Egy héttel később a helyzet továbbra is változatlannak látszott.

Időközben beköszöntött a karácsony, majd lezártuk az évet. Az ünnepeket Luke társaságában töltöttem, aki ragaszkodott ahhoz, hogy mellettem legyen. Nagyon jól esett, hogy Luke igyekezett elfeledtetni velem a gondjaimat, mégha eredménytelenek is voltak a próbálkozásai.

Az új év első napján, délután két óra körül nyitom ki a szememet. Szőke hajú barátom, még mindig hangosan horkol a matracon, így igyekszem a lehető leghalkabban kiosonni a szobából. Amint a konyhába lépek, egy laza konytba kötöm a hajam, majd neki állok a reggeli készítésének. Tekintettel arra, hogy nem vagyok valami konyhatündér, maradok a rántottánál. Pontosan azután, hogy feltöröm az ötödik tojást is, megcsörren a telefonom. A kijelző egy számomra ismeretlen telefonszámot mutat, így kissé bizonytalanul fogadom a hívást.

- Haló?

- Üdv, Andrew Fisher vagyok a kórházból. Tessával beszélek?

- Igen, én vagyok az. Miben segíthetek?

- Attól tartok, rossz hírekkel szolgálhatok - mondja, aminek hallatán teljesen lesápadok. - Az édesanyja, ma reggel pontban kilenckor, elhunyt.

Mintha gyomorszájon vágnának, kissé hátra tántorodom. Még levegőt is elfelejtek venni, annyira letaglóznak a hallottak. Érzem, hogy a szemeimet könnyek mardossák, én pedig hagyom, hogy utat törjenek maguknak.

Meghalt. Elment. Nincs többé. Ezentúl nem látom, ahogyan melegen mosolyog rám reggelente. És nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem, annak ellenére, hogy milyen volt a kapcsolatunk kisgyermek koromban. Nem hívhatom anyának, és nem kérhetek tőle tanácsot. Nem fog az oltárhoz kísérni, és nem láthatja az unokáit.

- Hölgyem? Itt van? - zökkent ki keserű gondolataimból az orvos.

- I-igen - felelem.

- Nézze, tisztában vagyok vele, hogy a hírek sokkolták önt, de arra kérem, amint csak tud, fáradjon be a kórházba, annak érdekében, hogy mihamarabb elintézzük a papírokat. Rendben?

- Rendben - törlök le a kézfejemmel egy újabb adag kövér könnycseppet.

- Köszönöm, és kérem fogadja el őszinte részvétem! Viszonthallásra! - mondja, majd bontja a vonalat.

A következő pillanatban kiesik a kezemből a telefon, ami hangoso koppanással érkezik a padlóra. Hangos zokogásban török ki, miközben hátamat a falnak vetem.

- Tessa? - a hang irányába fordítom a fejem, ahol Luke homályos alakját vélem felfedezni, a könnyeimnek köszönhetően.

Egy ideig csak farkasszemet nézünk, majd szónélkül trappolok hozzá és ölelem át. Anélkül, hogy bármit is kérdezne, körém fonja karjait, én pedig mellkasába fúrom az arcom.

- Nem lesz semmi baj - suttogja, majd egy csókot nyom a hajamba.

***

Fogalmam sincs mióta feküdhetek az ágyamon, egy pokrócba burkolózva. Csak meredek magam elé, és bámulok a semmibe. A szobában csend van, egyedül az agyamban cikázó gondolataim zajonganak. Luke egy ideje lelépett a kis boltba, hogy hozzon nekem valami kaját, tekintettel arra, hogy még ma egy falatot sem ettem, és már lassan este hatot üt az óra. Nagyon szívén viseli ezt az evés dolgot, amit nem is értek, de még ahhoz sincs energiám, hogy kérdőrevonjam a rám irányuló túlzott figyelmét.

A bejárati ajtó csengő hangjára kapom fel a fejem. Halvány lila fogalmam sincs, hogy mégis ki állhat az ajtó túlsó felén, ugyanis Luke-nál van a kulcsom, tehát ő betud jönni, mást meg nem igazán várok. Dünnyögve kikászálódok az ágyból, a pokrócot továbbra is magamon tartva.

- Jövök már! - kiabálom, ugyanis az illető mintha ráfeküdt volna a csengőre; szüntelenül nyomja.

Mikor kinyitom az ajtót, meglepetésemre apával szembesülök. Várható volt, hogy mostanában felbukkan a környéken, de az meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen hamar tudomást szerez a történtekről.

- Szia, Tessa - vigyorog rám, majd meg sem várva míg betessékelem, lépi át a küszöböt.

- Öhm... minek köszönhetem a látogatásod? - csukom be az ajtót, majd eredek a nyomába.

- Nem régiben értesültem édesanyád haláláról, és hát jöttem az egyességünk miatt - magyarázza, de egy percre sem látom a bánatot vagy egyéb fajta komor érzelmet az arcán.

- Igen, tudom, hogy mit beszéltünk meg, de ez nem megy egyről a kettőre - vakarom meg a tarkóm.

- Dehogyisnem! Figyelj, én már el is intéztem mindent. Kiírattalak a suliból, felmondta a bérleti szerződéseteket és megvettem neked a repülőjegyet. Minden készen áll arra, hogy új életet kezdj velem és a családommal Californiába - csapja össze boldogan tenyereit.

- Várj, várj, várj! Hogy mit csináltál? - kérdezem döbbenten. - Jól értem, hogy a megkérdezésem nélkül intéztél el mindent?

- Igen.

- Állati - horkantok fel. - Mégis honnan vetted a bátorságot erre?

- Az apád vagyok, és volt egy egyezségünk.

- Valóban egy vér vagyunk és tényleg megállapodtunk valamiben, de ez még nem azt jelenti, hogy átveheted az irányítást az életem felett! - kelek ki magamból.

- Nézd a jó oldalát. Neked neked már semmi dolgod nincs, csak annyi, hogy bepakolod a holmidat, én pedig holnap reggel jövök érted.

Szólásra nyitom a szám, de mielőtt egy szót is kinyöghetnék, valaki a szavamba vág.

- Elmész?

Jól tudom, hogy kitől származik a kérdés. Kezdetben nincs bátorságom felé fordulni, de végül megteszem. Ott áll egyenesen velem szemben, kezében egy zacskóval, teljesen lesokkolva. Arcán ezerféle érzelmet vélek felfedezni; a haragtól egészen a megbántottságig. Tudom, hogy mivel bántottam meg; nem mondtam el neki az igazságot.

- Luke...

- Válaszolj! - förmed rám, hozzáteszem teljesen jogosan.

- Igen, de... - meg sem várja míg befejezem, kiviharzik a házból én pedig utána iramodok.

- Luke, állj meg! - szólok utána, de ő figyelmen kívül hagy. - Kérlek!

Még azelőtt, hogy kilépne az épületből, beérem őt és megragadom a karját, ezzel megállásra késztetve.

- Mi a szart akarsz még, Tessa?

- Csak... hallgass meg - zihálok.

- Nem vagyok kíváncsi rá - indul meg újra, de azonnal utána kapok.

- Kérlek - könyörgöm, mire keresztezi mellkasa előtt karjait, és várakozóan néz rám. - Köszönöm - sóhajtok. - Nézd, én nem akartam, hogy így tudd meg. Elakartam mondani, de...

- De? - vág közbe ingerülten.

- De nem volt bátorságom, mert nem akartam elbúcsúzni tőled. Utálok búcsúzkodni, ráadásul tudtam, hogy ha tudomást szerzel erről, akkor még jobban fog fájni.

- Látod! Épp ez az! Most is csak magadra gondolsz. Arra, hogy neked mi a jó. Rohadt önző vagy, Tessa!

- Ez még viccnek is rossz - horkanok fel. - Ha valóban önző lennék, nem hagytam volna, hogy valaki mással legyél együtt.

- Miért?

- Mert, ha tudni akarod mióta megismertelek csak is azt akartam, hogy velem legyél. Hogy az én kezemet fogd, és engem csókolj meg - üvöltöm, aminek hallatán megdöbben. - Mert, igen. Beléd szerettem. Tagadhatatlanul és menthetetlenül. És tisztában vagyok vele, hogy te nem érzel úgy irántam, ahogyan én irántad, de már úgy is mindegy. Holnap elmegyek, és bizonyára soha többé nem látjuk egymást. Sajnálom, hogy eltitkoltam előled ezt az egész költözés dolgot. Remélem egyszer megbocsájtasz nekem - kanyarítok ajkaimra egy halvány mosolyt, majd a lakásunk irányába indulok.

- Tessa, várj! - szól utánam Luke, mire azonnal megpördülök a tengelyem körül.

Látom rajta, hogy legbelül erősen vívódik valamin. Szótlanul ácsorgok és arra várok, hogy kinyögjön végre valamit. Természetesen minden porcikám azután vágyakozik, hogy azt mondja ő is viszont szeret engem, de ehellyett csak annyit mondd: Ég veled!

Sziasztok, nyuszik! ❤️
Tudom, írtó régen jelentkeztem résszel, de egyszerűen sehogysem tudtam magam rávenni az írásra, egészen idáig.
Remélem, hogy tetszik a rész és nem haragudtok rám a hatalmas kimaradásért! :(❤️
Nem ígérek semmit, hiszen nem tudom, hogy mikor tudom hozni a következő részt. De igyekszem! :)
Btw, köszönöm az előző bejegyzéshez érkezett kommenteket. Mindegyiket elolvastam egytől-egyig! :)
U. i.: nagyon örülnék, ha megszánnátok néhány kommentel. :)❤️