– Basszus!

Harry előrántotta a pálcáját, és megsemmisítette a lóherét, amit Draco még mindig a kezében szorított, aztán mindkét kézzel magához rántotta a férfit, hogy egyenesen a Szent Mungó sürgősségi osztályára hoppanálja magukat.

Draco kitépte magát Harry karjaiból és miközben beszélt, elhátrált tőle.

– Várj, ne...

Harry tudta, hogy ez a válasz nem kellene, hogy meglepje, mivel Draco meg akart halni.

– Invito Draco Malfoy – mondta, a fogai közül szűrve a szót, miközben a férfira szegezte a pálcáját.

A bűbáj nem működött.

Harry káromkodva nyúlt Draco után, ezúttal elhatározva, hogy akár le is üti, ha ellenkezik.

– Jól vagyok! – kiáltotta Draco, fürgén elugorva előle. Pár szék feldőlt, ahogy Harry továbbra is utána ment, Draco pedig megtartotta a távolságot, közben a legnagyobb butaságokat mondva. – Jól vagyok, nincsenek kelések, nincs semmi probléma! Bassza meg, Harry! Nem vagyok allergiás erre a fajta lóherére!

Az utolsó mondat hallatán Harry megdermedt, a szeme pedig résnyire szűkült.

– A gyógyító fickó sosem tett különbséget négy- és háromlevelű közt. Miről beszélsz?

Draco előre lépett, és egyik kezét Harry karjára tette.

– Van egy kevés desztillált lóhere esszencia a fürdőszobán mosdókagylója alatt. Apró, lapos fémpalack, nagy koncentrációban, körülbelül tízhektárnyi lóhere van mágikusan összesűrítve minden unciába. Ez az, amit jobb, ha sosem érintek meg többet...

Harry szája tátva maradt.

– És hagytad, hogy azt higgyem... Megragadtad azt az egy darab lóherét, és tudtad, hogy azt fogom hinni...

Nem tudta megállítani magát abban, amit tett.

Meglendítve a karját ököllel megütötte Dracót, egyenesen az állkapcsán, minden erejét beleadva az ütésbe, ledöntve a másik férfit a lábáról.

– Te rohadék!

Draco ott maradt fekve a padlón, ahová zuhant, és nem tett kísérletet, hogy felálljon. Talán tudta, hogy Harry csak újból megütné.

– Hogy voltál erre képes? – ordította Harry, és olyan dühös volt, hogy a pálcáját is Dracóra fogta. Valami szörnyűt szeretett volna kiszórni. A karja és a pálcája remegett a méregtől. Kész lett volna keléseket, vagy akár valami rosszabbat is okozni...

Látta, hogy Draco nyelt egyet, de ezen kívül nem mozdult. Nyilvánvalóan felismerte, hogy Harry nagyon annak a határán van, hogy valami durva dolgot műveljen. Tudta, túl messzire ment.

Nos, ezt helyesen feltételezi, gondolta Harry, próbálva visszaszerezni az önuralmát.

– Csak mondd el, miért! – mordult, az ujjait a pálcájára szorítva.

– Én... én...

Harry széles mozdulatot tett a pálcájával, de nem mondott el varázsigét, úgyhogy semmi sem történt.

– Az ég áldjon meg, ha megint dadogni kezdesz, nem állok jót azért, amit teszek! Mondd el, miért!

Anélkül hogy felismerte volna, a szigorú hangját használta. A parancsoló hangnemét. Aminek Draco még sosem szegült ellen.

– Azért tettem, hogy el kelljen mondanom neked – felelte Draco sebesen, és a hangja szinte sivítás volt a félelemtől. – Azért tettem, hogy azt akard, beszéljek.

– Beszélj miről? – kérdezte Harry lejjebb eresztve a pálcáját, de csak egy centivel.

Draco foga vacogni kezdett.

– Nem akartam ártani magamnak, Harry! Meg vagyok ijedve! Én lehet... lehet... lehet, a következő alkalommal meghalok, és persze, hogy azt mondtam magamnak, nem fogok, de annyira akarok, és folyton próbálkoztam más dolgokkal helyette, de nem tudom, mit csinálok, és aztán Nikre gondolok, és annyiszor el akartam neked mondani, de a torkom mindig összeszorul, és... – Könnyek gyűltek a szemébe. – Harry, tényleg szükségem van a segítségedre.

Ez megindította Harryt. Nem a szavak, mivel alig értette, mit akart mondani Draco, hanem az őszinteség. Biztos volt benne, hogy Draco most nem próbálta elkerülni, hogy az igazat mondja. Épp az ellenkezőjét tette, noha egyértelmű volt, hogy ez nehezen ment.

– Tudtam, hogy magyarázatot akarsz majd – mondta Draco mostanra elkeseredett hangon. – Harry, tényleg. Én nem akarok meghalni. Ez az igazság, esküszöm. Nem jutott eszembe semmi más, amit tehetnék.

– Azért fogtad meg a lóherét, hogy magyarázatot kérjek? – kérdezte Harry.

Draco bólintott, felemelkedve egy kicsit, habár nem mozdult sokat. Szemlátomást még mindig tartott Harry haragjától.

– Hogy szerencsét hozzon.

Harry nem értette, mi folyik itt, de azt igen, hogy Draco rémült és segítségre van szüksége. Mégis, egy része képtelen volt túltenni magát az iménti rémületen.

– És még mindig nem érzel semmi hatást? Nincs allergiás reakciód?

– Nem, és nem is lesz. Ígérem. Folyton megérintettem a lóherét a kertben, Harry. Csak akkor lettem rosszul, amikor... amikor a másikat használtam.

– Amikor a másikat használtad – visszhangozta Harry és nyelt egyet. Nos, akkor ez az első dolog, amit le kell rendezni. Harry a nappali felé mutatott a pálcájával. – Menj, ülj le a kanapéra odaát, és várj rám! Ne merészelj bárhová hoppanálni, hogy üldöznöm kelljen! El se merj mozdulni a kanapéról! Megszabadulok attól a lóherekoncentrátumtól és hidd el, beszélni fogsz.

Draco reszketősen bólintott, és talpra állt, aztán meghunyászkodva követte Harry minden utasítását.

* * *

A fiola ott volt, ahol Draco mondta. Nem volt rajta jelölés, de egy gyors bűbáj – amit Harry az aurorképzésen tanult, hogy segítsen nekik beazonosítani az illegális összetevőket, mindegy miként tüntették fel őket –, a Lóhere esszencia szavakat lebegtette a szeme elé a levegőben.

Harry már a puszta látványától fertőzöttnek érezte magát. Ezt a lóherét Draco egész idő alatt itt rejtegette a mosdója alatt! Még azután is, hogy elmondták neki világosan és érthetően, hogy a lóherével való érintkezés megölheti, elérhető közelségben tartotta!

Meg vagyok rémülve. Szükségem van a segítségedre.

Harry ebben nem kételkedett. Csak egy rémült ember tenne ilyen kockázatos dolgot.

Megsemmisítette a szörnyű fiolát, és kiszórt egy begyűjtőbűbájt, további tárgyakat keresve, ami lóherét tartalmazhat, mivel akkorra már egyáltalán nem bízott Dracóban.

Azonban csak az az egyetlen fiola volt. Semmi több.

Harry kiszórt egy utolsó bűbájt a levegő megtisztítására, hogy még a lóhere szó se maradjon ott, aztán homlokráncolva és még mindig haragtól villámló tekintettel lement, hogy kivallassa Dracót.

Mindenről.

* * *

Draco egy centit sem mozdult.

– Megsemmisítettem – jelentette be Harry Draco elébe állva, pár méter távolságot tartva. Ha kicsit is közelebb megy, lehet, hogy megint megcsapja. – És csak hogy tudd, nem fogok bocsánatot kérni, amiért megütöttelek.

Draco az ajkába harapott, és egy aprót bólintott.

– Akkor kezdjük az elején! – mondta Harry merőn nézve, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel. Fenyegető testtartás volt, szándékosan használták kihallgatáskor. Amikor rájött, hogy Dracónál is ezt alkalmazza, nem érdekelte. – Lóhereesszencia. Hol szerezted?

– Egy gyógynövény specialistánál az Abszol úton.

– Milyen célra?

Draco nyelt egyet.

– Én... én....

– Azt akartad, hogy bírjalak szóra – mondta Harry gúnyosan. – És meg is teszem, Draco. És most már nem érdekel, mibe kerül. Beszélj!

– Egy bájitalhoz kellet, amit főztem.

– Kelésekre?

– Nem, nem tudtam, hogy azt fogja okozni. Esküszöm, Harry! Csak próbáltam egy... egy bőrszépítőt készíteni.

– Bőrszépítőt? – kiáltotta Harry. – A bőröd kibaszott tökéletes! Úgy nézel ki, mintha minden idődet a gyógyfürdőben töltenéd!

Draco lehajtotta a fejét, és a kezét tördelte az ölében.

– Arra gondoltam, hogy javíthatnék... dolgokon. Magamon.

– Cseszd meg! – Harry lehuppant egy székbe a kanapéval szemben. Még mindig tartott tőle, hogy megátkozza Dracót, főleg ha a férfi mond még valami hülyeséget. Bőrszépítőt főzni?
Nem bízva magában, Harry inkább félredobta a pálcáját.

– Folytasd!

– Nik azt szokta mondani, hogy...

Harry nem akarta ezt hallani.

– Úgy tűnik nekem, hogy a férjed túl nagy hangsúlyt fektetett a külső megjelenésre. Úgy értem, bizonyára így lehetett, ha bármit is talált, amire panaszkodhatott, ha rád nézett.

A mélységes megkönnyebbülés ami Draco arcán látszott, elég volt Harrynek, hogy folytatni tudja.

– Nézd... úgy tűnik, azt hiszed, tökéletes formában kell tartanod magad; amiatt is aggódtál, hogy a kelések aprócska heget hagyhatnak, ami senki észre sem vesz!

Draco felpillantott.

– Öm...

– Mi az, nem aggódtál? – Harry sóhajtva megint a zord hangnemére váltott. – Mondd ki!

– Azt akartam, hogy megérints.

Szerencse, hogy Harry már ült. Ha még mindig állt volna, akkor most megtántorodott volna.

– Tessék?

– Azért vettem a tonikot, amit a gyógyszerész ajánlott, mert azt akartam, hogy megérints.

Harry hátradőlt, az elméje pedig szédült.

– Nem aggódtál a hegek miatt? Te hazudtál?

– Nem tudok hazudni, de... képes vagyok óvatosan fogalmazni. Aggódtam a hegek miatt, de... nem olyan nagyon. A kenőcs elég jól elmulasztotta a keléseket.

– Képes vagy óvatosan fogalmazni? – ismételte Harry a fejét csóválva. – Ezt elég sokszor csinálod, nem igaz?

Draco bólintott, és a szemében megint könnyek jelentek meg.

Harry sóhajtott.

– Draco, mondtam, hogy mondd el, ha valamire szükséged van. Akármi is az. Ha érintésre van szükséged, csak el kellett volna mondanod.

– Nem akartam meggyalázni Nikolai emlékét!

Hát persze. Nikolai. A kibaszott eszményi férj, aki meggyőzte Dracót arról, hogy nem néz ki elég jól. Azt kívánta, bár Draco is olyannak látná ezt a dolgot, amilyen valójában. Sekélyesnek, annyira sekélyesnek.

– Könnyebb volt...

– Átverni. Manipulálni. Jézusom!

– Én nem így gondoltam erre – mondta Draco megrázkódva. – Csak logikusnak tűnt.

– Rendben, segíts! – mondta Harry összezavarodva. – A kelések. Azt mondtad, nem tudod, mi okozza őket.

– Nem tudtam, hogy a lóhere volt az.

– Tudtad, hogy a hülye bőrápoló főzeted az! – korholta Harry. – Úgyhogy megint ugyanott vagyunk. Nem hazudtál, de az halálbiztos, hogy nem voltál velem egyenes!

– Nos – mondta Draco óvatos hangon –, nem tudtam biztosra, hogy a főzet csinálta. Arra gondoltam, hogy valószínűleg az okozta, de csak a második alkalom után lettem bizonyos.

– Arra gondoltál, hogy valószínűleg az, és ennek ellenére mégis újra megfőzted? Mi a franc ütött beléd?

– Szükségem volt arra a bőrápolóra.

– Nem, nincs rá szükséged! – vágta rá Harry és előre hajolt. – Draco, próbáld meg úgy látni magad, ahogy én látlak! Káprázatos vagy, hát nem érted? Semmi miatt sem kell aggódnod, semmi miatt. Sajnálom, hogy a férjed mást éreztetett veled. Rosszul tette ezt és... egyszerűen csak rosszul. Úgy nézel ki, mint egy angyal.

Draco nyelt egyet, és a szemében lévő könnyek lecsorogtak.

– Nem... ez nem igaz. Ez soha nem lesz igaz, mindegy, mennyi rohadt bőrápolót öntök a... magamra.

Nikolai nyilvánvalóan több sebhelyet hagyott Dracón, mint amennyire Harry tippelt. Nem először, Harry boldog volt, hogy a férfi már meghalt. De legalább ezúttal nem azért, mert magának akarta Dracót.

Draco az ajkába harapott, mintha küszködne a beszéddel.

– Gyerünk! – bátorította Harry gyengéden. Úgy érezte, végül sikerül lenyugodnia. – Már beszélgetünk. Ez jó. Elmondhatod, akármiről is van szó. Ne kelljen folyton parancsot adnom rá. Nem igazán szeretem csinálni.

Draco megmarkolta a kanapé karfáját, és mély levegőt vett.

– Az első alkalom, amikor a lóherével főztem, a kelések komolyak voltak, de csak pár napig, és azok alatt a napok alatt rájöttem, hogy egész kellemes, ha hozzám érsz. Én... nem igazán gondoltam erre előtte. Próbáltam nem gondolni rá... milyen volt, amikor együtt voltunk. Hűtlenségnek éreztem. Aztán a gyógyszerész a tonikot ajánlotta, és ez olyan egyszerű módszernek tűnt, hogy továbbra is hozzám érhess. Azon kívül, ez gyógyászati célú volt, még ha nem is igazán volt rá szükségem, úgyhogy nem volt annyira hűtlen dolog. Ugye? – Harryre nézett, egyértelműen megerősítést várva.

– Nem, nem volt hűtlenség – felelte Harry halkan. – A férjed meghalt, Draco. Nem árulsz el senkit. És... megértem, miért volt könnyebb úgy feltüntetni a dolgot, mintha több kezelésre lenne szükséged, mint odaállni elém és azt kérni, hogy érintselek meg.

– Akkor már nem vagy rám mérges?

– Én... próbálom ezt átgondolni. Mesélj a második alkalomról, amikor főzted a bájitalt!

Draco ujjai belemartak a kanapé karfájába.

– Én... én összezavarodtam. Tényleg szerettem volna visszakapni a hátmasszázsokat. Azok... nem tudom elmagyarázni. Olyan volt, mintha valamit tápláltak volna bennem és nélkülük... sóvárogtam utánuk. Azonban nem tudtam rávenni magam, hogy megkérjelek. Öm... megint a Nik dolog. Még annak ellenére is, hogy tudtam, azt akarná, hogy boldog legyek, annyira szörnyűnek tűnt kimondani, hogy egy másik férfi érintésére vágyom. Még akkor is, ha teljesen ártatlan volt! Mi nem... mi nem...

– Igen, persze, hogy mi nem.

– Arra gondoltam, hogy megint főznöm kéne olyan bájitalt, és nem tudtam leállítani magam – suttogta Draco, elfordítva az arcát. – Tudom, hogy tiszta őrültségnek hangzik, de azt meséltem be magamnak, hogy a k... k... kelések nem voltak olyan komolyak. Csak pár napig tartottak, és nem úgy tűnt, hogy meg akarnának ölni, és így megint magamon érezhettem a kezeidet.

– Ó, egek! – nyögte Harry. – A hegesedés elleni tonik egy dolog. De te magad idézted elő a keléseket, hogy megérinthesselek? Várj... én azt hittem, hogy azért csináltad, hogy elkészítsd azt a bőrápolót.

– Azért csináltam. Vagy legalábbis azt mondtam magamnak. Muszáj volt, vagy a bűntudat élve felemésztett volna. Az egész azért kellett, hogy úgy tehessek, mintha nem árulnám el Nikolai-t, Harry. De... amikor másodszorra meg harmadszorra főztem a kenőcsöt, akkor már tényleg csak a kezeidet akartam újra magamon érezni. Minden egyéb másodlagos volt. Most már látom.

Most, hogy Harry belegondolt, rájött, Draco tényleg úgy viselkedett, mintha bűntudat gyötörné. Például, amikor olyan hevesen tiltakozott a gyanú árnyékára is, hogy talán tudja, mi okozza a keléseket...

– Komplett idióta vagyok, tudom – mondta Draco fájdalommal teli hangon. – Folytatni a bájital főzését azután is, hogy megtudtam, mit fog tenni velem? De az a helyzet, hogy nem bírtam leállítani magam. Addig halogattam, amíg csak bírtam, de a vágyódás egyre rosszabb volt, míg végül feladtam, és felállítottam az üstömet. És... nem tudom, talán azt hittem, megérdemlem a keléseket, mivel mást sem csináltam, csak azt próbáltam elérni, hogy egy másik férfi fogdosson.

– Magadat büntetted – motyogta Harry. – Már előre. Ó, Draco!

Draco megdermedt.

– De akkor még nem tudtam, hogy a nevedet kiabálom éjszakánként. Azt hiszem, Nik is büntetett.

– A férjed nem él, nincs itt. Akármit is álmodsz, az rólad szól, nem őróla. – Harry habozott, de eldöntötte, hogy akár rá is kérdezhetne. – Ő... úgy értem, ez gyakori volt, Draco?

Draco úgy nézett, mintha nem értené a kérdést.

– Az, hogy Nikolai megkorbácsolt? Nos, igen. Láttad, mi volt abban a ládában. Minek lett volna biztonsági jelszavam, ha nem lett volna az a szokásunk, hogy... feszegessük a határainkat?

Nem vörösödök el, nem vörösödök el szuggerálta magát Harry, próbálva nem gondolni a rengetegféle fenyítős játékszerre abban a ládában. Próbált nem gondolni a hámra... főleg nem Dracóra a hámban, miközben Nikolai meglovagolja őt... – Nem, én úgy értettem, hogy Nik gyakran hagyta figyelmen kívül a biztonsági jelszavadat? Mert amikor álmodsz, újra és újra azt ordítozod, mintha nem akarná meghallgatni.

– Nik sosem hagyta figyelmen kívül a jelszavam. Esélye sem volt rá. Sosem használtam, egyszer sem.

Harry pislogott.

– Egyszer sem?

– Nos, veled sem használtam sosem a jelszót, vagy igen? – kérdezte Draco, röviden a szemébe nézve. – És Nikolai... ismerte a határaimat.

Harry bólintott.

– De álmodban korbácsol téged és nem áll le, ha kéred? Mi mást jelenthet ez, mint azt, hogy azt hiszed, büntetést érdemelsz?

Draco elfordította a tekintetét.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy beszélni akartam veled erről az egészről, és mindegy milyen keményen próbálkoztam, egyszerűen nem jöttek a szavak. Azt hiszem... hangosan kimondani ugyanaz lehet, mint beismerni magamnak, hogy... hogy az emlékek Nikről már nem elegendőek, mindegy, mennyire szerettem őt.

Harry közelebb húzta a székét.

– De most már beismered. Mindkettőnknek.

– Mert muszáj – mondta Draco, hátradöntve a fejét a kanapé támlájának. – Éreztem a vágyódást, minden nappal egyre erősebben. El sem tudod képzelni, mennyit fantáziáltam arról, hogy újra megfőzöm a bőrápolót. Csak még egyszer. Azt kérdeztem magamtól, ugyan mit árthat? Csak egyetlen egyszer...

– Nem! Soha többé! – jelentette ki Harry, a leghatározottabb hangját elővéve, amit csak bírt. – Draco Malfoy, soha többé nem vásárolhatsz, tárolhatsz, érinthetsz vagy akár gondolhatsz arra, hogy érintesz lóherekoncentrátumot vagy lóhere esszenciát, vagy bármi hasonlót! Nem főzhetsz olyan bőrápolót. És hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy csodálatosan nézel ki, úgy, ahogy vagy.

Draco röviden elmosolyodott, de nem a dicséretek hallatán.

– Ha azt akarod, hogy a parancsod teljes érvényű legyen, azt hiszem, jobb, ha a megfelelő nevet használod.

– Tessék?

– A Draco Draco Malfoyt, gondolom. Régebben azt hittem, tényleg így neveztél el, és mivel a begyűjtőbűbájod nem működött, talán tényleg ez lett a nevem.

– Ó!

– De az, hogy az Invito nem működött a rossz névvel, valószínűleg azért van, hogy a rabszolgát ne lehessen könnyen elrabolni, most jut szembe – tette hozzá Draco félre billentett fejjel. – Talán eleve ezért akarta a bűbáj, hogy elnevezz. Azt feltételezem, hogy a régi időkben a Potterek minden rabszolgát egy titkos középső névvel láttak el, amit a családon kívül senki sem ismert.

– Nem kanyarodtunk el kicsit messzire a témánktól?

Draco nyelt egyet.

– De igen. Elnézést!

– Nos, biztos vagyok benne, hogy könnyebb mágikus teóriákról beszélni, mint a többiről – mondta Harry gyengéden. – De mi erről a bájitalról beszélünk, arról, amit soha többé nem fogsz megfőzni, Draco Draco Malfoy – tette hozzá szigorú hangon.

– Nem, nem fogom – ígérte Draco. – Szeretnéd... szeretnéd, ha letenném a Megszeghetetlen Esküt?

– Hogy meghalj, ha megpróbálod megszegni? – kérdezte Harry gonoszul.

– Nem, tényleg nem jó ötlet – mondta Draco. – Erre a részére nem gondoltam. Csak arra gondoltam, hogy azt szerettem volna, hogy higgy nekem. Nem fogom újra megfőzni, Harry. Esküszöm, hogy nem. Hinned kell nekem.

Harry a fogát csikorgatta.

– Nem, nem kell, Draco, nem, amikor hetekig szándékosan próbáltál félrevezetni.

– De az egész, amiért megragadtam a lóherét, azért volt, hogy le kelljen állnom vele!

– Nem hinném, hogy pillanatnyilag újra meg akarnád főzni, de épp most magyaráztad el részletesen, hogy mennyire csábító tud lenni.

– Nem, hogyha... – Draco nyelt egyet. – Nem, hogyha elkezdesz megérinteni. Ez az, amit igazán akartam.

– Most, hogy tudom, kérned sem kell – mondta Harry halkan. – De még mindig nem tudom simán csak elfogadni, ha a szavadat adod a főzettel kapcsolatban. Ez túlságosan fontos, Draco. Nem akarok egyszer arra hazajönni, hogy kihűlve, holtan, kelésekkel borítva találok rád.

Draco elfehéredett, de ez volt a cél. Harry sokkolni akarta őt, hogy lássa a nyers valóságát annak, ami történhet, és elfogadja, ami következik.

– Visszateszem a megfigyelőbűbájokat, és időnként rád fogok nézni. Sokszor. Sosem fogod tudni, mikor ellenőrizlek éppen.

Draco lehorgasztott a fejét, és bólintott.

Harry is bólintott. Annyi minden nyert most értelmet. Draco puhatolózó érintései, a kísérletek, hogy hozzányúljon... próbálta megszerezni az érintést, amire szüksége volt. Próbált nem ahhoz folyamodni, hogy megint keléseket kelljen produkálnia. Most már az is értelmet nyert, ahogy elhúzódott Harrytől, amikor Harry reagált.

A felébredő bűntudata miatt csinálta.

– Akkor, minden este egy hátmasszázs? – kérdezte Harry, és nem tetszett neki, hogy Draco a padlót bámulja. Harrynek szabályokat kellett lefektetnie, és betartatnia, de nem akarta, hogy Draco azt higgye, utálja őt, amikor valójában annyira szerette, hogy segíteni akart túllennie ezen. – Az elegendő érintés lesz? Vagy szükséged van többre?

– Én... én...

– Kérlek, légy őszinte! – kérlelte Harry. – Mostanra nem elég világos, hogy semmit sem kell titkolnod előttem? Draco, mi szeretők voltunk. Ha többet szeretnél egy hátmasszázsnál, csak mondanod kell.

Draco felpillantott, a szeme, mint a folyékony ezüst, habár a háta még mindig görnyedt.

– Nem tudom, hogy szükségem van-e rá, de... de akarok. Öm, többet. Nem tudom szavakkal kifejezni, de próbáltam elmondani neked. Aztán... – Gyorsan pislogni kezdett. – Aztán ott hagytál.

– Mikor? Hogy érted ezt?

– Egyedül ébredtem.

Harry kifújta a levegőjét.

– Mikor?

– Azon a reggelen, amikor hazahoztál a Szent Mungóból. Én... nos, nagyon boldog voltam, amikor befeküdtél az ágyba mellém, de aztán egyedül ébredtem fel. Bár annyira nem lepett meg. – Draco hangja suttogássá halkult. – Én... én nem tudom, hogyan csináljam.

– Micsodát hogyan csinálj?

Draco arca elpirult. Megint kiegyenesedett, a tekintete végigsöpört a szobán.

– Öm... először még elég ártatlan volt, de aztán a második kelésroham után elkezdtem érezni a masszírozásod hatásait... máshol is, mint a hátam. És elkezdtem visszaemlékezni... nos, arra, ami köztünk volt, érted? Folyton eszembe jutott. De te nem tűntél érdeklődőnek. Azóta már nem. És... és... állandóan azt éreztem, hogy ide-oda vagyok rángatva. Próbálkoztam volna valamivel, és aztán azt éreztem, hogy még nem gyászoltam Niket elég sokáig, és én vagyok a legszörnyűbb ember a világon, és... annyira nehéz volt próbálkozni, amikor azt sem tudtam, hogyan kell!

– De mit hogyan kell? – kérdezte Harry újból.

A rózsás pír Draco arcán sötétebbre mélyült, ahogy összeszorította a szemét, és megsemmisültnek tűnt.

– Kezdeményezni.

– Valami fizikai jellegűt kezdeményezni? – mosolygott Harry szilárdabb talajon érezve magát. – De hát tudod, hogyan kell csinálni. Briliáns voltál benne, amikor... öm régebben együtt voltunk.

Draco úgy nézett ki, mintha azt kívánná, bár megnyílna alatta a föld, és elnyelné.

– Ezt próbáltam elmondani az előbb, Harry. Az nem én voltam. Vagy talán igen, de akkor még nem tudtam, hogy semennyi tapasztalatom sincs.

– Emiatt nem kell zavarban érezned magad. És ez egyébként sem igaz. Van valamennyi tapasztalatod.

– Azt a részt nem számítom, amikor amnéziám volt...

– Én a férjedre gondoltam – mondta Harry. – Most én fogok zavarba jönni, azt hiszem. Draco... mielőtt visszatértek az emlékeid, le voltam nyűgözve, hogy mennyire felszabadult és örömteli voltál, öm, az ágyban. Sokkal lazább voltál, mint én, úgyhogy ne mondd azt nekem, hogy nem tudod, mit csinálsz.

– Nem érted. Csak Nikolai volt nekem, és ő volt az, aki mindent irányított. És nem csak a játékainkra gondolok, Harry. Évekkel idősebb volt, mint én, én pedig azelőtt senkivel sem csináltam még semmit, szóval természetesnek tűnt, hogy hagyom, hogy irányítson, és amikor elkezdtük azokat a játékokat játszani, ez a felállás csak megerősödött. Úgyhogy sosem tanultam, nem érted? Én nem tudom, hogyan... öm...

– Irányíts?

Draco megint Harryre pillantott, de csak a másodperc tört részéig.

– Csábítsak el egy férfit, ezt akartam mondani.

Harry úgy érezte, mintha gombóc nőne a torkában.

– Te el akartál csábítani engem?

Drao felnyögött, és újra a két keze közé fogta a fejét.

– Igen, nagyon. De még csak észre sem vetted, hogy ezzel próbálkozom. Mondtam, hogy nem tudom, hogyan kell csinálni.

Harry visszagondolt a piknikjükre, ahogy Draco azt a farkasszerű mosolyt villantotta rá, ahogy a hátára nyomta őt, és megcsókolta. Draco egyáltalán nem volt rossz csábításból. Csak nem volt sok önbizalma.

Még egy dolog, amit Harry Nikolai számlájára írhatott. Tiszta szerencse, mivel már rohadtul belefáradt abba, hogy Mr Tökéleteshez hasonlítgassa magát.

De nem ez volt az egyetlen jó érzés, ami felbugyogott Harryben. Draco tényleg akarta őt! Szó, ami szó, eléggé össze volt zavarodva több dolog miatt is, és dolgoznia kellett rajta, hogy elengedje a bűntudatát – jó ég, azok az álmok –, de a lényeg, hogy akarta Harryt!

– Szeretnéd, ha én irányítanék? – kérdezte, és közben alig bírta visszafogni magát, hogy ne ugorjon ki a bőréből. Elég oda nem illő lett volna. Draco ügyeit elnézve ez elég komoly volt, még akkor is, ha nos, nagyszerű.

– A bűbáj már irányítószerepbe helyezett téged.

Harry nem tudta, hogy Draco már megint a szavakon lovagol-e, és beijedt, de úgy határozott, hogy elég a félreértésekből, most már egyértelműsítenie kell a dolgokat.

– Szeretnéd, ha elcsábítanálak?

Draco most már rákvörös lett és az ajkába harapott, de ugyanakkor Harry szemébe nézett.

– I... igen.

Harry képes lett volna odaugrani, hogy magához szorítsa Dracót, és megcsókolja, de arra gondolt, talán sosem lesz még egy ilyen alkalma kihangsúlyozni egy fontos dolgot.

– De én sem tudom, hogyan kell. Tudod, hogy te vagy az egyetlen férfi, akivel valaha együtt voltam, és akkoriban inkább te irányítottál.

– De lenyűgöző voltál... – Draco felsóhajtott, és elfordította a tekintetét. – Ó, Merlin! Ezt tényleg hangosan kimondtam?

– Bármi ilyet nyugodtan kimondhatsz az előtt a férfi előtt, akivel együtt alszol.

– Alszom? Így jelen időben?

Harry elfintorodott, és közelebb húzódott a széke széléhez, noha nem állt fel róla.

– Nos, nem gondolhatod, hogy csak szavak szintjén hagyom a dolgokat, ugye? Most mindjárt oda megyek és belekezdek, kivéve, hogy előbb abba kéne hagynunk a beszédet.

– A beszéd amúgy is túl van értékelve...

Harry megrázta a fejét.

– Ó, Draco! Neked tényleg semmi problémád nincs a csábítással. Még soha nem találkoztam senkivel, aki akár csak fele ennyire tudott volna zsonglőrködni a szavakkal.

– Ez nem igaz. Ismerted Perselust!

– És úgy érzed, te nem vagy ugyanolyan jó? – nevetett Harry. – Nos, mondjuk inkább azt, hogy Pitont még sosem hallottam ágyba invitálni senkit. Hála az égnek! Úgy értem, szerette az anyámat!

Draco megdöbbentnek tűnt.

– Tényleg? Fúj, ez undorító! – Aztán egyből visszakozott. – Ne vedd anyukáddal szembeni sértésnek, Harry, komolyan. Egyszerűen csak nem tudok Perselusra így gondolni!

– Akkor már ketten vagyunk. – Harry összekulcsolta a kezét az ölében. Vagy ezt teszi, vagy Draco felé nyúl, akinek a szeme reménytől csillogott. Jó lehetett látnia, hogy Harrynek minden akaraterejét be kellett vetnie, hogy a fenekén maradjon és elrendezze ezt a dolgot. És tényleg el kellett ezt rendezniük. Harry nem akarta átvenni a vezető szerepet a szexben, míg meg nem értette, mi történt a rögtönzött kviddicsmeccsük után. – Beszéljünk a mai napról, Draco! Apropó, te is lenyűgöző voltál. Nyugodtan ugorj rám bármikor! De ha akarsz engem, akkor miért rohantál el abban a pillanatban, hogy átkaroltalak? Nem szeretted, amikor átvettem az irányítást.

Draco pipacspiros lett.

– Én... én... én szerettem, de... de aztán eszembe jutott, amit mondtál, és szörnyen éreztem magam, amiért csak így neked esek, és nem számított, hogy úgy tűnt, tetszett neked, akkor is meg voltam győződve, hogy rosszul csinálom, és később majd hülyén fogom érezni magam miatta...

– Mit mondtam? – szólt közbe Harry.

– Azt, hogy mikor még... szeretők voltunk, az csak olyasmi volt, mint egy álom...

Harry pislogott.

– Azt hiszed, hogy nem vonzódom hozzád, Draco?

– Én... nos, elég nehéz azt mondani, hogy igen, ezt hiszem, mivel épp most ajánlottad fel, hogy elcsábítasz, de ez a délután... – Draco megdermedt. – Akarod tudni az igazat, Harry?

– Kérlek! Még akkor is, ha nehéz.

Draco reszketősen bólintott.

– Azon tűnődöm, hogy talán ez csak azért van, mert még mindig őhozzá vonzódsz. A... ahhoz az emberhez, aki azelőtt voltam. Egy odaadó rabszolgához, aki semmi mást nem akar, csak örömet szerezni neked a nap minden pillanatában... minden normális férfi imádná ezt. És a szex is jó volt, úgyhogy...

– Én hozzád vonzódom – mondta Harry halkan. – Hozzád, Draco, minden furcsaságoddal és hibáddal együtt. Ahhoz, hogy mennyire a megszállottja vagy a megjelenésednek. Ahogy haragszol a szüleidre. A hogy szomorkodsz és bűntudatod van. Még az iskolában történt dolgainkhoz is. Ezek csak érdekesebbekké tesznek téged, arra ösztönöznek, hogy jobban megismerjelek. És... nos, ha még mindig nem egyértelmű, hogy melyik énedet szeretem, akkor gondolj arra, hogy én hogyan érezhetek. Azt kérdezgetem magamtól, mi van, ha ez csak a bűbáj miatt van.

– Nem a bűbáj miatt.

– Én pedig nem vagyok összezavarodva: pontosan tudom, hogy ki vagy.

Draco nem úgy nézett ki, mint akihez eljutott a dolog.

– Harry, ez nem a bűbáj. Ha a bűbáj irányítana engem, akkor nem hiszem, hogy bűntudatot éreznék Nikolai miatt. Szerintem egyáltalán nem is gondolnék rá. A mágia nem hagyná.

Ez egy egész jó érv volt.

– Látod, mondtam én, hogy be tudod dumálni magad az ágyamba.

– Már sokkal korábban is próbáltam. – Draco a kanapé széléhez húzódott, és a kezével a térdein dobolt. – Emlékszel arra az estére, amikor azt mondtam, tudom, hogy barátok vagyunk? Akkor azt akartam kérdezni, hogy lehetnénk-e többek, de mivel Hermione és a férje is itt voltak, az időpont nem tűnt alkalmasnak.

– Ó, egek! – mondta Harry, és valami szörnyű jutott az eszébe. Ez az egész beszélgetés, hogy Draco őszinte legyen, és közben egyszer sem jutott eszébe, hogy saját magát is kritikának vesse alá. Nem lehetnek újra szeretők, addig nem, amíg el nem mondja neki, mik történtek éjszakánként!

De mihelyst elmondja neki, mennyi esély marad, hogy Draco még utána is akarni fogja őt?

– Mi az?

– Valami szörnyű dolgot tettem – vallotta be Harry összeszorult torokkal. Hirtelen könnyű volt, annyira könnyű megérteni, miért volt Dracónak olyan nehéz bevallania az igazat. Annyira nehéz, hogy kényszerítenie kellett Harryt, hogy vallassa ki.

– Ezt komolyan kétlem – mondta Draco szárazon.

– Ez nem vicces! – kelt ki Harry. Nem viselte volna el, ha Draco utalást tesz a kiválasztottra. Nem akarta, hogy piedesztálra emeljék idegenek, de azt főleg nem, hogy az a férfi tegye ezt, akit szeret. – Én is ember vagyok, mint mindenki más, és én is elkövetek hibákat. Szörnyű hibákat.

– Tudom – mondta Draco lassan. – A Sectumsempra jut az eszembe.

– Igen – helyeselt Harry. Először életében perverz módon örült neki, hogy kiszórta. Így már esélye sem volt annak, hogy Draco valamiféle szentnek gondolja, mindegy, mekkora ostobaságot írt a Reggeli Próféta. Habár... a sajtója elég elfogadható volt, mióta Draco úgy döntött, kezébe veszi az ügyet. – Nos, egy másikat is elkövettem. Ó, egek. Rengeteget.

– Nem használsz megint sötét mágiát, ugye? Nehezen hinném el...

– Nem. Arról van szó, amit mondtál – vágta rá Harry. A saját magával szembeni harag volt az egyetlen, ami segített túllennie ezen, úgyhogy nem próbálta elfojtani a mérgét. – Azt akartad kérdezni, hogy lehetnénk-e többek is, mint barátok, emlékszel? Draco, mi akkor már többek voltunk.

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Tessék?

Harry lesüllyedt a székében, a haragja is elmélyült benne, mert most jött a legnehezebb része. Most el kell majd magyaráznia, mi a francot értett ez alatt.

– Miután visszanyerted az emlékeidet, egy darabig úgy tűnt, nem akarsz semmiféle szexet. Persze, hogy nem. De Draco, férfi vagy, erőd teljében, és még ha az elméd nem is akar ezzel foglalkozni, a tested igen.

– Ó! Biztosan voltak nedves álmaim, mint tavasszal. Ez különös; nem emlékszem rájuk.

– Nem, nem az.

– Azért, mert nem mehetek el az engedélyed nélkül, úgyhogy a nedves nem helytálló kifejezés?

– Nem – mondta Harry nyíltan. – Hanem mert kiszórtam rád egy altatóbűbájt minden alkalommal, amikor hallottalak.

– Miért tetted ezt?

Harry szinte alázatos lett.

– Hogy ne ébredj fel, amikor kivertem neked.

Draco hátradőlt és ezüst szeme résnyire szűkült.

– Tessék?

– Először csak azért csináltam, hogy el tudj menni – mondta Harry és szerencsétlenebbül érezte magát, mint valaha. Talán a saját halálába sétálni rosszabb volt, de nem sokkal. – Nem akartam, hogy nyomorultul érezd magad, és tudod, milyen egy férfi ebben az állapotban. És milyen lett volna már, hogy felébresztelek, hogy rejszolni tudj? Ismered a működését ennek a bűbájnak. Hozzád kell érnem, és el kell mondanom, hogy élvezz, te viszont még mindig gyászoltál! Komolyan úgy gondoltam, hogy nem szeretnél a szexuális életedbe bevonni.

Draco némán ült egy pillanatig, emésztgetve a hallottakat, mielőtt színtelen hangon megszólalt.

– Azt mondtad, először. Mit értettél ez alatt?

– Én... én...

– Ne kezdd te is!

Ettől Harrynek megeredt a nyelve.

– Nem lett volna szabad bedobnom a törölközőt és azt mondanom, nem bírtam, Draco, de nem bírtam.

– Ennyire kellemetlen volt kiverni nekem?

– Nem! Úgy értem, azt nem bírtam... ó, egek! Megállni, hogy a részese legyek. – Abszolút dermedt volt, és úgy érezte, mintha egy penge minden pillanatban levághatná a fejét, ő pedig várná a végzetét.

– Hogy a részese legyél? – Még mindig színtelen hangon beszélt.

Akár bevallhatna mindent, gondolta ekkor Harry.

– Elkezdtelek többet megérinteni, mint szükséges lett volna, és semmi más indokom nem volt rá, mint, Jézusom, az, hogy gyönyörű vagy, amikor elmész, Draco. Az egész testedet megérintettem, amikor épp nem magamon játszottam, és aztán... aztán... – Harry nyelt egyet, a térdét a mellkasához húzta, és átkarolta a lábát, aztán lehajtotta a fejét, hogy a haja eltakarja az arcát. – Volt egy alkalom, amikor gyakorlatilag leszoptalak.

Egy újabb hosszú pillanatig csend volt. Aztán Draco elnyújtott, monoton hangon megszólalt.

– Mmm, te aztán rossz kisfiú vagy. Egyenesen komisz. Kikezdtél velem?

Harry kissé megemelte a fejét.

– Nem vagy mérges?

– Amiért annyira vonzódtál hozzám, hogy nem tudtad visszafogni magad? Nem, nem hinném, hogy mérgesnek kellene lennem egy ilyen dolog miatt.

Harry dadogni kezdett.

– De... de... molesztáltalak!

– Harry, én azon töprengtem, hogy akarsz-e engem egyáltalán. Most, hogy azt hallom, annyira akarsz, hogy még molesztáltál is? Ez a legtökéletesebben megnyugtat.

Ez nem segített Harry dadogásán.

– Hogy kételkedhettél benne, hogy akarlak? Volt, hogy az egész napot az ágyban töltöttük!

– Nos, hónapok óta elég hűvös vagy velem. Kedves, de hűvös.

– Tiszteletben tartottam a férjed iránti gyászodat!

– Igen, amikor épp nem molesztáltál – mondta Draco faarccal.

– Sajnálom!

– Csak vicceltem – mondta Draco halkan. – És én is sajnálom, mivel egyértelműen fájó pont a számodra. Lássuk csak... ha jól sejtem, bűntudattal kínoztad magadat. Fogadok, hogy abba is hagytad ezt már egy ideje, de pont olyan szörnyen érzed magad, mintha még mindig csinálnád.

Harry szája tátva maradt.

– Honnan...

– Onnan, hogy ismerlek. És ahogy már mondtam, te már rosszabb dolgokat is megbocsátottál nekem.

Harry leengedte a lábát és kiegyenesedett.

– Ha megbocsátottál, akkor miért vagy még mindig olyan messze?

Draco elmosolyodott.

– Mert azt mondtad, hogy maradjak a kanapén. Azt a hangodat használtad, amelyiknek azt hiszem, komolyan engedelmeskednem kell.

Ó! Így már oké.

– Gyere ide! – mondta Harry, teljesen kimerülve.

Draco felállt, ruganyos léptekkel keresztülsétált a szobán, olyan elegánsan, hogy Harry azt hitte, egyenesen lebeg. Amikor elért Harry székéhez, letérdelt mellette, és a fejét Harry lábára hajtotta.

Harry remegő kézzel végigsimított Draco haján, ujjaival a finom tincsek közé túrva, és a világ legszerencsésebb emberének érezte magát. Annyira biztos volt benne, hogy Draco undorodni fog tőle, hogy gyűlölni fogja azért, amit tett.

Ehelyett Harry elfogadásra talált. Még a legsötétebb része is, amelyik ilyen szörnyű dolgokat tett.

De látta azt is, hogy mit jelentett ez Dracónak. Elfogadni azt, hogy Harry visszaélt a hatalmával, pusztán csak azért, mert ez meggyőzte őt arról, hogy kívánják? Harry szíve sajgott emiatt, és abban a pillanatban eldöntötte, hogy megadja Dracónak mindazt a szeretetet és megnyugtatást, amire csak szüksége lehet.

Amíg meg nem gyógyulnak a sérülései és még azon is túl.

– Tudod, nem muszáj térdelned – mondta halkan, még mindig Draco hajával játszva.

– De én akarok – felelte Draco sóhajtva. – Jó érzés. Helyesnek érzem.

Harry bólintott, még ha Draco nem is láthatta. Egek, de fáradt volt. Már majd leesett a székről, de akkor is úgy érezte, hogy rendesen le kell ezt zárniuk, amíg még a megfelelő hangulatban vannak ehhez.

– Nem értem, miért ordítottál attól a lóherétől.

– Nem attól volt – motyogta Draco álmos hangon. Ez a kimerítő beszélgetés szemlátomást őbelőle is sokat kivett. – Az a megkönnyebbüléstől volt. Katarzistól. Tudtam, hogy magyarázatot akarsz majd, és tudtam, hogy meg is szerzed. Nagyon jó vagy benne...

Harry nem volt ebben olyan biztos, nem azok után a hibák után, amiket elkövetett.

Amikor Draco megmozdította a fejét, az arcával simogatva Harry combját, a lámpafény az állkapcsára esett, megvilágítva a halovány zúzódást.

– Bár ne ütöttelek volna meg – mondta Harry bűnbánóan. – Olyan dühös voltam, hogy nem láttam tisztán. Hála az égnek, hogy nem húztad elő a pálcádat, hogy visszatámadj. Komolyan megsebezhettelek volna.

Draco felsimított Harry csípőjén és oldalán, nem állva meg, míg meg nem találta Harry szabad kezét. Összefonva az ujjaikat, enyhén megszorította a kezét.

– Nem csak te. Ha megpróbálok mágiát használni ellened, a bűbáj bántani fog, neked pedig muszáj lesz...

– Ó! Tényleg.

– És nem akarom ezt – suttogta Draco. – Ezért engedelmeskedem azonnal, amikor azt a hangot használod. Érzem a bűbájt magamban kígyózni, készen arra, hogy lecsapjon, és tudom, hogy meg kell korbácsolnod ahhoz, hogy leálljon.

Harryt megrázták a hallottak. Nem annyira az információtól, hanem inkább a színtiszta bizalomtól, amit Draco mutatott felé, hogy beismert egy ilyen dolgot. Egy mardekáros így nyíltan kimutatja a sebezhetőségét... Harry nem tudta megállni, hogy oda ne hajoljon, és meg ne csókolja Draco gyönyörű haját.

Draco félreértette.

– Én... én tudom, hogy régen nagyon élveztük ezt együtt, de én most... most nem akarom. Vagy csak még nem, nem is tudom. Sajnálom, tudom, hogy szeretted azokat a játékokat...

– Azért szerettem őket, mert te szeretted őket – javította ki Harry, egy ujjával Draco álla alá nyúlva, és nagyon enyhén megemelve a fejét, hogy Harry láthassa az arcát. Draco olyan volt a kezében, mint az agyag, ellenállás nélkül mozdult, lelkesen arra, hogy Harry kedve szerint tegyen. – Nem tagadom, hogy érdekesnek találtam azokat a játékokat, de Draco... én bármit érdekesnek találnék veled. Csak egy dolgot ígérj meg, kérlek!

– Mi az?

– Ha elkezdenél vágyni azokra a játékokra, vagy bármi másra, ne gondolj arra, hogy a lóherével kell majd közölnöd. Csak beszélj! Vagy vedd el, amit akarsz! Ígérd meg!

– Én... – Draco megmozdította a fejét, és gyors puszit adott Harry ujjaira. – Nem ígérhetem meg. Attól félek, nem tudnám megtartani.

Nos, ez jobb volt, mint egy megtett és megszegett ígéret.

– Rendben. Akkor felteszem, ebben az esetben másfajta biztonsági jelszóra lesz szükségünk. Nincs több név. Mondhatnád egyszerűen azt is, hogy „lóhere", ha valamit el kell mondanod nekem. Csak egyetlen szó, és tudni fogom, hogy ki kell, faggassalak. Rendben?

– Ezt meg tudom ígérni – lehelte Draco, nyelvével finoman nyaldosva Harry ujjbegyeit. – Lóhere... Milyen okos vagy.

Harry megmozdította az ujjait, hogy végigsimítsa velük Draco ajkát.

– Mit szeretnél ma éjjel?

– Hülyén fog hangzani azok után, amikről beszélgettünk.

– Na és? Hangozzon hülyén!

Draco felegyenesedett, hogy Harry szemébe nézhessen.

– Úgy érzem magam, mint egy seprű, ami az utolsó mérföldjét tette meg. Kiszipolyozottan, kimerülten. Mintha összetörtem volna, és a darabokat újra összerakták volna. Pihennem kell, és hagynom, hogy a részek újból összeforrjanak. Tudnál... tudnál egyszerűen csak ölelni? Egész éjszaka, mialatt alszunk?

– Hát persze. – Harry lecsusszant a székről, és letérdelt Dracóval szemben, közel húzva egy lágy, gyengéd, semmit sem követelő csókra. Egy olyan csókra, amely ígért, semmi egyebet nem tett. – Boldogan.

– Lehetne a te ágyadban az enyém helyett?

Még egy csók elcsattant, amely során a nyelvük bátortalanul megsimította egymást.

– Igen. Az én ágyamban.

Draco elhúzódott.

– Nem mintha nem akarnálak téged. Akarlak, de ez most nagyon elvont.

– Elvont dolog akarni engem?

Draco kuncogott.

– Ez rosszul jött ki. Úgy értettem, most épp nem fizikai jellegű.

– Igen, tudom, hogy értetted. – Harry adott egy puszit Draco ajkára. – És megértem. Pokoli napunk volt. Előtte egy vacsora? Éhen halok.

– Kicsit éhes vagyok...

– Ez történik, amikor minden étkezést kihagysz. – Harry felpattant, és lenyúlt, hogy Dracót is talpra segítse. Kéz a kézben mentek ki a konyhába. Amikor elhaladtak Harry pálcája mellett, Harry lehajolt, hogy felvegye. – Állj meg egy kicsit! Gyógyító bűbáj.

Egy pillanattal később a zúzódás Draco állkapcsán eltűnt.

Elfogyasztottak egy könnyű vacsorát együtt, mert egyiküknek sem volt kedve felhajtást csapni. Konzervbab volt pirítóson, de Draco még csak nem is panaszkodott.

Nos, addig nem, míg Harry nem ragaszkodott hozzá, hogy igyon meg egy harmadik pohár vizet is. Akkor arcokat vágott és azt mondta, aludni akar éjjel, nem úszni.

Újra kéz a kézben felmentek Harry szobájába. Harry megszokásból nyúlt a pizsamaalsójáért, de Draco becsukta a fiókot, és megrázta a fejét.

– Ne. Meztelenül... te is és én is.

Végig nézte Harryt, amint levetkőzik, a tekintete álmos volt, de elismerő, aztán lekapcsolta a lámpát, mielőtt ő is levette volna a ruhát, aztán lazán ledobta őket a földre, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy akasztóbűbájokkal foglalkozzon.

Együtt bekucorodtak a vastag téli takaró alá Harry ágyán, jobb kezük összekulcsolva, Draco meleg háta Harry mellkasához és combjához ért.

Harry farka megpróbált felébredni és köszönni, de nem Draco volt az egyetlen, aki totálisan kimerülten érezte magát. Harry belesüppedt a matracba, és hagyta, hogy elsodorja az álom, boldogan, mert tudta, hogy ezúttal nem fogja elragadni Dracótól.