Shiro a környezetére oda sem figyelve rohant az állomás felé. Véletlenül elfelejtett beállítani magának ébresztőt, így a kelleténél negyed órával tovább aludt, ami pont arra volt elég, hogy lekésse a vonatát.

El se hitte, hogy ekkora mázlija van, és behívták a szóbelire, ráadásul látszólag a röplabdacsapatot is érdekli. Tudta jól, hogy már magába az iskolába sem könnyű bekerülni-főleg olyan pocsék matekkal, amilyet ő produkált. Hiába volt jó szinte minden tantárgyban, plusz anyanyelvi szinten beszélt angolul a matek az mindig is kifogott rajta. Még az sem segített sokat, hogy Iwa-chan néha besegített a vizsgák előtt, a pontjai mindig is az alsó határt súrolták-vagy néha még azt sem.

A vonatra épp hogy csak felfért. Átkozta is magát, meg persze a telefonját. Valójában ezzel is még pont odaért, azonban mindenképp el akarta kerülni ezt a tumultust. Utálta a tömeget. Régi emlékeket ébresztett fel benne. Sajnos ez a legforgalmasabb időszak, az embereknek meg egyszerűbb vonattal menni, mint kocsival. Persze ezután még buszoznia is kell, ahol hasonlóra számíthat. Már azon gondolkozott, hogy inkább fut a suliig, bár akkor inkább olyan szoknyát kellett volna felvennie, ami alatt van nadrág.

Végül puffogva, a blúzát lesöpörve-mivel a mellette álló kisgyerek ráborította a kekszes zacskóból a morzsát-és ruháját megigazítva szállt le a vonatról. Nagyot szippantott a friss levegőből amolyan "végre" arcot vágva.

- Kirishima-san? - hallott meg egy ismerős, mély hangot a háta mögül. Meglepetten fordult hátra.

- Ő ki, Wakatoshi-kun? -kérdezte az említett mellett álló vörös hajú srác kicsit sem furcsa fejjel, de az eddigi tapasztalatai alapján inkább nem is foglalkozott vele.

- Ő Kirishima Shiro. Alsó középben sokszor játszottam edzőmeccset a csapatával - magyarázta - örülök, hogy a Shiratorizawa mellett döntöttél - fordult a lány felé arcán egy halvány mosollyal, mire társa csak mindentudóan somolygott. Valószínűleg félreértette a gesztust.

- Ha már nem mehetek vissza egyedül Tokióba...- vonta meg a vállát - egyébként már tíz perce becsöngettek az első órára - nézett a telefonjára, mire az a kettő meglepetten kapta az állomás órájára a szemét.

- Satori-san a vonaton nem azt mondtad, hogy még csak ötven van, és ráérünk? - kérdezte Ushijima a barátját, mire az előkapta a telefonját.

-Oh! Már megint elállt! - kiáltott fel - neked mi az első órád Wakatoshi-kun?

- Angol lenne, de eszerint semmi. Ijesztő a sensei, ha késésről van szó. Inkább kihagyom - húzta el a száját. Megborzongott már a gondolatra is, hogy most be kell állítania angolra, minimum húsz percnyi késéssel.

A hangosbemondó hangja zavarta meg a beszélgetésüket, miszerint egy perc múlva indul a busz a városközpont felé. Mindhármukba egyszerre hasított be a tudat, hogy ha nem kezdenek el most rögtön sprintelni, akkor lekésik a buszt, és futhatnak egészen a suliig. Bár ez a jelen helyzetben maximum a lánynak jelenthetett egy kis problémát.

Természetesen még el is érhették volna a buszt, de amint meglátták, hogy tele van, egyszerre fordultak vissza.

- Én erre fel nem szállok! - jelentette ki másodperc pontossággal Satori és Shiro, míg Ushijima csak biccentett a bicikliút felé, hogy azzal jobban járnak.

- Még van 15 percem a meghallgatásig - nézett az órájára a lány - ha nem gond, előre megyek, nem tudom, tudjátok-e tartani a tempót - melegített gyorsan be, majd a derekára kötötte az eddig  táskájában pihenő pulóverét, ezzel korlátozva, hogy futás közben fellibbenjen a szoknyája.

Azok ketten csak bólintottak, és követtél a lány példáját.

Satori

Satori meglepődött a lány sebességén. Majdnem két fejjel alacsonyabb volt náluk, nem gondolta volna, hogy tartani tudja velük a sebességet, azt meg végképp nem, hogy még ha csak lassan is , de fokozatosan lehagyja őket. Aztán a barátja gyorsított, ezzel felzárkózva mellé, valamiről beszélgetni kezdtek. Ő lemaradt.

Most mondhatná azt, hogy csak nem akarja zavarni őket, de a valóság az volt, hogy kezdett fáradni. Semmi baja nem volt a futással, sőt, máskor is lefutották ezt a távot, azonban akkor sokkal emberibb tempóban. Még Wakatoshin is látszott, hogy ezután le fog ülni, pedig ő volt az egyetlen, aki a szombati edzések után nem feküdt ki.

Shiro

Az iskolába érve elváltak az útjaik. Shiro még intett a két elsőévesnek, majd felsietett a tanáriba. Mielőtt megjelent volna a szóbelin, az iskola röplabdaedzője, Washijou-sensei behívta egy beszélgetésre, hiszen ő mégis csak elsősorban a röplabda miatt jött a Shiratorizawába.

Kopogott, majd belépett a szobába. 

- Kirishima Shiro-san igaz? - állt fel az asztalától- a csapatait az élre juttató, maga is játékos menedzser - vett elő egy mappát a fiókjából - Adottságaid ellenére -kivéve persze a magasságod - mind általános iskolában, mind alsó középiskolában ahelyett, hogy csatlakoztál volna a lányok csapatához, a menedzserkedést választottad. Ennek megtudhatnám az okát?

Normális esetben felhúzta volna magát, amikor a magasságát említik, most még sem tette. A kérdésre sem igazán tudta a választ. Még sosem játszott lányokkal röplabdát, de ezt azért még sem mondhatta, meg ez amúgy sem kizáró ok arra, hogy csatlakozzon. Most hogy belegondolt, még sosem voltak barátnői. Általánosban Macchannal és Kuro-channal megvoltak hármasban, meg ha valami volt velük, a csapat többi tagja is ugyanannyira szerette, alsó középben Oikawa és Iwa-chan társaságában töltötte az idejét, idén meg, mióta kilépett a csapatból, nem igazán beszélt senkivel, inkább a tanulmányaira koncentrált, és egy környező egyesületben edzett-szintén fiúkkal.

- Nem igazán tudom én sem - hajtotta le a fejét - igazság szerint még sosem játszottam, vagy beszélgettem lányokkal, és nem is igazán vonz a női röplabda - mondta egy légvételre. A sensei csak bólintott.

- Igazság szerint a pontjaid alapján elég vékony kötélen táncolsz a felvétel és az elutasítás között. Bármennyire is vagy jó a legtöbb tantárgyból-szinte mindenből maximum pontszámot írtál-, a matekod a legrosszabbak között van. Viszont a csapatnak szüksége van rád mind menedzserként, mind játékosként, még ha lány létedre nem is játszhatsz meccseken. A célom létrehozni a legerősebb csapatot, és ahhoz feltétlenül szükséges a Démoni-edző segítsége. A semmiből hoztad fel a négy legjobb közé az általános iskolai csapatodat, a Kitagawa Daiichi pedig Oikawa Tooru és nélküled nem állhatott volna a tavalyi nemzeti dobogóján, majd a kettőtök távozásával bukott volna el. Persze mondhatod, hogy a játékosok érdeme - végül is az övéké is - de a menedzser feladata a csapatát a legjobbá tenni, és jelenleg a Shiratorizawának nincs menedzsere, bár ezzel gondolom tisztában vagy. Mindenesetre megkapod az ösztöndíjat. Remélem nem okozunk neked csalódást.

- Ezt hogy érti? - kérdezte a lány.

-Idén nincs sok ígéretes elsőéves-rajtad kívül csak két személyről tudok, hogy jelentkezett-, a három harmadévesünk közül pedig ketten az Iskolák Közötti után az érettségire szeretnének koncentrálni. Kétségtelen, hogy a jövő év a Shiratorizawa pályafutásának mélypontja lesz....

- De ettől függetlenül kijut a nemzetire - vágott közbe a lány.

- Ez csak természetes.

Nagyot sóhajtva hagyta el a tanárit. Végül amikor végre eljutott a tudatáig, hogy mi is történt odabent, örömében egy csatakiáltással kiegészítve boxolt a levegőbe, miközben felugrott.

Észre se vette, hogy nincs egyedül. Valószínűleg időközben kicsöngettek, így a mutatványát az összes környékén levő diák látta. Mikor ez tudatosult benne, egy halk "bocsit" motyogva gyorsan eliszkolt. Hálát adott az isteneknek, amiért a pulóvere még mindig  a derekára van kötve, így elkerülte a villantást.

- Utálom a szoknyákat! -jelentette ki, majd sietősen távozott. Volna.

Már épp kilépet volna az ajtón, amikor tudatosult benne, hogy neki még van egy szóbelije, amin perceken belül meg kell jelennie. Azonban ahogy megfordult, valamibe-vagyis inkább valakibe- beleütközött, aminek következtében szépen elterült a folyosón.

- Jól vagy? -nyújtotta felé valaki a kezét. Valószínűleg az a srác, akinek nekirohant. Szőke haj keresztezte arcát, tincsei végét feketére festette. A lány egyből leszűrte róla, hogy ő is a röplabda csapat tagja, bár meglepte, hogy az előbbi két jómadárhoz képest milyen alacsony-már nem mintha magasabb lett volna nála. Sajnos eddig nem nagyon találkozott olyannal, aki nem magasabb nála minimum egy fejjel, és néha idegesítette, hogy állandóan fel kell néznie másokra - bocsi, csak megszoktam, hogy az emberek minimum fejmagasságban vannak nekem - mosolygott kínosan, még mindig a lány kezét fogva.

-Öhm...-biccentett az említett felé, mire a fiú vörösödve engedte el a kezét - amúgy semmi baj. Már megszoktam, hogy nem mindig vesznek észre - kuncogott. Szimpatikusnak tűnt számára a srác, már most tudta, hogy jóban lesznek - amúgy Kirishima Shiro. Örvendek - hajolt meg enyhén.

- Semi Eita - mutatkozott be ő is - hányadéves vagy? Eddig még nem láttalak itt.

- Jövőre leszek elsőéves. Most még mennem kell a szóbelire, hátha a sportösztöndíj nélkül is felvesznek - Semi láthatóan kissé megdöbbent, így folytatta - amúgy én is röpizek!

Semisemi

- Is? - lepődött meg - honnan...? Eddig még nem igazán vettem részt meccseken, max csereként - vakarta meg a tarkóját

- Az maradjon az én titkom - nyújtotta ki rá a nyelvét szórakozottan- maradjunk annyiban, hogy meg tudom, mondani, hogy ki röpizik, és ki űz más sportot. Mindenesetre én mindjárt elkések. Majd még úgy is találkozunk - intett, majd futva indult meg a terme felé.

Semi még sokáig nézett utána. Valami furcsa érzés kavargott benne, de meg nem tudta volna mondani, hogy mi az. Végül egy a vállára nehezedő kar zökkentette ki a gondolatából

-Semisemi azt ne mondd, hogy megtanultál állva aludni? - ugrott meg. Satonak szokása volt rá ijeszteni, ami néha az őrületbe tudta kergetni. A vöröshajú barátján képtelen volt kiigazodni, pedig már egy éve ismerték egymást

- Inkább azt mondd meg, hol lógtál már megint - nézett rá szemrehányóan.

- Már megint elállt az telóm órája, így két vonattal később jöttünk - vigyorgott.

- Szóval Ushijima-san is elkésett miattad - sóhajtott - vegyél magadnak egy normális órát, akkor nem lesz többször ilyen probléma.

- Áh - legyintett - most a sors akarta úgy hogy megálljon. Ennek hála találkozhattam Wakatoshi-kun barátnőjével. Képzeld, jövőre lesz első éves itt! - halkította el a hangját, de még így is egy csomóan feléjük kapták a fejüket, hogy hallgatózhassanak. 

Na igen. Ushijima Wakatoshi már első évesen is igen nagy népszerűségnek örvendett. És ki ne akart volna róla hallani valami érdekeset? Mivel ritkán beszélt, és akkor is csak annyit, ami feltétlenül szükséges volt, kész rejtély volt mindenki számára. Semi már most tudta, hogy ha elterjed a pletyka-már pedig el fog-akkor garantáltan ez lesz az év szenzációja, és egy elsőéves lánynak se lesz nyugta, ha bárki úgy látja, közelebb áll a fiúhoz, mint az átlag.

- Örvendek - válaszolt egyszerűen. Mivel nem akart mégtöbb fejfájást okozni Ushijima-sannak, így próbálta terelni a témát - inkább azt mondd meg, miért vagy tornacuccban.

- Tömeg volt a buszon, így futottunk.

- Azt ne mondd, hogy versenyeztetek? Eddig még egyik futás után sem öltöztél ilyen szinten át -fogta a fejét

- Csak Shiro-chan tempójában futottunk, nincs szó semmi versenyről. Ismered annyira Wakatoshi-kunt, hogy ne menjen bele.

- Várj Shiro-chan? - lepődött meg.

- Yep! Kirishima Shiro-channak hívják Wakatoshi-kun barátnőjét. Vele futottunk.

Seminek összeszorult a gyomra. A furcsa érzés visszatért, azonban most fájt. Olyan érzése volt, mintha valamit elvesztett volna, de fogalma sem volt, hogy mit.

Ideje viszont nem volt gondolkodni, ugyanis megszólalt a jelzőcsengő, hogy ideje órára menni.