Reggel jóval azelőtt ébredek, mint általában szoktam. Káromra, bárhogy próbálok vissza aludni, nem járok sikerrel. Miután megunom a forgolódást, bebújok a papucsomba és levánszorgok a lépcsőn. A házban csend és hullaszag honol. Nem ér meglepetésként, hiszen anya tegnap este említette, hogy a nővérénél alszik, mert vigyázni-a kell az alig öt éves, Teddy-re.

Anya rokonaival nem ápoltunk szoros kapcsolatot. Legalább is én nem. Anya előszeretettel lófrál a családtagjainál, ezzel engem magamra hagyva. Egy ideig zavart a magány és az egyedül lét, de mára már egészen megszoktam. Jobb egyedül, mint hamis emberekkel körülvéve lenni. Így nem esel abba a hibába, hogy számítasz és bízol magadon kívül, másban.

Kitárva a hűtőszekrény ajtaját, kutatok valami ehető kaja után. Nincs nagy választék, ezért az egyetlen gyümölcsös joghurt mellett döntök. Kihalászok a fiókból egy kis kanalat, és miután leülök az asztalhoz, apránként elfogyasztom. Mialatt csöndben ülök, villámként hasít belém a tudat, hogy ma biológia tesztet írok. Nem szoktam eszeveszettül magolni, egy-egy dolgozat előtt. Auditív típus vagyok, így elég, ha órán figyelek és hegyezem a fülem.

***

Míg a metróra várakozom, előkapom a biológia jegyzeteimet és átolvasom őket a biztonság kedvéért. Ez a tantárgy sosem tartozott a kedvenceim közé, viszont így sem álltam közepesnél rosszabbra. Miközben a sejtosztódásról szóló sorokat falom szemeimmel, a hangosbemondó közli a várakozókkal - köztük velem -, hogy tíz perces késésre számíthatunk, ugyanis baleset történt az egyik megállónál. Az elmondottak hallatán egy sóhaj hagyja el a szám, majd ismét a biológiának szentelem minden figyelmem.

A tíz perc, a vártnál hamarabb eltelik, már csak a fékező metró csikorgó hangjára kapom fel a fejem. A jármű száguld, így seperc alatt termek az iskolában. Mielőtt a szekrényemhez lépnék, az egyik automata felé veszem az irányt.

- Szia, Blake - köszönt Luke vidáman, mire felé fordulok.

Nem egészen értem miért szólít a vezetéknevemen, de igazság szerint nem zavar. Ez újdonság számomra, hiszen még senki nem hívott így.

- Szia, Luke - üdvözlöm én is, majd felbontom a dobozos üdítőt. - Tegnap haza találtál? - kérdezem, miközben megtámaszkodok az automata mellett, és kivárom, míg Luke is vásárol magának egy Dr. Pepper-t.

- A segítségeddel, igen - neveti el magát.

- Akkor igyunk erre - mondom, majd feltartom az üdítőt és várom, hogy az enyémhez érintse sajátját.

- Milyen órád lesz? - kérdezem, miközben a szekrénye felé sétálunk.

- Uhm - kutakodik a táskájában, feltehetőleg az óra rendje után. - Kémia, Mrs. Peterson-nal - felel.

- Egy jó tanács: kerüld a tekintetét - mondom, mire összehúzott szemöldökkel néz rám. - Ha öt másodpercnél tovább nézel a szemébe, azt hiszi gúnyolódsz rajta.

- Tényleg? - kérdezi, amit követően becsapja a szekrénye ajtaját.

- Aha - rántom meg a vállam. - Állítólag miután a férje elvált tőle, azóta lett ilyen...-keresem a megfelelő szót.

- Fura? Ijesztő? Bolond? Nem normális? - sorolja a tulajdonságokat.

- Igen, igen, igen és nem - felelem. - Egész normális, ha megtalálod vele a közös hangot.

- Bedobok néhány bókot, és a sármos mosolyom. Sima ügy - vonja meg a vállát.

- Hogy neked mekkora egód van - nevetek fel, majd gyengéden megcsapom a fiú mellkasát.

- Ezt egészséges önbizalomnak hívják.

- Ha te mondod - kuncogok.

- Hé, Luke, igaz? - jelenik meg mellettünk, Stephanie Hill.

Nos, Stephanie Hill. Ezekkel a szavakkal tudnám leginkább őt jellemezni: nagyképű, piszok gazdag, és kicsit talán ribanc. Na jó, nagyon. Minden héten mással kavar, azt állítja, hogy így keresi az igazit. Ami szerintem marhaság. Elvégre nem a gimiben fogod megtalálni az igazit, legalábbis én még nem hallottam rá példát. Ráadásul, ha még ez nem lenne elég, tavaly szárnyra kapott egy pletyka, miszerint a szőke ciklon szexuálisan kielégítette a fizika tanárt, hogy ne buktassa meg. Bár igaznak bizonyult a dolog, az apja mégis elsimította az ügyet - a befolyásának köszönhetően. Ugyanis Stephanie apja, nagy mennyiségű adománnyal támogatja az iskola sport életét.

- Öhm, igen - fordul Luke zavartan a lány felé.

- Nagyszerű, én Stephanie Hill vagyok, de szólíts nyugodtan csak Steph-nek - feleli, negédes hangon, miközben a kezét nyújtja. - Ő a barátnőd? - fordul hozzám a lány, miközben felém bök frissen manikűrözött ujjával.

- Nem, nem vagyok az - felelek azonnal.

Hihetetlen, hogy közel három évig jártunk együtt franciára, mégsem ismer fel.

- Akkor nem bánod, ha elrabolom? - karol a fiúba, aki zavartan pillant felém.

- Dehogyis - reagálok. - Amúgy is mennem kell órára. Sziasztok! - köszönök el tőlük, és útnak eredek az iskola zsúfolt folyosóján.

***

Sietős léptekkel hagyom el az iskolát, az utolsó órám végeztével. Amint kilépek az épületből, megrettenve veszem tudomásul, hogy szakad az eső. Úgy esik, mintha dézsából öntenék. Fejemre húzom a dzsekimen található kapucnim, majd a kapu felé igyekszek.

- Blake! - kiált utánam valaki. Pontosan tudom ki, hiszen csak egy ember szólít így. Luke. Megfordulok és bevárom a felém rohanó szőkeséget.

- Tessa a nevem - mondom neki, amint kissé zihálva előttem terem.

- Számomra Blake maradsz - legyint.

- Mit szeretnél? - hagyom figyelmen kívül kijelentését.

- Én, öhm... - vakarja a takóját - arra gondoltam, hogy hazamehetnénk együtt. Úgyis egy irányba megyünk, és nem szeretek egyedül utazni, mert...

- Oké - vágok közbe. - Induljunk.

Szinte futó lépésben haladunk egymás mellett, a metró felé. Már megszoktam, hogy az orrom előtt húz el a jármű, most sem történt másképpen. Lehuppantam az egyik üres padra, ahova Luke követett.

- És mi volt Stephanie-val? - kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve.

- Féltékeny vagy? - húzogatja bal szemöldökét.

- Ne légy nevetséges - forgatom meg a szemem.

- Semmi - válaszol, a nem rég feltett kérdésemre. Várakozóan rá emelem tekintetem, ezzel jelezve, hogy folytassa. - Kedves lány.

- Kedves? - nevetek fel. - Látszik, hogy nem ismered őt.

- Klassz csaj, csak kicsit a kelleténél is jobban nyomul.

- Klassz? Kedves? Jézusom, Luke - gúnyolódom.

- Kezdem azt hinni, hogy tényleg féltékeny vagy rá - méregeti elgondolkozva az arcomat.

- Ugyan, miért lennék egy ribancra féltékeny?

- Miért beszélsz így róla?

- Miért véded ennyire?

- Miért nem válaszolsz?

- És te miért nem?

Kérdésem után csak meredünk egymásra, majd alig egy perccel később mindketten nevetésben törünk ki.

- Ez gyerekes viselkedés volt - állapítja meg.

- Elvégre, azok vagyunk, nem?

- A magad nevében beszélj - húzza ki magát. - Én már hivatalosan is, érett férfi vagyok.

- Hát persze, Luke - hagyom rá, mire kuncogni kezd.

Ezután nem beszélgetünk sokat, ugyanis megérkezik a metró. Mindketten feltömörölünk a szerelvényre. Tekintve, hogy a jármű tömve van emberekkel, egyetlen szabad ülő hely sincs. Így az egyik oldali ajtónak dőlök, és Luke elém áll. Mivel rettenető magas hozzám képest, fel kell emelnem a fejem, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni.

- Arra gondoltam, hogy hétvégén körbe vezetlek a városban - mondom. - Persze, csak, ha te is szeretnéd - teszem hozzá gyorsan.

- Az baromi jó lenne - bólint. - Egyébként sincs semmi tervem a hétvégére, ráadásul szívesen megismerném a várost. És persze, téged is - teszi hozzá, aminek hallatán enyhe pír szökik arcomra.

Tisztában voltam azzal, hogy, mint barát akar megismerni. Mégis idegen érzés kerített hatalmába. Még senki nem mondta nekem azt, hogy megakar ismerni. Senki nem volt rám kíváncsi. Unalmas, szürke kisegérként tekintettek, és tekintenek rám mai napig is, amibe hamar beletörődtem. De itt ez a magas, szőke, kedves, okos fiú, aki megcáfolta mindazt, amit eddig szentül hittem.