A srác először meg sem hallotta a kopogást. Teljesen bele volt merülve a Shiro-tól kölcsönvett játékba. Ő maga nem akarta erre költeni a zsebpénzét, de ettől függetlenül a lánytól előszeretettel kérte kölcsön a különböző eszközöket.

A fülébe közben be volt dugva a zene, így teljesen kizárta a külvilágot. Egy őt fejbetaláló papucs rángatta vissza a valóságba. Dühösen dobta félre a játékot és tépte ki a füléből a fülhallgatóját, és amolyan "mivan?" fejjel nézett az ajtónál ácsorgó szobatársára, aki dühösen nézett rá.

- Már vagy két perce szólogatlak - vonta meg a vállát Rin - téged keresnek, valami Shiro-chanról akarnak beszélni veled, sürgős. Utána meg várom a beszámolót - kacsintott.

Egyből felpattant, majd magára kapott egy pulóvert, amikor megérezte a folyosóról bejövő hideget, és miután fejbe vágta a szobatársát, elhagyta a szobát.

- Miről van szó? - kérdezte minél inkább elrejtve az idegességét, és zsebre vágta a kezét.

- Shiro eltűnt! - jelentette ki a szőkés hajú középen álló fiú - miután megtaláltuk a jegyzetfüzetét, és végiglapoztuk, kikapva Satori kezéből elviharzott. Azóta nem találjuk. Tudsz róla valamit? - kérdezte. Látszott rajta, hogy tart a nemleges választól.

Kaito szemei elkerekedtek. Ugye nem arról van szó, amire gondol?

- Ugye nem egy piros alapon fehér röplabdával díszített jegyzetfüzetről van szó? - kérdezte, csak hogy bizonyosságot nyerjen arról, hogy esetleg téved.

- De... - szólt közbe a vörös hajú, mire a fejére csapott.

- Shiro miért nem voltál képes még mindig kitépni azokat a lapokat, aztán elégetni, ha továbbra is azt a szaros noteszt akarod használni? - kérdezte inkább csak önmagától - hogy félreértés ne essék. A füzet végén található húsz oldalnyi naplóbejegyzésbe beleolvastatok? - csak nemleges fejrázást kapott válaszul - akkor csak egy egyszerű félreértésbe estetek bele. Ez viszonylag jó hír tanulva a múltkori esetből - kapta elő a telefonját - ha nála van a mobilja, akkor minden rendben.

- De mi van, ha elrabolták? - vetette fel kétségbe esetten  a szőke.

- Sosem a város felé menekül - emelte a füléhez a telefont, miközben idegesen dobolt az újaival a combján. Csak remélni tudta, hogy felveszi - inkább eltévedt a semmi kellős közepén, és keresi a helyet, ahol van térerő.

Kicsöngött, azonban senki sem vette fel. Idegesen csörgette meg immáron tizedszerre a számot, de hívására továbbra sem kapott választ.

- Asszem kezdhetünk aggódni - sóhajtott, majd elrakta a telefonját - mivel megbízhatónak tűntök és tudom, hogy egyszer úgy is fel fogja hozni előttetek, asszem nem baj, ha elmondom mi történt vele a múltban - sóhajtott - azonban lehetőleg ne említsétek ezeket előtte. Ha akar, majd úgy is beszél róla részletesen - támaszkodott neki a falnak.

"Időben a nyolc évvel ezelőtti világbajnokságig kell visszamennünk. Az édesanyja a japán válogatott feladója volt. Gondolom már hallottatok Hiraoka Ayumiról, és a balesetéről.

Miután a csapata megnyerte a bajnokságot, a hazafelé tartó gép, amin tartózkodott a férjével, műszaki hiba miatt lezuhant. Shiro eközben itt japánban várta a hazatértűket.

Miután erről tudomást szerzett, először egy enyhébb bokasérülésig túlhajszolta magát, majd végleg kilépett a csapatából. A napló első tíz oldala erről az időről szól. Két évig rá se bírt nézni a röplabdára, aztán egyszer csak a barátai unszolására belépett a fiú röplabda csapatba menedzserként. Végül egészen a nemzetiig jutottak. Ekkor készült az a kép, ami a notesz első oldalára van betűzve és őt egy Kozume Kenma meg egy Kuroo Tetsurou nevű gyereket ábrázol. Az elmondása alapján már kiskora óta ismeri őket, és ők voltak az első barátai, de többet nem tudok róluk. Sosem szeretett erről beszélni.

A bátyját és őt az édesanyja barátnője és annak férje vette magához a baleset után mivel az apjuk testvérének családjához nem fért volna még be plusz kettő a négy mellé, majd közvetlenül azután, hogy a bátyját meghívták egy Amerikai egyetem csapatába, egy munka miatt hármasban ide költöztek Miyagiba.

Az alsó közepet a Kitagawa Daiichiben kezdte, ahol elég sokan piszkálták. Sajnos én is ebbe a többségbe tartoztam egészen másodév feléig. Fő ok a furcsa kinézete volt, meg a másik személyisége, amihez szerencsére csak egyszer volt szerencsém. Aztán főként a lányok azért utálták, mert láthatóan túl közel került a tömegek által bálványozott Oikawához, és állandóan együtt voltak az órák kivételével. Ez melyik lánynak ne szúrná a szemét? Végül elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan nem volt visszaút, és magával ragadta a depresszió. Két hónapig hiányzott. Aminek köszönhetően láthatóan a két barátja is teljesen kikészült. Oikawa túlhajtotta magát, mivel későbbi állítása miatt ő volt a hibás és lesérült, Iwaizumi pedig egyre többször hagyta ki a sulit, hogy vele legyen.

Aztán vigyorogva tért vissza, de minden kezdődött előröl egészen addig, amíg meguntam és leütöttem a srácot, aki ellökte a folyosón, és széttépte a fényképet, ami kicsúszott a füzetéből.

Kaptam két hét felfüggesztést, de ezután szószólók hiányában viszonylag elcsendesedtek a kedélyek. Ezek után mi összebarátkoztunk, Oikawáék meg év végén elballagtak"

Semi letaglózva bámult maga elé. Szóval ezért. Még ha csak felszínesen is ismerte meg a történetét, kezdte megbánni, hogy belenézett az engedélye nélkül a noteszba. Valószínűleg ez a cselekedetük az emlékezésre sarkallta a lányt. A többiek is mind a gondolatukba merültek.

Aztán a kék hajú srác telefonja törte meg a csendet. Kapkodva vette elő a készüléket. A név látszatán elhúzta a száját és kinyomta. Mindannyian kérdőn néztek rá, de ő csak legyintett.

- Mindenesetre várjuk meg a holnapot. Ha addig se kerül elő, akkor megpróbálkozok annál az idiótánál utánakérdezni. Ha nála nincs, akkor jöhet a rendőrség, de szerintem arra nincs szükség - intett, majd távozott.

Érdekes módon nem a szobája felé, hanem az épület ajtaja felé vette az irányt. 

- Szerinted is van valami, amit nem mondott el? - suttogta a fülébe Satori, mire csak elgondolkozva a hallottakon bólintott.

Hirtelen besüppedt az ágy mellette. Résnyire nyitotta a szemét. Még bőven az éjszakában járhattak. Ahogy lenézett, tudatosult benne, hogy ki feküdt mellé. Shiro mélyen beletúrta a fejét a pólójába.

Esetlenül átkarolta. A pólója nedves volt az izzadtságtól. Valószínűleg rémálma volt, és hozzá menekült a démonai elől. Halványan elmosolyodott, majd magához ölelte az apró testet.

A pólója egyik pillanatról a másikra nedvesedett át. Shiro szívdobogása felgyorsult, vállai rázkódtak a sírástól. Még jobban magához szorítva belepuszilt a hajába, majd nyugtatólag simogatni kezdte a hátát. A helyzet láthatóan nem javult.

Nem tudta mit tegyen, és ez megrémisztette. Már rengetegszer látott lányt sírni, azonban ez teljesen más volt. Azokkal ellentétben most több éves feszültség szakadhatott ki a lányból. A rengeteg fájdalom, amit a barátai és a családja elvesztése okozott, a sérelmek, a magány, a bántalmazások, amiket az első másfél évében kapott, az emlékek, a folyamatos rémálmai, és minden más.

Aztán a futás miatti fáradtság és a sírás teljesen kiütötte, és végre sikerült elaludnia.

Nem volt szíve elengedni, vagy visszarakni a helyére a nyugodtan szuszogó Shirot. Végül így egymáshoz bújva aludtak el abban reménykedve, hogy ezzel sikerül megvédeniük egymást a rémálmok fájdalmas világától, ami néha akaratuk ellenére is magába akarta szippantani őket.