Nem mondhatni, hogy minden rendben, jött rá Harry, amikor húsz perc múlva visszament leellenőrizni Dracót. Úgy gondolta, tisztességesen elmagyarázott mindent, és gondoskodott róla, hogy Draco tudja, mindent használhat, amire csak szüksége van, ám egy valamiről megfeledkezett.

A törölközőről.

Több bolyhos, sötétkék törölköző is lógott a tartón, de Draco nyilvánvalóan hozzájuk sem nyúlt. Amikor Harry röviden kopogott, és aztán bement a vendégszobába, azt látta, hogy Draco a szoba közepén áll felöltözve, ám a ruhák furcsán csálén álltak rajta, a haja pedig hátra volt fésülve a homlokából, viszont még mindig csöpögött.

A padlón vizes nyomok vezettek a fürdőszobától odáig, ahol Draco állt. Egyértelmű volt, hogy nem szárítkozott meg.

Harry már majdnem előhúzta a pálcáját, hogy kiszórjon egy szárítóbűbájt, de aztán észrevette Draco pálcáját, ami még mindig érintetlenül hevert az ágyon. Talán jobb, ha ővele végezteti el. Azon kívül, a varázslás talán segítene neki hamarabb megszoknia a helyzetet. Mindenesetre egy próbát megért.

– Fogd meg a pálcád, Draco. Most pedig nézz ide. Víztócsát csináltál, látod? Mindig, amikor felfordulást csinálsz, fel kell takarítanod. Gyerünk... emlékszel még, hogyan kell bűbájokat kiszórni, igaz?

Ezzel nem volt gond. Draco gyorsan megszárította az elázott szőnyeget, aztán Harry szavait szentírásként követve bement a fürdőszobába, és ott is kiszórt pár bűbájt, míg végül a helyiség úgy nézett ki, mintha nem is használták volna azon a reggelen.

Harry őszintén elámult, hogy a másik férfi egy ilyen sor takarítóbűbájt ismer, amiket az imént bemutatott. A Malfoyoknak nincsenek házimanóik, hogy megcsinálják az ilyesmiket?

Habár Dracónak saját háza volt. Talán ott nem tartott manót.

Beletelt Harrynek pár pillanatba, hogy rájöjjön, Draco minden rendetlenséget felszámolt a szobában, csak saját magáért nem tett semmit. Nyilván nem is fog, hacsak ő nem ragaszkodik hozzá.

– Magadat is szárítsd meg. A ruhádat, a bőrödet, a hajadat. Azt akarom, hogy... – büszke lehess a megjelenésedre, akarta Harry mondani, de azt gyanította, hogy Draco most még nem értené meg a fogalmat. – Azt akarom, hogy szalonképesen nézz ki – mondta helyette. – Szóval mindig, amikor befejezed a fürdést, meg kell szárítkoznod egy törölközővel...

Draco lehúzta magáról a talárját, és elkezdte kigombolni az ingét.

Harry nyelt egyet, és elfordította a tekintetét. Nem akart újból kimenni, hogy aztán arra jöjjön vissza, hogy Draco megint félreértett valamit, így aztán csak ült az ágyon és várt. Két lopott pillantással később Dracóra visszakerült a ruha, és a férfi szárítóbűbájokat kezdett kiszórni a nedves holmijaira. Miután kiszórt valami olyat is, ami kisimította őket, visszament a fürdőszobába, és ismét hátrafésülte az immár száraz haját, közben pedig egy Harry által soha nem hallott varázslatot is használt, ami selymessé és csillogóvá is tette.

Aztán visszajött, és megállt ugyanazon a helyen, mint előtte, majd kérdőn Harryre nézett, mintha jóváhagyást várna.

Nos, egyértelműen szalonképesen néz ki, gondolta Harry. Az igazat megvallva, most, hogy a végére ért minden piperének, sokkal szalonképesebben nézett ki, mint Harry általában. De talán csak a ruha miatt. Jól szabottak és kétségtelenül drágák voltak, valamint olyan anyagból készültek, amik kiemelték Draco legelőnyösebb tulajdonságait; a köpenye szürke szegélye pontosan a szeme árnyalatát tükrözte vissza.

Harry gyorsan lesütötte a tekintetét, de a helyzet nem lett jobb. Az elegáns talár nyílásán keresztül látta, hogyan feszül lágyan Draco combjára a nadrág.

– Harry gazdám?

Harry felkapta a pillantását, mert hirtelen rájött, hogy bámulta Dracót. Érezte, hogy kezd elvörösödni, de száműzte a gondolatot. Végtére is, bárki kényelmetlenül érezné magát egy ilyen helyzetben. Nem minden nap végzi úgy az ember, hogy gondját kell viselnie egy rabszolgának, arról nem is beszélve, hogy ez a rabszolga szívből gyűlölné őt, ha rendesen tudna rá emlékezni.

– Igen, Draco? Szükséged van valamire?

Egy üres tekintet jött válaszként, mintha a kérdés olyannyira értelmetlen lett volna, hogy Draco még csak a jelentésére sem tudna rákérdezni. Helyette saját magára mutatott.

– Szalonképesen nézek ki, Harry gazdám?

– Igen, nagyszerűen – mondta Harry, és megköszörülte a torkát. – Nagyon takarosan, Draco. Ügyes voltál.

– Tiszta leszek. Feltakarítok. Minden reggel és este fogat mosok. Szalonképesen nézek ki...

Nos, legalább a beszéd kezdett könnyebben menni neki, bár még mindig eléggé erőltetettnek tűnt.

– Igen, ezt mind meg kell csinálnod.

Draco összeszorította a szemét, mintha koncentrálni próbálna.

– Én... egyéb feladatok, Harry gazdám? Mi lesz a dolgom?

Harry feladatokat kijelölni akart a legkevésbé, de aztán támadt egy olyan érzése, hogy ha ezt nem teszi, Draco az egész napot a szoba közepén állva fogja tölteni mozdulatlanul. Vagy bármely szoba közepén, ahol Harry épp tartózkodik.

– Ebéd közben megbeszéljük.

* * *

Draco leült, ahová mondták neki, de aztán úgy nézett le az üres tányérjára, mintha nem is látná. Még akkor is mindennemű reakció nélkül bámult, amikor Harry egy kis sonkát meg tojást tett rá.

– Nem vagy éhes? – Harry magának is szedett, félretette a serpenyőt a tálalóasztalra egy alátétre, majd leült. – Nem hiszem, hogy ma már ettél, úgyhogy reggelit csináltam.

Újfent semmi reakció, míg Harry azt nem mondta:

– Egyél, Draco.

Ekkor harapott egy aprót a tükörtojásból, akkurátusan megrágta, majd lenyelte. Nos, legalább Harrynek nem kell emlékeztetnie, hogyan használja a villát. Harry barátságosan rámosolygott, emlékezve rá, hogy ez a víz esetében is működött.

– Ehetsz többet is. Azt akarom, hogy egyél. Amennyit csak szeretnél.

Egy zavarodott kifejezés suhant át az arcán, talán az utolsó mondat hatására. Draco már nyilvánvalóan nem tudta többé, mit szeretne vagy akarna, a szükségleteiről nem is beszélve. Harryt elborzasztotta a tudat, hogy ha nem mondta volna neki, hogy használja a vécét, akkor talán végül összerondította volna magát.

Szerencsére úgy tűnt, tanulékony, és képes követni az utasításokat, így Harrynek már csak reménykednie kellett, hogy amint a bűbáj lecsillapodik, egyre kevesebb olyan eset lesz, amikor Draco nem tud megfelelően gondoskodni magáról. De ahhoz, hogy megint normálisan viselkedjen, talán az lenne a legrövidebb út, ha visszanyerné az emlékeit. Nem mintha Harry tényleg azt akarta volna, hogy Draco örökké köpködjön és acsarkodjon, de még az is sokkal jobb lett volna, mint ilyen gyámoltalannak és kiszolgáltatottnak látni.

Mivel a varázslás láthatóan nem hozta vissza az emlékeit, Harry megpróbált kitalálni valamit, ami talán vissza tudná.

– Hová jártál iskolába?

A kérdés teljesen váratlanul hangozhatott. Draco, villájával félúton a szája felé ledermedt, a szemöldökét pedig összevonta, mintha arra próbálna rájönni, megvádolták-e valamivel.

– Én... igen, iskola. Tanultam.

– Hol? – erőltette Harry, remélve, hogy ezzel felrázza a memóriáját. Nem akarta megemlíteni a Roxfortot, nehogy Draco szájába adjon egy nevet, amire máskülönben nem emlékezne, de talán ha feltesz egy helytelen kérdést, az beindítja a folyamatot.

– Wiltshire-ben, ahol a szüleid élnek?

Draco bólintott.

– Wiltshire. Nagy ház, a szüleimmel éltem.

– És az iskola?

– Ó. – Draco homloka összeráncolódott a gondolkodásban. – Iskola. Tanárok? Mr Plah megtanította az ábácét, és... és valaki más, és...

Harry mindkettejüknek töltött egy kis teát, és gondoskodott róla, hogy Draco tudja, ihat belőle, aztán könnyed hangnemben feltette a következő kérdést:

– És mi a helyzet a varázslóiskolával, amikor idősebb voltál? Talán tizenegy?

– Roxfort?

Harry megkönnyebbülten mosolygott.

– Igen, így van. A Roxfortba mentél. Mire emlékszel abból az időből, amikor oda jártál?

Draco teáscsészéje megcsörrent, ahogy letette.

– Repülés, bájitaltan, bűbájtan, gyógynövénytan, asztronómia, önvédelem, jóslástan, legendás lények, átváltoztatástan...

– Elég sok mindenre emlékszel.

Draco ezúttal határozottabban bólintott, nem olyan zavarodottan.

– Jól képzett mágusszolga vagyok, Harry gazdám. A szüleim a Roxfortba küldtek, hogy tanuljak. Teérted.

Hary gyorsan lenyelte a teát. Kis híja volt, hogy ki nem köpte. Természetesen tudta, hogy amit Draco mondott, az semmiképpen sem igaz, de elmorfondírozott, hogy vajon Draco is rájött-e erre. Csak visszagondolt a tanulmányaira, és próbált logikusan következtetni? Vagy Lucius és Narcissa utaltak rá a vele való magánbeszélgetésük során, hogy mindig is Harrynek volt szánva?

Talán azért mondták ezt neki, hogy megkönnyítsék a dolgokat.

Draco végigsimított ujjával a csuklóját ölelő láncmotívumon, majd egy lesújtott pillantással felnézett Harryre.

– Én... nem lehetek biztos benne, Harry gazdám, de azt hiszem...

Ez az. Minden kezd visszatérni, Draco emlékszik már az egész történetre, minden gyűlöletére, amit Harry iránt érzett, és bármelyik pillanatban elkezdhet ordibálni vagy ilyesmi, és megint önmaga lesz. Harry felkészült, megmarkolta a széke karfáját, és röviden átsuhant az agyán, hogy talán nem volt a legjobb ötlet visszaadni Dracónak a pálcáját.

Vajon ha Draco megtámadja az ő "Harry gazdáját", akkor a Res mea es a lassú fojtogatással bünteti meg, ahogy Lucius említette?

Azonban Draco nem támadott. Igazság szerint úgy tűnt, mi sem áll távolabb tőle. Draco hirtelen levetette magát a székről, és lehajtott fejjel térdre borult Harry mellett, kezével pedig megragadta a lábánál a talárt.

– Hazudtam, Harry gazdám, hazudtam, hazudtam, hazudtam! Olyat mondtam, ami nem igaz, hitvány, szörnyű, rosszul képzett mágusszolga vagyok, én...

– Hallgass! – mondta Harry, és megkönnyebbült, amikor a határozott parancsra Draco a mondat közepén megállt. Akaratlanul is kinyúlt, hogy megérintse Draco fejét, és ujjaival a hajába túrjon, megsimítsa a fejbőrét. Egek, milyen finomak voltak a hajszálai! Úgy siklottak a kezében, mint a selyem.

Aztán gyorsan visszarántotta a kezét.

– Valójában nem is hazudtál, ugye? Biztos a szüleid mondták neked, hogy azért jártál a Roxfortba, hogy nekem tanulj.

Draco felnézett: a szemét vörös karikák keretezték.

– Én tényleg miattad jártam oda, hogy neked tanuljak, hogy szolgáljalak – erősködött, és úgy nézett ki, mint aki teljes szívvel hiszi is, amit mond. – De... – A hangja egészen elhalkult. – Hazugság volt, hogy jól képzett mágusszolga vagyok. Most már jobban emlékszem. Otthagytam a Roxfortot, sosem fejeztem be, én... én sajnálom, hogy rossz, gonosz, romlott, aljas hazugságot mondtam Harry gazdámnak.

Nos, valóban elkezdett emlékezni; ez is valami volt. Harry furcsállta, hogy egy kis hazugság mekkora pánikot okozott. Ez egyértelműen a bűbáj hatása lehetett; azt a Dracót, akit Harry ismert, az sem érdekelte volna, ha egész nap hazudozik.

– Tudod, igazából nem hazudtál – felelte Harry, miközben megint megsimította Draco fejét. Nem tudta megállni. Dracónak egyértelműen szüksége volt a megnyugtatásra. – Csak egy kicsit összezavarodtál, mert még nem emlékszel mindenre tisztán. De ne aggódj, nem vagy bajban.

Draco ezúttal nem bólintott, nem szólalt meg, nem is mozdult. Csak továbbra is térden állva nézett fel Harryre, mintha ő volna a hold, a nap és a csillagok ura is, nem csak az övé.

– Fejezd be az ebédedet – sürgette Harry, és lökött egy kicsit Draco vállán, hogy mozgásra bírja. Draco viszont valósággal belehajolt az érintésbe, mintha szüksége lett volna rá. És hát nem mondhatta ki, mire van szüksége, nem igaz? Harrynek magának kellett rájönnie ezekre a dolgokra.

Hmm... Talán attól csendesedett el, hogy Harry keze a haját simította, nem pedig a parancs miatt. Vagy... egy kicsit mindkettőtől.

– Gyerünk, fejezd be az ebédedet – mondta Harry, és hagyta, hogy az érintés tartson még egy pillanatig.

Draco elfordította a fejét, és megcsókolta Harry tenyerét. Csak egy ártatlan puszi volt, Harry teste mégis felforrósodott tőle. Amit nem is lehetett csodálni. Nem volt hozzászokva, hogy a gyerekkori ellensége ilyen... imádattal legyen iránta.

De talán még valami más is közrejátszhatott, mert amikor Draco visszaült a helyére, és engedelmesen folytatta az étkezést, úgy tűnt, mintha csak egyetlen dolog járna az eszében.

– Sajnálom, Harry gazdám.

Nem az előbb beszélték ezt meg?

– Semmit nem tettél, ami miatt elnézést kellene kérned.

– A legkomolyabban bánom és sajnálom, hogy hazudtam nagyszerű, jó Harry gazdámnak...

Harry látványosan töltött maguknak még egy kis teát.

– Felejtsd el. Szereted ezt a keveréket? Azt hiszem, Ceylon.

Draco foga vacogni kezdett.

– Sajnálom, sajnálom, sajnálom, szégyellem és bánom, amiért hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam...

Harry az asztalra dobta a szalvétáját.

– Nem hazudtál, Draco.

A megjegyzés nem ért semmit; de igazából a nyílt parancs sem, hogy felejtse el a témát. Megint úgy tűnt, hogy a szolgabűbáj követelései pillanatnyilag fontosabbak Dracónak, mint bármi, amit Harry mondana.

Talán ha megint megérintené. Más nem nagyon jutott Harry eszébe, főleg mivel Draco láthatóan csak milliméterekre volt attól, hogy elkezdje beleverni a fejét az asztalba vagy valami hasonlót tegyen. Harry bosszankodva jött rá, mitől van ez. Akárki is találta ki a Res mea est, azt a bűbájt vehette hozzá alapul, ami a házimanókat kötötte a gazdáikhoz. Nem volt teljesen ugyanaz, de akadtak szembeötlő hasonlóságok. A késztetés az önhibáztatásra. A vágy, hogy harmadik személyként utaljon magára...

Harry előrenyúlt, megfogta Draco mindkét kezét, és megszorította.

– Sss, sss. Kérlek, Draco. Ne mondogasd többé, hogy hazudtál.

Draco el is hallgatott, de az ajka tovább mozgott, immár némán ismételgetve a szót.

Harry nyelt egyet, és legparancsolóbb modorát öltötte magára.

– Mondd el, mi kényszerít rá, hogy egyfolytában ezt ismételgesd. Mondd el, Draco!

Draco egész arca eltorzult, mintha keményen koncentrálna, hogy rájöjjön.

– Van egy... tűzgolyó, itt, mellkasban – mondta, és csak a fejével tudott lefelé bökni, mivel Harry még mindig fogta a kezeit. – Emiatt van... ezért kell, ezért muszáj, azt mondja, Draco-szolga rossz szolga, bocsánatot kell kérnie...

– De már megtetted, és én meg is bocsátottam – felelte Harry hevesen, próbálva meggyőzni Dracót. – És nem vagy rossz szolga.

– Tűzgolyó fáj, és azt mondja... – Draco nem fejezte be a gondolatot, viszont megszállottan rázni kezdte a fejét, mintha két tűz közé szorult volna, vagy ketté készülne szakadni.

– Mi állítaná le? – kérdezte Harry, és még erősebben szorította Draco kezét. – Mitől nem mondaná többet a tűzgolyó, hogy rossz szolga vagy?

Draco erre hitetlenkedve kapta fel a pillantását. El volt képedve. Vagy nem is... Inkább mintha abban a szent pillanatban kimondottan ostobának találta volna Harryt.

– Nyilván, ha Harry gazda megbünteti Draco-szolgát hazugság miatt.

Harrynek leesett az álla.

– Arra van szükséged, hogy megbüntesselek?

– Te vagy, akinek szükségletei vannak. Én kiszolgálom őket. Keményen próbálkozom, jó szolga vagyok, azt mondom, én, tiszta maradok, reggel és este fogat mosok...

Draco nyilván nem vallhatta be, hogy büntetésre van szüksége. De ugyanennyire nyilvánvaló volt, hogy szüksége van rá; a foga szüntelenül vacogott.

– A tűzgolyó a mellkasodban nem tűnik el, míg meg nem büntetlek?

Draco nem válaszolt, de az ajka megint mozogni kezdett.

– Hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam...

Harry sóhajtott, elengedte az egyik kezét, és enyhén rácsapott.

– Ennyi elég? Most már eltűnt a tűzgolyó?

– Hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam.

Akkor valami durvább kell. Harrynek lett volna pár ötlete, de nem igazán lelte volna örömét benne, hogy végignézze, amint Draco szenved tőlük, folyton ezt a szót ismételgetve. Azon kívül, azt mondta, hogy a tűzgolyó fájdalmat okoz neki. Harry már csak meg akart szabadulni tőle.

Feljebb emelte a kezét, és arcul ütötte Dracót. Nem olyan erősen, hogy sérülést okozzon, de abban reménykedett, hogy ahhoz eléggé erősen, hogy meglepje.

– Így már jobb?

Draco bólintott, és szemlesütve beharapta az ajkát. Mint aki szégyelli, hogy ilyesmire volt szüksége.

– Köszönöm. Most már nem fogom mondogatni.

– Helyes. De ha mondasz valamit véletlenül, mert nem emlékszel rendesen, az nem hazugság. Emlékezz erre. Eleget ettél?

Draco azonnal eltolta maga elől a tányérját; olyan gyorsan, hogy Harry azt gyanította, a parancs miatt talán többet is evett, mint akart volna.

– Ha elteltél, hagyd abba az evést – magyarázta Harry. – Máskülönben rosszul leszel. Nem tudsz jól szolgálni engem, ha rosszul vagy, nem igaz?

– Rosszullét mellékes...

– Nem, nekem ez fontos. – Harry aztán gyengédebb hangon szólalt meg. – Tudom, hogy pár dolog most még összezavar, de épp azt tanulod, hogy mit várok el tőled, igaz?

– Zuhany, vécé, én, takarítás...

– Igen, pontosan. És egyél eleget, hogy erős maradj és szolgálhass engem, de nem annyit, hogy rosszul legyél. Nem akarom azt látni, hogy beteg vagy.

Draco erre erőteljesen bólintott, mintha felfogta volna.

– És más feladatok?

Valóban... Harry azt mondta, megbeszélik őket. Nos, mostanra legalább már volt valami elképzelése, mit jelölhetne ki a számára, ami nem annyira házimanós, le is foglalná, és talán még elégedetté is teszi.
– Tudom, hogy otthagytad a Roxfortot, mielőtt befejezted volna a tanulmányaidat, de később voltak új tanáraid, vagy jártál másik iskolába, vagy ilyesmi?

Draco alaposan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Én... nem. Azt hiszem, háború volt.

Dracónak még utána is rengeteg ideje lett volna befejezni a hetedéves tananyagot, és letennie a RAVASZ-ait, de úgy tűnik, nem foglalkozott vele.

– Nos, ebben az esetben azt szeretném, ha bepótolnád egy részét annak, amit kihagytál.

– Hogy jobban szolgáljalak?

Nem, gondolta Harry, de hangosan azt mondta:

– Igen.