Harry el tudta volna viselni, ha egy darabig nem kell kapcsolatba lépnie Draco szüleivel, de végül még aznap délután küldött nekik egy levelet. Ebéd után ő és Draco azzal töltötték az időt, hogy átnézték Harry könyveit, és kiválogatták azokat, amikből Harry a RAVASZ-aira készült, amikor a háborút követő évben bepótolta a tanulmányait. Igaz, a tanterve kicsit másként alakult, mert akkor már az aurorképzésben is részt vett. A varázsvilág békéjéhez való „speciális hozzájárulását" figyelembe véve rugalmasan változtattak a szabályokon. A felismerhetetlenségig, az igazat megvallva.

Harry tiltakozott volna, ha nem tudta volna, hogy égető szükség van képzett aurorokra.

Most pedig, alig pár évvel később, már az egész részleg az ő felelőssége alá tartozott. Nem mintha sok választása lett volna. A tapasztaltabb aurorok nagy része meghalt a háborúban. Néhányan feljebb léptek, mint Kingsley...

Így aztán Harry könyvei nem fedtek le mindent, amit egy tipikus, RAVASZ-szal záródó év magában foglalt, de Draco legalább kiindulópontnak felhasználhatta őket.

A könyvszortírozás után vált nyilvánvalóvá, hogy kapcsolatba kell lépni a Malfoyokkal. Egy váltás ruha természetesen nem volt elég, ám amikor Harry megkérdezte Dracótól a házához vezető hop-hálózati címet, Draco arra sem emlékezett, hogy egyáltalán külön élt a szüleitől. A bentlakásos iskolát leszámítva.

Harry nem tudta, hogy ez vajon azt jelenti, hogy a frissebb emlékeket nehezebb felidéznie, vagy valami más áll a háttérben.

– Jó, mindegy – mondta, és hagyta a kérdéseket. Biztos volt benne, hogy nem egyhamar kapna rájuk választ. – Akkor írj egy levelet a szüleidnek, és kérdezd meg őket a házról.

Azonban Draco mintha nem tudta volna ezt teljesíteni. Ó, szerzett pennát, pergament és tintát a fiókból, amire Harry mutatott, és képes volt felírni a dátumot a levél sarkába – miután megkérdezte, milyen dátumot írnak –, de amikor megpróbált lekörmölni egy megszólítást, nem tudta eléggé lekényszeríteni a kezét ahhoz, hogy hozzáérintse a pennát a pergamenhez.

Ahogy erőlködött, tintacseppek hullottak le.

Nyilvánvalóan nem volt szabad írnia a szüleinek. Legalábbis még nem, még Harry beleegyezésével sem.

Mielőtt még Draco úgy értelmezhette volna a dolgot, hogy büntetésre van szüksége, Harry félresöpörte a pergament, és bejelentette, hogy meggondolta magát; inkább maga írná meg a levelet. Mindössze néhány rövid mondatot írt: egyikben tudósított, hogy Draco kezd odaszokni, a másikban rákérdezett Draco házának hop-hálózati címére.

A válasz, mint előtte is, másodperceken belül megérkezett. Harry egy zavarba ejtő pillanatra maga előtt látta, ahogy a Malfoy pár, vagy talán csak Narcissa, ott ül a kandalló előtt és vár valami hírt a fiáról.

Hollóbérc, szólt a válasz.

Harry megmutatta Dracónak, aki csak megvonta a vállát.

– Nem emlékszel rá, hogy valaha is egy ilyen nevű helyen éltél?

– Nem, Harry gazdám – mondta Draco a legkomolyabban. – De...

– De?

– Utolsó emlékeim még háborúból valók.

Erről elbeszélgettek egy kicsit; Harry közben alkalmazott pár módszert, amiket az aurorképzése alatt tanult, hogy segítségükkel megoldódjon az emberek nyelve. Néha elképesztő dolgokat mondtak el. Azonban Draco semmi különöset nem mesélt. Tudta, hogy háború dúlt, ami aztán véget ért, arról viszont halvány fogalma sem volt, melyik oldalon állt. Igazából azt sem tudta, hogy egyáltalán választott egy oldalt, arról nem is beszélve, hogy mi miatt folyt a harc. És a leghatározottabban azok a fejezetek estek ki az emlékezetéből, ahol Harry jelen volt. A háborúval kapcsolatos legkiemelkedőbb emlékeként azt említette meg, hogy hamarabb hagyta miatta ott az iskolát.

– Emlékszel még, hogyan kell hop-hálózaton utazni? Nem nagyon tudunk hoppanálni, ha egyikünk sem tudja, merre van Hollóbérc.

– Egyik évben így utaztam iskolába. Az, ez... nem probléma, Harry gazdám.

Ezt Harry örömmel hallotta, mert a kandallója nem bizonyult elég nagynak mindkettőjük számára.

– Rendben. Én megyek elsőnek, mivel apád azt mondta, hogy a védőbűbájok engem tekintenek tulajdonosnak. Arról is gondoskodnom kell majd, hogy beengedjenek téged. Ezért az indulásom után várj öt percet, aztán kövess. A hop-por itt van, ebben az üvegben. Érted ugye, hogy használhatod? Hogy én akarom ezt? Akkor jó. Szóval, még egyszer, mi az úti cél?

– Hollóbérc.

– Igen. – Harry Dracóra villantott egy gyors, bátorító mosolyt, miközben belépett a kandallóba és leszórt egy csipet port.

* * *

Draco házát találóan nevezték el. Egy magas, óceánra néző hegyormon állt, és úgy tűnt, mintha magából a sziklából faragták volna ki. A fal egybefüggő kő volt, nyomát sem lehetett látni eresztéknek vagy illesztésnek, a mennyezet pedig a szobában, ahová Harry érkezett, egy sima gránitlapból készült.

Harry felemelte a pálcáját, és megvizsgálta a védőbűbájokat. Legnagyobb meglepetésére nem talált sötét mágiát közéjük szőve. Igazából mindössze egyszerű varázslatok rétegződtek egymásra; a ház még csak nem is volt feltérképezhetetlen.

Másrészről viszont ez talán felesleges is lett volna. Amikor Harry megidézte a ház makettjét egy lebegő gömbben, hogy kívülről is minden szögből szemügyre vehesse az épületet, azt látta, hogy a házat valóban a hegyből vájták ki. Mégis, a szárazföld minden pontjáról egy hatalmas, behemót sziklának tűnt. Csak az óceán felől látszott, hogy az ház, és ez az oldal egy olyan fedővarázslattal büszkélkedhetett, amitől beleolvadt a szirtbe, amelyen állt.

Bejárati ajtó nem volt... igazság szerint semmilyen külső ajtó sem. Csak ablakok, melyek alatt a meredek lejtő tövében már a tenger hullámai dübörögtek a mélyben. Az egyetlen mód a bejutásra a hop-hálózat vagy a hoppanálás lehetett.

Harry ekkor rájött: Draco egyszerű védőbűbájai elegendőnek bizonyultak, hogy távol tartsák az idegeneket. Nem kellett semmi drasztikusabb, mivel a háború véget ért, és a halálfalók is megszűntek szervezetként létezni, még ha néhányuk most is élt.

Azon kívül talán Draco új, nyírfa pálcája sem volt képes olyan összetett varázslatokra. Megtudhatta, hogy gazdáját legyőzték...

Harry módosított a védelmen, hogy felismerje Dracót, aztán kicsit körülnézett. Mindent egybevetve kietlennek jellemezte volna a házat. Látott luxuskivitelű bútorokat, de nem sokat, dekorációt viszont szinte semmit. Csak hatalmas, durva sziklafelületeket és néhol apró festményeket, amiket különös módon a fal felé fordítottak.

Házimanónak nyoma sem volt.

Harry kiszórt egy bűbájt, hogy megnézze az időt. Hol marad már Draco?

Ó, a francba. Valami egyértelműen félresikerült. Harry összpontosított, aztán egy gyors mozdulattal megpördült, hogy visszatérjen saját szerény, londoni házába.

* * *

Draco négykézláb állt a nappaliban, és úgy zihált, mintha alig kapna levegőt. A háta minden próbálkozásnál ívbe hajlott, közben a mellkasa magas, vékony, sípoló hangot adott ki; a hiperventilláció pánikszerű hangját...

Harry nem habozott. A pálcáját Dracóra szegezte, és megtöltötte a tüdejét oxigénnel, aztán magához hívott egy nyugtatószirupot a konyhából. Letérdelt Draco mellé, felhúzta őt egyenes testhelyzetbe, aztán az ajkához nyomta az üveget.

– Most egy kortyot, hogy lenyugodj. Gyerünk...

Draco túl erősen fújtatott, hogy elsőre sikerüljön, ezért Harry megdörzsölte a hátát, föl-le, határozott, egyenletes mozdulatokkal, pont, ahogy a gyógyítás alapjain tanulta. Ez bevált; Draco ellazult és normálisan kezdett lélegezni.

– Na, gyerünk – mondta Harry, és folytatta még egy pillanatig a masszázst. – Akkor most egy kortyot.

Draco lenyelte a bájitalt; Harry meglátása szerint jóval többet is ivott, mint egy korty. Egy kicsi még le is csöppent a talárja elejére, amikor úgy mozdította a fejét, hogy majdnem kiborította vele az üveget.

Harry megkönnyebbülten fellélegzett, aztán még mindig a padlón térdelve hozzádöntötte a homlokát az egyik székhez.

Draco ugyanott maradt, térdelve, de az arckifejezése, ahogy Harry elnézte, kezdett kimondottan bódulttá válni. Rohadt élet. Tényleg túl sokat ivott a nyugtatóból.

– Upsz – mondta Draco, és kuncogott egy kicsit, amikor lenézett az apró, pirosas foltra a talárján. – Kosz. Feltakarítom koszt!

Azzal előhúzta a pálcáját, és széles mozdulatokkal meglengette, bár ennek leginkább csak a komédiázáshoz lehetett köze, mert a rendes varázsláshoz biztosan nem.

– Evapores!

A folt maradt.

Harry sóhajtott, és maga tüntette el.

– Draco, nézz rám.

– Harry gazdám?

– Amikor bejöttem, te pedig alig tudtál lélegezni, akkor olyan érzésed volt, mintha fojtogatnának?

Draco oldalra döntötte a fejét, és kissé bolondos mosolyra kunkorodott az ajka.

– Nem, nem.

– Akkor miért ment nehezen a légzés?

– Harry gazda azt mondta, utazzak hop-hálózaton át Hollóbércre. Megpróbáltam, itt maradtam, és Harry gazdám várt. Szörnyű, rossz, haszontalan, ügyetlen, önző Draco-szolga megváratta gazdáját.

Ne már megint ezt, gondolta Harry. Nem akarta, hogy minden egyes alkalommal fel kelljen pofoznia Dracót, amikor valami apróság félresikerül. De ha büntetésre van szüksége, és enélkül csak jobban szenvedne...

De most láthatóan nem erről volt szó. Draco mindezt vidám hangon csacsogta el, és nem mutatta jelét, hogy bocsánatért könyörögne, vagy ilyesmi.

A nyugtatószirup, gondolta Harry. Valahogy kizökkenthette Dracót a bűbáj keltette önhibáztató, önmarcangoló mókuskerékből, amibe az ebéd alatt került.

Harry szinte elborzadt. Bedrogozni Dracót nem lenne sokkal jobb, mint megütni, azon kívül az egész arra emlékeztette, hogyan részegedett le Winky örökösen. Némi erőfeszítés árán kiszorította elméjéből a gondolatot.

– Akkor, azt mondod, a hop-hálózat neked nem működött? Megpróbálnád még egyszer, hogy lássam, mi történik?

Draco engedelmesen felállt, és elvett egy kis hop-port a kandallópárkányon lévő üvegből.

– Hová, Harry gazdám?

– Próbáld meg Hollóbércet.
Draco ledobta a port, és éneklő hangon kimondta a címet, de csak annyi történt, hogy hamuval a cipőjén végezte.

– Upsz! Kosz! – mondta megint, ezúttal valósággal kacarászva, a pálcáját pedig pörgetni kezdte, mint egy gumibotot, körbe-körbe, ám teljesen céltalanul.

Harryben felötlött, hogy Pitonnak igaza lehetett, amikor azt mondta, őrültség készen venni bájitalokat ahelyett, hogy az ember maga főzné őket.

Odament Dracóhoz, és elvette a pálcáját, mielőtt még a különös pálcamunka balesethez vezethetett volna.

– Próbálj a Malfoy-kúriába hop-utazni.

– Óóó, eljött az ideje szép látogatásnak anyuhoz és apuhoz. Harry gazda jó gazda...

Draco ezúttal féktelen jókedvvel vágta földhöz a port, ám ugyanannyi eredménnyel járt, mint előtte. Ami nem árult el sokat a hop-utazásról általánosságban; ha a bűbáj nem engedte, hogy írjon a szüleinek, akkor attól is könnyedén visszatarthatja, hogy elmenjen hozzájuk. Bár ez akkor sem magyarázza meg Hollóbércet.

Draco szemlátomást letört; kormos cipőit bámulva ácsorgott, és két hatalmas könnycsepp gördült ki a szeméből.

– Hamarosan elviszlek egy látogatásra – ígérte Harry. – Rendben? Lehet, hogy a jövő héten.

Draco bólintott, és megtörölte az arcát, előbbi bolondozását elfújta a szél. Nehéz lett volna most olyan gondtalannak elképzelni. A szomorúság mintaképe lett, ahogy ott állt szánalomra méltón a kandallóban, a lábát bámulva.

Harry adott neki egy zsebkendőt és pár percet, hogy megnyugodjon.

– Akkor meg tudnál próbálni egy másik úti célt? Csak egyet. Rá akarok jönni, hogy mi ez az egész veled és a hop-hálózattal.

Draco felemelte a tekintetét.

– Megteszem, megpróbálom, bármit, amit Harry gazdám kíván. Bármit, gazdám.

Az utolsó két szót áhítattal ejtette ki.

Harry elfordította a pillantását; hirtelen ideges lett, ám nem tudta volna megmondni, mitől. Ó, talán attól, hogy ha a következő kísérlet sikerül, Draco egyedül köthet ki az Abszol úton.

Előre kikészített magának egy csipet port, hogy gyorsan tudja követni. Akkorra azonban már tényleg nem hitte, hogy Draco bárhova is menni tudna. Még egy védőbűbájoktól mentes, nyilvános kandallóba sem.

– Próbáld a Czikornyai & Patzát.

Draco a cipőjén még több hamuval végezte. Harry sóhajtva tüntette el.

– Nos, a hop-hálózaton nyilvánvalóan nem tudsz utazni semerre. Velem talán igen, de egyedül nem. – Sajnos, amikor Harry erre gondolt, már minden érthető lett. Úgy nézett ki, ez valamiféle intézkedés lehetett, hogy a szolga ne szökhessen el. Draco talán hoppanálni sem tudott egyedül, de Harry úgy döntött, ezt majd később ellenőrzik.

Most viszont azt akarta megtudni, hogy a szolgabűbáj csak az utazás mágikus formáit korlátozza-e.

Nem: Draco nem tudott az ingatlan határán túlra menni, hacsak Harry nem ment vele. Kisétálhatott a hátsókertbe, és lemehetett a felhajtón a járdáig, de amikor megpróbált rálépni, vagy kimenni a hátsó kapun, mintha egy láthatatlan fal állta volna útját.

Nos, talán majd ez is megoldódik. Legalább nem esett fogságba a házban; kimehet egy kicsit a friss levegőre, ha szükségét érzi.

Draco viszont közel sem fogadta ennyire nyugodtan a hírt. Abban a pillanatban, hogy visszaértek a nappaliba, térdre esett, maga köré fonta a karját, és előre-hátra hintázni kezdett. A szemét becsukta, az arcán gyötrődés látszott.

Harry szíve belesajdult.

– Draco... semmi baj. Elviszlek majd ide-oda. Sokfelé.

Draco csak tovább hintázott, mint egy kisgyerek, aki vigaszt keres, de nem talál.
– A bűbáj...

Félbehagyta a mondatot, és olyan erősen kezdte rázni a fejét, hogy a korábbi simítóvarázslata kibomlott. Vállig érő tincsek röpködtek oda-vissza, hogy szinte egybefolytak.

Harry nem bírta tovább nézni. Letérdelt Dracóhoz, szoros ölelésbe vonta, és megdörzsölte a hátát, mint az előbb, csak ezúttal térdtől felfelé a testével is hozzáfeszült.

És nem volt véletlen az előbb, hogy az érintés megnyugtatta Dracót. Harry érintése. Talán ezért tűnt Narcissa olyan szomorúnak, mikor Harry azt mondta, kezeskedik, hogy senki ne érjen Dracóhoz; ezért emelte ki, hogy Harry biztonsággal megteheti. Tudta, hogy Dracónak időnként szüksége lesz egy baráti ölelésre.

Ha Draco előzőleg beledőlt az érintésbe, akkor most valósággal beleolvadt, egész teste ellazult, feje lehanyatlott Harry vállára, hogy ott pihenjen. Először csak a homlokát támasztotta hozzá, de aztán megfordította a fejét, hogy inkább az arca feküdjön ott. Kiadott egy mély, élvezetteli hangot, légzése lelassult és elmélyült, karját pedig óvatosan Harry köré fonta.

Hosszú ideig úgy tűnt, csak ott térdelnek együtt, egymást ölelve; Draco még mindig előre-hátra hintázott, de már csak enyhén.

Amikor azonban elkezdett az orrával Harry nyakához dörgölőzni, ajkával pedig apró, száraz puszikat hinteni a bőrére, Harry úgy határozott, eleget ölelkeztek. Kibontakozott Draco karjai közül. Kissé nehezen ment; Draco próbált volna még kapaszkodni, de a karjait leejtette, amikor Harry valódi erőfeszítést tett, hogy kiszabaduljon.

– Most már nem bánkódsz annyira az előbbi miatt? Sokfelé elviszlek majd, ne aggódj.

Draco a homlokát ráncolta.

– Nem aggódok. Bűbáj igazságtalan, ez minden.

Harry bólintott; azt gondolta, talán ez az első jele az igazi Dracónak, akit eltemettek valahová a bűbáj rákényszerítette szolgai személyiségbe.

– Persze, hogy méltatlan. Nem kellene így bezárva élned a lakóhelyemen, hogy csak velem együtt hagyhasd el. Szabadon kéne mozognod bárhová, bármikor...

– Nem, én úgy értettem... – Mintha erőlködött volna, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Bűbáj igazságtalan, mert azt hiszi, Draco-szolga elszökne. Draco-szolga... én sosem tennék ilyet. Soha, soha, soha. Itt maradok, szolgálom Harry gazdám. Örökké. – Kiadott egy zsörtölődő hangot. – Nincs szükség varázslatra, hogy itt maradjak. Jó szolga vagyok!

Harry úgy érezte, mintha a szíve hirtelen fél métert zuhant volna. Elvégre ez nem volt valami jó jel. Dracót nem zavarta a fogsága, csak az a feltételezés bosszantotta, hogy rácsokkal kell őt maradásra bírni.

Harry sóhajtott, és odaadta neki a nyírfa pálcát. Kétség sem férhetett hozzá: jobb, ha türelmesebb a felépülésével kapcsolatban. Meg aztán ez még csak az első napja volt szolgaként. Lucius vagy Narcissa megmondta, hogy a folyamat hónapokig is eltarthat majd. A bűbájnak előbb muszáj ülepednie, Dracónak pedig meg kell ismernie Harryt ebben az új helyzetben is, mielőtt a varázslat megengedné, hogy emlékezzen a régire. Talán a bűbáj meg akar bizonyosodni, hogy Draco nem hagyja a haragját és a gyűlöletét felülkerekedni az igényén, hogy az a „jó szolga" legyen, aminek magát nevezte.

Ez még időbe telik; persze, hogy időbe. Harry nagyon jól tudta. De mégis, akaratlanul is azt remélte, hogy a Hollóbércre tett látogatás megcsikorgatja egy kicsit a memóriája fogaskerekeit.

– Jó szolga vagyok? – mondta Draco megint, most már inkább kérdő hangsúllyal.

Egyértelműen megerősítésre volt szüksége. Harry nem habozott.

– Jó szolga vagy – felelte megnyugtatóan, és hátrasimította Draco selymes haját, mielőtt megragadta a könyökét, hogy talpra segítse. – Most gyere, állj fel. Mindkettőnket odahoppanálom Hollóbércre, hogy összeszedhess pár ruhát meg egyéb holmit.

Ezúttal, amikor Harry széttárta a karját, már nem lepődött meg, hogy Draco készségesen közéjük lépett.