– Miért? – kérdezte Harry félreállva az ajtóból, hogy Malfoy beljebb jöhessen. – A közös életünk nem önre tartozik, és azt hiszem, már egyértelműen jeleztük, hogy a kapcsolatunk intim természetűvé vált...

– Nem amiatt vagyok itt – vicsorgott Malfoy előrehajolva. – Elfogadtam a tényt, hogy a fiam bizarr módon vonzódik a félvérek iránt...

– Mondja ezt az, aki szintén egy félvér előtt térdelt és hajbókolt... – Harry inkább abbahagyta. Malfoy sosem fog észszerűen gondolkodni az aranyvérűséggel kapcsolatos témákban. – Jöjjön be, Mr Malfoy! Az alapján, ahogy fel van öltözve, a szomszédok még azt hiszik, jelmezbált tartok.

– Én mindig megfelelően vagyok felöltözve – mondta Malfoy felszegve az állát. – És ha mugli környezetben kell megjelennem, van annyi eszem, hogy a megfelelő bűbájokat használjam, főleg, amikor a Minisztérium aurorparancsnokát látogatom meg, aki biztos vagyok benne, hogy meglehetősen alaposan ügyel rá, hogy betartassa a Nemzetközi Titoktartási...

Egek, a férfi aztán tudta, hogy legyen fontoskodó seggfej. Harry félbeszakította.

– Nos, akkor jöjjön be, mert a fia itt lakik, és gondolom, szeretne beszélni vele.

– Milyen szívélyes fogadtatás, Mr Potter – morogta Malfoy, miközben átlépte a küszöböt.

Harrynek sikerült nem bevágnia az ajtót, de közel állt hozzá.

– Akkor nem az újságcikkek miatt jött?

– Nem – felelte Malfoy élesen. – Hol van Draco?

Ez jó kérdés volt. Harry sejtette, hogy el fogja hagyni az étkezőt, mihelyst meghallja az apja hangját. Talán tényleg elment... fel az emeletre. És most bujkál, mert jelenleg egyik szülőjét sem akarja látni.

Harry hirtelen biztos lett benne, hogy ez a helyzet.

– Draco! – kiáltotta, eléggé aggódva. – Gyere le!

Malfoy összerezzent.

– Muszáj ilyen hangon beszélnie?

Ó, basszus! Eléggé úgy hangozott, mintha egy házimanónak szólt volna. Harry mérgesen védekezett.

– Azt hittem, nincs beleszólása abba, hogyan bánok vele.

– Mr Potter, én csak a fejfájásra utaltam, amit hamarosan kapni fogok, ha továbbra is így fog rikoltozni...

– Ne sértegesd Harryt, apám! – mondta Draco kimerült hangon, amikor megjelent a lépcsőfordulóban. Ingben és nadrágban reggelizett... ráadásul mezítláb, de most talár és csizma is volt rajta, a haja pedig úgy meg volt kreálva, mintha bálba készülne. Megállt a lépcső alján olyan messze az apjától, amennyire csak lehetséges.

Nos, legalább már egy helyiségben voltak.

– Úgy véled, hogy egy készülő fejfájásról szóló megjegyzés sértésnek számít?

– Igen, mert nem illő a hangszínére panaszkodni, ha vendég vagy a házában. Hívatlan vendég ráadásul. Miért jöttél?

– Pont azért, hogy megvitassuk az illő viselkedést, Draco. – Lucius a padlóhoz koppantotta a sétapálcáját, de mivel szőnyegen álltak, ez nem adott valami nagy nyomatékot a szavának. Inkább csak követelőzőnek hatott. – Mr Potter, tudom, hogy olyan emberek nevelték, akiknek a modora a trollokéval vetekszik, úgyhogy megteszem azt a szívességet, hogy elmagyarázok valamit. A varázsvilág felsőbb köreiben az otrombaság teteje ignorálni egy szívből jövő meghívást. Az emberek válaszolni szoktak, még ha az elutasító is.

Ó, tényleg! A meghívás. Harry teljesen elfeledkezett róla.

– Sajnálatos, hogy ekkora hatalmi pozícióba emelkedhetett anélkül, hogy bárki megtanította volna a varázsvilág legalapvetőbb társadalmi normáira. Ha az apja élt volna, biztos vagyok benne, hogy megtanította volna...

– Fogd be, apám, mielőtt én fogom be egy rontással! – mondta Draco kedvesen. Egy pillanatra Harryt Ronra emlékeztette. – Annyit gúnyolódhatsz a házunkban, amennyit akarsz, de ne próbálj meg azon élcelődni, hogy Harry szülők nélkül nőtt fel. Ettől csak azt fogom kívánni, bárcsak én is nélkülük nőttem volna fel.

Lucius abbahagyta a sétapálcájával való kopogást. Igazából hirtelen tíz évvel öregebbnek nézett ki. És számításba véve, hogy az Azkaban is öregített rajta, ez mondott valamit.

– Elnézést kérek! – mondta mereven Harrynek.

– Válaszolhattunk volna – mondta Harry. Ezt el tudta fogadni. – De miért idegesíti fel magát ezen? Azelőtt is állandóan meghívott minket, mi pedig figyelmen kívül hagytuk a leveleit. – Draco miatt, tette hozzá majdnem. Nem akarta még nehezebbé tenni Draco és az apja számára, hogy kibéküljenek; hajlandó volt magára vállalni az összes megválaszolatlan levelet, ha ez segít valamit.

– Az azelőtt volt – felelte Malfoy halkan. – De miután beszéltünk karácsonykor... – A fiához fordult. – Draco, van fogalmad róla, hogy anyád az utóbbi tizenkét órát sírással töltötte? Meg van róla győződve, hogy jönni fogsz, annak ellenére is, hogy nem válaszolsz. Órákig várt rád a vacsorával, aztán aludni ment, és azzal töltötte az éjszakát, hogy tönkre tegye az ágyneműnket a könnyeivel.

– Nem Draco hibája volt – mondta Harry sietve. – Akkor kaptuk meg a levelüket, amikor épp indulóban voltunk valahová, és amikor visszaértük, elfelejtkeztem róla, ennyi az egész.

Lucius úgy nézett rá, mint aki kételkedik ebben, de ugyanakkor hajlandó belekapaszkodni a legkisebb olajágba is.

– Akkor közölhetem Narcissával, hogy eljönnek a kúriába minden szombaton? Vagy egy másik nap, ha az jobb önnek?

Harry szeretett volna igent mondani, de nem válaszolhatta ezt. Dracónak kellett.

– Draco?

– Nem – felelte Draco, és hallatszott a hangján, hogy könnyekkel küszködik.

Lucius hangja durva lett.

– Sosem mondom többé Mr Potternek, hogy hogyan bánjon veled, de neked megmondhatom, hogy megbántod az anyádat. És én szeretem az anyád, Draco. Remélem, tudod.

– Tudom – motyogta Draco. Olyan mozdulatot tett, mintha közelebb akarna lépni, de végül ott maradt a lépcső tövében, és a szobán keresztül az apjára meredt.

Lucius egy hosszú pillanatig összeszorította az ajkait. Egyértelműen olvasott a fia testbeszédéből; tudta, hogy Draco közelebb akart jönni, ám aztán megállította magát.

– Ha rajtam állt volna, nem jöttem volna ma ide. Több időt adtam volna neked, mivel egyértelműen erre van szükséged. De nem tudom elviselni, hogy Narcissát ilyen megtört szívűnek lássam, ilyen bánatosnak. Az ő kedvéért muszáj ragaszkodnom a válaszhoz. Miért nem látogatsz meg minket?

– Én... nem lehet. – Draco szerencsétlennek tűnt.

Lucius egy pillanatig emésztgette.

– Sosem beszéltél arról a szörnyű évről, amikor megosztottuk az otthonunkat... – Megköszörülte a torkát. – Ha arról van szó, hogy Mr Potterrel való több hónapos együttélés után úgy érzed, hogy a kúria túl sok rossz emléket ébreszt, akkor az lenne a megoldás, hogy anyád és én itt látogassunk meg téged. Részemről rendben van a dolog, ha Mr Potter is beleegyezik.

Draco elkeseredett pillantást vetett Harryre, mintha azért könyörögne, hogy utasítsa vissza.

– Dracónak kell beleegyeznie – mondta Harry. Nem akart felelős lenni azért, hogy Draco távol marad a szüleitől, még ha Draco ezt is akarta volna.

– Nos, nem egyezem bele – mondta Draco hátrébb lépve egyet. Ettől a lépcső legalsó fokára került.

Lucius szorosabban összefogta magán a köpenyt.

– Kirké szerelmére, Draco! Kérlek, mondd el, miért!

Egy pillanatig úgy tűnt, Draco nem fogja elmondani. Aztán egyik kezével a hajába túrt, és sóhajtott, a hang halk és szívből jövő volt.

– Én... nem bízom benned.

Ahogy Malfoy becsukta a szemét, Harrynek az jutott az eszébe, hogy még sosem látta a férfit ennyire közel ahhoz, hogy sírjon.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük, de mivel eléggé mérges voltam a bejelentésed miatt, engedd meg, hogy teljesen egyértelmű legyek. – Elfordította a fejét, ahogy Draco is tette néha. – Tudom, hogy igazságtalanul bántunk veled, anyád és én. Mi... nem, én egy igen szerencsétlen úton vezettelek végig olyan veszélyekbe, amilyenekkel egy korodbeli fiúnak sosem kellett volna szembe kerülnie. Draco, nagyon jól tudom, hogy az én hibáim miatt szenvedtél. Ezt nagyon bánom, de már nem változtathatok azon, hogy milyen döntéseket hoztam a múltban, vagy hogy mihez vezetett ez a te esetedben. Csak annyit tehetek, hogy a bocsánatodat kérem.

– Ó! – Draco megrázottnak tűnt, ami azt jelezte Harrynek, hogy akármit is mondott Lucius karácsonykor zárt ajtók mögött, a közelébe sem érhetett ennek. – Már megbocsátottam, apám.

– De nem bízol bennünk. – Lucius még jobban rádőlt a sétapálcájára. Úgy tűnt, szüksége is van erre a támaszra, nem csak mesterkéltségből csinálta. – Nos... feltételezem, sokkal több jóindulattal kellett volna fogadnom a házasságod hírét. De ez mind már a múlt, és ami a jelenlegi kapcsolatodat illeti... nem tiltakozhatok ellene. Komolyan nem is teszem. Úgy hiszem, ezt látni is fogod a hétfői lapokban. – Visszafordította a tekintetét a fia felé. – Megkerestek a kapcsolatodat illetően és azt mondtam, hogy Harry Potter egy kiváló, derék fiatal varázsló és egy szavam sem lehet ellene.

Igen árulkodó kifejezés, gondolta Harry. Malfoynak egy szava sem „lehet" ellene. Ha lehetne, akkor egyértelműen lenne is.

– Kérlek, menj el! – mondta Draco. – Én... én biztos vagyok benne, hogy idővel túljutok ezen, de most... nem tudok megbízni benned.

Malfoy kivillantotta a fogát.

– És az anyád? Belebetegszik ebbe, remélem, tudod.

Amikor Draco összeszorította a szemét, könnyek gördültek le a pillái alól.

– Sajnálom, de most őbenne sem bízom. De... de mondd meg neki, hogy szeretem. Nagyon.

– Szereted őt, de nem bízol benne és nem akarod látni, még úgy sem, ha idejönne. Igen, biztos vagyok benne, hogy ez alaposan felvidítja majd!

– Akkor mondd meg neki, hogy rettenetes fiú vagyok, és nem fogom hibáztatni, ha meggyűlöl, amiért így bánok vele!

– Draco! – mondta Lucius lassan. – Nem vagy rettenetes fiú, még ha pillanatnyilag igen tapintatlan is vagy. Azonban nem tudod, hogy az anyád és én soha ne tudnánk téged gyűlölni? Azt is mondhattad volna, hogy egy muglival házasodtál össze, akkor is szeretnénk, és próbálnánk segíteni, hogy túljuss a halála miatti bánatodon.

Harry ekkor tudta, hogy rosszul ítélte meg Lucius Malfoyt. Ó, a férfi még mindig egy bigott volt, és púp a hátukon, de nyilvánvalóan szerette Dracót, sokkal jobban, mint a saját téves nézeteit.

– Ahogy karácsonykor is segítettél azzal, hogy Nikolai-t pocskondiáztad?

Lucius egyet előrébb lépett. Ettől Draco egy lépést hátrált, úgyhogy megállt.

– Ezért is elnézést kérek, és Malfoy becsületemre ígérem, hogy soha többé nem mondok egyetlen rossz szót sem a néhai férjedre, nyugodjék békében... ha beleegyezel, hogy meglátogatsz minket.

Aú! Harry arra sem számított, hogy egy Malfoyt valaha könyörögni hall majd.

– Azt várod, hogy elhiggyem ezt, amikor állandóan ügyesen álcázott megjegyzésekkel illeted Harryt? Kivéve, hogy nem is olyan ügyesen álcázottak. Észreveszem ám őket, mindegyiket!

– Mr Potter különleges eset – mondta Lucius a fogát csikorgatva. Már túl volt a könyörgésen. – Hosszú ideig volt az ellenségem. De ha ennyire zavar téged, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tartózkodjam az ellenségeskedéstől, még a burkolt megjegyzésektől is. Meglátogatsz minket és adsz rá lehetőséget, hogy bebizonyítsam, képes vagyok... kulturáltan viselkedni?

– Gondolkodom rajta.

– Meddig?

– Amíg be nem fejezem a gondolkodást. Most kérlek, hagyd el az otthonunkat, apám! De kérlek, mondd meg anyunak, hogy szeretem!

Lucius mereven bólintott, és sarkon fordult.

– És téged is szeretlek – tette hozzá Draco fojtott hangon.

Lucius lehajtotta a fejét, de nem nézett vissza, miközben az ajtóhoz sétált.