Másnap sokkal korábban ébredtem fel, mint kellett volna, aminek a magyarázata roppant egyszerű; egy percre sem tudtam lehunyni a szemem egész éjjel, és meguntam az értelmetlen hánykolódást az ágyban. Gondolom nem kell részleteznem, hogy mi az oka az álmatlanságomnak.

A konyhában főztem magamnak egy jókora adag kávét, amit pillanatok leforgása alatt jutattam a szervezetembe. A nagy mennyiségű koffeinnek köszönhetően részben magamhoz tértem. Azonnal elöblítettem a bögrét, majd egy rongy segítségével szárazra töröltem és beledobtam az egyik dobozba.

Tegnap este óta a lakás minden szegletét, barna dobozok tarkították. Bár egyáltalán nem állt ínyemre az egész pakolosdi, mégis beláttam, hogy nincs más választásom. Californiába kell költöznöm, hacsak nem akarok földönfutóvá válni és egy kartondobozban leélni a hátralévő életem.

És, ha ez még nem lenne elég, ott van Luke, aki az egészhelyzetett csak sokkal bonyolultabbá teszi. Elismerem, igaza van abban, hogy őszintének kellett volna lennem hozzá és megértem, ha ezentúl egy árva szót sem akar hallani felőlem, de valahol mégis bánt, hogy egy kicsit sem számítok neki. Vagy legalább is ezt nem mutatja ki. Értem ezalatt, hogy a tegnapi beszélgetésünk során csak annyit tudott kinyögni, hogy "Ég veled", ami belülről szilánkokra tört engem. Persze nem azt vártam, hogy bevallja az irántam érzett nem létező érzelmeit, egyszerűen csak azt hittem annyira fontos vagyok neki, mint ő nekem.

Jobbnak látom, ha megszakítom keserű gondolatmenetemet, mielőtt eluralkodna felettem a sírhatnék. A zuhanyzást követően, magamra csavarom a törölközőmet, majd a mosdókagylón megtámaszkodva bámulom a nyúzott tükörképemet. A látványom egészen megrémiszt. Az arcom hulla sápadt, a kulcscsontom a kelleténél sokkal jobban látszik, a hajam pedig akár egy szánekazal. A külsőm pontosan tükrözi, hogy milyen borzalmakon mentem keresztül az elmúlt napokban.

Mikor megunom a szerencsétlen állapotom bámulását, egy sóhaj kíséretében elhagyom a fürdőszobát, és vissza botorkálok a szobámba. Éppen, hogy magamra öltöm a ruháimat, kopogás üti meg a fülemet. Kibontom a hajam, és gyorsan megigazítom, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most van túl egy gyors meneten. Elcsoszogok az ajtóig, és kitárom azt. A küszöb túlsó felén Caroline áll, anya nővére. Tetőtől-talpig feketében feszít, akárcsak én.

- Szia, Tessa - mosolyog rám halványan.

- Szia - viszonzom gesztusát.

- A csomagokért jöttem.

- Tudom, a nappaliban vannak - mondom, majd az említett helyiségbe indulok, ő pedig követ. - Ezekben benne van anya minden egyes személyes holmija.

A kijelentésem nem volt teljesen igaz, hiszen nem minden hozzá fűződő tárgy lapult a dobozokban. Magamnak is eltettem egy kis emléket belőle, de ezt nem akarom Caroline orrára kötni.

Bólint, majd megragadja az első kezeügyébe kerülő dobozt.

- Segítsek?

- Nem kell, megoldom. Bill egyébként is lent vár a kocsinál.

- Rendben.

Kínosan ácsorgok, míg ő a dobozokkal bajlódik. Nem tudom mit kéne mondanom, hiszen bár rokoni kapcsolatban állunk, mégsem beszéltünk soha két szónál többet egymással.

Mikor már csak egyetlen doboz marad hátra, megköszörüli a torkát és felém fordul.

- Anyád nagyon szeretett téged, Tessa.

Caroline szavai hallatán érzem, hogy elnehezedik a tüdőm és elérzékenyülök.

- Tudom, hogy nem éppen ő volt a világ legjobb édesanyja, de azt tudnod kell, hogy igyekezett ezen változtatni, mégha nem is mutatta ennek jelét. Minden erejével próbált jó édesanyád lenni, még annak ellenére is, hogy apád elhagyta közvetlen azután, hogy Rose a tudtára adta, hogy várandós. Tudod azon az estén, amikor bekövetkezett a tragédia, tőlem indult haza. Arról beszéltünk, hogy elvinne téged egy két hetes nyaralásra Santa Monica-ba, mivel még nem utaztatok együtt sehova és tudta, hogy elszeretnél oda jutni. Nagyon izgatott volt. Teljesen bezsongott, levakarhatatlan vigyor ült ki az arcára - kacagta el magát, mire egy arcomon leguruló könnycsepp kíséretében én is követtem példáját. - Annyira hiányzik, Tessa. Nem tudtam, hogy lehet ekkora fájdalmat érezni valaki hiánya miatt. Egy hatalmas űr tátong a mellkasomban, és attól félek, hogy sosem fog begyógyulni.

Patakokban folynak a könnyei szeplős orcáin keresztül, akárcsak nekem. Felé lépek és egy meleg ölelésben részesítem, hiszen tudom, hogy csupán egy ölelés milyen nyugtatóhatással bír. Mondhatnám neki, hogy minden rendben lesz, de a valóság nem ezt tükrözi és nem akarom hiú ábrándokba ringatni.

Nem sokkal később eltávolodik tőlem, és letörli az előbbi sírásának nyomait.

- Mennem kell - bólintok. - Tessa tudd, hogy bármikor számíthatsz rám, hívj fel nyugodtan, ha beszélni akarsz valakivel, vagy ugorj be hozzánk. Bármikor szívesen látunk - szorítja meg vállaim.

Heves bólogatásba kezdek. - Köszönöm.

- Ezen nincs mit megköszönni, drágám. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, rendben?

- Megígérem.

Egy puszit nyom az arcomra, majd kiviharzik a lakásból. Mosolyogva nézek utána, míg be nem zárul az ajtó mögötte. Kicsit szomorú, hogy anya halála kellett ahhoz, hogy a Caroline-nal való kapcsolatom egy új szintre lépjen.

Abban a pillanatban, ahogy lehuppanok az egyetlen székre, ami még a házban árválkodik, duda szó csendül fel az utcáról. Az ablakhoz lépek, és elhúzva a függönyt kikukkantok rajtok. Apa vadul integet a kocsija mellett állva, mire magamra erőltetek egy mosolyt, mégha a lelkesedésem egyenlő a nullával.

Felkapom a bőröndöm, és sietősen elhagyom a lakást, mielőtt túlságosan elurakodnának felettem az érzelmek. Néhány perc elteltével, már apa előtt állok, aki egy futó ölelés után a csomagtartóba teszi a táskám. Tekintettel arra, hogy nem szeretek elől ülni az autóba, megcélzom a hátsó ülést.

- Tessa! - kiáltja valaki a nevem, és mikor megfordulok Luke-kal találom szemben magam.

- Luke... hát te meg mit keresel itt? - kérdezem elképedve.

- Be kell vallanom valamit - zihál. - Nem mehetsz el úgy, hogy nem mondtam el neked.

- Miről beszélsz? - értetlenül meredek rá.

- Szeretlek - böki ki, mire az állam a padlót súrolja. - Abban a szent pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak a matek terembe. Emlékszel, hogy közvetlen azon a napon szólítottalak le az állomáson, miszerint nem tudom a jó irányt?

- Hogyan felejthetném el.

- Hazugság volt. Az igazság az, hogy akkor már legalább két hete Bostonban tartózkodtunk a családommal, csak kellett egy ürügy, hogy szóba állj velem.

- Tessa, köszönj el a kis barátodtól és induljunk! - hajol ki az ablakon apa.

- Csak két percet kérek, uram - felel Luke helyettem.

- Két perc! - vet rá jelentőségteljes pillantást.

- Köszönöm. Szóval - szenteli újra nekem figyelmét. - Szeretlek. Akkor is szerettelek, amikor Stephanie-val voltam együtt. Sőt akkor is csak rád gondoltam, mikor Chelsea-vel beszélgettem.

- Ha ez valóban így van, miért nem mondtad el? Tudod mennyire fájt látnom, ahogy más kezét fogod?

- Mert féltem.

- Mégis mitől? - kérdezem kissé ingerülten.

- Attól, hogy elutasítasz és elveszítelek.

- Oh, Luke.

- Szeretlek, Tessa. Az életemnél is jobban és az sem érdekel, hogy elmész. Minden hétvégén leutazok hozzád, vagy te hozzám és együtt lehetünk - szorítja meg mindkét kezem izgatottan.

- Nem.

- Nem? - hökken meg.

- Nem - sóhajtok. - Nézd, nem volt még távkapcsolatom, de nem is szeretnék. Nem tudnám elviselni, hogy akit szeretek messze van tőlem, és nem élheti az életét, miattam, mert nem vagyok mellette. Igaz minden vágyam az volt, hogy te és én egyszer barát és barátnő legyünk, de nem így, nem ilyen körülmények között.

- Tessa, menjünk! - kiált ki apa ismét.

- Kérlek érts meg, és találj egy olyan lányt, aki boldoggá tesz. Vigyázz magadra, szöszi! - lenyelem a torkomban keletkezett gombócot, majd egy halvány mosolyt erőltetek magamra és magamhoz húzom egy röpke ölelésre, majd nyomok egy puszit az arcára.

Hátra sem pillantva tépem fel a kocsi ajtaját, és huppanok be az ülésre. Apa azonnal gázt ad és elhajt.

- Minden rendben? - aggódóan fürkészi arcomat, a visszapillantón keresztül.

Alsóajkamat beharapva bólintok, de a vak is látja, hogy rohadtul nincs semmi rendben. Már, hogy is lenne? A srácot, akit tiszta szívből szeretek, elkellett hagynom, azután, hogy bevallotta ő is ilyen érzéseket táplál irántam. Az egyik pillanatban úgy érzem az életem kezd egyenesbe jönni, de a másikban jön a csúf valóság és lerombolja mindazt, amit hittem. Ez vagyok én, Tessa Blake. A szerencsétlen, árva, összetört szívű lány, akit az élet alaposan büntet, Isten tudja miért.