- Tegyél le – morogtam mikor arra eszméltem fel, hogy úgy cipel, mint egy frissen vett akciós zsák pityókát. Nem jártam még nála, de őszintén szólva kisebb gondom is nagyobb volt, mint azt nézni, hogy mennyire van berendezve az otthona feng shui szerint. Például kezdett kellemetlen lenni a dolog, hogy fejjel lefelé lógok a sétáló felhőkarcoló barátunk válláról. Nem mondom azt, hogy matt részegen egy légyzümmögéstől simán elhányom magam, de ez több volt a soknál. – Grier, ha nem szeretnéd, hogy lehányjam a csodaszép jegesmaci-utánzat szőnyegedet, akkor villámgyorsan válts pozíciót.

- Csak kérned kell – sóhajtott fel, és egy pillanat múlva már az ölében találtam magam. Nash kecsesen berúgta az útjában álló fehér ajtót, és friss házasok módjára beléptünk feltehetően az ő szobájába. Finoman ledobott az ágyára és megállt előtte.

- Nem, nem alszok veled. Most mondom. Szívesen alszok a konyhaasztalon inkább, de melletted semmiképp. Nem játszunk ilyet.

- Ilyen nincs. Hazahozlak matt részegen, kockáztatva azt, hogy összehányod a vadiúj kocsimat, erre még az ágyamból is kitúrsz.

- Ilyen az élet. Kegyetlen. Örülj neki, hogy nem tettem.

- Megtisztelő! Egy hős vagy! Szobrot ne állítsak neked?

- Most hogy mondod... Á, most ne. Majd reggel... Addig megálmodom, hogy milyen legyen – vicsorítottam rá, és elterültem az ágyon a sok díszpárna és puha takaró között. – Nem valami kényelmes az ágyad.

- Ellenben a konyhai pulttal, ami nyilván megfelel majd, ha véletlen mégis ott szeretnél lenni inkább. De a lábtörlőm se rossz, ha a konyhapult nem felel meg a kényes ízlésednek...

- Csak hogy tudd, ha ellenkező esetben lennénk, én gondolkodás nélkül a lábtörlőre tennélek.

- Jó éjt – sóhajtott fáradtan és egy takaróval a kezében kisétált a hálóból. Egyedül maradtam a szépen berendezett szobában. Az ablakon át a hold fénye sütötte be a fehérre festett tágas szobát. Magamra húztam a takarót és elszenderültem.

Hatalmas fejfájásra ébredtem. Úgy éreztem magam, mintha valaki indulatból áthajtott volna rajtam egy tankkal. Talán ez nem az életem legjobb hasonlata, de szerintem megállja a helyét. Felültem és átgondoltam az előzőesti rémálmomat. Sajnos amióta vannak rohamok, szinte mindig vannak rémálmaim is. Miután összeszedtem magam valamennyire, azután kikúsztam az ágyból és kiléptem a... nem tudom hova. Teljesen ismeretlen helyen találtam magam. Este, részegen teljesen olyan volt, mintha itt egy másik szoba lett volna, de mindannyian tudjuk, hogy kb a nevemet nehezen mondtam volna este, szóval ezen nem akadtam fent.

Zombimódba vágtam magam , és leküzdöttem magam a lépcsőn, gondolván hogy lent nagyobb eséllyel találok egy konyhát. A lépcső megint újdonság volt nekem, de mivel Nash sem olyan elvetemült, hogy iderakasson egy ekkora lépcsőt egy este alatt, ezért gondoltam, hogy nyilván megint csak én vagyok a hibás amiatt, hogy nem vettem észre. A logika valóban hasznos dolog, amit semmi sem bizonyít jobban, mint az, hogy leérve a konyhában találtam magam. Végre valami jó is történik - jelentettem ki magamban, és mosómacivá átszellemülve, elkezdtem keresni a gyógyszert.

- Mi a francot csinálsz? – mordult rám a konyha tulajdonosa, amint meglátta a mosómaciságom eredményét.

- Nem egyértelmű? Gyógyszert keresek- förmedtem rá fáradtan. Ásított egyet és a fölöttem lévő polcból kivett egy doboz fájdalom csillapítót, amit laza csuklómozdulattal hozzám vágott.

- Talán ha szóltál volna, akkor hamarabb megkaptad volna és a konyhám sem lenne ilyen. Szívesebben kelnék a te hangodra is, mint erre a csörömpölésre. Mégis mit keresne a gyógyszer a serpenyők között?

- Ismerve téged... Nagyon sok mindent kereshet ott. Amúgy köszi – nyújtottam ki a nyelvemet rá és egy pohár vízzel lenyeltem a gyógyszert.

- Mik a terveid mára?- kérdezte Nash, miközben a kávéfőzőhöz csoszogott.

- Már meg is szabadulnál tőlem?

- Egy szóval sem mondtam ezt, de most hogy mondod...

- Rendben, akkor összeszedem magam, és elhúzok.

- Maradhatsz - sóhajtott - Még úgy sem foglak tudni hazavinni, mert még félig alszok. Délután ha hazadoblak az jó lesz? Nem merlek egyedül hazaengedni, kitudja mit csinálnál. Borzalmasan béna vagy, nem akarom hogy a halálod az én lelkemen száradjon.

- Megfelel – vontam meg a vállamat, és leültem a konyhába az egyik bárszékre – reggelit kapok? – vigyorogtam. Nash a világ összes fájdalmával fújta ki a levegőt. A nézésével ölni tudott volna, de nem tette, hanem ehelyett inkább az egyik szekrényből elővett egy serpenyőt, és erőből rácsapta a tűzhelyre.

-Csak szólok, hogy nem tudok főzni - jegyezte meg dühösen. Vicces volt nézni őt, ahogy "dühöng". Olyan volt, mint egy kis szöszi kislány, akitől elvették a nyalókáját a búcsúban.

- Még jó, hogy ezt sütni kell – válaszoltam nevetve.

- Még jó - dörmögött magában és nekilátott összeszedni a hozzá valókat.

Hat tojásból, három paradicsomból, és egy egész tálca baconből elkészült rántottát borított a tányéromba.

- Szerinted ezt meg fogom tudni enni? Te nem eszel? - ijedten meredtem a tányéromra. Ekkora adag reggeli akár egy egész hadsereget ellátna hetekig...

- Normális vagy? Én nem eszek abból, amit én sütöttem. Nem akarok meghalni - válaszolta rémülten, és kicsoszogott a konyhából a nappaliba.

Miután a reggelivel végeztem, követtem Nasht a nappaliba. Ledobtam magam mellé a kanapéra és én is csatlakoztam a tv bámulásához. A gyógyszer hatott és egészen jól éreztem magam, egészen addig, amíg eszembe jutott, hogy nem vettem be a dilibogyómat, amit a pánikrohamok ellen szedek. Talán néha pont ezek váltják ki a rohamokat, mert akkor kezdek el pánikolni, amikor rájövök, hogy nincs nálam egy darab se belőlük. Délután hazajutok. Addig meg úgysem lesz baj. Ilyenkor már érezném, hogy rohamom lesz. Nem lesz baj – nyugtattam magam, és inkább folytattam a tv nézését.

Már egy órája civakodtunk a kanapén elterülve Nashsel, amikor éles fájdalom nyilallt bele a fejembe. Gyakran a fejfájás jelzi a roham közeledtét, de mivel ezer másik dologtól is fájhat a fejem, így figyelmen kívül hagytam a kellemetlen érzést, és mivel nem foglalkoztam ezzel, így pár percen belül elmúlt a fejfájás.

- Nem tudom miért kaptak fel téged ennyire Vine-on. Semmi különleges nincs benned – reagáltam az előző megjegyzésére. Nem értettem miért istenítik, hiszen ezer meg ezer jobb pasi van nála a földön.

- Pontosan azért, amiért téged kiválasztottak a tízezredik ugyanúgy kinéző gebe modellnek.

- Nincs humorod.

-Nincs alakod.

-Nincs... - a lélegeztem elállt és levert a víz. Remegés tört rám. Hirtelen egy pillanatra minden sötét lett, és minden porcikám fájni kezdett. Halálfélelem, légszomj és remegés- ilyen gyorsan talán még sosem jött rám a pánikroham. Egyik pillanatról a másikra omlottam össze és próbáltam levegőhöz jutni. Féltem attól, hogy meghalok, nem láttam semmit a világból, mert minden sötét és homályos volt. Az egész testem kihűlt, miközben patakokban folyt a víz rólam. Elterültem a kanapén és magzatpózba kuporodtam. A pszichológusom által tanított mantrát ismételgettem, miközben próbáltam kizárni a tényt, hogy Nash éppen egy méterre tőlem nézi végig a rohamot, amit eddig Maján kívül kevesen láttak ilyen közelről. Megpróbáltam felállni, hogy a konyhában lévő csaphoz eljussak és meg tudjak mosakodni. Gyógyszer hiányában ez volt az egyetlen mentsváram, de nem jutottam a kanapétól messzire. Miután felálltam, szinte azonnal össze is estem és hatalmas koppanással a padlón találtam magam. – Víz – hörögtem a sokkos állapotban lévő Nashnek, aki villámgyorsan a konyhába futott és egy nagy pohár vízzel tért vissza. Leguggolt hozzám, és az ölébe vett. A végtagjaimból varázsütésre minden erő kiszállt és képtelen voltam felemelni őket. Nash a számhoz emelte a poharat és kortyoltam egyet belőle.

- Hívom a mentőt. Mit érzel? Mi a baj? – kérdezte idegesen, miközben felállt a földről és a dohányzóasztalon lévő telefonjáért nyúlt.

- Ne... Ne.. Pánik – lihegtem - nem kell – csak a mentőt ne. Félek az orvosoktól.

- Mit csináljak? Mit kell ilyenkor csinálni? – a hangja remegett és látszott rajta, hogy fél. Újra letérdelt hozzám és felkapott a padlóról. Leült velem a kanapéra és szorosan magához ölelt. Finoman a hátamat simogatta, és próbált vigasztalni. Ekkora már sírtam. Féltem. Féltem, hogy meghalok. A szívem nagyon gyorsan dobogott és olyan volt, mintha valaki a nyakamat fojtogatná. – Nem lesz baj. Minden rendben van – hajtogatta Nash inkább talán magának, mintsem nekem. A fejemet a mellkasába fúrtam és remegő, jéghideg kezeimet köré fontam. Pár perc elteltével a remegés csillapodni kezdett és ezzel együtt a szorítás a nyakam körül enyhült, aminek eredményeképp végre levegőhöz jutottam. Nash felsője vizes volt a könnyeimtől, de én még mindig odafúrtam a fejem, hogy a szívdobogását halljam. Kezdtem megnyugodni, ami ilyen gyorsan nem jellemző rám. Több idő kell a megnyugváshoz.

- Ne haragudj – szipogtam. Összeszedtem magam és felálltam az öléből.

- Ez mi volt? Mondd el kérlek –nyúlt utánam, és húzott vissza magához.

- Pánikbeteg vagyok. Gyógyszert szedek, de nem volt most nálam. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett.

- Ez most miattam volt? Amiért bántottalak?

- Nem. Ez most amiatt volt, hogy nem vettem be a gyógyszert.

- Mióta van ez? – csillogó szemekkel figyelt a kanapéról. Amióta ismerem, nem volt ilyen. Érdekelte, hogy mi volt ez. Talán még aggódott is.

- Kiskorom óta. Pontosabban gimis korom óta. A stressz... A modellkedés meg valljuk be, nem a legnyugodtabb szakma, amit választhattam, tehát gondolhatod, hogy mennyire segít ezen.

- Annyira sajnálom – felelte csillogó szemekkel.

- Ne tedd – sóhajtottam fáradtan – nem lenne baj, ha én elmennék fürödni? Jót tenne nekem.

- Persze, menj csak – adott egy törölközőt, és magamra hagyott. Egyedül maradtam a fürdőben a gondolataimmal.