Harry lassan bólintott, és úgy érezte, mintha a gondolatait melaszba fojtották volna. A benső sikoly elnémult, és a nő utolsó szavaival megsemmisült. Valami más vette át a helyét.

Hit. A nő állításában való abszolút, teljes hit. Persze, hogy nagyszerű apa lesz. Hermione mondta, úgyhogy igaznak kell lennie.

Harry felállt a székéből.

– Menjünk!

Hermione talpra ugrott.

– A legközelebbi walesi kandalló egy varázslókocsmában van, amit úgy hívnak...

– Walesi?

– Nos, feltételeztem, hogy magad is látni szeretnéd a sírt.

Harry összevonta a szemöldökét. Miért feltételezte ezt Hermione?

– Nem, nem. Nem szükséges. Megbízom benned. Biztos vagyok benne, hogy igazad van mindezzel kapcsolatban.

A nő Harry karjára tette a kezét.

– Annyira sajnálom!

Harry is sajnálta, de nem akart belemenni. Most egyedül az számított, hogy Dracóhoz jusson.

– Hinni akartam, hogy megváltozott – mondta Hermione. – Annyira akartam, hogy nem láttam meg azt az embert, akivé vált, amikor visszatértek az emlékei...

Hermione viszont belemerült. Most azonban nem erre volt szükségük.

– Aggódom a babáért.

– Ó, Draco nem fogja bántani, mielőtt megszületik.

– Hacsak nem tudja meg, hogy rájöttünk az undorító tervére. Ha csak azért akarja a gyereket, hogy megszabaduljon tőlem és megszerezze a Pálcák Urát, akkor egyáltalán nem is akarja, Hermione. Ki tudja, mit tenne akkor?

Hermionénak elakadt a lélegzete.

– Ez igaz. Ó... ó! Nem szabad elmondanod neki, hogy rájöttél, Harry! Amikor elkezd gömbölyödni, be kell majd vallania, hogy terhes, de azt kell színlelned, hogy elhiszed, hogy boldog ettől, és veled tervezi felnevelni a gyereket!

– Tudod, hogy milyen béna vagyok a hazudozásban. És hónapokon át tartó hazudozásról beszélünk. Azon kívül, fogalmad sincs, milyen ravasz tud lenni Draco. Vagyis neked talán van fogalmad. Ha most nem teszek lépéseket arra, hogy irányítsam, eltűnik valamerre, hogy megszülje a gyereket, és lőttek az egésznek. A gyerekem halott lesz, mielőtt még közbeavatkozhatnék. Nem... csak azt tudom tenni, hogy lakat alatt tartom, és nem engedem, hogy elvetéljen gyerek, addig, amíg már elég idő eltelt ahhoz, hogy a Szent Mungóban elvégezzenek Dracón valami mágikus császármetszést.

Szerencsére Hermione mugliszületésű volt; Harrynek nem kellett elmagyaráznia az utolsó pár szót.

– Akkor menjünk! – mondta Harry odanyújtva a karját. Hermione lehet, hogy hozzá volt szokva, hogy kifelé hop-utazzon a Minisztérium irodáinak kandallóiból, amikor el akart menni valamerre, de a védőbűbájok az aurorparancsnoknak azt is engedték, hogy ki-be hoppanáljon. – Menjünk, keressük meg... – Harry nem akarta Dracónak nevezni. Most nem. – Malfoyt.

* * *

– Malfoy! – kiáltotta Harry. Fogcsikorgatva fordult Hermionéhoz. – Nincs itthon.

– Igen, rájöttem, amikor nem jelent meg az első tíz alkalom után, hogy a nevét ordítottad. Már cseng a fülem. Szerintem nem ártana lenyugodnod.

– Lenyugodnom? Amikor együtt háltam egy gyerekgyilkossal, azt mondod, nyugodjak le?

Hermione furcsállva nézett rá.

– Még nem gyerekgyilkos.

– Az lesz, ha sikerül keresztülvinnie a tervét. – Harry rájött, hogy a fogát csikorgatja, úgyhogy megpróbálta abbahagyni. Meglepően nehéz volt. Minél tovább gondolkodott Malfoy szörnyű tervén, annál mérgesebb lett. Talán, gondolta sötéten, jó is, hogy Malfoy terhes. Ez gátat vet annak, hogy valami túlságosan drasztikusat tegyen, mindegy, mekkora harag kívánkozik ki belőle egy sor átok képében.

Tudta, hogy ha nincs a baba, képes lenne megtenni. Pont ekkora harag miatt szórta ki a Cruciatust Amycus Carrowra, amiért leköpte McGalagonyt.

De amit Malfoy tervezett... azért a Cruciatus nagyon enyhe átok lenne. Meggyilkolni egy csecsemőt! Az ő drága gyermekét! Harry babáját!

– Menjünk Hollóbércre!

* * *

Harry azt hitte, társas hoppanált Hermionéval, de csak egyedül érkezett meg Hollóbércre. Egy gyors pálcalendítés megmagyarázta, miért: Malfoy megváltoztatta a védőbűbájokat. A házat korábban jóformán semmi sem őrizte, talán mert először Nikolai-é volt. Amikor a férje meghalt, Malfoy túlságosan zavarodott volt ahhoz, hogy megújítsa a bűbájt, és magához kösse, de mostanra egyértelműen korrigálta ezt a mulasztást.

Harry összevonta a szemöldökét. Malfoy valószínűleg azután csinálta, hogy Harry meglátta a bájitalt, amit főz. Ha így van, rájöhetett, hogy nem képes kizárni Harryt a házából. Ami helyes és megfelelő volt figyelembe véve a Res mea est.

Úgyhogy Malfoy a második legjobb dolgot csinálta, ami az eszébe jutott, és elvitte az egész bájitalkészítő felszerelést máshova. Olyan helyre, amiről Harry nem tudhat.

De ez nem számított. Harrynek csak annyit kellett tennie, hogy az igazat követeli Malfoytól, és nem hagyni, hogy a férfi agyafúrt kitérőkkel és féligazságokkal kitérjen a válaszadás elől. Harry be fogja zárni Malfoyt, és őrizni fogja, hogy ne bánthassa a babát, mindegy, mit tesz, aztán gondoskodik róla, hogy megsemmisítse a bájitalt.

Egy utolsó undorodó pillantással afelé a hely felé, ahol a bájital készült, Harry megpördült, és hazahoppanált.

* * *

Hermione fel-alá járkált.

– Mi történt?

– Malfoy itt van már?

– Nem, Harry, mi történt?

– A hollóbérci védőbűbájok nem engedtek be téged. Basszus! Hol lehet még?

– Annak alapján, amit nemrég mondtál, nem hinném, hogy a Malfoy kúriában lenne – mondta Hermione hangosan gondolkodva.

– Nem csak azért, mert a szülei elől is titkolnia kell a terhességét. A Res mea es nem hagyná, hogy oda menjen, csak ha szól nekem előtte. – Harry összevonta a szemöldökét. – Amit nyilván nem tett meg.

– Szokott máshol is időt tölteni?

– Semmi konkrétról nem tudok.

Hermione sóhajtott.

– Akkor nincs mit tenni, mint várni.

Harry a faliórára pillantott.

– A francba! Bár ne küldtem volna neki üzenetet, hogy ebédeljen! Így lehet, hogy vacsoráig kell várnunk, hogy felbukkanjon. Arra meg fog jelenni.

– Mintha azt mondtad volna, hogy újabban nincs étvágya.

– Így is volt. Igazából vagy van, vagy nincs, de ettől függetlenül mindig itthon van vacsorára. – Még szép. Hogy máshogy tudná rendszeresen bevenni a terhességi bájitalát? Harry úgy érezte, a haragja újult erővel lobban lángra.

Hermione a hüvelykujja szélét rágta, miközben gondolkodott.

– A bűbáj nem teszi lehetővé, hogy beazonosítsd, hol van?

– Nem, nincs benne nyomkövető összetevő. – Harry ledobta magát a kanapéra és mogorván a falra bámult. – Néhanap megfigyeltem őt egy bűbájjal, hogy megbizonyosodjak, nem csinál semmi... nos, mindegy. De az a házhoz kapcsolódik. Még ha megújítanám sem látnám őt, csak ha már hazajött.

– Akkor várunk. – Hermione körbepillantott a nappaliban, és feltette a legmegjósolhatóbb kérdést. Legalábbis az ő esetében. Nem javított Harry hangulatán, de egy pillanatra elmosolyodott tőle. – Van valami olvasnivalód?

* * *

Malfoy, fene a sötét lelkét, vigyorgott, amikor megjelent Harry nappalijában, két kezében egy-egy tele bevásárlószatyorral.

Harry résnyire szűkült szemmel mérte végig, próbálva eldönteni, hogyan is akarja ezt csinálni. A pálcája már a kezében volt, habár aligha volt esélyes, hogy meg kell majd védenie magát. Malfoy nem kockáztatná, hogy a bűbáj megfojtsa, mert ez járna azért, ha megpróbálna párbajozni Harryvel.

Pedig Harry szinte vágyott rá, hogy ez történjen.

De gondolnia kellett a babára.

– Hello! – köszönt Malfoy vidáman, megemelve a papírzacskókat. – Vettem sajtot.

Talán a terhesség miatt megkívánta – gondolta Harry sötéten.

– Épp most ment el Hermione.

Draco a válla fölött visszaszólva válaszolt, miközben a konyhába indult.

– Ó, sajnálom, hogy elkerültük egymást... Várj! Miért nincs Kanadában?

– Hamarabb vissza kellett jönnie.

Draco vállat vont, és folytatta útját. Mihelyst a konyhában volt, és kipakolt egy halom többféle sajtot a pultra, morogni kezdett.

– Ne vedd rossz néven, mert Ron barátod igazán hősies volt a háborúban, de szerintem már a felesége is unja, hogy ugyanazt a történetet kell hallgatnia újra és újra. Kár, hogy nem talált magának elég dolgot Kanadában, ami lefoglalta volna, és...

– Ó, dehogynem talált – mondta Harry mézesmázosan, felemelve a pálcáját, ahol Draco is láthatja. – Rájött, miben mesterkedsz.

Draco teljesen ledermedt, annyira, hogy a Brie sajt kicsúszott az ujjai közül, és a pultra esett. Harry látta, hogy a torka is összeszorul. Aztán úgy tűnt, valamiféle döntésre jutott. Figyelmen kívül hagyva, hogy Harry épp pálcát szegez rá, előrehajolt a pulton keresztül, és egyenesen Harry szemébe mélyedt, miközben halkan és heves hangon beszélni kezdett.

– Biztos vagyok benne, hogy a barátod nagyszerű, Harry. Nagyszerű. Majd elfelejted, bármit is tudott meg Kanadában, és...

– Mi a francért tennék ilyet? – tört ki Harryből, olyan dühvel, hogy a pálcáját egyenesen Malfoyra szegezte, nem törődve vele, hogy a hegyét szinte a férfi mellkasába döfte. – És mi ez szarság, hogy „majd elfelejtem"? Hipnotizálni akarsz, mivel nem használhatsz Exmemoriamot anélkül, hogy a Res mea es meg ne ölne érte? Miféle pszichopata vagy te?

– Pszichopata?

– Elmeroggyant!

– Tudom, mit jelent a szó!

– Akkor ismerd el, hogy az vagy! – ordította Harry. – Titokban bájitalokat főzöl, hogy olyan dolgokat tehess, amikről tudod, hogy nem egyeznék bele! Manipulálsz! Mindent megteszel, hogy elrejthesd az igazságot! Elutasítod, hogy meglátogasd a szüleidet, mert azonnal rájönnének, nem igaz? De Pottert? Ó, őt átverheted!

Malfoy annyira ledermedt, hogy úgy tűnt, mintha nem is lélegezne. Harry pálcája még mindig a mellkasának szegeződött, de szinte észre sem vette. Egyszerűen csak... lesokkoltnak tűnt. És elveszettnek. Vagy mintha ő vesztett volna el mindent.

Mert így is volt. Szabad akart lenni, nem? Eléggé ahhoz, hogy meggyilkoljon egy csecsemőt. Mostanra már világossá válhatott számára, hogy oda az esélye. Veszített Harryvel szemben, épp, mint a kviddicsben, és mint a háborúban.

– Mióta csinálod már ezt? – sziszegte Harry, döfve egyet a pálcájával, olyan erővel, hogy az biztosan sebet hagy majd. Nem érdekelte. – Mióta?

Malfoy annyira remegni kezdett, hogy a könyöke nekiütközött az egyik papírszatyornak.

– Azóta... a reggel óta, ami előtt éjjel olyan... e... e... erős voltál velem, amikor kikötöztél a puffhoz és megvesszőztél...

Az csak pár nappal azelőtt volt, hogy Malfoy arra kérte Harryt, dugja meg. Ez logikusan, teljesen logikusan hangzott. Pár nap kellett ahhoz, hogy elkészüljön a terhességi bájital, és aztán Malfoy megkérte Harryt, hogy dugja meg. De nem magáért az élvezetért. És egyáltalán nem szerelemből.

– Nos, remélem, nem hiszed azt, hogy ezek után valaha is ágyba bújok veled – köpte Harry. A puszta gondolattól olyan éles lett a hangja, mint még soha. Csak azt kívánta, bár még élesebb lehetne, míg pengeéles nem lesz. – Ha rajtam múlna, nem is látnálak többé.

Malfoy remegése megszűnt, a férfi hátrébb lépett a pulttól, mintha durván pofon vágták volna.

– Harry! – mondta akadozó, rekedt hangon. – Tudom... tudom, hogy helytelen volt, de én csak azt akartam...

– Tudom, mit akartál! És hadd mondjam el, hogy nem fogod megkapni, Malfoy.

Fájdalom gyűlt Malfoy szemébe. Vagy inkább már gyötrelem volt. A rohadék. Nehéz lehetett látni, hogy minden tervének befellegzett, de úgy kell neki, elnézve, miféle tervek voltak!

– Én csak meg akartam adni neked, amit ő is megadhatott! – kiáltotta Draco.

Azzal megpördült és eltűnt, magára hagyva Harryt a szobában visszhangzó fájdalom hangjával.