A luke-kal való béke kötésem után, én a kórházba igyekeztem, míg ő a suliba, ugyanis ma este van az előadás. Bár nem játszottam nagy szerepet benne, mégis kötelességemnek éreztem tájékoztatni Ms. Jones-t a történtekről. Ő természetesen megértette a dolgot, és mi hamarabbi gyógyulást kívánt anyának.

A kórházba érve, azonnal a 105-ös kórterembe sétálok. Amint átlépem a küszöböt, megpillantom édesanyámat, ahogyan mozdulatlanul fekszik az ágyon. Számtalan gép veszi körül, és megannyi cső lóg ki testéből. Leülök a fekhelye mellett található székre, és tenyerembe veszem hófehér kezét.

- Szia anya - suttogom, és mintha meghallotta volna hangomat, megszorítja a mancsom. - Erősnek kell lenned, hallod? Szükségem van rád, nem adhatod fel!

Biztatom, de természetesen minden kimondott szavam süket fülekre talál. Ha hónapokkal ezelőtt történik ez a baleset, minden más lenne. Talán nem fájna annyira a dolog, és nem lennék kétségbeesve. De most úgy érzem, mintha az egész világ össze esküdött volna ellenem.

Keserű gondolataimból, az ajtó nyitódása térít vissza.

- Üdvözlöm, kisasszony! - lép be a helyiségbe a kezelő orvos.

- Jó napot! - egyenesedek fel.

- Attól tartok rossz híreket hoztam - sóhajt, majd szétnyitja a kezében tartott dossziét. - A mai délelőtt folyamán elvégeztünk az édesanyján egy úgynevezett Ct vizsgálatot, amivel az agyát vizsgáltuk. Nos, a vizsgálat során kiderült, hogy az édesanyja minden egyes idegsejtje elhalt. Egy szóval nem képes gondolkodni, enni, levegőt venni, sem bármely létszükségű folyamatra. Röviden; a gépek tartják életben. Nem kizárható annak az esélye, hogy magához tér, de nem látok rá túl sok esélyt.

Bármennyeri is igyekszem nem sírni, a könnyeim utat törnek magunknak.

- Pár napig még a gépeken hagyjuk, hátha mutat valami jelet a hölgy a gyógyulás felé, ha viszont nem így lesz, mindketten tudjuk, hogy mi fog történni.

Bólintok, hiszen nagyon is jól tudom a választ. - Itt maradhatok még egy kicsit vele?

- Fél óra múlva vége a látogatási időnek, addig nyugodtan - mosolyog rám kedvesen, amit esetlenül, de viszonzok, majd kisétál a kórteremből.

Leroskadok a székre, miközben tenyerembe temetem arcomat. Egyfolytában csak az orvos szavai járnak az eszembe: "nem látunk túl sok esélyt arra, hogy felébredjen". Képtelen vagyok ép ésszel felfogni ezt néhány szót. Egyre hangosabban zokogok, így jobbnak látom, ha távozok a helyiségből. A folyosón előkotrom a telefonom a zsebemből és írok egy SMS-t Luke számára.

me: Szükségem van rád. Gyere át, ahogy végeztél, kérlek.

Meg sem várva a válaszát csúsztatom a zsebembe a készüléket, és indulok haza.

***

Kezemben a bögrémmel ülök a kanapén. Néma csend honol a lakásban, de nem bánom, amúgy sem tudnék a gondolataimon kívül másra koncentrálni. Hamarosan a levegőt a csengő hangja szeli át, én pedig villámgyorsan ott termek az ajtó előtt. Anélkül, hogy meg mégnézném ki áll mögötte, nyomom le a kilincset. Ám a küszöb túlsó felén nem Luke tartózkodik, hanem egy nem kívánatos személy.

- Szia, Tessa - vigyorog rám.

- Mit szeretnél, apa?

- Bemehetnék esetleg?

- Muszáj? - nyögöm.

- Igen, fontos dologról kell beszélnem veled - mondja, mire keserűen arrébb állok az ajtóból, hogy beljebb kerülhessen.

- Most már igazán kinyöghetnéd milyen fontos dologról akartál beszélni - közlöm, miközben a konyhába somfordálok.

- De előtt, készítenél nekem egy kávét?

- Francokat! Ez nem egy kávézó, én pedig nem a titkárnőd vagyok - felelem éles hanglejtéssel.

- Először is ne beszélj ilyen formában velem, mert az apád vagyok...

- Az apám, tényleg? - gúnyos nevetés hagyja el ajkaimat. - Igen, valóban biológiailag az vagy, de egyébként semmi közöm hozzád. Most pedig térj végre a tárgyra!

Egy sóhaj kíséretében, megcsóválja a fejét. - Épp olyan makacs vagy, mint az anyád.

- Ja. Szóval?

- Szeretném, ha hozzám költöznél Californiába - jelenti ki.

Nem mondom, hogy meglepődök a hallottakon, mert számítottam rá, hogy az imént elmondottak az oka ittlétének. Sokáig nem felelek semmit, csak meredek magam elé, miközben az agyamban lévő fogas kerekek őrült tempóban kattognak. Azt hiszem ez az a helyzet, amikor az ész a meghatározóbb, nem pedig a szív.

- Rendben - egyezek bele.

- Rendben?

- Igen, oda költözöm hozzátok, de nem miattad, hanem azért, mert kénytelen vagyok rá - felelem. - De csakis kizárólag akkor, ha anya nem tér magához.

- Megegyeztünk - mosolyog rám, majd boldogan magához ölel. - Akkor egy hét múlva ismét meglátogatlak.

Bólintok. - Kitalálsz, ugye?

- Persze - mondja, miközben a sálat tekeri a nyaka köré. - Légy jó, és majd találkozunk.

Sziasztok, drágáim!❤️
Ne haragudjatok, hogy nem hoztam részt, csak sehogysem akart összejönni, pedig rengeteget próbálkoztam vele. De most itt van. Hulalala :D A vége nagyon olyan semmilyen, ne bántsatok érte.:D
Mindenkinek további szép hétvéget, és jó pihenést!❤️