Kuroo arra ébredt, hogy egyrészt "valaki" rátenyerelt a csöngőre, másrészt az apja káromkodva vágta be maga után a szobája ajtaját, és indult kinyitni az ajtót.

Most jutott eszébe, hogy elfelejtett szólni Bokutonak, hogy kivételesen itthon vannak a szülei, és szokjon le az új ébresztési szokásáról. Legalábbis addig a pár napig, amíg újra össze nem kapnak és hagyják egyedül itthon mindketten.

Kissé nevetséges volt a helyzet, mivel még egyszer sem fordult elő, hogy csak az egyikük ment volna el. Nem egyszer volt olyan érzése, hogy valójában nem csak egymástól, hanem tőle is messze akarnak kerülni. Igazából már megszokta, és ehhez igazította az életét. Kenma édesanyja bármikor szívesen látta egy vacsorára, vagy hogy csak ott töltse a napját, Bokuto meg kinevezte bázisuknak a házukat, így lassan már a fél életét nála töltötte, az egy éjszakás kalandjairól meg nem is beszélve. Így visszagondolva az iskola nőnemű diákjainak negyede már biztos járt nála. Ha meg esetleg pár napra hazavergődtek a szülei, akkor ő lépett le, vagy egyszerűen bezárkózott és elfoglalta magát.

Miután végre elnémult a csöngő és az ajtócsapkodások is abbamaradtak, először a szomszéd szobában zajló vitát, majd másodszorra a telefonja csörgését hallotta meg.

-Hey bro! Valami pasas nyitott ajtót, majd rögtön be is vágta előttem - szólt bele rögtön a készülékbe Bokuto, amint felvette - hova költöztetek el? - kérdezte

Kurooból kitört a röhögés.

- Elfelejtettem említeni, hogy nem vagyok egyedül.  Várj meg kint, mindjárt megyek - tette le.

Alig öt perc alatt elkészült, majd kinyitva az ablakát a sporttáskájával a vállán kiugorva a ház melletti hatalmas cseresznyefára elhagyta a szobát. Az utolsó dolog amit most akart, hogy ő is belekeveredjen valami vitába.

- Oya? - lepődött meg Bokuto, amikor megjelent, és átlépte a kerítésüket. Fogalma sem volt, miért nem ment el az amúgy csak három méterrel odébbi kapuig, de minenesetre sokkal jobban hangzott, hogy kiugrott az ablakon, majd átmászott a kerítésen, minthogy miután kilógott a házból a kertkapun hagyta el az otthonát - nem is láttam, mikor jöttél ki az ajtón -gondolkozott el.

- Mert nem is azon jöttem ki - vonta meg a vállát, majd egy nagyot ásítva elindult Kenmáék felé - amúgy neked nem kéne már a Fukurodani előtt várakoznod a buszra?

- Uhm...de... -nézett az órájára - na mindegy.

Kuroo inkább nem is reagált. Túl fáradt volt hozzá. Egész éjjel azzal a hülye kijátszhatatlan játékkal szórakozott, amit Kenma kölcsönadott neki. Irigyelte Bokutot, hogy ő már ilyenkor így pörgött, pedig ő sem aludhatott túl sokat. Egészen fél négyig online volt.

Hirtelen megcsörrent a telefonja valahol az oldaltáskája alján, így meg kellett állniuk, hogy előkotorja. Pontosabban Bokuto megállt hogy kiöntse a táskája tartalmát a járdára, míg ő ment tovább, majd becsöngetett az ajtón, amin mellett nagy betűkkel ott virított Kenma édesanyjának neve.

Természetesen azonnal nyílt az ajtó, és szembe találta magát az alacsony fekete hajú mosolygós nővel, aki már kiabált is fel az emeletre, miközben beinvitálta.

Lerúgva a cipőjét és a táskáját behajítva a nappaliba lépkedett fel a lépcsőn, hogy kirángassa az ágyból a barátját.

Már ha egyáltalán alszik. Eddig nem egyszer fordult elő, hogy szimplán le se feküdt.

A szoba sötétbe burkolózott. Kuroo nagy nehezen óvatosan, hogy semmire se lépjen rá, elkászálódott az ablakig, majd egy hirtelen mozdulattal elhúzta a függönyt. A paplanhegy még mindig nem mutatott semmi jelet arra, hogy fel akarna kelni, így a következő mozdulattal lerántotta azt a tulajdonosáról.

Kenma összekuporogva, mint valami macska, kezében a telefonjával aludt tudomást sem véve róla, akárhányszor szólt neki. Végül nagyot sóhajtott, és szólásra nyitotta az ajkát, hogy kijátssza az aduászát.

- Kenma vettem neked almáspitét, ha nem kelsz fel, megeszem! - hajolt a füléhez vigyorogva. Bár ez az ébresztés így most minimum 500 yenébe került, megérte. Az a fej, amit Kenma vágott, mindent megért.

- Add ide, utána felkelek - motyogta

- Lent van, én meg lusta vagyok lemenni, majd utána vissza ide.

- Akkor nem kelek fel -durcáskodott.

- Oya? Mit csináltál éjjel, hogy még a lépcsőn sem vagy hajlandó lejönni? Csak nem beszélgettél valakivel? - mosolygott rá perverzen, mire ő csak figyelmen kívül hagyva az utóbbi mondandóját kelletlenül felült.

- De csak a lépcső aljáig megyek -indult komásan az ajtó felé, de ő visszahúzta.

- Először öltözz át. Ha sietsz, még Shiroval is összefuthatunk a csarnok előtt.

- Kezdem úgy érezni, hogy nincs is nálad almáspite - sóhajtott, de azért tette, amit a fekete hajú kért tőle.

- Ki tudja -mosolyodott el - lent várlak. Asszem ideje lenne ránéznem Bokutora, mert nem úgy tűnik, hogy bejött volna - intett, majd elhagyta a szobát.

Nem mintha aggódott volna azért a bagolyért, de furcsa volt, hogy még nem trappolt fel, hogy Akaashi mérges lesz rá, ha nem ér oda időben.

Kilépve a ház ajtaján egy aggódó Kenmamamával és egy csüggedten ülő Bokutoval találta szembe magát.

-Mi történt? - kérdezte, mire az előbbi megvonta a vállát, míg a barátja könnyes szemekkel nézett fel rá.

- Akaashi utál! - közölte majdhogynem elsírva magát. Egy újabb hangulatingadozás. Szóval a Fukurodani feladója hívta. Ez nagyjából mindent megmagyaráz. Akaashi valószínűleg valami olyasmit említett, amire Bokuto épp érzékeny volt, így besértődött rá és kinyomta a telefont. Kuroo sóhajtott. Úgy tűnik, igencsak fárasztó napnak néz elébe.

Időközben Kenma is elkészült, és várakozóan nézett fel rá, várva az almáspitéjét.

- Öhm...az igazság az, hogy az almáspite az még a pékségben van, és el kell menni érte - vakarta meg a tarkóját tettetett sajnálkozással.

- Kettő!

-Hogy? - kérdezte meglepetten.

- Mivel átvertél, kettőt kérek!

- Hai, hai - indult volna el, de Bokuto nem állt fel a lépcsőről, továbbra is ott kuksolt magába roskadva.

- Hey bro! Lekéssük a buszt - szólt vissza neki, de ő továbbra sem mozdult.

 - Nem akarok menni. Ma egész nap itt fogok ülni! -jelentette ki. Elég elszántnak tűnt, úgyhogy valami olyat kellett neki kitalálnia, ami feldobja a hangulatát.

- Veszek neked is valamit - próbálkozott, de ez sem hatotta meg.

- Nem vagyok éhes.

- Visszaadom a hülye feliratos pólóidat, amiket eldugtam előled.

- Nem kellenek, van egy csomó másik.

-  Akkor átküldöm a képeket, amiket a múltkori meccsen fényképeztem neked Akaashiról - vigyorgott el perverzen. A kijelentésére mintha egy pillanatra felcsillant volna a szeme, úgyhogy folytatta - ha jól emlékszem, van néhány kép a seggéről is - gondolkozott el, majd előkapva a telefonját megkereste a képeket - összesen 48 képem van - mutatta felé az albumot. A módszere úgy tűnt, hatásosnak bizonyult, ugyanis a bagoly pillanatok múlva mellette termett, és csillogó szemekkel próbálta megnézni a képeket - de csak azután küldöm el, hogy Kenmának szereztünk almáspitét, mert már kiégeti a hátamat a tekintetével.

................

Hey hey hey!

Végül mégsem tudtam befejezni tegnap, mivel elhúzódott a fordítás, így egy nap késéssel, de meghoztam a folytatást.

Huh olyan jó filler fejezeteket tudok írni^^"

Na mindegy. Ilyenek is kellenek, ráadásul ebben már van egy kis utalás valamire. A következőt viszont lehet mégis elég kétes, hogy mikor hozom, ugyanis most épp az animét fordítom, így a péntek estéim és a szombatjaim alapból ugrottak, meg az OVAk miatt ez az egész hét a továbbiakban, de próbálkozom minél hamarabb (mondjuk az lehet, hogy az mégiscsak a héten lesz, de ki tudja...)^^

Rin-chan

U.I szóljatok, ha volt benne valami helyesírási/egyéb hiba, mivel telefonon írtam meg napközben a közepét.