Harry harmadszorra is megköszörülte a torkát, és megint lesimította a talárját, miközben próbálta összeszedni a bátorságát, mert ez már komolyan röhejes volt. Itt állt a Malfoy kúria bejáratánál, és félt bemenni!

De tényleg félt. Legalábbis egy kicsit. Nem mintha érdekelte volna, hogy mit gondol Lucius Malfoy. De az igen, hogy Draco mit gondol, és ez fontos volt Dracónak, ami pedig azt jelentette, hogy Harry nem akarta elcseszni.

– Ne aggódj! – mondta Draco aznap reggel gyengéden megcsókolva őt, közben felsegítve rá a dísztalárját. – Mondtam, hogy hosszasan elbeszélgettem velük tegnap. Mindkettejükkel. Azt hiszem, attól, hogy visszautasítottam idén a látogatásukat, rémületükben észhez tértek. Anyám egyetlen szót sem szólt ellened, és már az apám is megesküdött, hogy viselkedni fog, amikor megkéred majd a kezemet.

Ezért jött most Harry a Malfoy kúriába: hogy megkérje Draco kezét.

– Ezúttal azt akarom, hogy minden megfelelően történjen – magyarázta Draco, miután bejelentette, hogy „jobb, ha"elmond Harrynek valamit. – Követnem kell a szokásokat, az összes aranyvérű tradíciót. Ezt nem tettem meg Nikkel. Rejtegettem őt, mintha szégyellném, de nem fogom veled is ezt csinálni. Viszont ez azt jelenti, hogy az apám engedélyét kell kérned, hogy elvehess.

Harry eltátotta a száját.

– Miért? Nagykorú vagy, magad is dönthetsz. Azon kívül, nem vagy lány...

– Ez a hagyomány, akár nagykorú vagyok, akár nem. És ennek nincs köze a nemhez. Ha a te apád életben lenne, nekem kellene engedélyt kérnem tőle, hogy elvehesselek téged. Ez része a megfelelő eljárásnak.

– Az aranyvérűeknél.

– Ami vagyok, ha esetleg nem tudnád.

– Ami én viszont nem vagyok...

– Nem, nem vagy, és ha van félvér vagy akár mugli tradíció, ami sokat jelent a számodra, én örömmel követem őket – mondta Draco gyorsan. – De Harry... ez tényleg fontos nekem. Nem akarok még egy ceremóniát Gibraltáron, egyetlen vendég nélkül. Ezúttal rendesen kell csinálnom. Nem szégyellem, hogy összeházasodom veled, és nem akarok úgy tenni, mintha így lenne.

– Jól van, jól van, megteszem. De mi van, ha az apád visszautasítja az engedélyadást? Gondoltál erre?

Draco legyintett.

– Ó, nem küldelek oda vakon! Beszélni fogok vele előtte, és gondoskodom róla, hogy viselkedjen.

– És azt hiszed, hogy az apád nem képes neked és nekem mást mondani?

– Gondoskodom róla, hogy tudja, örökre elveszít engem, ha kihúzza a gyufát – mondta Draco eltökélt hangon. – Ne aggódj, Harry! Nem kell ténylegesen a beleegyezése. Csak meg kell kérned és hajlandónak kell lenned elbeszélgetned vele arról, miért érzed magad megfelelő férjnek a számomra.

És így kötött ki Harry a Malfoy kúria bejáratánál, próbálva összekaparni a bátorságát.

Még egyszer utoljára megigazította a talárját, és már épp emelte volna a kezét, hogy megragadja a míves kopogtatót, amikor az ajtó halkan kitárult. Egy elkerekedett szemű manó állt ott.

– Harry Potter uram? Mr Harry Potter, kérem, jöjjön velem a dolgozószobába!

Lucius már ott várt rá. Felállt, amikor Harry belépett. Harry körbepillantott Narcissát keresve, de az asszonyt sehol sem látta. De végül is Draco azt mondta, hogy az apjától kell megkérnie a kezét, nem a szüleitől.

– Mr Potter! – szólalt meg Lucius nyugodt, kulturált hangnemben. Harry még egy szót sem szólt, de máris hátrányban érezte magát. – Üdvözlöm a Malfoy kúriában! Megkínálhatom egy kis frissítővel?

– Nem kérek, köszönöm...

Lucius gúnyos pillantást vetett rá.

– A fiam alaposabban is kioktathatta volna. Hagyomány, hogy erről... civilizált módon társalogjunk, nem számít, mekkora neheztelés volt a felek közt korábban.

Harry könnyen el tudta képzelni, hogy két aranyvérű megegyezik egy házasságban, hogy véget vessenek egy ősi viszálynak.

– Akkor limonádét kérek.

– Limonádét – gúnyolódott Lucius. – Egek, az ízlése igen... kifinomult.

– Az vagyok, aki vagyok – mondta Harry felszegve az állát.

– Hát persze, hogy az – dünnyögte Lucius magának, mielőtt az ajtónál némán várakozó manó felé fordult. – Gizzy, hozz egy limonádét Mr Potternek, nekem pedig egy üveg 1834-es évjáratú Chateau Henri IV-et! És ne felejtsd el, mit mondtam neked!

A manó eszeveszetten bólogatva dehoppanált.

– Kérem, üljön le, Mr Potter! – mondta Lucius egy elegáns intéssel.

Harry leült a jelzett karosszékre, egy magas támlájú, bőr falábakkal, sárkánykarmokat imitáló faragású darabra. Lucius is leült egy hasonlóra Harry mellett, ami úgy volt fordítva, hogy megfelelő szögben egymás felé nézzenek.

– Akkor, gondolom, tudja, miért vagyok itt...

Lucius halkan ciccegett.

– Nem, nem, Mr Potter. Ezt nem így kell csinálni. Csevegnünk kell, míg az italaink meg nem érkeznek. Utána majd megbeszéljük a kérelmét.

Harry érezte, hogy a „kérelem" szó hallatán égnek mered a szőr a nyakán. Nem azért volt itt, hogy könyörögjön, a fenébe is!

De megígérte Dracónak, hogy mindent megtesz, hogy „rendesen" csinálja ezt, úgyhogy nem maradt más választása, mint elcsevegni Lucius Malfoyjal. Csak a jó ég tudja, mit kell megbeszélniük...

Aztán rájött.

– Ó, szóval Draco szabad! – mondta csicsergő hangon.

– Igen, említette tegnap, amikor eljött meglátogatni – mondta Lucius elnyújtott hangon. – Igen meglepő fejlemény.

– Nos, ez legalább egyszer már megtörtént. A barátom, Hermione Granger... azt hiszem, ismeri őt. – Harry hunyorgott egy kicsit. – Egyszer megkínoztatta.

Lucius megdermedt.

– Parancsol?

– Nos, Hermione előbányászta a legutolsó varázsló nevét az ön vérvonalából, akit a Res mea es szolgaságba vetett. Akinek sikerült megtörnie a bűbájt. Körülbelül ötszázhúsz évvel ezelőtt. Egy bizonyos Gaius Malfoy volt. Hallott már róla?

Lucius összetámasztotta az ujjait.

– Igen. Ő építette az eredeti kúriát, bár számos alkalommal renoválták azóta. Mugligyűlöletéről is meglehetősen közismert volt. Sokszor vádat emeltek ellene, amiért mindenki szeme láttára ölte meg őket, habár mindig sikerült elkerülnie, hogy hivatalosan is bíróság elé kelljen állnia bármi ilyesfajta...

– Bűncselekményért?

– Meggondolatlanságért. – Mielőtt még Harry megjegyzést tehetett volna erre, Lucius folytatta. – Mit talált még ezen kívül a kis mugliszületésű barátja, Mr Potter?

Nos, ez végül is jobb volt, mint a sárvérű, még ha a hangszín hagyott is maga után kívánnivalót.

– Úgy néz ki, Gaius Malfoy Harte Potter rabszolgája volt, aki a feljegyzések alapján férfinak tűnt, de nem lehetett az, mivel egyértelműen született egy közös gyerekük.

Lucius meglepődött, de aztán elégedett mosolyra húzódott az ajka.

– Ah! Hát persze. Milyen egyszerű, és mégis mennyit megmagyaráz.

– Tessék?

– Biztosan önnek is eszébe jutott már, hogy egy gyermek nem lehet egyszerre úr és rabszolga is. Az ön által említett gyerek mégis betöltötte mindkét pozíciót, és egy ekkora belső ellentmondás erejétől a bűbáj darabokra hullott – mondta Lucius leereszkedő hangon.

– Ennyit én is kitaláltam – mondta Harry mogorván. – De mit magyaráz még meg?

Lucius újból elmosolyodott, ezúttal a szeme úgy ragyogott, mintha élvezné, hogy tud valamit, amit Harry nem. Harry szinte azt várta, hogy a férfi nem is fog változtatni ezen. De aztán Lucius egy kicsit előrébb hajolt a karosszékében.

– A családom feljegyzései erről a bűbájról meglehetősen töredékesek, amint már mondtam. Csak halkan súgva adódott át apáról fiúra, több mint ötszáz éven át újra és újra elmesélve. A tudás jó része elveszhetett, efelől kétségem sincs. Ám egy dolog mindig is szembeötlő volt a számomra, mégpedig az, hogy kivétel nélkül férfi birtokolt férfit.

– Az ön családjában csakis fiúk születnek – mondta Harry, visszaemlékezve a RAVASZ esszére, amit Draco írt a generációs mágiáról.

– Talán mert a Res mea es azt akarta, hogy a vérvonalunkba csakis olyan nemű gyerek szülessen, ami képtelen a bűbáj megtörésére – értett egyet Lucius. – A bűbáj elszunnyadt erre az elmúlt pár évszázadra, de úgy tűnik, a nyomai fennmaradtak. Ám a lényeg itt abban áll, amit az ön vérvonala választott, Mr Potter. Nekünk nem volt más választásunk, mint alávetődni az igénynek és szolgává válni...

– Nos, nekünk sem volt sok választásunk, ha a varázsló a tizenhetedik születésnapján a halálos ágyán köt ki, ha nem tartanak rá igényt...

– Ah, de az ön családjának igenis volt választása – mormogta Lucius. – Úgy képzelem, hogy az ön Potter felmenőinek egyenlő arányban születtek fiai és lányai. Ugyanakkor még egyik történetben sem hallottam olyanról, hogy egy nőnemű Potter birtokolta volna valamely ősömet. Egyiket sem. Nem hinném, hogy ez véletlen. Arra a következtetésre kell jutnom, hogy a Potterek tudták, hogy a bűbáj megtörne, amint gyermek születne egy Malfoy-Potter egyesülésből. Így elintézték, hogy mindig egy Potter fiú igényelje a következő fiút a Malfoy családból.

– Mivel a férfiak nem eshetnek teherbe – motyogta Harry.

Lucius igencsak furcsállva nézett rá, mintha azt akarná megkérdezni, miért kellett Harrynek kimondania egy ennyire nyilvánvaló dolgot, de egy kis szünet után inkább folytatta a mondandóját.

– Legalábbis Harte Potterig. Valószínűleg ő tartott igényt Gaius Malfoyra és szexuális kapcsolatot folytatott vele.

– Harte vethetett véget a bűbájnak – mondta Harry, azonnal megkönnyebbülve a fejleményektől. Igen, rossz volt, hogy a családja ilyen hosszú időn át hagyta, hogy ez így menjen, de legalább egyikükben végül volt annyi tisztesség, hogy véget vessen neki. – Fogadok, hogy szándékosan esett teherbe, mert tudta, hogy ez a kulcs!

– Vagy ez, vagy pedig menthetetlenül szerelmes volt a rabszolgájába – mormogta Lucius. – Tényleg nagyon rég történt már ez ahhoz, hogy rájöjjünk a motivációira.

– Gaius nem hagyott maga után semennyi írott feljegyzést?

– Erről semmit – mondta Lucius felháborodva. – Csak szóban adta tovább a figyelmeztetést a későbbi generációknak, hogy mi történhet, ha a bűbáj újra életre kel.

– De a megoldást nem adta tovább? – Harry összevonta a szemöldökét. – Ennek semmi értelme.

– Talán ő maga sem jött rá, mitől szabadult fel – mondta Lucius –, noha borzongom a gondolattól, hogy akármelyik felmenőm is ilyen tompaagyú lett volna, amennyire ez sejteti.

– Vagy... vagy... – Harry úgy érezte, hogy a válasz elérhetetlen. A baba, valami a babával kapcsolatos... – Vagy félreértette, hogy mi szabadította fel! – kiáltott föl. – Azt hitte, hogy a baba halálával van kapcsolatban, és nem volt hajlandó ilyen gonosz sugallatot továbbadni a jövő generációinak!

– A baba meghalt? – kérdezte Lucius közömbösen.

– Igen. – Hermione nem mondta, mennyi idős volt a csecsemő, de csak egyetlen kor lett volna logikus. – Igazából meggyilkolták. Újszülöttként, azt hiszem.

– Hmm. – Lucius rámeredt az ujjai fölött. – Ez érdekes. A muglik, akiket a pletykák szerint Gaius Malfoy megölt, a saját köreikben arról voltak ismeretesek, hogy... túlságosan kíméletlenül fegyelmezték a gyerekeiket.

Most Harryn volt a sor, hogy értetlenkedjen.

– Ezt honnan tudja?

– Az írott feljegyzésekből, amit maga után hagyott. A naplóiból. Nincs a tizenkilenc éves koránál előbbi bejegyzés, de utána szinte minden napját megörökítette.

– Említett egy bizonyos Harte Pottert valahol?

– Nem. – Lucius megrázta a fejét. – Mondtam, hogy nem tett volna ilyet. A Malfoyok sosem akarták, hogy ennek a bűbájnak a létezése köztudottá váljon. Amiről részletesen írt, az a kúria építése, a házimanók helyes kiképzése, és az okok, amiért a muglik arra sem méltók, hogy ugyanazt a levegőt szívják, mint a varázslók és boszorkányok. Számos alkalommal hevesen kirohant, hogy miért érdemelte meg egyik vagy másik mugli a halált, noha természetesen sosem vallott be semmit. De az okok, Mr Potter, mindig a gyermekbántalmazáshoz kapcsolódtak.

Harry ezen elgondolkodott egy pillanatra.

– Ez úgy hangzik nekem, mintha egy mugli ölte volna meg Gaius és Harte gyermekét. De hogyan volt ez lehetséges?

– Mágia által halt meg?

– Nem, igazából szíven szúrták.

– Akkor ez teljesen elképzelhető. Csak elég azt feltételezni hozzá, hogy a fiatal pár elszökött együtt, és nem volt egyéb támaszuk, csak ők ketten egymásnak. Azután pedig tételezzük fel, hogy Harte egy váratlan pillanatban kezdett el szülni, amikor Gaius nem volt jelen. Ahogy önt felnevelték, valószínűleg elképzelni sem tudja, mekkora terhet ró a gyerekszülés egy boszorkány mágiájára. Az egészet arra fordítja, hogy segítse a gyermek világra jövetelét, és utána egy darabig a nő kimerült és gyenge.

– És képtelen rá, hogy megvédje magát vagy a gyermekét – tette hozzá Harry komoran.

– Még egy muglitól is – mondta Lucius, minden szavában megvetéssel.

– De miért akarna egy mugli megölni egy csecsemőt?

Lucius nevetése éles volt és gúnnyal teli.

– Egy mágikus csecsemőt, Mr Potter. Tudom, hogy aligha sikerült sok mindent megtanulnia a mágiatörténet órákon, de a boszorkányperekről bizonyára hallott. A fajtánkkal szembeni gyűlölet féktelenül tombolt abban az időben. Feltétel nélkül elhiszem, hogy néhány agyatlan mugli úgy döntött, kivégez egy magatehetetlen csecsemőt, mielőtt még az felnőhetne és újabb boszorkánnyá vagy varázslóvá válhatna.

– De miért nem ölték meg Hartét is? Őt nem gyilkolták meg; az összetört szíve vitte el.

– Nem kétséges, hogy abba halt bele, azután, hogy végignézte az újszülött gyermeke meggyilkolását, míg ő tehetetlenül feküdt, képtelenül arra, hogy elég mágiát összegyűjtsön magában, amivel megállíthatta volna ezt. Arra gyanakszom, hogy ő lett volna a következő, de Gaius Malfoy ekkor megérkezett, és megölte a muglit, hogy megmentse őt... de ez már a gyermeken nem segített.

– Aztán Harte belehalt a szívfájdalomba, Gaius pedig az élete hátralévő részét a muglik gyilkolásával töltötte, akik kegyetlenek voltak a gyerekekhez – mormogta Harry. – Nem tudni, hogy maga a csecsemő létezése szabadította-e fel inkább, mint az erőszakos halála. És a választ inkább magával vitte a sírba, minthogy azt sugalmazza a leszármazottainak, hogy egy meggyilkolt csecsemő kell a Res mea es alól való felszabaduláshoz.

– Úgy tűnik.

– Harte bizonyára ellenszegült a családjának, amikor igényt tartott Gaiusra – töprengett Harry. – Máskülönben a közelében lett volna a családja, amikor szült. Vajon mennyi ideig élt még azután, hogy megölték a gyerekét? Talán Gaius vele maradt, holott akkor már szabad volt...

– Esetleg megkérdezheti őt magát – mondta Lucius nyugodtan.

– Őt magát? Ó... úgy érti, van róla portréja?

– Nem volt könnyű rátalálni, de miután ön igényt tartott Dracóra, nagy erőfeszítések árán az összes családi portréval beszéltem, amire csak rátehettem a kezem. Gaius volt a legidősebb, ami alátámasztja az elképzelést, miszerint ő lehetett a legutolsó rabszolgaságba taszított Malfoy. Komolyan kétlem, hogy a Potterek bajlódtak volna azzal, hogy festményt készíttessenek a rabszolgáikról.

– Mit mondott önnek? – kérdezte Harry izgatottan.

– Tagadta, hogy bármit is tudna az átokról, és már a feltételezést is sértőnek találta, hogy a Malfoy család valaha is ilyen alantas helyzetbe került volna. Ami kevéssé meglepő. De ha ön és Draco meglátogatnák őt és Harte Potterről beszélnének neki... – Lucius vállat vont. – Talán elérnének valami haladást.

Halk pukkanás jelezte a házimanó visszatértét az italaikkal.

Harry szinte azt várta, hogy Lucius leszidja Gizzyt, amiért ennyit késett.

– Nem, persze, hogy nem – mondta Lucius olvasva az arckifejezéséből. – Én kértem Gizzyt, hogy hagyjon nekünk egy kis időt csevegni.

– Ön direkt akart velem csevegni. Rendben.

– El akartam tántorítani, de végül úgy tűnik, közösek az érdekeink. – Lucius ünnepélyesen felemelte a poharát, de nem érintette hozzá a Harryéhez. Aztán belekortyolt a borába.

Harry is ivott egy kicsit a limonádéból, hogy erőre kapjon.

– Mr Malfoy, azért vagyok itt, mert...

– Nem, ez nem így meg – szakította félbe Lucius. – Én vezetem a társalgást.

– Akkor vezesse!

Lucius ajkai összeszorultak ennek hallatán, de legalább nem halogatott tovább.

– Mr Potter, tudomásomra jutott, hogy méltó férjnek tartja magát a fiam és örökösöm, Draco Malfoy számára.

– Igen – mondta Harry, Lucius szemébe nézve.

– Értem – morogta Lucius. – Igen nagy elismeréssel beszél önről, ami ön mellett szól, elnézve a hatalmat, amit nemrégiben kapott fölötte, de természetesen a saját következtetéseimet kell levonnom. Az elsőszülött fiú házassága igen alapos megfontolást igényel. Van néhány kérdésem, ha lenne olyan kedves és válaszolna rájuk.

Harry intett neki, hogy tegye fel őket.

– Van munkája, Mr Potter?

Harry eltátotta a száját.

– Tudja, hogy van! Járt is az irodámban!

Lucius hangja halk maradt.

– Igen, de a szertartásokat be kell tartani. Meg kell győződnöm róla, hogy ön méltó férje lesz a fiamnak. Csak egy fiam van, Mr Potter.

– Rendben – mondta Harry, és sikerült kibírnia, hogy ne forgassa a szemét. Ez az egész értelmetlen volt és hülyeség, de ezt akarta Draco. – Igen, van munkám. Én vagyok a varázsló Nagy-Britannia aurorparancsnoka, ami azt jelenti, hogy én irányítom a Varázsbűn-üldözési Főosztályt.

– Tiszteletreméltó pozíció.

– Igen – mondta Harry kelletlenül.

– De nem túl valószínű, hogy a betöltőjét nagy jövedelemmel látja el. A fiam, ezzel szemben saját vagyonnal rendelkezik, és még nagyobbnak a várományosa elhalálozásom esetén. Van ennek bármi hatása arra, hogy el szeretné őt venni?

Miféle kérdések ezek? Lucius tudta, hogy Harrynek van pénze!

De a szertartásokat be kell tartani...

– Nekem is van saját vagyonom. Én vagyok az egyetlen örököse a Potter vagyonnak, és Sirius Black ingatlanát is én örököltem.

Lucius szeme felcsillant az utóbbi hallatán. Nos, valószínűleg úgy érezte, hogy a feleségének vagy Dracónak több joga lett volna arra a pénzre, mint Harrynek. – Értem. Szóval, ha ne adj' isten a fiam anyagi nehézségekkel szembesülne, tudná-e támogatni őt annak az életstílusnak a fenntartásában, amire jogosult?

– Tudnám támogatni.

– Annak az életstílusnak a fenntartásában is, amire jogosult?

– A legutóbb, amikor ellenőriztem, önöknek nem volt semmilyen jogosultsága.

– A szó azt jelenti...

– Tudom, mit jelent a szó. Képes vagyok támogatni Dracót, de nem fogom megígérni, hogy galleonokkal fogjuk burkolni a padlót – vágott vissza Harry. – Következő kérdés?

– Galleonokkal burkolni a padlót! Mekkora otrombaság!

– Igen, az, de nem tesszük meg. Következő kérdés?

Lucius felvonta a fél szemöldökét.

– Elérkeztünk a hírnév témájához. Az önnel való egyesülés elősegíti-e vajon a mi családunk jó megítélését a varázsló Nagy-Britanniában?

Jó megítélését... mekkora halom lószar.

– Tudja, szerintem igen – felelte Harry szárazon.

– Tényleg? – kérdezte Lucius, újra belekortyolva a borába.

– Igen, tényleg.

– Nem olyan sok évvel ezelőtt újságcikkek jelentek meg varázsló Nagy-Britannia szerte az ön mentális labilitásáról...

Harry a fogát csikorgatta. Ez már kibaszottul nagy idiótaság volt, véleménye szerint. Az elhangzottak közül semmi sem volt újdonság. De Dracóért...

– Az emberek azóta rájöttek, hogy Voldemort tényleg visszatért. Már senki sem tart őrültnek. Legfeljebb azért, mert Dracóval vagyok... De Harry nem akarta ezt kimondani.

– Akkor hogyan jellemezné a jelenlegi hírnevét?

Harry akaratlanul is rábámult.

– Azt mondanám, pozitívan.

– Jaj, kérem! Biztos vagyok benne, hogy ennél jobban is menne ez.

Harry szeretett volna felállni és távozni. Elege volt, és amúgy sem számított, hogy megkapja-e Lucius beleegyezését. Draco akkor is hozzámenne. De... sokkal boldogabb lenne, ha minden „megfelelően" történne. Az, hogy Harry elsétál az interjú közben, nem kimondottan tartozott bele ebbe a fogalomba.

– Úgy is ismernek, mint Voldemort legyőzője – mondta végül. – És mint a Kiválasztott, vagy mint a Fiú, aki túlélte és meghalt, de megint túlélte. Saját csokibéka kártyám is van, és undorítóan sok Merlin érdemrendem. Amikor kimegyek az utcára, az emberek arra kérnek, hogy csókoljam meg a csecsemőiket, és még mindig kapok állásajánlatokat, és hetente többször is megkeresnek, hogy reklámozzak dolgokat, hiába évek óta véget ért a háború. Ennyi elég, vagy folytassam esetleg?

– Hmm – mondta Lucius, újabbat kortyolva a borából, mintha a kérdést fontolgatná. – Milyenek a politikai kapcsolatai?

– A keresztnevünkön szólítjuk egymást a Mágiaügyi Miniszterrel, és amikor a Minisztérium külföldre küld, mindig arra kérnek, hogy találkozzam az adott ország mágiaügyi miniszterével. Már nem számolom, hányukat ismerem. És még amikor civilként utazok külföldre, akkor is gyakran meghívnak az előkelőségek az otthonaikba.

– Nagyon ígéretes. Feltételezhetem, hogy Draco is elkíséri majd önt a hivatalos útjaira?

– Ki más kísérne el? – kérdezte Harry felbőszülve. – Ő lesz a férjem!

– Csak halkan súgom meg, hogy egy volt halálfaló jelenléte nem valami kívánatos dolog.

– Akkor majd én sem jelenek meg – vágta rá Harry hevesen. – Draco már visszafizette a társadalomnak az adósságát, és megérdemel egy új esélyt.

Lucius tekintete ekkor szinte keresztüldöfte.

– Ugyanez nem áll a feleségemre és rám?

Csessze meg! Harry nem erre akart kilyukadni.

– Elméletileg – ismerte el. – De Draco jobban megérdemli az új esélyt, mert ő még nem volt felnőtt, amikor felvette a Sötété Jegyet. Ön az volt. Valójában ön mindkét alkalommal az volt, amikor úgy döntött, hogy engedelmeskedik annak a szarházinak. Úgyhogy nem bántásból, de nem tudom ugyanazzal a szemmel nézni kettejüket. Hajlandó vagyok megnyitni az ajtóimat Dracónak... de önnek nem.

Lucius egy leheletnyit felszegte az állát.

– Nem emlékszem, hogy valaha is kértem volna, hogy bármilyen ajtót is megnyisson nekem.

– Nos, ez az egész beszélgetés a hírnévről...

– Azonban megnyugvással hallom, hogy hajlandó megnyitni őket Dracónak – szakította félbe Lucius.

Harry ezt nem értette. Ha bármit is megtanult az elmúlt év során a Malfoyokról, az az volt, hogy szerető szülők. Sajnálták, hogy milyen lapok jutottak Dracónak, és magukat hibáztatták érte. Még ha nem is gyakran ismerték be hangosan.

– Kingsley Shacklebolt mindkettőnket vár vacsorára – mondta Harry bólintva. – Már részt vettünk egy partin a kanadai miniszter házában. És bárkinek, aki szeretne látni engem nyilvánosan, udvariasan kell viselkednie Dracóval, akkor is, ha még mindig mérgesek azok miatt a dolgok miatt, amiket az iskolában vagy a háború alatt tett.

– Ez a bárki az ön mugli barátja, Hermione Granger is lehet?

– Nos, igen – mondta Harry. – De nem szükségszerűen. – Hermione és Draco már összebarátkoztak. Sok közös van bennük.

Bár születtek újabb nézeteltérések közöttük, de Harry nem kételkedett benne, hogy meg fogják oldani.

Lucius megvetően elmosolyodott, mintha azt akarná mondani, hogy nem tudja, mi közös lehet Dracóban és egy mugliszületésűben.

– És így elérkeztünk az utolsó kérdésekhez – mondta kissé éles hangon. – A család témájához. Jól értem, hogy fiatal korában elárvult és muglik nevelték fel?

Az egész világ tudta ezt.

– És?

– Milyen gyakran látogatja meg ezeket a muglikat?

Nos, ez könnyű volt.

– Soha.

– Tervezi, hogy valaha is megtegye?

Harry megállt, és elgondolkodott.

– Felteszem, ha valamelyikük meghalna, elmennék a temetésére.

Lucius felvonta az egyik szemöldökét.

– És még úgy jellemezte önt a két év óta listavezető bestseller, hogy „a megtestesült szeretet".

– A legszebb dolog, amit mondtak rám, az volt, hogy mégsem kár a levegőért, amit beszívok – mondta Harry. – Egy darabig azt hittem, hogy Dudley talán... de nem, Marge nénihez költözött, és ennyi volt.

– Észrevette, hogy dadog?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Az a lényeg, hogy nem akarnak látni engem, Mr Malfoy. És nem is fognak. Itt nincs elveszett szeretet, mindegy, mit állítanak egyes hulladék könyvek.

– Jó – mondta Lucius, úgy ejtve a szót, mintha komoly élvezetet okozna neki. – Nem vágyom rá, hogy a fiam olyan emberek társaságában töltse az idejét, akik azt gondolják, hogy a seprűtároló gardrób megfelelő környezet egy gyerek felnevelésére.

Erre akart vajon kilyukadni?

– Most pedig elérkeztünk a vérvonalához. Esetleg jellemezhetné.

És mondjon még több nyilvánvaló dolgot. Miért is ne?

– Egy mugliszületésű boszorkány és egy aranyvérű varázsló fia vagyok.

– Akkor félvér.

– Igen – felelte Harry, és eltökélte, hogy nem kezd el védekezni. Miért is tenné?

– A fiam aranyvérű.

– Tudja, szerintem ő már említette ezt egyszer-kétszer – morogta Harry. – Mire akar kilyukadni?

Lucius méregette őt egy darabig.

– Egy aranyvérű számára a vérvonala továbbvitele kiemelkedő fontosságú. Ezt már elmagyaráztam önnek ezelőtt, Mr Potter. Az, hogy ön félvér, távol van az ideálistól, de mivel két férfinek sehogy sem lehet közös gyermeke, kevéssé számít a vérvonal esetében... amíg megengedi Dracónak, hogy érintkezésbe lépjen egy aranyvérű boszorkánnyal a gyereknemzés céljából.

– Megengedem? Ő már nem a rabszolgám.

– Ez aligha tartozik a tárgyhoz.

Ebben igaza volt.

– Akkor hadd összegezzem! – mondta Harry. – Azt akarja megígértetni velem, hogy hagyjam, hogy Draco megcsaljon? És apropó, a legutóbb, amikor erről beszéltünk, a legjobb ötlete az volt, hogy háljon egy prostituálttal. Sok aranyvérű prostituált van errefelé?

Lucius összerezzent.

– Aznap sietve beszéltem. Igaza van, helyesebb volna, ha Draco egy feddhetetlen származású úrilánnyal intézné az ügyet, aki épp anyagi nehézségektől szenved. Esetleg egy fiatal francia boszorkánnyal, akit ide küldtek büntetésből, hogy elkerülje az otthoni botrányt.

Ó, ez egyszerűen bájosan hangzott.

És egyben valószínűtlennek is, elnézve, hogy Draco maga mondta, hogy nővel együtt lenni fizikailag képtelen lenne. És ez még akkor volt, amikor nem tudott hazudni.

– Ha Draco tényleg akar saját gyereket, nem fogok az útjába állni egy mesterséges megtermékenyítésnek – döntötte el Harry. – A hangsúly a mesterséges szón van.

Lucius mintha zavarban lett volna.

Harry azt kívánta, bárcsak lenne nála fényképezőgép.

– Nem értem – mondta Lucius végül.

– Nem is szükséges értenie. Ez rám és Dracóra tartozik. Mi több, Mr Malfoy, ez Dracótól függ. Nem akadályozom meg benne, hogy gyereket nemzzen, ha ezt szeretné tenni, de neki nem annyira rögeszméje az aranyvér, mint önnek. Ha akarunk gyereket később, akár örökbe is fogadhatunk.

– Örökbe fogadnak?

– Igen, örökbe fogadunk – ismételte Harry. – Akkor megadja az engedélyt, hogy elvegyem, vagy visszautasítja és megharagítja őt? Csak hogy tudja, nem hiszem azt, hogy többé nem állna szóba utána magával. Szerintem csak ezúttal nem hetekbe, hanem évekbe kerül majd. Legfeljebb tíz vagy tizenöt...

Lucius letette a poharát felállt, és odanyújtotta a kezét.

– Megkapja az engedélyem, hogy elvegye a fiamat, Mr Potter – mondta azon a hangon, ami valószínűleg a lehető leghivatalosabb volt, amit Harry valaha is hallott tőle.

– Köszönöm – felelte Harry megrázva a kezét.

Egy apró csengő röppent elő egy díszes polcról, és csilingelni kezdett.

Narcissa sietett elő serényen, szélesen mosolyogva, vörös bársonyruhája pedig olyan volt, mint amit az ember egy hercegnőn képzelne el.

– Harry! – mondta szívélyesen, laza ölelésbe vonva őt, mielőtt még Harry tehetett volna ellene. – Üdvözlöm a családunkban!

Nem egy Molly Weasley-féle ölelés volt, de nem is olyan hideg, mint amilyenre Harry számított. Ez... nos, leginkább igazi volt. Harrynek nem voltak kétségei afelől, hogy Narcissa komolyan is mondta az üdvözlő szavakat.

Nem tudhatta, hogy ezek a szavak mennyit jelentettek Harrynek. Főleg az utolsó.

– Narcissa! – mondta, kissé rekedten. Nem volt kifejezetten elszorulva a torka, csak nem számított rá, hogy családtagnak nevezik. Egyszerűen csak... nem. – Köszönöm. Nagyon... nagyon boldoggá fogom tenni Dracót. Esküszöm.

– Ő is magát – felelte az asszony nyugodtan, elengedve őt, de még mindig tartva az alkarjánál fogva. – Ez tisztán értésünkre lett adva tegnap, és én örülök, hogy ezúttal szabad akaratából választhatja, hogy önnel legyen. – Itt megállt, mintha várt volna valamire, aztán oldalra kapta a pillantását. – Lucius! – mondta nem kis figyelmeztető éllel a hangjában.

A férje megértette a figyelmeztetést, még ha Harry nem is.

– Üdvözöljük a családunkban, Mr Potter!

– Lucius!

Harry biztos volt benne, hogy nem képzelődik; Lucius Malfoy tényleg meghunyászkodott a hangszíntől.

– Üdvözöljük a családunkban... Harry.

– Köszönöm, Lucius – felelte Harry lazán. Volt egy olyan érzése, hogy ha a keresztnevükön szólítják majd egymást, az jó darabig bosszantani fogja a férfit. És ez rendben is volt Harrynek.

Igazából hosszú-hosszú idő óta először minden rendben volt neki.