– Kicsit többet vártam a világ második legnagyobb botanikus kertjétől – mondta Draco, amikor lerázta magáról a kabátját pár nappal később.

– A tél közepén?

– Azt el kell ismernem, hogy a karácsonyi dekoráció elég látványos volt. – Draco kicsit elfintorodott. – De a növények... meg kell értened, a kúriában nekünk mindig egész évben zöldellő kertjeink voltak. Az időjárás nem akadálya a varázsló virágkertészetnek.

– Vagy a varázsló városnézésnek – mondta Harry elismerően tekintve a kabátjára, amit Draco addigra már felakasztott. – Sosem jutott volna eszembe a melegítőbűbáj. Amit a kesztyűmre tettél, különösen kellemes.

– Nos, nem tudtam, mit vegyek neked karácsonyra...

Harry nevetett, habár nem tudta biztosra, hogy Draco viccelt-e.

– Hogy lehet, hogy egy auror nem gondol a melegítőbűbájra? – kérdezte Draco. – A brit szigeteknek nem túl balzsamos a levegője télen. Amikor terepen dolgoztál, nem kellett kint lófrálnod a nyomozások alatt?

– Úgy értettem, hogy nem gondoltam rá, hogy itt is használjam, mugli környezetben.

Draco legyintett, és leült a kanapéra.

– Ó, rengeteg varázslatot lehet használni muglik közt, csak minden azon múlik, hogyan kezeli az ember.

– Igen, nos, majd figyelj rá, hogy ne „kezelj" túl sok mindent, míg itt vagyunk – mondta Harry szárazon. – Kingsley figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el, míg Kanadában vagyok, nincsen aurori hatalmam.

– Ünneprontó.

Harry nem tudta, hogy Draco ezt vajon Kingsley-re értette, vagy őrá. Úgy döntött, inkább nem kérdez rá. Nem lett volna jó elrontani a karácsony estéjüket.

– Szóval, mit gondolsz? Egy kis ivászat lefekvés előtt?

– Jobban szeretnék ambróziát – mondta Draco buján. – De kérek egy engedményt, jó?

Harry várt.

– Láttam, hogy megnézed a rovargyűjtemény tábláját. Szeretném, ha azt kihagynánk. Nem bírom elviselni a gondolatát.

– Félsz a rovaroktól? – Harry elvigyorodott, amikor arra gondolt, hogy Draco elborzadna, ha megtudná, hogy van valami közös bennük Ronnal. Nos, legalábbis valami majdnem közös. Szigorúan véve a pókok nem teljesen rovarok.

– A legkevésbé sem. Viszont kezdem kicsit unni a montreali tudományos körutat.

– Ó, csak asztronómia volt, meg ma kertek. Voltunk már a régi negyedben és hajóval lecsorogtunk a folyón is, meg meglátogattuk azt a múzeumot és templomot, mi is volt a neve, és tudod, hogy csak ezért mentünk a kertekbe ma, mert a legtöbb hely zárva van karácsony este.

– Elfelejtetted említeni a Cosmodôme de Lavalt.

– Az asztronómia, és a te választásod volt! – kiáltott föl Harry.

– Én csak egy ígéretet szerettem volna, hogy nem lesznek rovarok. Vagy nem szeretnél engem térdelni látni, Harry gazdám?

Harry kis híján maga esett térdre a mondat hallatán. Draco nem nevezte így már... Harry nem is tudta, mióta, de elég régóta. Talán, mióta visszatértek az emlékei.

– Nem lesz rovar – ígérte, kicsit zavarba jőve, amikor meghallotta a saját hangját. Rekedtes volt a szükségtől...

– Mmm, akkor ambrózia lesz – mondta Draco bársonyos hangon. – Aztán utána esetleg egy kis késő esti vacsora? Valami hagyományos quebeci, hmm?

Harry pislogott.

– Mik a hagyományos quebeci ételek?

– Fogalmam sincs, de biztos vagyok benne, hogy a szobaszerviz tudni fogja. Rendezd le, én pedig a hálóban várlak. Meztelenül.

Harry kis híján elbotlott a saját lábában, annyira rohant a telefonhoz.

Draco kuncogott és kislisszolt a szobából.

* * *

Ó, gondolta Harry, amikor kinyitotta a hálószobájuk ajtaját. Hát persze.

Draco arra használta az egyedül töltött időt, hogy lekapcsolja a világítást és pislákoló gyertyákat helyezzen el. Harry kis híján felsóhajtott, de végül is mindjárt szopásban fog részesülni, és Dracót ismerve nem akármilyen szopás lesz, úgyhogy mindent összevetve nem igazán volt oka panaszra.

Azon kívül a másik férfi meztelenül térdelt, épp ahogy ígérte.

A látvány annyira lélegzetelállító volt, hogy Harry teljesen el is felejtette, amit a szobaszolgálatos telefonkezelő mondott neki az imént. Pillanatokkal később minden mást is elfelejtett. Még a saját nevét is.

A világon semmi sem maradt, kivéve Dracót és a gyönyörű, szabadon szálló fehér-arany haját, ahogy finoman hintázott a térdén, miközben a készséges ajkai Harryt kényeztették.

* * *

– Ez számottevően bőségesebb, mint gondoltam – mondta Draco miközben a sokféle ételre nézett, amit a pincér hozott nekik. – Mit csináltál, az egész étlapot megrendelted?

– Ez – felelte Harry körbemutatva a karjával – a réveillon. Amikor késő esti vacsorát kértem, a hotel ragaszkodott hozzá, hogy kipróbáljam ezt a tradíciót. Azt mondták, az a hagyomány a franciául beszélő Kanadában, hogy ilyen ételt esznek az éjféli mise után karácsony este.

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Hamarabb kellett volna megkérdeznem. Szerettél volna részt venni a misén?

Harry nevetett.

– Úgy csapódott le neked, hogy vallásos vagyok?

Nem, mostanában egyáltalán nem csaptál meg...

Draco természetesen nem mondta ezt. Néha őrült módon flörtölt, de ettől a bizonyos témától távol tartotta magát.

– Nos, nem, de... – Draco megköszörülte a torkát. – Emlékszel, amikor azt mondtam, Nik anyja mugliszületésű volt? Nem hiszem, hogy nagyon vallásos volt, de úgy nevelte, hogy részt vegyen a karácsonyi misén és megragadt nálam ez a szokás. Mi... együtt mentünk.

– Ó. – Harry nem nagyon volt templomba járó fajta, de bármit megtett volna Dracóért. – Szerettél volna elmenni? Biztos vagyok, hogy odaérnénk...

– Ha szerettem volna misére menni, megemlítettem volna, amikor városnézés közben meglátogattuk a régi templomokat. Azt hittem, talán neked van valami ilyen szokásod. Esetleg gyerekkorodból?

– A Dursley-k nem voltak vallásosak. De biztos vagy benne, hogy nem akarsz menni?

Draco lenézett a kezeire.

– Ó, teljesen biztos. Egyrészt a misének sosem volt sok értelme számomra, másrészt pedig... nem akarok úgy tenni, mintha Nikolai lennél, Harry.

Nos, ez jó hír volt, de Harry akaratlanul is azt kívánta, bárcsak az ágyban is igaz volna ez a dolog. De talán idővel...

Hozzákezdtek a réveillonjuk elfogyasztásához. Nem különbözött sokban a brit karácsonyi vacsorától a süteményeket kivéve. Azok egyértelműen franciák voltak.

Harry magában tartotta a híreit, amíg Draco meg nem ette az utolsó falat desszertjét is – valamiféle aprósütemény volt porcukorral meghintve. Nem kevés akaraterőt igényelt, hogy le ne nyalja a nyomokat, amik a férfi ajkának szélét pettyezték, de Harrynek sikerült leküzdenie a késztetést.

– Ágy? – kérdezte Draco, úgy nézve Harryt, mintha tudná, mi jár a fejében.

– Mindjárt. A fazon, aki felvette a szobaszervizes telefont, mondott még valami érdekeset az itteni karácsonyi hagyományokról. Úgy tűnik, itt este szokás ajándékokat csereberélni ahelyett, hogy reggelig várnának.

– Nahát, milyen bájos – dörmögte Draco.

Harry nem tudott rájönni, hogy ez a hangsúly mit akart kifejezni.

– Igen, én is azt gondolom, hogy ha már Quebecben vagyunk, tegyük úgy, mint a... öm, quebeciek.

– Québécois – javította ki Draco savanyúan.

– Nem tetszik az ötlet?

Draco nagyot nyelt.

– Ne foglalkozz velem, Harry. Jó ötlet.

– Akkor mi a baj?

Draco arckifejezése eltorzult.

– Próbálok felnőttként viselkedni mindennel kapcsolatban. Próbálom nem elrontani a karácsonyodat. De az igazság az... hogy ez elég nehéz a számomra. Próbálok nem Nikre gondolni, de a mise említése arra emlékeztetett, hogy a karácsony estét... vele töltöttem.

– Ó. – Ezt hallva Harry teljesen ostobának érezte magát. – Öm, nos, mit tehetek érted?

– Követni a quebeci hagyományokat igazából nagyszerű ötlet – felelte Draco erőtlenül mosolyogva. – Legalább más lesz, mint ahogy Nik és én annak idején csináltuk.

Harry azt kívánta, bér ne remegne annyira a férfi hangja. Nos, talán ha kap néhány ajándékot, az eltereli majd a gondolatait arról, hogy milyen volt egy évvel ezelőtt.

– Egy pillanat és itt vagyok – mondta Draco felkelve, és átment a másik hálószobába. Ezen Harry kissé elcsodálkozott. Közös hálószobájuk volt, mióta megérkeztek, és a férfi minden holmija ugyanabban a szekrényben volt, mint az övé, úgyhogy mire lehet szüksége a használaton kívüli szobában?

Mint kiderült, Draco oda rejtette az ajándékot.

– Boldog karácsonyt! – mondta a férfi átnyújtva egy masnival átkötött pergamen borítékot.

Harry akaratlanul is egy kicsit leeresztve érezte magát. Ez különös volt, tekintve, hogy sosem várt igazán ajándékot Dracótól. Hiszen nem szerette őt. És mivel Draco a rabszolgája volt, és Harrytől függött minden falat, amit megehetett, a helyzet meglehetősen kínos volt.

De akkor is, egy vásárlási utalvány vagy valami ilyesmi... annyira személytelennek tűnt Harrynek, hogy az már szinte sértő volt. Nem tudott volna a férfi egy kicsit gondolkodni rajta, hogy Harry mit szeretne kapni? Ő ezt megtette Dracóért!

De végül is Harry szerelmes volt, ő pedig nem. Harry kis híján felsóhajtott. Helyette inkább átvette a borítékot és megforgatta a kezében.

– Köszönöm.

Draco leült a kanapéra és Harryt is lehúzta maga mellé.

– Na, gyerünk! Nyisd ki!

Harry próbált lelkesnek tűnni, de sosem volt jó színész. A boríték egész biztosan valami dombornyomásos pergamendarabot tartalmaz, aranyszegéllyel.

Az első jel arra, hogy ez nem vásárlási utalvány, a Szent Mungó emblémája volt a jobb felső sarokban.

Közelebbről szemügyre véve Harry látta, hogy ez egy köszönetnyilvánító kártya egy névtelen adakozó részére, aki ötven ezer galleont adományozott az ispotály részére.

– Draco... – Harry szava elakadt, főleg, mivel annyira megdöbbent.

– Ó, ne! – jajdult föl Draco, és szerencsétlennek tűnt. – Annyira biztos voltam benne, hogy ezt jobban értékeled majd, mint valami olyasmit, ami csak a saját örömödet szolgálja. Nem azt szereted a legjobban, ha segíthetsz az embereken? És olyan körültekintő voltam, Harry. Az ügyvédemmel intéztettem mindent, hogy az adakozót sehogy se lehessen lenyomozni hozzád. Tudom, hogy te csak jót szeretnél tenni. Nem akarnád, hogy a sajtó rájöjjön...

Harry nem tudta, mit mondjon, úgyhogy csak elhallgattatta a másik férfit azzal, hogy közel húzta magához és megcsókolta.

Hosszan és gyengéden.

Aztán már tudta, mit mondjon.

– Ez tökéletes. Igen, jól ismersz. Nem adhattál volna jobb ajándékot, Draco.

– Ó, ez nagyszerű! – Draco egyértelmű megkönnyebbüléssel mosolygott, ezüst szeme ragyogott. – Csak hogy tudd, a Bájital- és növénymérgezések osztályára került. A pénzt eredetileg a mágikus allergiák részlegének szántam, hogy így kérjek bocsánatot a lóhere miatt, tudod, de erre nincs külön osztályuk.

– Ez tökéletes – mondta Harry újból.

Draco rugózott egy kicsit a helyén.

– Ezek pedig a tieid – monda Harry intve a pálcájával, hogy megidézzen két borítékot. Hú, tényleg nem kellett volna azt feltételeznie, hogy Draco ajándéka személytelen lesz, figyelembe véve, hogy már Londonból magával hozta azt a borítékot.

– Kettő is?

– Ó, az egyik Rontól és Hermionétől van.

– Tényleg. – Draco a homlokát ráncolta. – Arra nem gondoltam, hogy nekik is vegyek valamit. Micsoda hanyagság. Tényleg gondolnom kellett volna Hermionéra; ő egyszerűen csodálatos...

– Öm, az ő ajándékuk a számodra igazából csak kisegíti azt, amit én adok neked – mondta Harry.

– És semmi köze a Szent Mungóhoz, gondolom.

– Attól tartok, semmi – mondta Harry vidáman, a borítékra mutatva, amit Hermione kézírásával volt megcímezve. – Szerintem ezt nyisd ki előbb.

Draco óvatosan kinyitotta, körmével vágva fel a borítékot.

– Kedves Draco! – olvasta hangosan. – Boldog karácsonyt! Remélem, jól telik a vakációtok Montrealban. Ellátogattatok könyvesboltokba? A varázslónegyedben csodálatosak vannak, és a mágia kevésbé ismert területeire is specializálódnak. Esetleg benézhetnél valamelyikbe, hátha találnál valami témába vágót a helyzetedre is.

Draco felpillantott.

– Fél attól a szótól, hogy rabszolga? Ezzel nem sértene meg.

– Azt hiszem, amiatt aggódott, hogy a levél rossz kezekbe kerülhet.

Draco bólintott és folytatta az olvasást.

– Ron és én nagyon örülünk, hogy segíthetünk Harrynek a karácsonyi ajándékával kapcsolatban a számodra. Nem szeretnék túl sokat elárulni, arra az esetre, ha még nem mondott volna róla semmit, de teljesen biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Ahogy visszaemlékszem, eléggé szeretted az ilyesmit évekkel ezelőtt. Szeretettel, Ron és Hermione. Inkább csak Hermione szeretetével – motyogta Draco, amikor befejezte az olvasást. – Szóval mi ez a titokzatos ajándék, és miért kellett hozzá a segítségük, hmm?

Harry vigyorogva átnyújtotta Dracónak a másik borítékot, ami egy egyszerű hirdetést tartalmazott.

– Császárhoz illő fürdőkád, a saját otthona diszkrét környezetében – olvasta Draco. – Nekünk nincs császárunk otthon, Harry...

– Légy komoly – mondta Harry, kicsit aggódva. – Beépíttetek egy hatalmas kádat, amíg vakáción vagyunk. Még annál is nagyobb, mint ami itt van. Majdnem olyan, mint a prefektusi fürdő. Varázslókőművesek kellenek, hogy hozzátoldjanak neki egy kis helyet, és ha valaha mugliknak adnám el a házat, természetesen ki kell majd szedetnem, de...

– A saját prefektusi fürdőm – mondta Draco. Ezúttal ő volt az, aki odahajolt egy csókért. – Köszönöm, Harry! Nem tudom, hogy találtad ki a gondolatomat, de pont ez volt, amire vágytam.

– Említettél valamit – motyogta Harry. – Ó, remélem, nem gond, hogy akadt egy kis szerkezeti probléma, amikor a te fürdődbe akartuk építeni. Az extra helyet az én fürdőszobámba teszik, és lesz egy ajtó, ami a tiédből vezet majd át hozzá. Úgyhogy... majd osztozkodunk.

– Abszolút csodásan hangzik. – Draco rávillantott egy mosolyt. Harry visszamosolygott, habár Draco mosolya halványabb volt. A másik férfi próbálkozott, és csak ez számított.

– És ahol a régi fürdőszobád volt, ott megnagyobbítják a vécét.

– Tökéletes fürdő és nagyobb vécé. – Draco egyik kezét a szíve fölé tette. – Ez még a tökéletesnél is jobb. De... nem igazán tudom, mit kellett csinálnia a barátaidnak.

Harry kicsit összevonta a szemöldökét.

– Nos, ha én bárki más volnék, nem is lenne szükségem a segítségükre, de mivel az én házamban kell ezeket az átalakításokat csinálni... a munkásokat kell felügyelniük, hogy ne csenjenek el semmit.

– Á igen, szuvenír a megmentőtől – mondta Draco. – Egyszerűen kiszórhattál volna bűbájokat, hogy a ház ne fedje fel a személyazonosságodat.

– A cégnek attól még tudnia kell, kitől jön az átutalás.

Draco megveregette a kezét.

– Nagy szükséged van egy jogászra. Rengeteg módja van annak, hogy a pénzügyek rejtve maradjanak.

– Számomra nem – válaszolta Harry komoran. – Ajánlj egy jogászt, akiben bízhatok.

– Ó, ehhez elég hűségesküt használnod... – Draco megállt, talán mert meglátta Harry arckifejezését. – Az sem a te szájízednek való. Nyilván. Elnézésedet kérem – mondta hűvösen.

– Ott van nekem Ron és Hermione – mondta Harry. – Nincs szükségem bűbájokra, hogy megbizonyosodjam, mindig mellettem lesznek. És... itt vagy nekem te. Úgy értem, legalábbis addig, míg nem találunk valami módot, hogy megtörjük ezt a rohadt szolgabűbájt.

– Ez nem fog megtörténni. Kibaszott életadósság – mondta Draco, habár lendület nélkül.

– Nos, nem adom fel a kutatást – vágott vissza Harry.

– Akkora teher, hogy hozzád vagyok kötve?

– Ne légy hülye! – Harry felsóhajtott. – Hányszor kell elmondanom, hogy szeretlek, Draco? A veled való kötelék csodálatos lenne. De csak akkor, ha, tudod, kölcsönös megegyezésen alapul.

– Jó társaság vagy, Harry – mondta Draco, oldalra billentve a fejét. – És számomra nincs értelme a szerelem keresésének, nem azután, hogy... Szóval, ha megszűnik a bűbáj... nem is tudom. Nem igazán tudom elképzelni, hogy nagy változást akarnék a mostani felállásban, Harry.

Harry a homlokát ráncolta.

– Nem bántásból, de ezt csak azért mondod, mert annyi rohadt szörnyűségen mentél keresztül az elmúlt évben. Ha megtörhetném a varázslatot, és még akkor is velem akarnál maradni, akkor el kellene gondolkodnom, milyen kölcsönös megegyezésen alapult. Azt kellene gondolnom, hogy csak azért volt, mert nem is tudom, rá lettél nevelve.

– Az kizárt, hogy egyszerűen csak kényelmesen érzem magam veled?

– Hat hónap távol tőlem és aztán azt hinném, hogy ennyi volt. Talán.

Draco vállat vont.

– Ez az egész amúgy is csak elméleti, nem? Úgysem találsz rá módot, hogy megtörd a varázslatot.

– Nos, valaki egyszer már megtette!

– Ötszáz éve, és a módszer elveszett az idők során. – Draco összekulcsolta a kezét az ölében, és nyugodtan nézett Harryre. – Ne nézz ilyen mérgesen! Tudom, hogy az jár a griffendéles agyadban, hogy meg kell mentened engem, de tényleg nincs rá szükség. Legalább veled megértek dolgokat. Tudod, szerelmesnek lenni tényleg szörnyű teher. Az a sok hullámhegy és -völgy, meg a folyamatos aggódás hogy csalódást okozol a másiknak...

– Te nem okozol csalódást nekem – mondta Harry a férfi keze után nyúlva.

– Nos, persze, hogy nem – felelte Draco, halvány éllel a hangjában. – Jó vagyok az ágyban, mindig hajlandó vagyok és olyan lenyűgöző, hogy eláll tőlem a lélegzeted. De ha tényleg szerelmes vagy belém...

– Ne mondd ezt! Nincsen ha.

– Nos, ha az vagy – folytatta Draco makacsul –, akkor tudod, mit értek ezek alatt a hullámhegyek és völgyek alatt. Fájdalmasak.

– Megérik.

– Nos, én nélkülük is meglennék. – Draco a hajába túrt. – Vagy talán hazudok magamnak és csak arról van szó, hogy félek újra elengedni magam, mert a legutóbb annyira fájt, amikor elvesztettem őt. Nem tudom. Annyit mindenesetre biztosan tudok, hogy a barátodnak lenni sokkal jobb, mint szerelembe esni. És ha találsz módot, hogy felszabadíts, esküszöm, hogy ez nem fog változni. Ugyanúgy jó barátok maradunk, Harry. Mindazok után... az után, amilyen voltál... sosem fordítanék hátat neked.

Az, hogy pusztán barátok, Harryt valamiféle szomorúsággal töltötte el, de erőt vett magán és tovább mosolygott.

– Hiszek neked.

– Ó, ne nézz így! – korholta Draco. – Már mondtam neked, hogy nem akarok szerelembe esni. Ha felszabadítasz, és még mindig szeretnéd, hogy a szeretőd legyek, nem hiszem, hogy visszautasítanám.

– Hat hónap, mondtam. Minimum – jelentette ki Harry szigorúan. – Nem fogom kihasználni a te... nem tudom. Az amnézia és a rabszolgaság miatti zavarodottságod.

– Míg azzal nem volt problémád, hogy kihasználd a meztelen, alvó testemet...

– Ha tudnád, mennyire gyötrődtem, amiért akkora beteg állat voltam, sosem hoznád ezt fel többet.

Draco átkarolta Harry nyakát és mélyen megcsókolta őt.

– Ha zavar téged, nem fogom.

Ez volt a legjobb válasz, amiben Harry reménykedhetett, de azt kívánta, Draco bár a szerelem miatt érezne így, nem a barátság miatt.

Vagy a Res mea es miatt.

* * *

– Boldog karácsonyt! – mondta Harry a következő reggel, amikor Draco szemhéjai remegni kezdtek. Most először nem a férfi ébredt fel elsőnek, amikor még mindig sötét volt odakint. Kivétel nélkül minden hajnalban ezt csinálta a vakációjuk alatt: egy kis pettinggel vagy szopással, vagy laza, kölcsönös rejszolással kezdte a napot...

De érthető volt, hogy ezen a bizonyos reggelen túl fáradt volt. Harry nem gondolta, hogy túl sokat aludt az éjjel. Nyughatatlan volt, mozgolódott, forgolódott, többször is felébresztette vele Harryt.

– Az? – kérdezte Draco álmos hangon, miközben szorosan maga köré fogta a takarót. Utána azonban úgy tűnt, felismerte, hogy ennél kissé több erőfeszítést kellene tennie karácsonykor. Enyhén engedett a szorításából. – Boldog karácsonyt! Fogalmam sincs, mit kezdjünk magunkkal ma, főleg, mivel már túl vagyunk az ajándékozáson.

Más körülmények között Harry valami szexuális jellegűt javasolt volna, de Draco túl lehangoltnak tűnt hozzá. Nos, ez a nap várhatóan nehéznek ígérkezett. Talán Nikolai halálának évfordulója lehet csak rosszabb, gondolta Harry, és örült, hogy az még hónapok múlva lesz.

– Lazulunk egy jó reggeli fölött – döntötte el. – Lent a hotel éttermében. Nyitva lesz.

– Szobaszerviz...

– Étterem – mondta Harry határozottan. Draco hangulata valószínűleg csak tovább romlana, ha itt bent kuporogna a lakosztályban és semmi sem térítené el a gondoktól.

– Rendben – sóhajtott Draco. – Adj néhány percet!

Nem tette hozzá, hogy ezalatt egyedül akar maradni, de erre utalt, úgyhogy Harry magára hagyta a hálószobában, és becsukta maga mögött az ajtót.

Harry várt tíz percet, aztán tizenötöt.

Húsz perc után kopogott a hálószobaajtón.

– Draco?

Nem jött válasz. Igazából egy hang sem.

Ó, egek... Amikor Draco elkeseredett volt, elkeseredett dolgokat tett. Harry csak a lóherére tudott gondolni, és azonnal szörnyű képek árasztották el az agyát. Képek arról, hogy mit tehet egy szörnyűségesen boldogtalan férfi, egy olyan férfi, aki pár hónapja még azt mondta, meg akar halni...

Harry berontott az ajtón, pálcával a kezében.

– Draco?

Azonban semmi oka nem volt pánikra. Draco az ágy közepén ült, még mindig meztelenül, noha a takarót maga köré tekerte. Felnézett, foltos, vöröslő fejjel, nedves arccal. Kinyitotta a száját, és mondott valamit, de nem jött ki hang a torkán.

– Finite incantatem – mondta Harry, megszüntetve a némítóbűbájt, amit Draco valószínűleg kiszórt. Ezután nem igazán tudta, mit tegyen. Az olyan kérdés, mint hogy Minden rendben? egyértelműen ostobaság lett volna.

– Mit tehetek érted? – kérdezte helyette.

Draco nyelt egyet, dideregve a takarók közt.

– Én... én... el kell mennem Wiltshire-be. Gondolkodtam. Én... én nem... El kell mennem Wiltshire-be, Harry. Ma. Most.

Harry leült az ágyra és megfogta Draco kezét, aztán összefűzte az ujjaikat. Utálta, hogy ezt kell mondania, de mi mást tehetett volna?

– Karácsony van, Draco. A zsupszkulcs hatóságok nem lesznek nyitva. Talán holnap sem. Kanada nincs rákötve a brit hop-hálózatra, ezt te is tudod. És... nos, nem tudsz ilyen messzire hoppanálni, vagy igen? Én nem.

Draco légzése akadozni kezdett.

– Oda kell mennem, Harry! Csak arra tudok gondolni, hogy miért vártam ennyi ideig! El kell mondanom a szüleimnek, hogy ki tudjanak tagadni...

– Ez nem hangzik túl mardekárosan – felelte Harry gyengéd hangon, remélve, hogy old a hangulaton.

– Picsába a Mardekárral! – kiáltotta Draco, kirántva a kezét Harryéből. – El kell nekik mondanom, méghozzá most! Nem érted? Minden karácsonyt úgy töltöttem, hogy megtagadtam Niket, egyenesen az arcukba hazudva, és nem hagyhatom, hogy még egy így teljen el! Ez az egyetlen dolog, amit tehetek érte, és rohadt biztos, hogy meg is fogom tenni!

Harry rájött, nem használna sokat, ha figyelmeztetné Dracót, hogy már semmit sem tehet egy halottért, vagy hogy Nik sosem fogja megtudni, hogy ő beszámolt a szüleinek a házasságukról. Még értelmetlenebb lenne azt mondani, hogy Draco ebben az évben nem tagadta meg Niket; de Draco nyilvánvalóan úgy érezte, hogy a hallgatás is ugyanaz.
Valójában Harry azt gyanította, az ésszerű érvelés most még eredménytelen lesz, de akkor is meg kellett próbálnia.

– Nos, akkor hogyan kellene szerinted eljutnunk Wiltshire-be? Még csak seprűnk sincs, és a boltok, amik árulnak, ma nem lesznek nyitva, és én amúgy sem hiszem, hogy átrepülni télen az Atlanti óceán fölött jó ötlet volna...

– Potter! – szólt rá Draco a fogát csikorgatva, vadul villanó szemmel. – Nem érdekel, hogyan csinálod, de ha annyira szeretsz engem, amennyire mondogatni szoktad, visszajuttatsz Wiltshire-be, még ma.