly fejjel, miközben ő a padot csapkodva nevet.

- Dehogyisnem, csak neked nincs humorod - feleli, de mielőtt bármit is reagálhatnák a dráma tanár lép be az ajtón, rémesen ronda lila akármiben, ami ránézésre olyan, mint a szobámban lévő függöny.

Az óra első felében Ms. Jones a tegnap esti színház látogatásáról mesél, majd rátér a karácsonyi előadásra. Erről annyit kell tudni, hogy minden évben egy Ms. Jones által választott darabot dolgozunk fel, és adunk elő a diákok szüleinek, és a tanári karnak.

- Arra a döntésre jutottam, hogy az idei darab, Shakespeare: Rómeó és Júlia című műve lesz - mondja lelkesen a kissé molett nő. - A főszerepeket, illetve a mellékszerepeket, és a háttér munkában részt vevőket is egyaránt beosztottam. Azt a lapot, amin mindez fel van tüntetve, kifüggesztem ide a táblára és óra után meglehet tekinteni.

***

Mint később kiderült, Luke kapta az egyik főszerepet, Stephanie pedig a másikat - mily' meglepő. Én ebben az évben is csak díszletet fogok festeni, ami nekem tökéletesen megfelel. Ugyanis utálok középpontban lenni, és szerepelni. Ezt a terepet meghagyom Stephanie Hill-nek.

Amint belépek a házunk ajtaján, anya kacagása üti meg a fülemet. Ledobom a földre a táskámat, majd a hálószobája felé sétálok. A résnyire nyitott ajtón tökéletesen látom azt, ahogyan anya háttal nekem ül egy hapsin, meztelenül. Mielőtt észrevehetnének ellépek a helyiség ajtajától, és elhagyom a lakást.

A tudat, hogy én egész nap halálra idegeskedtem magam azon, hogy mi történt anyával, miközben ő a tegnapi pasassal hentergett a szobában, feldühít. Céltalanul bolyongok az utcákon, ráadásul időközben besötétedett, és a levegő is lehűlt. Bár nincs ínyemre, jobbnak látom, ha haza megyek, mielőtt halálra fagynék, vagy rosszabbik esetben elrabolnának, megerőszakolnának. Amikor ismételten belépek a házban, már csend és hullaszag honol, egyedül a konyhából szűrődnek ki zajok, így arra felé veszem az irányt. Anya a konyhapultnál állva tölti meg az üres poharat borral, ezért, hogy felhívjam magamra a figyelmét megköszörülöm a torkom. Izgatottan fordul felém, de amikor meglát lankad a lelkesedése. Mást várt.

- Ja, csak te vagy az? - kérdezi unottan, majd nagyot kortyol a pohár tartalmából.

- Ja, csak én. A lányod - nyomom meg az utolsó szót. - Aki nem mellesleg halálra aggódta az egész napot miattad, miközben te itthon fetrengtél egy idegen férfival.

- Ne, kérlek ezt ne - teszi fel a kezét. - Nincs kedvem most a szemrehányásod hallgatni.

- Nincs kedved, komolyan? - nevetek fel erőltetetten. - Nekem meg ahhoz nincs kedvem, hogy azt nézzem minden egyes nap ahogy szétcsapod magad. Vagy esetleg ahhoz, hogy úgy viselkedj, mint egy felelőtlen tinédzser, mert nem az vagy. Rohadtul nem! Egy felnőtt nő vagy, egy édesanya! - emelem fel a hangom.

- Igen az vagyok, és akkor mi van? Ha az embernek lánya van, már nem érezheti jól magát, nem élheti az életét? - ripakodik rám. - Tudod mit?! Menj, és keresd meg apádat, őt oktasd ki. Szerinted állati rossz anya vagyok, mégis ő dobott el magától, nem én.

- Valóban nem dobtál el magadtól a szó szoros értelmében, de ez az egész helyzet kezd olyanná válni, mintha nem is az anyámmal élnék együtt, hanem egy vad idegennel - felelem, majd ellököm magam a pulttól, ahol eddig támaszkodtam, és felrohanok a szobámba.