Már azt hitte, nem emlékszik, és idegenként fogja kezelni.

Kenma halványan elmosolyodott, ahogy meghallotta a becenevét. Egyedül ő hívta így. Az alacsony, fehér hajú lány, aki mindenkinél magasabbra ugrott, és lila szemei ahányszor együtt röpiztek, mindig boldogan csillogtak. Ő volt Kirishima Shiro, a másik legjobb barátja. Akitől a sors elszakította, és akivel négy év után végre újra találkozhat.

Két meleg kart érzett maga köré fonódni. Először meglepődött. Mióta a lány elment, elszokott az ölelésektől. Kuroo sosem volt olyan típus, másoknak pedig nem engedte.

Esetlenül karolta át az apró testet. A múlttal ellentétben most már ő volt a magasabb. Nem tudta eldönteni, hogy Shiro most vagy csak későn érő, vagy tényleg ilyen alacsony marad. Pedig mindenki magas volt a családjában. Tegnap összefutott Yukioval a bevásárlóközpontban, bár mivel telefonált, csak egy intésre futotta. A  srácban sem kellett csalódni, de az még mindig kérdéses volt, hogy hogyhogy visszajött. Shiro nem említette, hogy miatta jönne Tokióba. Mondjuk nem is kérdezte.

- AMúgy végig tudtad, hogy én vagyok az? - kérdezte egyszer csak a lány, mire bólintott - nem is csoda. Hiszen ti választottátok ezt a nevet - a "TI" szóra lehajtotta a fejét. Kenma a szemeibe nézett. Nem látott mást, mint tömény szomorúságot. Mosolygott, de mosolya nem volt igazi - de most már azt is tudom, hogy róla beszéltél. Mi van vele? - kérdezte.

Nem tudta, mit mondjon. Az alapvető dolgokat tudja róla, azt pedig nem mondhatja el, hogy most mi nyomja a szívét. Bármennyire is nem akarta, de figyelembe kell vennie az ő érzéseit is. 

- Azt már mondtam, hogy továbbra is egy csapatban játszunk - kezdte - mivel a harmadévesek otthagyták a csapatot, nemrég kinevezték csapatkapitánynak. Mint ilyenkor mindenkinek, most a célja kijuttatni a csapatot a nemzetire. Az utóbbi időben az ezzel kapcsolatos terveit ecsetelgette - mosolygott el az emléken - amúgy jól van.

- Értem - sóhajtott- szóval ő is éli a maga életét - tette hozzá gondolatban.

Örült, hogy túltette magát a távozásán. Kenmával még azután is tartották egy ideig a kapcsolatot, hogy elköltözött. Kuroo elég rossz állapotban volt csaknem fél évig utána. Aztán ez is elhalt, csakúgy, mint ahogy a többi ilyesfajta távolsági kapcsolat is. 

Na igen. A távolsági kapcsolat átka. Egy hosszabb kimaradás után már egyiküknek sincs kedve, vagy mersze a másikra írni, miszerint ő már nem is emlékszik rá, vagy túllépett rajta új barátokat találva.

- És veled mi van? - kérdezte a fiú - amiket írtál, az alapján túlléptél a múlton, és újra rendesen játszol. Mi több kijutottatok a nemzetire - tekintett kérdőn a lányra.

- Végül is igen, bár néha még mindig legszívesebben elfutnék - vigyorgott kínosan - Amúgy nem megyünk el valahová? Tegnap láttam, hogy újranyitott a vidámpark.

Szemei csillogtak. Kenma még ha nem is szerette a vidámparkokat, nem tudott nemet mondani. Aztán eszébe jutott valami.

- Oké, de cserébe este megmutatom, mennyit fejlődtem a múltkori vereségem óta - vigyorgott el most már ő is. Valószínűleg a legtöbben most meglepődtek volna ezen cselekedetén, de  lánynak egyáltalán nem volt furcsa. Az ő jelenlétében képes volt kimutatni az érzéseit, és ezzel mindketten tisztában voltak.

Bár az eredeti úti céljuk a vidámpark volt, azt sosem érték el. 

Útjuk az egykori kedvenc helyük, a régi, már rég nem használt játszótér felé vezetett. Az egész csak egy rozsdásodó hintából, egy, a naptól kifakult csúszófelületű csúszdából, amit az idők során az erre járó fiatalok graffitijei terítettek be, egy olyan pörgő micsodából, amit a középen levő korong segítségével lehet hajtani (I.M: bocsi, nem tudom annak mi a neve, de ha valaki tudja, akkor légyszi ne kíméljen xd), egy homokozóból és néhány babajátékból állt, de ők mindig is szerették. Rajtuk kívül sosem járt ide senki, felújítani meg senkinek sem volt kedve.

Ahogy elhaladtak mellette, szinte egyszerre gyökerezett földbe a lábuk és tettek 180 fokos fordulatot. Nem kellett egymáshoz szólniuk. de még csak a másikra sem nézniük, hogy tudják, a másik fejében is ugyanaz jár, mint a sajátjukban. Automatikusan kezdtek el rohanni, hogy megvivják a szokásos versenyüket az egyetlen hintáig, amit mint régen, most is a lány nyert meg, erre pedig Kenma hasonlóképp az évekkel ezelőttihez bevágta a durcát, és mérgesen vágódott le a földre. 

Shiro ezen nem tudott nem nevetni, azonban a mosoly hamar le is fagyott az arcáról. Az utolsó fázis a kis versenyükből elmaradt. Ő nem volt ott. Nem volt ott, hogy röhögve elhelyezkedjen az ölében, és diadalittasan boxoljon a levegőbe, majd kijelentse, ő nyert. Nem. Ő nincs itt. Már sosem fognak úgy együtt nevetni, mint régen. Érezte, hogy nem kell sok, hogy a szemébe könnyek gyűljenek, és folyjanak le az arcán.

Ő is észrevette. Az árnyakat, amik hirtelen a lány arcára kúsztak. Hirtelen pattant fel, és húzta szoros ölelésbe az apró testet. Nem. Nem sírhat ezért. Hogy a fekete hajú barátjuk egy barom, és megpróbál elzárkózni a problémái elől.

 Meglepődött, amikor Shiro megfogta a karját, és óvatosan lefejtette a hátáról.

- Jól vagyok - mosolygott a szőkére. Mosolya őszintének tűnt, még ha szeme szomorúan is révedt a semmibe. Nem volt értelme ellenkeznie. Tisztában volt vele, hogy milyen Shiro. Még ha nem is igaz, amit mond, a kijelentése megmásíthatatlan.

Végül elhelyezkedtek a csúszda tetején. Shiro elől, Kenma pedig mögötte, átkarolva a lány derekát, fejét a vállára hajtva. Csak ültek, magukba révedve. Egyikőjük sem szólalt meg, a köztük levő csend mégis megnyugtató volt. A múlton merengtek, majd azon, hogy mennyi mindent kell kipróbálniuk most, hogy újra együtt vannak, még ha mindketten nagyon jól tudták, hogy az a négy nap, amíg a lány nem utazik haza, bőven nem elég arra, hogy négy évet bepótoljanak.

Épp lefekvéshez készült, amikor pittyegett a telefonja. A barátja neve villant fel a képernyőn, majd rögtön utána az értesítés miszerint médiafájlt küldött.

Meglepetten oldotta fel a képernyőzárt, majd remegő ujjal kattintott a megnyitás gombra. A képen ketten voltak. A szőke hajú srác, miközben próbál mosolyt erőltetni az arcára, mellette pedig egy hófehér hajú lány lila szemekkel. Vagyis csak szemmel, mivel a képen békejelet mutatva, nyelvét oldalra kidugva kacsintott. Kellett néhány perc, míg felfogta a látottakat, és tudatosul benne, hogy Ő van a képen. Ő, Kirishima Shiro, a másik legjobb gyerekkori barátja, akitől négy évvel ezelőtt elszakadt.

Úgy imádom, hogy amikor írok, és kikapcsol az agyam, olyan szép bonyodalmakat vagyok képes előidézni, és tovább rontani szegény szereplőim helyzetén...-mondjuk ezt nem csak erre a fejezetre értem, de mindegy. Mindenesetre gratulálok önmagamnak 😂

A lényeg, hogy meghoztam a részt, ráadásul immáron Magyarországról töltöm fel-khm unatkoztam a kocsiban hazafelé, és volt hat üres órám 😊-, szóval innentől gyakrabban lesznek részek, más dolog, hogy még sokáig fogom húzni azoknak az agyát, akik az újratalálkozásra várnak xd (Tudom, gonosz vagyok, nem kell emlegetni😂)