Az előttem heverő feladatlapot kémlelem, annak reményében, hogy eszembe jut a válasz a kérdésekre. De mindhiába, jelen pillanatban úgy érzem képtelen vagyok koncentrálni, és rávenni magam a gondolkodásra. Kezemmel megdörzsölöm az arcomat, majd a tábla felett elhelyezkedő faliórára vezetem a tekintetem. Alig tíz perc van hátra az órából, a dolgozatom pedig teljesen üres, egyedül a nevem díszeleg rajta.

A hátra lévő idő nagyon gyorsan elrepül. A gondolataim a hatalmukba kerítenek, aminek köszönhetően észre sem veszem, hogy már mindenki elhagyta a termet, csak egyedül én tartózkodok a helyiségben a tanáron kívül. Szélsebesen össze kapom magam és leadom a dolgozatomat, majd kisétálok a teremből. A szekrényemhez trappolok, és elpakolom a feleslegessé vált tanszereimet.

- Tessa Blake, ha jól sejtem - hallok meg egy hangot közvetlen mellőlem, mire annak irányába fordulok. Hamarosan szembe találom magam egy tejfel szőke hajú, szemüveges lánnyal.

- Honnan tudod a nevem? - kérdezem értetlenül.

- Mindenki tudja a szerelmi háromszögnek köszönhetően - rántja meg a vállát.

- Miféle szerelmi háromszög? - vonom össze a szemöldököm.

- Tudod. Te, Luke és Stephanie.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak - csukom be a szekrényem ajtaját. - Nincs semmilyen szerelmi háromszög.

- Furcsa, pedig mindenki más szerint van - gondolkodik el.

- Nézd, biztosra állíthatom, hogy soha nem is volt és nem is lesz semmiféle szerelmi háromszög köztem, Stephanie és Luke között. És ha megbocsájtasz, most mennem kell - azzal ellépek tőle, és egészen a menzáig sétálok.

Talán kicsit goromba voltam szegény lánnyal, de nem tehetek róla, kiprovokálta. Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért ütik bele az orrukat mások dolgába. Sokkal egyszerübb lenne, ha mindenki a saját életével foglalkozna.

Kezemben a piros, műanyag tálcával letelepedek az egyik üres asztalhoz, és csak bámulok magam elé. Egyértelműen nincs étvágyam, hiába tegnap este óta nem ettem egy falaltot sem. Azt hiszem a történtek hatalmas nyomást gyakoroltak rám. Csalódtam egy olyan emberben, akiben vakon megbíztam. Okolhatnám emiatt Luke-ot, de ez egyes egyedül az én hibám. Túlságosan közel engedtem őt magamhoz, aminek meg is lett a következménye.

Oldalra fordítom a fejem, így megpillantom az említett szőkeséget, aki szintén engem figyel. Tesz egy lépést az irányomban, de én megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy nem akarom, ha a közelembe jönne. Látszólag szavak nélkül is megértette azt, amit közölni akartam, ugyanis letelepedett a foci csapat asztalához.

A következő pillanatban valami meleg ömlik a mellkasomra, ezzel eláztatva a pólómat. Nem kell sokáig gondolkodjak, hogy rájöjjek a folyadék leves volt, és a felettem álló Stephanie öntötte rám.

- Upsz, bocsi - mondja tetetett sajnálattal. - Néha nagyon ügyetlen vagyok.

Felpattanok az asztaltól, így szemtől-szemben állunk egymással. - Ne tégy úgy, mintha véletlenül csináltad volna. Mindketten tudjuk, hogy nem így van.

- Most, hogy mondod. Van benne valami - húzza gúnyos mosolyra ajkait.

- Nem tudom, hogy mi a szánalmasabb. Az, hogy ennyire gyerekesen viselkedsz vagy az, hogy képtelen vagy el viselni, ha pár másodpercig nem körülötted forog a világ - felelem, miközben felnevetek.

Érzem, hogy számtalan szempár szegeződik ránk, és azt is tudom, hogy ő is figyeli a jelenetünket.

- Az egyetlen, aki itt szánalmas az te vagy - sziszegi, miközben ujjával megböki a mellkasomat. - És mivel egy igazi ebéd két fogásból áll, tessék kapsz egy kis tésztát is a leves mellé - ekkor magához veszi a tálcámon lévő tányért, és a tartalmát a hajamra önti.

- Ha már itt tartunk, egy normális étkezéshez hozzá tartozik a desszert is. Nesze! - azzal a képébe nyomom, a krémes süteményet, ami az ebédhez járt.

- Te magadnál vagy? - rikolt. - A gyönyörű hajam - siránkozik, de ez engem egyáltalán nem hat meg, így csak keresztbefont karokkal és egy félmosollyal az arcomon bámulom őt.

- Itt meg mi az isten folyik? - jelenik meg mellettünk az igazgató, mély dörmögős hangján.

Egyszerre kezdjük el mesélni a történteket, ami miatt természetesen semmit sem lehet érteni abból, amit mondunk. - Elég! - kiált ránk az idős, szemüveges férfi, mire azonnal elhallgatunk mindketten. - Tessa, Stephanie az irodámba. Most!

- Remélem boldog vagy te kis lotyó - intézi felém szavait a szőke ciklon, majd az igazgató nyomába ered.

Nem tudok mást tenni, mint hogy kövessem őket. Amíg a lépcsőn haladok az igazgatói iroda felé, próbálom kiszedni a hajamból a tészta és hús darabokat, több-kevesebb sikerrel.

Először Stephanie megy "kihallgatásra", aztán pedig én következek. Amikor elhaladok az említett lány mellett, ő teljesen véletlenül neki ütközik a vállámnak, majd tovább áll. Kontrolálnom kell magam, hogy ne forduljak vissza, és húzzak be neki egyet. Végül egy kopogás kíséretében belépek az irodába.

- Ülj le kérlek, Tessa - mutat az asztala előtt elhelyezkedő székekre.

Lehuppanok a jobb oldaliba, majd körbepillantok a helyiségbe. Fehér falak, és makulátlan tisztaság fogad. A falakon különböző képek találhatóak az iskoláról, és annak sport életéről. Mögöttem egy üveges szekrény helyezkedik el, amiben számtalan kupa és érem pihen.

- Az imént meghallgattam Stephanie verzióját a történtekről, most a tieden a sor - dől hátra bőrszékben, majd várakozó pillantást vet felém.

- Rendben. Úgy kezdődött az egész, hogy Stephanie minden ok nélkül nyakon öntött a levesével. Aztán pedig mondván, hogy a jó ebéd két fogásból áll, a hajamba kente a másodikat. Én pedig ezután úgy gondoltam, hogy kettőn áll a vásár, így az arcába nyomtam a süteményt. Ennyi történt - vonom meg a vállam.

- Gondolom nem ér meglepetésként, hogy ha elmondom Stephanie teljesen mást mesélt nekem.

- Nem igazán - csóválom meg a fejem.

- Nézd, Tessa. Reményeim szerint te is tisztában vagy azzal, hogy Stephanie apja mennyi pénzzel támogatja az intézményt - bólintok. - Ezt a pénzt pedig, teljes mértékben az iskola felújítására tudjuk fordítani. Annak érdekében, hogy minnél mondernebb formában tegyük lehetővé az oktatást - magyarázza. - Na már most, gondold végig. Egy rossz lépés, és ez az egész szertefoszlik, amit nem hagyhatok. Így Stephanie-t kénytelen vagyok egy figyelmeztetéssel elengedni viszont, ami téged illet...

- Ácsi! - vágok közbe. - Szóval jól értem, hogy míg Stephanie simán megússza, addig én büntetést kapok vagy netán kicsapnak?

- Ne viccelj velem. Ennyiért nem rúghatlak ki - feleli. - De sajnos büntetés nélkül sem engedhetlek el.

- Ez igazságtalan! - csattanok fel.

- Lehet, de az élet már csak ilyen - azzal lefirkant valamit a jegyzettömbjébe, és átadja nekem.

A papír lapon az áll, hogy ezen a héten különböző helyszíneken kell besegítenem az iskolán belül. Ma például a menzán, holnap a könyvtárban, szerdán a focipályán, csütörtökön az előadó teremben, pénteken pedig ismét a menzán.

- Csúcs - sóhajtok, ahogy realizálom magamban a heti programomat.

- Őszintén sajnálom, tényleg, de nem tehetek mást.

- Hát persze - azzal az ajtó irányába indulok.

- Nem felejtettél el valamit? - kérdezi, mielőtt elhagynám az irodát.

Vissza fordulok hozzá, és negédes hangon elköszönök tőle: - Viszontlátásra, igazagatóúr.

- Viszlát, aztán sok sikert! - int, én pedig nem nagy erővel becsapom magam mögött az ajtót.

- Seggfej - motyogom az orrom alatt, hogy még véletlenül se hallja meg senki rajtam kívül.

***

Az utolsó órám végeztével, a töbiekkel ellentétben én a menza felé veszem az irányt. Egy kedvesnek nem mondható konyhás nő fogad, aki a kezembe nyom valami fehér kötényfélét, hajhálót, és kesztyűt, aztán pedig magamra hagy. Magamra veszem a kiegészítőket, és neki látok a rengeteg elmosnivalónak.

Nagyjából fél órája, hogy elkezdtem a mosogatást, mégis mintha ezidő alatt semmit sem fogyott volna a piszkos edények mennyiségéből. A körmöm sikeresen betörtem azzal, hogy kézzel kellett kapargatnom a tányérokra száradt étel maradékokat.

- El sem hiszem, ha nem én látom - szólal meg egy hang mögülem, de nem fordulok hátra, mivel nagyon jól tudom kihez tartozik a hang.

- Ha gúnyolódni jöttél, akkor el is mehetsz - felelem, továbbra sem rá nézve.

- Tévedsz, segíteni jöttem - sétál mellém, mire ráemelem tekintetem.

Luke is röhejes konyha ruhában feszít, akárcsak én. Küzdök az ellen, hogy ne röhögjem el magam nevetséges látványát látva, ugyan is még mindig állatira haragszom rá, és nem akarom, hogy egy percig is azt higgye, hogy kiengesztelhet azzal, ha megjelenik itt.

- Kösz, de nem szorulok segítségre. Amint látod, tökéletesen jól el vagyok egyedül is - felelem.

- Ezt örömmel hallom, ugyan is eszem ágában sem volt be piszkolni a kezem.

- Akkor miért vagy még mindig itt? - nézek rá értetlenül.

- Azért, hogy beszéljünk.

- A kívánságod már teljesült, beszéltünk.

- Úgy értettem, hogy rólunk - mondja, mire elzárom a csapot, és az egész testemmel felé fordulok.

- Először is nincs olyan, hogy rólunk. Vagy te és vagyok én. Másodszor pedig nem hiszem, hogy lenne még miről társalognunk egymással.

- Blake, ne csináld ezt.

- A nevem még mindig Tessa, érted? - emelem fel a hangom. - Mellesleg mit ne csináljak, hm? Azt gondoltad, hogy ide jössz, és a nyakadba ugrok, talán még meg is köszönöm, hogy átvágtad a fejem?

- Nem ezt mondtam - csóválja meg a fejét. - Sajnálom.

- Mindig ez van. Megjelensz, bocsánatot kérsz, kibékülünk, aztán megint csinálsz valamit, amivel megbántasz és kezdődik az egész előlről. Torkig vagyok vele.

- Tudom - sóhajt. - Egy barom vagyok.

- Remélem nem várod el, hogy vitatkozzak vele.

Felnevet, majd válaszol: - A legkevésbé sem.

- Utálom, hogy barátunk lettünk. Utálok minden egyes veled eltöltött percet. De tudod mit utálok a legjobban? - lépek közelebb hozzá, így mellkasunk teljesen egymásnak préselődik. - Azt, hogy még azután is, hogy visszaéltél a bizalmammal, őrülten hiányzol és szeretlek.

- Az utóbbival nem vagy egyedül - suttogja, majd kezébe veszi arcomat.

- Miért kell mindig valamivel megbántanod? Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha magadon kívül mással is foglalkoznál - motyogom, miközben kezemet mellkasára simítom.

- Igazad van. Mostanában kicsit elszaladt velem a ló. Én csak... - sóhajt - nem tudom. Nem tudok jó mentséget arra, amit tettem - hajtja le a fejét.

- Luke - veszem kezeim közé arcát. - Jól figyel most rám. Képes vagyok neked mindent elfelejteni és megbocsájtani, ha ígéred, hogy soha de soha többé nem fogsz nekem fájdalmat okozni, rendben?

- Nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg tudom neked ígérni. Hiszen én is ember vagyok, követek el hibákat akaratom ellenére is.

- Tudom. De legalább mondd azt, hogy megpróbálod. Kérlek.

- Minden erőmmel rajta leszek, hogy minden ismét vissza álljon a régi kerékvágásba, és vissza kapjam a bizalmadat - villantja meg felém őszinte mosolyát.

Lábujjhegyre állok, és szorosan magamhoz húzom. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy életem végéig képes lennék a karjaiban maradni. Mert ott biztonságban érzem magam, teljes biztonságban. - Hiányoztál - dörmögöm a nyakába, mire egy puszit nyom a kulcscsontomra.

- Te is - feleli, miközben erősen tart a derekamnál.

Csigalassúsággal próbálok távolabb kerülni tőle, hogy újra a szemébe nézhessek. Az arcomat szorosan az övé mellett húzom el, így érzem lehelletét a bőrömön. A pulzusom az egekbe szökik, amikor ajkaink néhány centiméterre vannak egymástól. Tudom, hogy ugyan arra gondolunk mindketten, és azzal is tisztában vagyok, hogy mire vágyunk jelen pillanatban, de egyikünk sem lép. Amikor én araszolok közelebb hozzá a számmal, ő távolodik, aztán pont fordítva. Mikor végre találkoznának ajkaink, egy hang szeli át a levegőt, aminek következtében szétrebbenünk.

- Én értekelem a szerelmet, hiszen ez a fiatal korral jár. Viszont Tessa te azért vagy itt, mert a büntetésedet kell elvégezned. Szóval örülnék, ha a szerelmeskedést máskorra hagynátok, rendben? - magyaráz az igazgató, majd miután heves bólogatásba kezdek, elhúzza a csíkot.

Mivel képtelen vagyok Luke szemébe nézni, a földre szegezem a tekintetem. Az előttem álló fiú sincs más helyzetben, ő a tarkóját vakargatva próbálja leplezni zavarát. - Nos jobb lesz, ha én most megyek. Majd összefutunk holnap - magyarázza, aztán szélsebesen távozik.

A mosdó felé görnyedek, és próbálom helyretenni a fejemben kavargó gondolatokat. Azt hiszem, én teljesen belehabarodtam a legjobb barátomba!